Kicsit elhanyagoltam az írást. Mindenkinek vannak jó, és kevésbé jó napjai.
Nekem most a kevésbé jóból jutott több. Ezért hát elgondolkoztam az élet
produkálta furcsaságokon.
Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, amik meghaladják lehetőségeinket.
A tehetetlenség csapdájában járkálunk fel s alá, mint vad a ketrecében, és
minduntalan nekiütközünk a láthatatlan falnak. Borzasztó látni egy élet lassú
elmúlását, napról napra, percről percre, és nem tudni segíteni, legfeljebb könnyíteni valamicskét, néhány kedves szóval, amire már alig jön válasz, és azt is csak nagy odafigyeléssel lehet megérteni. Pedig az agy működik, megért mindent, csak azt
nem érti, miért olyan tehetetlen a teste, miért kényszerül mások segítségére, miért olyan kiszolgáltatott, hogy még inni s enni sem tud egyedül. Ő aki egész életében aktív ember volt, családjának támaszpillére, nem ismerve fáradságot, akinek
az a szó, hogy "lehetetlen" nem volt a szótárában. Akkor miért pont ilyen befejezést szabott ki rá az Úr? Tudom, nehéz kérdések, választ hiába is várunk, mert nincs aki választ adna kérdéseinkre.
Mivel jobb az az ember, ki egészségben él 90-100 évig, és egyszer csak elalszik csendesen? Vagy hirtelen eltávozik mindenféle fájdalom, és gyötrelem nélkül?
Azt mondják a "sors", de hol van itt az igazság? Kérdem én. Lehet, most a fájdalom beszél belőlem, lehet a tehetetlenség korbácsolja gondolataimat. Lehet. Szomorú vagyok, mert nem értem.