Betegségem börtönében

Amikor talán százméternyire lehettek a román határtól, hirtelen föltámadt az északi szél és a ködből előtűnt az őrbódé. A hold áruló fénye rátelepedett a kis szökevény csoportra.

A nyáron zöld Maros- parti rétet négy-ötcentis hó borította, s ez most nem őket segítette, hanem éppen hogy a határőrséget. Hiszen így távcső nélkül is láthatóvá váltak sötét ruhájukban, és ezek a piszkos románok mindenre lőnek, ami mozog, nem úgy, mint békeidőben, amikor csak fejük fölé durrantottak ijesztésképp. Ezért aztán a környék lakói, még ennyi őzet és nyulat vadászatok idején se láttak! Néhány bátor, élelmes férfi, a tegnapi ködben, szedett is össze belőlük jó néhány tucatot,- akinek sikerült. Nagyon elkelt a hús, hisz ki tudja meddig tart még ez a rohadt háború!? Zsíros Jani bácsit elhagyta szerencséje, velük ment, de ő sajnos nem tért vissza. Kár volt, egy őz ugyanis egész a házuk sarkáig vonszolta magát, mielőtt kimúlt. Belőle nyolc golyót szedtek ki, az öregnek egy is elég lett.

-Hallgass már,- suttogta Pista, bele fojtva azt, amit már szintén tudott,- ha nem hallgattunk volna rád, rég odaát lennénk, de te mindig variálsz. Gyalogoltunk a bizonytalanért több mint két kilométert. A folyón, a hídpillér takarásában…

-Mondtam, hogy nem úszom jól, itt ráadásul túl erős a sodrás,- vágta oda kicsit hangosabban Marika, mielőtt a másik rászólhatott volna, gyorsan hozzá tette,- egy három éves gyerekkel te se gondolhattad komolyan. Főleg így, tél-víz idején.

-Igen,- szólt most közbe Balogh Sanyi, a gyerek unokabátyja.- Ezt hagyjuk, Imrével megvitattuk, mi lenne a jó megoldás? Ma mindenképpen átmegyünk, holnap talán késő lesz. Úgy hiszem, hallottátok, az oroszok Mezőhegyestől Battonyáig törtek előre és tudnak a kendergyárainkról. A "hegyesi" ménest többé-kevésbé már felzabálták. Reggel, de legkésőbb délre ideérnek. A gyereken, ha jól látom, jó hosszú fehér sál van. Vedd le és tekerd be vele a ruháját, nem fog látszani fehér hóban,- súgta a tíz évvel fiatalabb sógornőjének, -akit majdnem gyerekként vett felségül unokaöccse Dafku József. A félcigány, alacsony, hosszú fekete hajú lány tizenhat évesen szökött négy évvel ezelőtt Romániából, hogy itt a Nagylaki Kendergyárban dolgozhasson. Jóskát kivitték a frontra, őt pedig hajtotta vére, s most úgy döntött nem várja rá tovább, visszamegy hazájába.

-Ti pedig,- szólt a kis társasághoz,- Sanyi vetkőzzetek fehérneműre, Te is Marikám, és kössétek magatok alá.

A férfiak, miután megértették, mi a célja, teljesítették kérését, csupán Marika vonakodott először, végül ő is megtette. Ekkor Sanyi négykézlábra ereszkedett és kúszva megindult a gyár irányába, azonban 30-40 métereként megállt, hogy irányt változtasson, s délfelé kanyarodjon. Ezzel egyre inkább eltávolodott az országúttól, mely párhuzamosan haladt a határfolyóval, körülbelül 300 m-re "Kettőstől".

A kelet-nyugatifekvésű kis falutól négy kis "lakótelep" épült a gyári munkások részére, még az első világháború előtt. Közvetlen a gyár szomszédságában került az első, a második,- az úgy nevezett "kettős",- a két vasútállomás közé. A másik kettő a falu innenső és túl oldalához.

Kettősön tizennyolc család kapott otthont. A hat-hat lakásból álló épülettömbök "U" alakot formáltak, később disznóólakat építettek mellé, s így egy jó nagy udvar alakult belőle.

A maros enyhe kanyart vett dél felől, barátaink, most hajnali ötkor értek ebbe a kanyarba. A folyó áradása ellen emelt töltése itt már elérte a két méteres magasságot, ezt igyekeztek elérni.

Nagyon fáztak, hisz a csurom vizes fehérneműjük testükre fagyott a mínusz 8-10 fokos hidegben. A fagyott ruhaszálai hangosan pattogtak, mikor leültek kicsit pihegni a partoldalon. Ekkor vették csupán azt is észre, hogy sötétebb lett és apró porhó veri arcukat. Nem szóltak egymáshoz, a gyereket figyelték, aki vidáman játszogatott a magáról letekert sállal. Ezt látva leszaggatták magukról a rájuk fagyott fehérneműt. Még Mari is, aki félórája még mímelt szemérmeségében le se akarta vetni fekete, piros pöttyös kosztümjét, s újra, úgy a csupasz testükre kapkodták ruháikat. Reszkettek, vacogtak. Összebújva melegítették egymást.

Pistán úgy tűnt szólni akart, mikor puska és géppisztolyropogást hallottak, majd egy ágyúdörgést.

-Ezek az oroszok itt lehetnek Csanádpalotán,- kiáltott fel Imre, megfeledkezve arról, hol is vannak.

-Nincs igazad te gyerek,- szólalt meg mellette bátyja Sanyi. Feltérdelt, s nem hitt saját szemének. A távolban, a gyártól északkeletre, a vasútállomáson túl, fellángolt egy magányos tanya.

Imre erre felugrott, de egy-két lépés után hátuk mögött elsült egy puska. Imre tett még egy félfordulatot, s a levegőbe kiáltotta:- Édesanyám…, majd hirtelen elvágódott.

-Imre bátyám, gyere hógolyózni,- kiáltotta Pistike, s kiszakította kezét anyjáéból. Ugyanekkor a töltés túl feléről hangos kiáltozás hallatszott, ezt követően egy újabb lövés. Távolodó léptek, három csobbanás, melyet csend követett.

Egy percig csak ültek, Sanyi és Pista, hol egymásra, hol a halottra, vagy Marira néztek. Szólni, beszélni egyikük se volt képes.

 Marika felállt, teste remegett, de most már nem a hidegtől. Odavonszolta magát sógorához, letérdelt, megcsókolta homlokát, levette vállkendőjét, lepelként takarta testére.- Ő nem játszhat veled többé,- suttogta kisfiának. Könnyei arcáról mellei közé potyogtak. Sanyi mellé lépett, levette a leplet, visszaadta,- neki nagyobb szüksége lesz erre,- s megsimogatta unokaöccse fejét. Sírt, de elfordította arcát, nehogy Mari meglássa. Pista meg se moccant, feltehetően félt. Amikor Marika elindult felfelé töltésen riadtan kapta el szeretője karját, hogy leránthassa maga mellé a földre.

-Hagyjál, nem hallottad, elmenekültek.

-Nem értek románul!

-Ezek lelőtték Imre gyilkosát. Nem lett volna szabad átlőniük a töltésen, hiszen akkor már tudták ők is, hogy a németek, az orosz csapat közeledés hírére rég visszavonultak. Így ezt a gyilkosságot a közelmúlt ellenszenvének lehet felfogni, s visszavezetni, vagyis 1940 decemberére, amikor rövid időre Erdély magyar kézre került és napirenden voltak határviszályok.

A világháború folyt, s amikor 1944 márciusában a nácik megszállták országunkat, ők Temesvártól, Aradig vonultak vissza, tehát SS-katonák uralták Erdélyt is. Októberben a Szovjetek csapat megkezdte Magyarország felszabadítását. A szövetségre lépő román hadsereg egészen Aradig együtt volt az oroszokkal, s itt kettéváltak. A déliek Nagylak,- román nevén (Nadlac),- felé indultak, a másik részük pedig Battonyát és Mezőhegyest tűzte ki céljául.

A szovjet csapatparancsnok helyettese, Horváth István, nagylaki származású magyar tiszthelyettes volt.

-Menjünk már,- sürgette őket Marika,- ezek talán még gonoszabbak, mint a németek,- nézett még egyszer az égő tanyára!

-Ott a bokrok közt egy csónak,- csillant Pista szeme. Beültek, de csak Sanyinak maradt ereje az evezéshez, másik képtelen mozogni, annyira átfagyott.

A folyó itt csupán hetven méter széles lehetett, négy-öt perc alatt átértek a túlsó partra. Pista kilépett a ladikból és kezét nyújtva segítette ki Marikát a karján alvó gyerekkel. Sanyi viszont ülve marad Némán, sírva fordult el tőlük, s kezdett vissza felé lapátolni. A folyó közepén mégis hátrapillantott. Amazok akkor értek a partot szegélyező erdő szélére, s ők szintén visszanéztek.

-Sok szerencsét,- kiáltott utánuk!

Választ nem várt, mivel hallotta őket hangosan zokogni. Az ébredező Pistike keze lendült a magasba, talán integetésnek szánta.

Annyit tudok róluk, Marika tulajdonképpen haza ment, és Pista? Nos ő csupán kalandot keresett, de a román törvények szerint mégis feleségül kellett vennie, különben kitoloncolják Marikát. S ezt azért se szerette volna, mert Mari gyereket várt tőle. Ami Pistikét illeti, sajnos így meg sem ismerhettem, ugyanis két évvel később láttam meg a napvilágot, tehát féltestvérem volt.

Mint egy farönköt, úgy emelte fel a fagyott holttestet Sanyi. Megindult ösztönösen otthonuk irányába, pár tétova lépés után ráeszmélt porrá égett, szüleivel együtt! Kettős amúgyis, sokkal közelebb van,- gondolta. Neki lódult, a kis telepnek vette az irányt, mely hatszáz méterre lehet még. Vitte a lába, öccse nem nehéz számára, amúgyis csak negyvennyolc kiló. Azonban ahogy haladt, úgy gyengültek lábai!- "Bírd ki, már csak száz méter"- mondogatta magának hangosan.

A háztömböket egymásra merőlegesen építették, úgy, hogy köztük elfért egy szénásszekér. Már majdnem elérte a vasútra merőleges ház sarkát, mikor megroggyant a térde. A másik épületből épp akkor lépett ki egy fiatal nő, s mivel hallotta a huppanást, jobbra nézett. Rögtön odavette az irányt, s bár reggel hat óra volt, mégis sötét. De hiszen ez…! Szaladt, hogy segítséget hozzon. A középső ház verandáján megállt, kopogott, be se ment, hanem csak az ajtóból kiabálta.

-Franciska, gyere gyorsan, két ember fekszik odakinn a hóban.

-Hol, merre,- s neki lódult, épp az ellenkező irányba.

-A Sinka ház végénél,- indult amarra Etus.

Franciska meleg cipőjétől a keramitkockás útra hullott hó hirtelen felolvadt, s a hirtelen perdüléstől megcsúszott rajta, s elvesztve egyensúlyát letottyant a fenekére.

Etus a lihegéstől különös hangon kuncogott fel.

-Te jó ég, ezek Sanyiék!- csapta össze kezét, ahogy odaértek.

A két nő lehajolt, hogy Imrét felemelje.

Franciska már látott ilyet, hamar észre vette, ez a test már megmerevedett.

-A másik talán még él!

Eta bele kapaszkodott a grabancába és rázni kezdte. A test mintha megmozdult volna, érezte kezei közt Eta.

-Mi történt, vérzik a homlokod.

-Imrét agyon lőtték.

-Csak nem Marit szöktettétek?- az újabb kérdésre nem jött válasz, Sanyi ismét elvesztette eszméletét.

Egy orosz egyenruhás katona e pillanatokban lépett a kettős előtti ligetes kis ösvényszerű útjára. Ezt a két nő nem láthatta, hisz más kötötte le figyelmüket.

Horváth gyengéden Eta vállára tette kezét

-Drága kicsi Anyukám!

-Pista,- eszmélt rá rögtön Eta, a jól ismert hangra.

Összeölelkeztek, s mintha el se akarnák engedni egymást, úgy összefonódtak. A családi "idillnek" Franciska gyorsan véget vetett.

-Előbb vigyük be valahová-, azután is ráér az a szerelem!

Pista felkapta a legyengült Sanyit, de csak állt tanácstalanul.

Addigra többen tolongtak már körülöttük.

-Boriskám, hozzátok ugye még nem jött senki Mózerék helyett?

Pista megindult, a többiek utána. Boriékkal szembeni lakás üresen állt

-A németek három hete elvitték őket, azóta nem jelentkeztek!

-Ezt már mindenki tudja Bözsikém,- torkolta le Franciska a kissé buta Sinka lányt.

-Pista még nem!- hangzott az erélyes válasz.

Ezután persze mindenki Sanyira összpontosított, aki kezdte mesélni a szökést. -… Aztán feltérdeltem, láttam kigyulladni a tanyánkat! Könnyes szemmel hagyta abba, s kérdőn nézett Horváth Pistára?

Ő ugyan számított ilyen kérdésre, viszont nem ilyen előzmények mellett. Ezért először megpróbált köntörfalazni:- Tudnod kell Sanyikám, hogy az oroszok felszabadítani, és nem rombolni, gyilkolni jöttek. El se képzelitek, miken mentünk keresztül, ha kéritek, később erről is mesélek.

-Mi sem a menyekben éltünk. Arra felelj, amit kérdeztem!

-Jó, jó, türelem,- igyekezett csillapítani régi barátját. Megköszörülte torkát, s folytatta:- Egy kilométerre járhattunk Mezőhegyestől, mikor az egyik harckocsink tankcsapdára futott az Aradi úton és felrobbant. A parancsnok óvatosabb lett, előre küldött egy motorbiciklist, aki öt tányéraknát szedett fel előlünk. Körül vettük a várost, de sehol egy náci. A lovarda egyik boxában,- a széna között,- nyilas egyenruhát talált Szergej. Centiméterről- centiméterre kutattuk át az istálló minden zugát. Semmi! A parancsnok véletlenül megbotlott a karám bejáratánál egy betonlapból kiálló vascsőben. Gyors mozdulattal lesöpörte róla a szemetet. Öt vascső állt még ki belőle. Kerítettek két jó erősebb rudat, hogy megnézzék, mi lehet alatta. Amint megmozdult, abban a pillanatban öt géppisztolysorozat és egy nagyobb robbanás hallatszott lentről. Kibontottuk, s négy halottat,- három nyilast meg egy németet találtunk. Kolja,- ugyanis így hívják parancsnokunkat,- visszatettette a betont, s folytattuk utunkat. Majdnem a gyárhoz értünk, fényt láttam az út menti árokban. Előbb arra gyanítottam, talán a vasúti sorompó lámpája, ahhoz túl alacsonyan mozgott. Megálltunk, s kezdtem figyelni. Mivel szabályos időközönként lett látható, tudtam rögtön ez csak valami jelzés lehet. -"Ismét aknákat kereshetünk,"- mondtam Koljának. Csakhogy a hó belepte az utat, tehát sajnos gyalogosan kell felkutatni. A hat méter széles országút pásztázására tízen jelentkeztek. Nemsokára megtaláltuk az elsőt. Itt is csupán hatot raktak le. A tanyátoknál figyelmes lettem, hogy minden helyiségben van valami fény,- gyertya vagy petróleumlámpa világított. Intettem két katonának, a ház felé lopakodtunk. Alig tettünk pár lépést, lövések dörrentek felénk. Valaki kiugrott a konyhaajtón és fáklyát hajított a nádtetőre. Bele engedtem egy sorozatot. Német volt. Bentről meg egy óriási robbanás hallatszott. A ház egyik fele szana- szétrepült, másik része meg porrá égett,- megállt a beszéddel s hegyezni kezdte füleit. Ekkor már mindenki felfigyelt a dübörgő hangra.- Mennem kell. Eta kezét fogva léptek az udvarra:- Jancsi fiam alszik még?

-Nem, meghalt.

A tankok olyan közel értek, hogy dübörgésük elnyomott minden más hangot.

-Mit mondtál, nem hallottam semmit?

Eta megismételte.

A tankok zaja lenémult a következő percben, talán tiszteletből a gyász pillanataira.

-Egy hónapja szamárköhögésben,- tette hozzá és csendesen sírva fakadt.

Pista levegőbe ordított,- Neeem, majd a semmibe bámult. Két évvel ezelőtt két éves volt ahogy őt háborúba vitték.

Az egyik kocsiból, mely pont mellettük állt le, kiszállt a parancsnok, pár szót váltottak Pistával.

-Úgy döntöttünk, ilyen fáradtan nem megyünk ma tovább, holnap viszont már hajnalban indulunk tovább s irány Makó. Különben két kérdése van Koljának. Mikor mentek el a németek, és van-e kenyeretek

-Három nappal ezelőtt,- válaszolt az elsőre Eta.- Az meg, hogy van-e kenyerünk? Nos, bizonyára minden családnál akad egy kis felesleg.

-Nem, nem, mi nem így értettük. Lisztünk az lenne, viszont ki kellene sütni.

-Délutánra valamennyit biztos sikerül. Ha begyújtjuk a tizenhat lakás kemencéjét.

-Tizennyolcat, vagy tévedek?

-Igen Mózerék, és már Tihamérék sincsenek. Tehát ötször tizenhat az nyolcvan, az egyenlő két és fél mázsa,- számolta ki gyorsan Eta.

-Na meg idekinn a három udvari kemence, ezekbe sokkal több is férne!

-Nagyon nehéz azokat már felfűteni!

-Ezt bízzátok csak ránk.

Egyik kemence melletti kolompot régen nem használta már senki, most Eta megkongatta,- csupán tűz esetén, vagy igen különleges esemény alkalmára vették igénybe. Aki csak mozogni bírt, ott termett. Ki riadtan, ki csupán kíváncsiságból. Huszonhárom nő, Sanyin kívül még négy férfi, a félkarú Ambrus Feri, Szilágyi Jani, neki három úja és a bal szeme hiányzott, Szatmári bácsi, akinek térdből szakította le lábát egy gránát, a tüdőbeteg Dudás Géza, meg vagy harminc kisebb nagyobb gyerek.

-Na együtt a nagy csapat,- viccelődött Mancika, karján egy pólyással.

Jó kedvén azonban nem mindenki osztozott. Nagyon úgy tűnt, hogy csak az egyenruha változott, eddig a németek önkényének, most az oroszok erőszakoskodásának vannak kitéve! Hiába, megelőzte őket a durvaságuk rémhíre. Az sem nyugtatta meg a jelenlevőket, hogy Horváth Pistán ugyanolyan az egyenruha. Féltek! Lerítt az arcukról. Ezt látva most az orosz közelebb lépett közéjük.

-Senki senkit nem fog bántani. Éhesek vagyunk és enni szeretnénk. Ezek a katonák hónapok óta nem ettek rendes kenyeret. Nem leszünk hálátlanok.

Szavai,- igaz Pista tolmácsolta,- őszintének hatottak. Majd Horváth még megtoldotta,- Beszéltem arról, milyen finom kenyeret sütnek a földieim. Nagyon kíváncsi rá.- Háta mögött megjelent öt katona, mindegyik vállán egy-egy lisztes zsák.

Hatása nem is maradt el. Faragó Juli,- Somogyi Bandi felesége,- nyomban összeszedte magát s megkérdezte:- Hányan vagytok Szergejek?- mutatott mindegyikre.

-Nyet, Szergej, já, Kolja,- vágta össze bokáját az orosz.

Az összes nő hahotában tört ki.

Pista segítette ki őt:- kilencszázötvenketten,- majd kissé szomorúan hozzá fűzte,- ezerháromszázan indultunk.

Ők nem láthatták, az országúton négy teherautó közeledett a telephez. Megálltak a fotballpályával egy vonalban,- ami a vasút túl felén volt, -az egyikről húsz katona ugrált le, három befordult melléjük. A kocsikat színültig pakolták pozdorjával./a kender tilolásánál keletkezett melléktermék a pozdorja/. Ezt hosszú ideig hasznosították fűtésre.

Ambrus, aki elég jól beszélt oroszul,- huszonkét évig hadifogoly volt náluk,- észre vette, milyen sóvárogva néz egymásra Eta meg Pista.

-Nem szeretnél kicsit lepihenni?- s rákacsintott.- Boldogulok én velük, azzal Koljához fordult és oroszul szólt hozzá:- Kolja fűtsétek már azt a kemencét, vagy nem esztek kenyeret!- Ő pedig rögtön lapátolásba kezdett. Tehát megértette,- bólintott Pista. Bele karolt Etába, majd hamarosan eltűntek, Feri vette át az irányító szerepet.

Minden zsákot három részre osztottak. Dudás bácsi egyedül élt,- s mivel a kenyérsütés női munka,- neki más feladatot adtak. Az asszonyok hozzá láttak a dagasztáshoz. Elő került a lakások minden nagyobb edénye. Kenyér kelt a mosóteknőben, vajdlingokban és tálakban.

Eta is bele fogott, letakarta konyharuhával, féltíz lehetett, mikor belépett hálószobájukba. Férje már szendergett. Gyors mozdulatokkal kapkodta le magáról ruháit és Pista mellé bújt. Átölelték egymást…

Biztosan ő is elbóbiskolt, mert ajtócsikorgásra riadt fel. A parancsnok állt a konyhaasztal mellett, de karján már ott ült Gyöngyike, ki Anyja jöttére lecsusszant a földre. Ő utána nyúlt még, hogy megsimítsa, hosszú fekete haját,- a kislány erre felkacagott.

A férfi, körbe járatta szemeit a szegényes bútorzaton. Az ablaknál egy kecskelábú asztal állt, végein egy-egy hokedli, a belsőn jó nagy mosdótál, mögötte lefüggönyözött stelázsi. Mellette széles fapriccs, melyen a strózsákot fonott rongyszőnyeggel takarták le. A szembe levő falnál pedig egy kredenc csipketerítővel volt lefedve. A földes padlózatot frissen mázolták. A mennyezetről házilag készített csillár,- átfúrt bádogtányér,- lógott. Ez Koljának épp a füléig ért. Végül: a szoba konyha közé építettek egy kemencét.

Folytatása következik