Dr.T.Túri Gábor

TÜKÖR

Keczánné M.Piroska „A tükrön át közlekednek a holt lelkek” című cikke, majd Burián S. hozzászólása igen izgalmas témát érintett.

Burián Suzana ezzel kapcsolatban ezt jegyzi meg:

„A zsidó hagyomány szerint amikor halott van a háznál, az összes tükröt le kell takarni, és csak a hétnapos gyászidőszak után szabad levenni a lepleket. Ha ez nem így történik, nézeteik szerint a halott megrekedhet az élők és a holtak világa közt.
Igen ez igy van nálunk!”

Ezzel az utóbbi mondatával jelzi a hozzászóló, hogy zsidó származású.

És éppen ez az utolsó mondat volt az, amely felkeltette az érdeklődésemet.

Mert ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy bár
sem én, sem az őseim nem zsidó származásúak, mégis a nagyszüleimtől tanult ezirányú és hasonló szokásainkat még most a XXI.században is követjük.

Ez pedig előírja nekünk is, hogy halál esetén a családban – nálunk tíz napig – le kell takarni a ház összes tükrét, és abba még kiveteles esetben sem szabad ezidő alatt belenézni. Így történt ez édesanyám, és alig egy éve, édesapám elhunytakor is.

Ez annál is érdekesebb, mert – az elbeszélések szerint – már  nagyapámék nagyszülei is így cselekedtek.

Mindez a népszokás és hiedelem pedig nem bizonyít mást, mint hogy kultúránk és népi emlékezésünk visszavezet bennünket az egykori ókori keletre, vagyis arra a területre, ahol egykor ez a két nép, a zsidók és a magyarok ősei is éltek.

De, hogy a kétkedőkbe eloszlassam azt az érzést, hogy ez a mi magyar őseinknél esetleg a zsidóktól való átvételből származna, bemutatom a tükör más misztikus megjelenési formáit is hazánkban.

Mindezek pedig az egykori magyar házakban voltak megtalálhatók.
Mert itt ebben az esetben is a tükrök és a misztikus túlvilág kapcsolatával találkozhattunk, mégpedig magyar eleink ún. „szép szobájában”. Ott ugyanis évszázadok óta, kivétel nélkül egy ún.”házi oltár” volt található.
Ezt ugyan a múlt század 50-es 60-as éveiben, az Ortutay-aerán fenevelkedő néprajzosaink, igyekeztek egy tisztálkodó, kozmetikázó asztalkává ledegradálni, de ez a hamis beállítás – szerencsére – nem tudta kiszorítani az ezzel a berendezési tárggyal kapcsolatos eredeti „oltár-tudatot”.

Ha ezt a hibás képet most megpróbáljuk elfelejteni, és felidézzük magunkban,
– legalábbis aki ezt még láthatta – (nekem még ez megadatott a Pártiumban és Erdélyben látnom), hogy ez az asztal pl. hol helyezkedett el a szobában, akkor egy szigorú szabályosságot vélhetünk felfedezni.

Mert ez az asztal szinte mindíg a két ablak között helyezkedett el, az ablakok közötti falhoz állítva.(Csak egyetlen esetre emlékszem, amikor ezt az ágy lábához állítva láttam).
Ennek az asztalnak a közepén – a falhoz állítva – volt az asztali tükör.
Ez az asztal MINDEN ESETBEN csipketerítővel volt leterítve, és ennek az asztalnak a közepén állt egy talpas-kereszt, legtöbbször fémből, de láttam fából is. A kereszt száraira pedig MINDÍG fel volt egy rózsafüzér is fűzve.

Az asztalka (vagyis az oltár) fiókjában, de sokszor a csipketerítőre helyezve, ott volt a Biblia, vagy egy imádságos könyv.

A kereszt két oldalára egy-egy (de máskor több) keretes szentkép volt állítva.
Megjegyzem később ezeket (különösen már a mai világban) sokszor felváltották
a családi képek, emelyek a gyerekekről, vagy az unokákról készültek.

És végül erről az „oltárról” nem hiányzott a vázába állított vágott virág sem…

Tehát így népünk házaiban, a „szép szobában” valóban egy oltárt találtunk, kereszttel és szentképekkel (hiszen végül is az unokák képei is „szentnek” számítottak, legalábbis a nagyszülők szemében, és ott ezek is a krisztusi kereszt két oldalára kerültek!)

Így, aki ezen feldíszített oltár tükrébe itt belepillantott, az megláthatta maga-magát, de nem csak a szokásos egyszerű formájában, hanem az arca előtt a kereszttel, és rajta pedig a megfeszített Jézussal. Így a világot  – mintegy – Jézuson keresztül szemlélhette, ezért imádsága ezáltal mélyebb értelmet is kapott.

Abban a szobában, ahol ez az „oltár” állt, ott a falon tehát így három ablak volt látható.

A két szélső üvegén keresztül kifelé a valódi, materiális világba pillanthattunk ki, a középső üvegén át pedig, amely a tükör üvege volt, azon át pedig befelé, a misztikus túlvilágba leshettünk be.

Tehát csak így, ennek tudatában válik érthetővé, hogy miért kellett letakarni ezt a tükröt, ha valaki elkötözött közülünk az élők sorából.

Mert ez a tükör, itt ebben a „tiszta szobában” valóban a túlvilágba vezetett.

Hiszen a „régi világban” nem volt olyan sok tükör egy háztartásban, így ennek a szokásnak a gyökerei csakis erre a tükörre vezetnek vissza.

Tehát ezek „a tükrök közlekedési lehetőséget biztosítanak a holt lelkeknek a túlvilág és az élők világa közt.”  írja a cikkében Kecsánné Macskó Piroska.

Hogy is mondta nagymamám? „Azért kell letakarni fiacskám, hogy a megholt, mikor visszanéz a tükrön át ebbe a világba, ne fájduljon meg a szíve a visszavágyódástól!”

Hát igen!

Ez a tükör valamilyen misztikumot, és egy kicsit varázslatos vissza- és előrelátást is jelentett… És jelent ma is, különösen a lányoknál. Mert ők ezzel szinte betekinthetnek a jövőjükbe. Ezért alakult ki az angol nyelvterületen a „mirror” tükör jelentésű szóból a „mirage”, vagyis káprázat és ábrándkép jelentés.

Ez a káprázat, ez az ábrándkép törik össze abban a pillanatban – a magyar néphit szerint – hét évre, ha a leány, vagy az eladófélben lévő leány összetöri a tükrét. Ez nem csak szerencsétlenséget jelent, hanem egyben azt is, hogy hét évig nem megy férjhez a leányzó.

Tehát a tükör itt már egy misztikus tárggyá alakul, amely összetörésével megszünteti a kapcsolatot a jövővel, a jövő meglesésével, és így az eljövendő szerencsétlenség forrásává válik.

Dr.T.Túri Gábor                                                                                                2014.8.13.