Még nincs befejezve, de így is megmutatom. Remélem, tetszeni fog  a legtöbb olvasónak és a legtöbb tagnak!

Mint mindennap úgy, azon a napon is suliba indultam. Még sötét volt, amikor elmentem a buszmegállóba. Ahogy mentem láttam, hogy senki nincs az utcákon. Egy árva lélek se. Arra gondoltam, hogyha már senki nincsen itt, akkor mehetek az út közepén, ahogy még sosem. Ahogy leléptem az úttestre láttam valami fényt. Azt gondoltam, hogy csak egy biciklis közeledik. Nem az volt. Egy fekete furgon volt...
Ennyire emléztem egy hónapja, amikor kérdeztek tőlem pár dolgot a rendőrök. Az eltűnésem napjáról. Ma sem emlékszem többre. Azóta kórházban kezelnek. Mostanáig egyedül voltam a szobában, de jött egy lány. Sötét barna hajú, világos bőrű, barna szemű. Úgy nézett ki, mint aki szinte már nem is él. Legbelül.
-Szia. Eszter vagyok-mutatkoztam be. A lány mintha meg sem hallotta volna amit mondtam, levegőnek nézett. Szerintem valami vagy valaki őt is megtörhette. A tekintetéből én a haragot és a bosszút tudtam csak kiolvasni. Az arca sápadt volt ekkor. Nem tudtam mit tegyek. Beszéljek-e még hozzá, hátha megszólal vagy ne...?! Gondolkodtam egy darabig, aztán megszólaltam:
-Tudom, hogy idegen neked ez a hely. Nekem is az volt és talán a szobán kívül minden az is még a mai napig-reméltem, hogy megszólal. De nem, nem szólalt meg. Kérdezhettem volna bármit tőle, de nem kaptam volna választ rá.
A napjaink így teltek. Próbálkoztam, de nem akart vagy nem tudott megszólalni. Biztos voltam benne, hogy jobb kedve nem nagyon lesz, ebben az időben. Annyit táplálkozott, amennyit beszélt. Volt társaságom, de még se.
Egy nap bejött hozzánk egy orvos. Beszélgetni. Sok mindenre volt kíváncsi. Képeket mutattatott, hogy felismerjük-e őket. Se a lány, se én nem ismertük fel egyik képet se. Míg elő nem került egy családnak a képe, amit aztán felismertem. A képet megérintettem és bevillant valami.
Egy ház. Sötét volt. A láncfűrész a hangjától nem nagyon lehetett hallani semmit. Egy férfi lépett egy kisgyerekhez...akit felemelt. A gyerek sírt és ordított, hogy segítsek, de én csak álltam és néztem rá -rémült arc kifejezéssel elléptem a nőtől és bemásztam az asztal alá a sarokba. Féltem. Féltem, hogy az ami bevillant, beugrott az, az...az újra, itt a kórházban megtörténhet. Akármikor.

1 hónappal később

Már több mint 3 hónapja vagyok ebbe a fura intézetbe, ahonnan kimenni lehetetlen. Akik megpróbálkoztak ezzel azok soha nem tértek vissza. Megölték őket. Legalábbis ezt mondták nekünk, igen, a lánynak és nekem is. Mi félünk, mióta itt vagyunk és próbálkozunk a kiszabadulással, azóta a lány néha beszél.Még mindig ritkán, de már legalább tudom a nevét. Emily Frozen Goldernek hívják. Azt is mondták sokan, hogyha újra azok tudnának lenni akik vagy épp amik voltak meg tudna mindenki szökni. De valamiért nem tud senki átváltozni semmivé. Én eredetileg félig ember félig sárkány vagyok. Emily, azt hiszem Griff madár, ebben sajnos nem vagyok biztos. Ilyen tekintettel bármi lehetett. Már képesek vagyunk egy-egy olyan dologra ami nem átlagos. Például: Tűzet lehelni vagy varázsolni. Próbálunk minél többet kihozni magunkból annak érdekében, hogy emlékezzünk azokra a dolgokra amiket az intézet dolgozói elhalványítottak bennünk. Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Vár-e ránk valaki? Anya, Apa, testvérek-már ha léteznek? 
Mindenkinek mutattak egy-egy képet amit felismertek, de nem igazán tudták pontosítani, azonosítani.
-Sziasztok!-köszönt egy lázadó, én így hívom magunkat. Most láttam először a szemében azt a fájdalmat amit nem lehet leírni sem. Benne eddig nem volt semmi félelem, hogy nem látja viszont a családját, barátait hisz azt sem tudta hogy volt-e?!-itt nőtt fel.
Őt valószínűleg egészen kiskorában rabolhatták el, mert senki mást nem látott még az őrökön, az orvosokon és rajtunk, kölykökön kívül.
-Hello -köszöntem.-Mi történt?
-Semmi, mutattak egy pár képet...
-Figyelj! Másokat könnyen át tudsz verni, de látom rajtad, hogy van valami más történt-ekkor megláttam a karját. Véres volt. Tudtam, hogy erről nem beszélhet itt. Így meg akartam kérni, hogy jöjjön el velem a "lyukba", de megjelent 2 ismeretlen férfi, a kölykök szinte lefagytak és összesúgtak, hogy "Ezek kik? Mit keresnek itt? Még nincs visszavonuló..."
Nem értették a helyzetet.
A 2 idegen felénk indult és rám néztek.
-Te ott!-csodálkozva néztek rám a többiek.
-I-iii-gggee--eennn....??
-Gyere azonnal velünk a Mikrohoz!
Körbenéztem és láttam, hogy mindenki engem bámul, kivéve Emilyt, Ő lesütötte a szemét. Visszafordultam, nem kérdeztem semmit velük mentem.