EGY DIÓFA ÁGÁN LÓGVA

Egy diófa ágán lógva
Letekintek a világra.
Éppen delet mutat az álmos toronyóra,
Az égbolt tündököl, a táj lomha,
Alszanak az utcák, a terek,
És alszanak boldogan a kertek,
A békák a tócsák partján
És alszik az idő, benned szunyókál.
Alszik bennem a remény, a múlt, az emlék,
S bennem egy szőke felleg, s vele egy csöndes üzenet.
Miért árnyékolod be a kék eget s vele a lelkemet?
Üzentél már eleget.
Nyomor, gyász, magány, sok bánat vár-, hát elmegyek.
De később, mikor már ujjaid közt az idő elpereg,
Amikor rádöbbensz, hogy éveid fáradt mérlege
Szétmosott idő, amikor feldúlsz magadba
Minden évet, álmot és emléket,
Mindent, ami vagy, voltál,
Vagy lehettél volna, de megtagadtad,
S magad érzelmileg elhanyagoltad.
S mindent, ami maradt még belőled,
Add nekem a lehetetlenségbe.
Bízz és remélj a lassú tűzbe,
És bízz az álmosító időbe.
Üt az óra. Hallod a zenét?
S ha eljön az éj, a csillagok szájtátva,
Karjukban rózsát tartva
Elragad bennünket a szél,
Vállunkon fehér galamb,
És szívünk útra kél…
hj

Válasz