Kis türelmet...
Kis türelmet...
Dr.T.Túri Gábor:
Déjà-vu
és az élet értéke
Dezsa vü(déjà-vu) élménye lehetett sokaknak többedmagammal, amikor
egy rendkívül megrázó és elgondolkoztató filmet kaptunk egy kedeves ismerősömtöl:
http://www.universalsubtitles.org/hu/videos/PglfLwrTdkd4/hu/116085/
A témája a magzatelhajtás.
Igen, ez sokunknak egy déjà-vu élmény, vagyis mintha ez már megtörtént volna velünk.....
Mikor is?
Egykor..... Mert tudatunk megpróbálja, valahová a mélybe, a felejtés birodalmába rejteni ezt az élményt.... De azért egy kis különbség mégis van. Mert itt egy vallomást hallhatunk, egy magzatelhajtásra jelentekezett édesanya, “véletlenül” mégis megszületett gyermekének a vallomását és véleményét, az életről.
Igen, ő életben maradt.... és az életről beszélt, amit el akartak tőle venni.
Az élet szentségéről.
Természetesen az Egyház álláspontja sziklaszilárd ebben az ügyben...
...és amig az ember fiatal, berzenkedik is időnként ez ellen. Aztán később, ahogy öregszik, ahogy emberré érik, ő is máshogy látja a dolgokat.
Ezért is örültem meg én is ennek a filmnek, és miután megnéztem, rögtön tovább is küldtem egy jó barátomnak. Ő pedig, mivel neki is tetszett és szintén terjeszteni akarta, be kívánta ezt mutatni egy budapesti kerület szűkebb egyházközösségében. Mikor azonban ezt a tervét nekem megírta, ezzel kapcsolatban egy rendkívül érdekes mondatot, vagy kérdést fogalmazott meg a levelében.
Azt vetette fel ugyanis, hogy ennek a videófilmnek a leközlése, talán egyeseket megbánthat és kényelmetlenül érinthet...
Érdekes, hogy ő erre felfigyelt.
Az én figyelmemet ez bizonyos fokig elkerülte, mert én csak a film megdöbbentő mondataira és az “életbenmaradt” személy vallomására koncentráltam.
Pedig, ha belegondolunk, éppenséggel egyáltalán nem elhanyagolható a barátomnak ez a kétsége...Mert lehet, hogy ezzel egyeseknek valóban a leintímebb és legfájóbb emlékeibe taposunk bele.
Lehetséges.
Ugyanis, miután a levelet elolvastam és egy alkalommal ezt a felmerült kétséget megemlítettem a szűkebb baráti körömben, az egyik középkorú nőismerősöm, aki már ismerte ezt a filmet, akkor bizonytalanul rámnézett és azt mondta, hogy szerinte igaza van a levél írójának, mert:
- ...nekem is gombóc nőtt a torkomban, mikor ezt a filmet megnéztem és aztán arra a gyerekre gondoltam, aki most 30 éves lenne.....ha... – és azzal elfordult. Aztán már csak a hátát láttam, de azért mégis észrevettem, hogy kis idő múlva óvatosan a szeméhez emelte a kezét.....
Amikor ugyanis, ahogy ezt később elmesélte, a problémájában, sok-sok évvel ezelőtt, “semmi kiutat nem látott”, akkor tényleg úgy érezte, hogy a helyzete “reménytelen”....
Így aztán egy pár napra “eltünt” a barátok szeme elöl....
Hát igen. Sokunknak vannak ilyen kisebb nagyobb titkai, emlékei, amelyek gombócot eredményeznek, még 30 év után is az ember torkában.
Egy másik ismerősöm szintén elmesélte, hogy már a két gyermeke nagyobbacska volt és iskolába jártak, amikor egyszer, az egyik napon a felesége elújságolta az új gyermekáldásuk hírét....
A korkülönbség a gyerekek között ugyan már amúgy is nagy volt és ezzel a harmadikkal még nagyobb lett volna, de mégis örültek.
Aztán jöttek a vizsgálatok és kiderült, hogy a baba nem lenne egészséges.... Az orvos határozott lépésre szólította fel őket.... Aztán ők rágódtak és rágódtak ezen a dolgon...mérlegelték, hogy hátha nem is igaz az orvos véleménye, mi van akkor ha hibás a diagnózis.... aztán még azt is fölvetették, hogy minden várható rossz ellenére, mégis megtartják.
Aztán, az idő múltával, végül is....a sors mégis úgy hozta, hogy ők inkább a két egészséges gyermek mellett döntöttek.
Helyes volt-e ez a döntés, vagy nem?
Ki tudja.
Akkor így döntöttek. Ma, idősebb fejjel, talán nekik is más lenne ez a végső elhatározásuk.
Az ember változik....nagyon is változik az évek alatt.
Az én esetemre mindenesetre érvényes ez a megállapítás.
Bár az igazság az, hogy én már a fiatalabb éveimben is, ha nem is gyilkosságnak, de egy bizonyos gazságnak tartottam ezt a beavatkozást.
Így gondolkoztam akkor is, amikor Budapesten, a II. Női Klinika műtőjében, mint szigorló orvosnak, nekem is asszisztálnom kellett egy ilyen beavatkozásnál.
Éppen két asszony volt soron, amikor kampóznom kellett ebben a műtőben...... A lelkiismeretemet akkor megnyugtattam, mert mind a két gyermek súlyosan betegen jött volna a világra....
Tehát úgy éreztem, hogy ezeknek az édesanyáknak “joguk van” ehhez a döntésükhöz .....és az orvos pedig “csak segít nekik”.
Pedig, ha belegondolunk, e segítség “eredményeként” naponta tucatjával halnak meg a jövendő és lehetséges magyar állampolgárok az ország nőgyógyászati műtőiben.
Értékes fajtánkat, így írtjuk ki saját kezüleg....- mondhatná valaki, de akkor rögtön rásütnék a bélyeget, hogy nacionalista, sőt soviniszta.
Úgy, hogy fogalmazzunk máshogy:
A fehér európai lakósságot így tizedeljük meg Berlin, Párizs, Budapest, London és a többi ország kórházaiban....- természetesen, ha ezt így kimondjuk, akkor meg azt kiáltják felénk, hogy rasszisták, vagy fajgyűlölők vagyunk.......De ugyanakkor, pont azok akik így reagálnak e kijelentésre, azok morognak a legjobban, hogy a nem-európaiak száma és aránya egyre csak nő ezekben az országokban.
Hát akkor próbáljunk meg még árnyaltabban fogalmazni: Mondjuk úgy, hogy:
E “segítség “, ezen orvosi “beavatkozás” eredményeként EMBEREK ezrei halnak meg Euópában, éspedig naponta....És most gondoljunk arra, hogy ha a rádió, vagy a televízió bemondja, hogy például Afganisztánban egy robbanás következtében meghalt, mondjuk 4 angol és 3 német katona......Mi történik egy pár nap múlva? Az illető országok katonai pompával fogadják ezen elesetteknek a földi maradványait, és díszes temetésen búcsúznak el tőlük.
Ettől a három vagy négy katonától....De ugyanakkor senkinek sem jut az eszébe megemlékezni arról a napi több mint ezer gyermek-palántáról, akiket a fent leírt módon veszítenek el.
Nekik nem jár ki egy pompás temetés......
Nem!
Őket még el sem földelik!
Pedig, mondjuk ki őszintén, őket is meggyilkoltuk, ugyanúgy, mint azt az ellenséges katonát....akinek pedig adunk egy kis sírhelyet, még idegen földön is....Hiszen egykor a német katonák is kaptak sírokat Franciaországban, és fordítva, a franciák is Németországban....
Elgondolkoztató...
Igazán elgondolkoztató!
“Ezt nevezik születésszabályozásnak!” – vágná közbe a “Nagy Átlag”, miközben a prospektusban árgus szemekkel nézegeti a legújabb Audi felépítését és formáját... – “Több gyermek a fiatal családok számára anyagilag nem lenne elviselhető” – “Végül is ez a mai civilizált társadalmunk segítsége a számunkra...” fejezi be gondolatát a “Nagy Átlag”, majd elégedetten csukja be a prospektusát és elhatározza, hogy megveszi azt a bizonyos Audi Q 5-ös típust....
“Sajátos megoldása ez egy problémának .” akarnám válaszolni, majd riadtan jut az eszembe, hogy van egy másik feszültség is a társadalomban, az un. “nyugdíjas probléma”....
Csak remélni tudom, a magam 62 évével, hogy a mi un. “civilizált világunk”, ezt a problámát nem ezzel a metódussal kívánja majd szintén megoldani.....
Természetesen korábban, mindezt én sem láttam ilyen kristálytisztán.
Tudtam ugyan, hogy ezzel az un. “segítéssel” valami nem stimmel, de ezt megfogalmaznom akkoriban, mégis csak nehezen sikerült.
Mert – ahogy a közmondás is mondja – az éremnek két oldala van.
Annyit azonban kijelenthetek – talán a saját lelkiismeretem megnyugtatására – hogy a hosszú és változatos orvosi müködésem alatt, ha ilyen döntésre készült valaki, és a tanácsomat kérte, akkor csaknem mindíg a gyerek oldalán áltam....
Csaknem mindig.....
És mikor nem? Kérdezhetné valaki...
Ha maga az anya is még gyerek volt.... Akkor nem, mert ekkor amellet a 14-15 éves “gyerek” mellett döntöttem, akit a szülei (a potencialis nagyszülők) hoztak el hozzám kétségbeesve, kisírt szemekkel....hogy adjak valami jó tanácsot...
Tehát bőnös vagyok én is?
Nehéz a válasz, mert ilyenkor látja az ember, hogy a Jó Isten, a szabad döntés megadásával, micsoda hatalmas felelősséget is rakott a vállunkra.
Mert mi is történik akkor, ha valaki, egy szülő vagy egy orvos, a magzat elvétele mellett dönt, most csak arra az esetre gondolva, ha a megszületendő gyermek beteg lenne?
Itt én három lehetőséget, elméleti megfontolást látok elképzelhetőnek:
1. Ha hiszek a reinkarnációban, akkor egy érdekes dologgal állok szemben. A megszületendő léleknek, amelynek alkalma lenne, az előző életében elkövetett botlásait rendbetenni, nem adom meg a lehetőséget arra, hogy ezt megtehesse. Eltolom a megoldás lehetőségét egy későbbi alkalomra, vagyis késleltetem a lélek nemesedését....
2. Ha nem hiszek a reinkarnációban, de annál jobban hiszek a keresztény hit tartalmában, akkor más a helyzet. Nem egy lélekkel, hanem egy isteni döntéssel helyezkedek szembe. Egy isteni döntéssel, amely ilyen emberi alakban, ilyen nehézségek árán kívánt egy lelket az anyagi világba küldeni. Így akarta próbára tenni, így kívánta e lélek számára elérhetővé tenni az örökkevalóságot.
Mert köztudott, hogy nem a sima út vezet el bennünket mindig a célunkhoz. Így egy nyomorék, egy szellemileg együgyű ember nem biztos, hogy nem értékesebb-e az Isten szemében, mint egy perfekt testtel bíró, gyönyörű modell, a maga kisportolt izmaival és esetleg még egy 140-es IQ-val....
Mert az a lényeg, hogy mit takar ez az anyagi burok....
A síma, kikövezett úton az ember könnyen elcsúszhat, elveszti az irányt, nem ér célba..... míg ezzel szemben a göröngyösön mindíg talál kapaszkodót. Pedig az a nehezebb út !
Ezt én egy példa alapján tanultam meg, amikor Csiksomlyón voltam. Előtte, nem egyszer és nem kétszer, már részt vettem golgotai imádságokon, keresztúti ájtatosságokon....Egyik feszülettől a másikig mentünk, buzgón imádkoztunk és igyekeztünk elhitetni magunkkal, hogy jó keresztények vagyunk és Istennek tetsző dolgot cselekszünk.
Aztán 2005-ben elértem a csiksomlyói golgotához is. Éjszaka, minden világítás nélkül, a kavicsokon csúszkálva, az egyre meredekebb és meredekebb sziklákon lépdelve haladtunk egyre följebb és följebb a Salvatore kápolna irányába. Nem volt útjelző ám ott, csak egy kis lobogó gyertyafény, amit aztán az előimádkozó, amikor elértük az egyes stációt, a kereszt elé letett....
És ebben a korom sötétben, ahol közel s távol csak ez az egy kereszt világított, olyan csend volt, hogy csak a fáradt lihegésünket lehetett hallani.
Aztán hangosan imádkoztunk és pihentünk....igen megpihentünk a stáció előtt....hogy aztán újra induljunk még magasabbra, fölfelé, botladozva, a következő haloványan fénylő kereszt felé....és végül fent, egészen fent, az út végén, mindannyian, kivétel nélkül, fáradtan rogytunk le a nedves fűbe, és szuszogva némán örültünk, hogy megérkeztünk....elértük a célunkat!
Hát bizony lehet, hogy egy ilyen csoszogó, botladozó, lihegő lélektől vesszük el a lehetőséget, hogy élete végén, célját elérve, boldogan mondhassa....megérkeztem.
Van-e ehhez jogom, ezt megtagadni tőle és nem élni hagyni?
3. A harmadik lehetőség pedig a meterialista felfogás. És itt a mi csapdánk. Hiszen ezen felfogás, ezen életszemlélet alapján történik a kiképzésünk, kisiskolás korunktól, egészen az esetleges
természettudományos stúdiumunk befejezéséig. Ezen a sínen indulunk el, amikor kilépünk az
életbe.
És ez alól az orvosok sem kivételek.
A test a számukra – ugyanúgy mint a nagy átlag számára is - egy valóság, ezzel szemben a
lélek, pedig csak egy feltételezés.
Ebből a relációból kiindulva kell szemlélnünk a viselkedésüket és döntésüket akkor is,
amikor egy fiatal terhes leányzó, vagy
egy érett nő, vagy
egy többgyermekes édesanya áll előttük....
És ezek mindhárman azzal a céllal keresik fel az orvost, hogy megszabaduljanak attól az
áldásos tehertől, ami váratlanul az ölükbe hullott.
Mindegyikük kilátástalannak látja a jövőjét:
A leányzó szeretne továbbtanulni, de fél a szüleitől, hogy megtudják mi történt vele, fél, hogy nem mehet tovább egyetemre, fél (talán bizony sokszor jogosan), hogy a partnere majd megijed, nem áll ki mellette és végül elhagyja....
Az érett nő pedig, esetleg éppen most kapta meg azt az állását, amit a szakmai kiképzése vagy az egyetem elvégzése után már rég a céljául tűzött ki. És most, igaz jó pár év késéssel, de végre sikerült ezt megkaparintania....Végre megérett a helyzet....
Volt értelme tehát tanulni.
Volt értelme lemondani az előző évek szabadságairól és utazásairól...
Volt értelme tehát talán még annak a szakításnak is, ami a nagy szerelmével történt...hiszen csak azért nem akart házasodni, mert nem akarta magát lekötni.
De most, meg van végre a várva várt állás.....
És ekkor, mint egy derült égből jövő villámcsapás....közlik vele, hogy terhes lett! Úgy érzi, kisiklott az élete, minden tönkre ment....
És az a bizonyos harmadik nő, az édesanya? Vele mi van? Vele mi történt? Hiszen, ha más nem, akkor ő már csak igazán tudhatná, micsoda öröm egy gyermek...
Tudja is ő, csakhogy ez már éppenhogy az ötödik gyermek...és a férje, a gyermekek apja már két éve nem kap munkát és csak alkalmi munkákból tengetik az életüket.... Mi lesz velünk? gondolják, ha az ötödik baba is megjön és talán nem is lesz egészséges.
És mind a három személy, mind a három terhes anya, mint egyetlen reménységére tekint az orvosra, és ugyanakkor a saját élete szempontjából, jogot is érez arra, hogy “megszabaduljon a terhétől”.
Az orvos pedig dönt...
....és “segít”....
Aztán eltelik egy-két nap....
....és lassan minden visszazökken a régi kerékvágásba.
“Csak” egy-két heti gyengélkedés...
Aztán, mintha mi sem történt volna, megy az élet tovább úgy, ahogy és ahol azt abbahagyták.
De így van-e ez valóban?
Úgy megy-e az élet tovább, ahogy az annak előtte volt?
Valóban megszabadultak-e egy tehertől?
Nehéz ezt megválaszolni....
És aztán váratlanul, évek múltán, egyszer csak jön egy üzenet az interneten keresztül, ahol egy életben hagyott..... egy véletlenül életben maradt ”teher”, megszólal és felkavar mindent.
Feltépi a régi sebeket. Déjà-vu? Nem ez már nem egy egyszerű déjà-vu, mert ez valóban megtörtént.
Éspedig vele.....Ha nem is teljesen ugyanaz, de egy nagyon hasonló történet......
Belenyilal az anyába a fájdalom, “gombóc nő a torkában” és hirtelen minden a feje tetejére áll.
Az orvos pedig, miután ezt a filmet ő is megnézte, másnap reggel zavartan áll a borotválkozó tükör előtt...Nehezére esik valahogy a szembenálló ismerős arc szemébe nézni.....
A tükörképe homlokán aztán egy homályos írást vél felfedezni...”Bűnös” betüzi ki....Aztán zavartan megdörzsöli a tükröt, hátha az üveg párája okozza ezt a fénytörést... de hiába pucolja.... ott áll továbbra is ez a szó. Idegesen lehajol, kezdi mosni az arcát, majd hisztérikusan dörzsöli a homlokát....de ez sem segít..... A bélyeg az bélyeg marad, amit a homlokán hord ezentúl....valahányszor a tükörbe néz.
Miért is néztem meg ezt a filmet.... gondolja verejtékes homlokkal.... Aztán beül a kocsijába és elindul a munkahelyére, a klinikára, ahol a műtő előtt három személy várja...
egy leány,
egy érett nő és
egy négygyermekes édesanya....
“De zsa vü” !
Dr.T.Túri Gábor Rödermark,2011.szept.19
Válaszom Mercz Gyulának:
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!