Nemrég jelent meg a Másfél hetedik, En garde! című lemeze az A38 Hajó kiadásában. A lemez nagyon jó, de hogy pontosan miért, arról itt olvasható bővebben. Lelkes hangú kritika. A Másfél megelégelte a langyot a zenei sodorban, harci állásba vágta magát, s felkiáltott: „En garde!”, majd leugrott az éjszakai égbolton átúszó Holdról, s a salto mortaléból talpraesve landolt.

A Másfél En garde! című lemeze kortörténeti pofon. Ha feltesszük, az lesz az első és legfontosabb észrevehető jellegzetessége, hogy olyan eszelős energiával állunk szemben, amely azonnal magával sodor. Egy néma, jóformán szöveg nélkül operáló csapat sikolysorozatával szembesülünk, ami egyszerre hipermodern és finoman visszatekintő hanganyag, ami rendkívül merész és szép struktúrává nő össze. Emellett immár emberi hang is megszólal rajta, s nem akármilyen: Gaja Arutjunján, az elbüvölő örmény énekesnő, a Deti Picasso csodája énekel az Aerosoul című számban, ahogyan teszi majd azt januárban élőben is a hajón, a Másfél 500. (!) koncertjén.

De térjünk csak vissza a lemezhez! Miért ez a vehemens energia, ez a sikoly, amely ugyan régebben is jellemző volt erre a sokat látott zenebrigádra, csak talán nem ilyen „hangosan”, vagy nem ez volt a legeszmbeötlőbb jellemvonása? Nos, nem tudom, de annál inkább sejtem, hogy a Másfél megelégelte azt a langyos, a minimállehetőségek között halódó, szűklátókörűségében és közömbösségében egyre inkább szürkülő hazai zenei szcénát, amelyet szinte lehetetlen felrázni, s amelyben oly nehéz vidámnak, élettelinek, jókedvűnek, sőt, életben maradni. Hisz a DJ azt szolgáltat, amit kell, a zenekarok jobbára előadják húszéves számaikat, s a többiek még így vagy úgy kiegészítik a képet, amely egy szomorúan modernizált Ki mit tud?-versenyt ad, amelynek bizottságában ott ülnek a félálomba szenderült kritikusok, akik jóformán csak azokról írnak, akiknek a kiadójától színes pólót, baseball-sapkát vagy bécsi koncertjegyet adnak, s a közönség, aki nem tudja, hogy most éppen táncoljon vagy inkább teázzon.

S hogy egy ilyen helyzetben mit csinálhat az, akiben még ott tombol az őszinteség, az energia, a lázadás, az élniakarás, akár Baudelaire gyomrában a megzabált ópium a fejében süvöltő rímekkel? Csakis azt, ami a Másfél is. Csakis a megújulást, új sikolyok kiüvöltését, új kiutak fellelését, a zenével való végtelen szeretkezést, az őrült pörgést, amit a Másfél hólabdaként ezen a lemezen összegyúrt egy olyan energiabombává, amely bármelyik, a New York-i éjszakába tévedt hiperprogresszív akusztikus-drum’n’bass-jungle-elektro-futurista diverzánscsapat becsületére válna.

En garde! - vagyis támadásra készen, s valóban, már az első szám úgy elsodor, akár a tájfun New Orleanst. Mert a Lengyel című szám hangulata egyszerre meleg, s pokolian gyors. Sabák Peti basszusának eszeveszett pörgése torkonragadja a hallgatót, s nem ereszti, mellette Ujj Zoltán dobjaiban a makedón dobok szaggatott, sánta pörgése bronxi hangzásban jön, akár egy gyomorrugdosó világtalálmány, míg Lukács Levi szaxija szikepontossággal vág magasan a térbe, Barnabás gitárja meg soha sem látott üdeséggel és harmóniai gazdagsággal húzza szét a horizontot úgy, hogy abba egyetlen pillanat alatt bele lehet szédülni.

S ahogy pörögnek tovább a számok, s gyűlnek a hallgató tudatában, akár energiaitalok kiürült dobozai egy tudományos kísérlet közepette a kísérleti alany orra előtt, úgy érzi magát egyre inkább valami hatalmas, mély és végeláthatatlan földalatti metróalagút-rendszer közepén magát. Egy olyan sötét és energiával, sebességgel, lazasággal és melegséggel teli huzatos kifutópályán, amely mindig előre visz, ám sohasem tudni, hogy igazából merre, s éppen ettől jó, hogy hol erre, hol arra, mindig újabbnál újabb váratlan állomások, utak, s félreeső helyek jönnek, s visznek tovább, akár egy hullámvasúton, előre, előre befelé, egy mély, sötét, alig kitapogatható szótlan belső világba, amelyen csúszunk, futunk, siklunk, gördülünk, akár egy kibogozhatatlan fekete térképen, amilyen a Másfél zenéje, amelyet olyan egyértelműnek veszünk, s amely ugyanakkor végtelenül megfoghatatlan marad, mégis összetéeszthetetlen, ott bent mélyen.

S ha harci a sikoly, legyen hát még egyszer, meg még megannyiszor, a Másfélnek s nekünk: En garde!