Eleve elrendelés és elvettetés

Minden érmének két oldala van. A kiválasztás tanának is van másik oldala. A kiválasztás a predesztináció nagyobb kérdésének csak azegyik oldalára vonatkozik. Az érme másik oldala az elvettetés  kérdése. Isten kijelentette, hogy szerette Jákóbot és gyűlölte Ézsaut. Hogyan értsük az isteni  gyűlöletnek ezt a példáját?

Az eleve elrendelés kettős. A kettős eleve elrendelés tanát csak úgy kerülhetjük el, ha vagy azt állítjuk, hogy Isten mindenkit eleve elrendel a kiválasztásra, vagy hogy eleve senkit sem rendel el sem a kiválasztásra, sem elvettetésre.

Miután a Biblia világosan tanítja a kiválasztásra való eleve elrendelést és tagadja az egyetemes üdvösséget, azt a következtetést kell  levonnunk, hogy az eleve elrendelés kettős. Magában foglalja mind a kiválasztást, mind az elvettetést. Ha komolyan vesszük a Szentírást, elkerülhetetlen a kettős predesztináció. A döntő kérdés azonban az, hogyan értelmezzük a kettős eleve elrendeltetést.

Egyesek a kettős predesztinációt egyenlő okozat kérdésének vették, ahol Isten egyként felelős azért, hogy a ki nem választott nem hisz, és felelős azért is, hogy a kiválasztottat hitre indítja. Ezt nevezzük a predesztináció pozitív-pozitív nézetének.

A predesztináció pozitív-pozitív felfogása azt tanítja, hogy Isten pozitívan és aktívan beleavatkozik a választottak életébe, kegyelme munkálkodik szívükben, és hitre vezeti őket. Az elvetettek szívében gonoszságot munkál, és aktívan megakadályozza, hogy hitre jussanak. Ezt a szemléletet gyakran nevezték „ túlzó kálvinizmus”-nak, mert túlmegy Kálvin, Luther és más reformátorok tanításán.

A kettős eleve elrendelés református tanítása a pozitív-negatív mintát követi. A kiválasztottak lelkében Isten beavatkozása pozitívan és aktívan munkálja a kegyelmet és üdvözítő hitre vezeti őket. Egyoldalúan  újonnan szüli a választottakat és biztosítja üdvösségüket. Az elvetettekben nem munkálja a rosszat, és nem akadályozza őket a hitre jutásban. Inkább átlép rajtuk, és meghagyja őket saját bűnös cselekedeteikben. Ennél a tanításnál Isten cselekedeteiben nincs szimmetria. Isten tevékenysége aszimmetrikus a kiválasztottak és az elvetettek között. Van azonban egyfajta egyenlő véglegesség. Az elvetettek, akiken Isten átlép, örökre elvesztek, és kárhozatuk olyan biztos, mint a kiválasztottak örök üdvössége.

A probléma a Biblia olyan kijelentéseihez kapcsolódik, mint például hogyan keményítette meg isten a fáraó szívét. Vitán felül áll, mit mond a Biblia: Isten keményítette meg a fáraó szívét. Megmarad azonban a kérdés, hogyan keményítette meg a fáraót. Luther inkább passzív, mint aktív megkeményítés mellett érvelt, vagyis Isten nem teremtett újabb gonoszságot a fáraó szívében.

Már elég gonosz volt ahhoz, hogy minden egyes alkalommal ellenálljon az Úr akaratának. Istennek csak annyit kell tennie, ha bárkit megkeményít, hogy megvonja visszatartó kegyelmét, és átadja az embert saját gonosz ösztöneinek. Ezt teszi isten a kárhozottakkal a pokolban. Saját gonoszságukban hagyja őket.

Milyen értelemben „gyűlölte” Isten Ézsaut? Két különböző magyarázat létezik a probléma megoldására. Az egyik a gyűlöletet nem az Ézsau felé írányuló negatív szenvedélyben látja, hanem egyszerűen a megváltó szeretet hiányában. Isten szerette Jákóbot, ám ez  egyszerűen azt jelenti, hogy Jákóbot meg nem érdemelt szeretetével ajándékozta meg. Olyan jót tett Jákóbbal, amelyet nem érdemelt meg. Isten abban az értelemben gyűlölte Ézsaut, hogy nem kapta meg ugyanazt a jót.

Az első magyarázat egy kicsit furcsa alkudozásnak hangzik, hogy Istent felmenthessük valaki iránti gyűlöletéért. A második magyarázat nagyobb hangsúlyt helyez a gyűlöl szóra. Egyszerűen azt mondja, hogy Isten valóban gyűlölte Ézsaut. Jákób testvére gyűlöletes volt Isten szemében. Semmi sem volt benne, amit Isten szerethetett volna. Olyan edény volt, amely megérett a pusztulásra, és összeségében rászolgált Isten haragjára és szent gyűlöletére. Döntsön az olvasó!  --R. C. Sproul

Isten olyan értelemben gyűlölte Ézsaut, hogy nem adta meg neki a kegyelem áldását, VAGY olyan értelemben, hogy utálta, mint a pusztulásra megérett edényt.