1. Nincsenek tervek

Hangos csattanás rázta meg a kis lakás baljós légterét, egy fiatal lány pedig a padlóra zuhant. A férfi fölé magasodott, egy határozott mozdulattal felrántotta a földről, majd durván maga felé fordította. A lány aranyszőke, világoskékkel melírozott haja hátrahullott, felfedve érzelemmentes arcát. A hidegkék szempár rezzenéstelenül állta partnerének izzó, vádló tekintetét.
– Ribanc! – köpte a szót Dylan. – Egész nap itthon ülsz, nem csinálsz semmit, nem takarítasz, miközben én halálra gürizem magam, hogy eltartsam a seggedet! Aztán hazajövök holtfáradtan, kikapcsolódásra vágyva, erre te még megtagadod magadat tőlem?!
– Ha holtfáradt vagy, miért nem húzol el aludni? – vágott vissza Kimberly. – Minek még emberkedned?
– Te nekem ne mondd meg, mit csináljak! – rázta meg a férfi, kis híján letépve róla a vékony fehér köntöst. – Örülj, hogy egyáltalán még meg akarlak dugni, mert nem vagy valami nagy szám az ágyban!
Kim félrehajtotta a fejét.
– Sosem élvezem veled a szexet – szólt gúnyosan. Dylan arca eltorzult, majd ellökte magától a lányt.
– Takarodj a lakásomból! – közölte vele. Kim elindult a szekrény felé, hogy felöltözzön, Dylan azonban elkapta a karját, és az előszoba felé taszigálta.
– Azt mondtam, takarodj! Most! – üvöltötte, miközben feltépte az ajtót. Mire Kimberly feleszmélt, már kint állt az utcán, a férfi pedig kizárta a lakásból. A lányt megcsapta a hűvös éjszaka. Egész testében reszketett, hiszen mindössze a köntöst viselte, semmi mást.
– Legalább a ruháimat add ki, te szemét féreg! – dörömbölt az ajtón. Odabentről azonban nem érkezett válasz. Kimberly próbálkozott még egy ideig, aztán feladta, és úgy, ahogy volt, elindult a kihalt utcán.
– A rohadt életbe! – szitkozódott halkan, ahogy meztelen talpa a hideg kőhöz ért. Lassan ballagott előre, miközben fogalma sem volt, hová menjen.

A szüleivel már évek óta nem tartotta a kapcsolatot, és még csak nem is Ibya valamelyik városában éltek, hanem jóval messzebb, egy másik országban, Kim nem is tudta, pontosan hol. Családjával való viszonya már tinédzserkorában végérvényesen megromlott. A lány mindig is nehezen kezelhető volt, züllött életmódot folytatott, rossz társaságokba keveredett, és amikor tizenhét évesen elköltözött otthonról, a szülei nem tartották vissza. Azóta csak kallódott. Néha volt munkája, néha nem. Legtöbbször egy-egy férfinál húzta meg magát ideiglenesen. Hamar rájött, hogy elég odaadnia magát nekik, és akkor egy darabig lehet tető a feje fölött. Ez azonban mindig csak rövid ideig működött. Kimberly ugyanis aszexuális volt. Ezt már tizenévesen is sejtette, és mostanra, huszonhárom éves korára már egészen biztos volt benne. Soha nem élvezte a szexet, de azért, hogy ellakhasson valakinél, be tudta vállalni. Partnerei azonban hamar elunták az egyoldalúságot. Kimberly már megszokta, hogy mindenütt ajtót mutatnak neki egy idő után, habár most először fordult elő ilyen drasztikus formában, hogy még a ruháit sem vihette magával.
Kezdett nagyon fázni. Azon tűnődött, vajon hol húzhatná meg magát legalább éjszakára. Barátai nem voltak, pénze sem… miközben gondolkodott, körül sem nézve az úttestre lépett, majd riadtan hátraugrott, amikor egy kocsi lefékezett előtte. Mindössze néhány centiméterrel sikerült megúszni az ütközést.
– Nézz már az orrod elé, te marha! – kiabálta a sofőr.
– Jó, bocs! – intett Kim, majd elindult visszafelé.
– Várj csak! – hallotta az autós hangját. Amikor visszafordult, egy nő szállt ki a volán mögül, és elindult felé. Amint odaért hozzá, az utcai lámpa fénye láthatóvá tette őt. Különös teremtés volt. Hosszú, sötétszőke haját hátrafogva viselte, ovális arcához képest szokatlanul nagyok voltak sötétkék szemei. Arckifejezése kemény volt és határozott. Rövid, bordó dzsekit viselt orgonaszínű prémgallérral. Alatta lila, virágos topot hordott, amelynek mély kivágása kiemelte dekoltázsát, mintha ezzel szeretné ellensúlyozni amúgy kissé férfias megjelenését. Háromnegyedes farmernadrágja mellé hosszú szárú fekete csizmát húzott. Alig lehetett nála egy-két évvel idősebb.
– Te meg miért mászkálsz egy szál köntösben az éjszaka közepén? – szegezte a kérdést Kimnek.
– Épp ehhez volt kedvem – vont vállat a lány flegmán, de a vacogása kissé rontott az összképen.
– Szar a humorod – állapította meg az ismeretlen. – Gáz van?
Kim bizalmatlanul végigmérte őt, majd amolyan „minden mindegy” alapon odavetette a választ:
– Semmi komoly. Csak kidobott a pasim.
– Aha. Ruhát, cipőt meg nem dobott utánad.
– De, csak azok másfelé mentek – forgatta meg a szemét Kim. – Nyilván akkor nem köntösben kószálnék.
– Ja. Van hová menned?
– Most nincs. De majd lesz valahogy – ez volt Kimberly életfilozófiája, már ha az övét életnek lehetett nevezni.
– Igen, majd lesz valahogy. Például halálra fagysz. Gyere, pattanj be – intett a nő a kocsija felé. – Tudok egy helyet, ahol megszállhatsz. Amúgy Becca vagyok – mutatkozott be mellékesen, majd visszaindult az autóhoz. Kimberly döbbenten nézett utána. Hová akarja vinni ez a nő?
– Gyere már! – szólt oda Becca. – Ne ácsorogj ott!
„Rosszabb már úgysem lehet” – gondolta Kim, miközben beszállt a hátsó ülésre.

Sokáig száguldottak az autópályán. Kim nem bánta különösebben, a kocsiban legalább egy kicsit melegebb volt. Elképzelése sem volt, hová tartanak, és megdöbbent, amikor a városhatárt is maguk mögött hagyták.
– Élsz még? – pillantott hátra Becca.
– Épphogy – morogta Kim.
– Elég fapofa vagy. Azt hiszem, tudom is, kihez vigyelek.
– Oda viszel, ahova akarsz – vont vállat Kimberly. – Sajnos benzinpénzt nem tudok fizetni, mert véletlenül otthon felejtettem a pénztárcámat…
– Inkább dugulj el – zárta le a rövid beszélgetést Becca. Lekanyarodott az autópályáról, majd lassított, és behajtott a pusztaságba. Néhány kopár fán kívül nem sok látnivaló akadt, egészen addig, amíg fel nem bukkant egy tábla, rajta a felirat: „Shelteridge”.
Kimberly összevonta a szemöldökét. Valahonnan rémlett neki ez a név, de nem emlékezett, honnan. Mindenesetre egy takaros, letisztult településre érkeztek, amelyet csinos kertes házak, boltok és egyéb építmények öveztek.
Becca lefékezett egy bár mellett, kiszállt, és odasietett a bejárat előtt ácsorgó, hollófekete hajú, gótikus kinézetű lányhoz.
– Mi van? – kérdezte az köszönés helyett.
– Figyelj csak – kezdte Becca –, épp úton voltan Northmead felé, amikor kis híján elcsaptam egy csajt, miközben ő egy szál köntösben botorkált az úton. A pasija kidobta, és nincs hová mennie. Elhoztam ide, és arra gondoltam, nálad meghúzhatná magát, legalább átmenetileg.
– Miért pont nálam?
– Ennek két oka van. Mindketten fapofák vagytok, és mindkettőtöknek világoskék melír van a hajába festve.
– Akkor már rossz ember nem lehet – vette tudomásul a gót-lány. – Rendben, felőlem jöhet.
– Szuper! – Becca visszabaktatott a kocsijához, és kinyitotta a hátsó ajtót. – Gyere, aranyom, bemutatlak a szállásadódnak.
Kimberly kelletlenül kikászálódott az autóból, összehúzta magán a köntösét, és követte Beccát. A szállásadó látványa lenyűgözte. A lány sűrű fekete hajába csak hátul keveredtek kék csíkok, fején apró fekete fejdíszt viselt kék csipkével. Fehér porcelánbőrét több helyen tetoválások díszítették: jobb combján nonfiguratív ábra, bal karján pillangó, jobb arcélén egy csillag. Fekete miniruhát, kiskabátot, világoskék necc harisnyát és magas sarkú szandált hordott. Szemhéját vastagon kikente feketével, száját élénkvörös rúzzsal festette ki. Szürkéskék szeme érdektelenül siklott végig Kimen, majd előrelépett.
– Üdv! Delia vagyok – nyújtotta a kezét, amelynek hideg, ám puha tapintása volt.
– Kimberly – motyogta a lány.
– Kösz, Delia! Igazítsd majd el őt, adj neki valami ruhát, meg minden – hadarta Becca. – Nekem mennem kell tovább, még ma éjszaka el kell jutnom Northmeadbe.
Azzal visszaült a kocsijába, és elhajtott.
- Gyere – intett Delia. – Itt lakom nem messze.

*

Zörrentek az elhullott falevelek, ahogy Melinda behúzódott a fák közé. Dobogó szívvel kémlelte a tisztást, és várt. Hogy lecsillapítsa magát, elmerengett azon, hogy milyen szép a mai éjszaka. Tiszta a levegő, az égbolt. Nagyon szerette a hold és a csillagok látványát. Legszívesebben kifeküdt volna a fűbe, hogy úgy bámulhassa az eget, de most nem szabadott feltűnően viselkednie. Ezért terített fekete kabátot hófehér ruhája fölé. Elhúzta a száját. Ironikusnak érezte, hogy épp a fehér a kedvenc színe, ami tisztaságot, ártatlanságot jelképez, ő azonban ennek szöges ellentéte: romlott, csaló és eltévelyedett.
Elmélkedéséből zörej rázta fel. A szemközti fák közül egy férfi lépett elő. Körbenézett, tekintetével őt kereste, és amint meglátta a lányt, sietős léptekkel felé indult.
– Paul – lehelte halkan Melinda. A férfi odaért hozzá, magához húzta őt, és szenvedélyesen megcsókolta. A lány ajkai szomjasan tapadtak az övére, miközben a nyakába kapaszkodott.
– Annyira hiányoztál – suttogta Paul, és beletúrt a lány derékig érő, göndör barna hajába. – Két hete nem jöttél…
– Nem tudtam, túl veszélyes volt… – motyogta Melinda a forró ajkaknak. Paul elhúzódott, megfogta a kezét, és türelmetlenül elindult vele befelé a fák közé. Sietős léptekkel tették meg a már jól ismert utat a kis fakunyhóig. A férfi kirángatta zsebéből a kulcsot, majd belökte az ajtót, és amint az bezáródott mögöttük, azonnal egymásnak estek. Olyan mohón csókolták, érintették a másikat, mint az éhezők. Paul lesimogatta Melindáról a kabátot és a ruhát, miközben a lány sem tétlenkedett. Meztelenül zuhantak a keskeny ágyra, és nem bírtak betelni egymással. Paul újra és újra végigcsókolta a lány gyönyörű testét, egyenként a szájába vette a megkeményedett mellbimbókat, bejárt minden egyes érzékeny pontot.
– Hatolj belém, nem bírom tovább – nyögte Melinda. A férfi felemelkedett, és beletemetkezett a sóvár testbe. Melinda megkönnyebbülten fogadta magába őt, élvezte a kitöltő érzést, Paul illatát, izmos testének hozzásimulását, a ritmikus mozgást. Átadta magát az élvezetnek, amely robbanásszerűen áradt szét benne…

*

Delia lakása nem volt túl nagy. A bejárat egyenesen a nappaliba vezetett, abból nyílt egy kisebb szoba. Jobbra esett a konyha, balra pedig a fürdő. Kimberly megkönnyebbülten dőlt neki a vajszínű falnak. Végre átmelegedhet!
– Foglalj helyet nyugodtan – intett Delia a kanapé felé, majd besietett a kisszobába. Kim engedelmeskedett, és jólesően sóhajtva belesüppedt a rekamié puha anyagába. Sosem értette, amit az emberek az élet apró örömeiről magyaráztak, de ilyen éjszaka után valahogy ő is jobban értékelte az ilyesmit.
Delia némi keresgélés után egy halványlila ruhával a kezében tért vissza.
– Nézd meg, hogy ez jó-e neked. Elfogyott a cigim, úgyhogy visszaszaladok a bárba. Mindjárt jövök. Addig esetleg vehetsz egy zuhanyt, hogy felmelegedj.
– Oké – mormogta Kimberly. Feltápászkodott, és a fürdő felé indult, Delia pedig távozott.

A bár, ahol Becca megtalálta őt, mindössze öt-hat percre volt a lakásától. Delia benyitott, majd a neki háttal álló pultos felé kiáltott:
– Skipper! Dobj már meg egy csomag cigivel, kérlek!
Szőke hajzuhatag libbent, amint az említett megfordult.
– Más egyébbel szolgálhatok? – vetette oda kacéran.
– Ne kezdd megint! – forgatta a szemét Delia. Skipper híres volt arról, hogy minden nővel megpróbál kikezdeni.
– Oké – vigyorgott. – A szokásosat?
– Igen.
– Te, az előbb láttam, hogy egy csajjal beszélgettél, aki egy szál köntösben volt. Hát ő meg?
– Mit tudom én. Szállást adok neki. Holnapra talán többet tudok.
– Tetszett, ahogy a hűvöstől a mellbimbói majd’ kiszakították a köntös anyagát – közölte Skipper csevegő hangon.
– Na, jó, kímélj meg a fantáziálásaidtól! – csattant fel Delia, majd felkapta a doboz cigarettát, a pultra lökte az árát, és kiment a bárból.

Kimberly élvezte, ahogy a meleg víz alatt fokozatosan ellazul a teste. De nem szeretett volna visszaélni a vendégszeretettel, ezért viszonylag gyorsan lezuhanyozott. Éppen a törölközőért nyúlt, amikor hallotta, hogy Delia visszatért. Miután megszárítkozott, felvette a kapott ruhát. Amikor kilépett a fürdőből, Delia a kanapén ülve cigarettázott. Végignézett Kimen.
– Méretben jó – állapította meg tömören.
– Ez rohadtul nem illik hozzám – bámult le a kissé viseltes ruhára Kimberly.
– Ja, tényleg nem. Még az előző lakó hagyta itt. A semminél jobb. Aztán holnap keríthetünk neked új ruhákat…
– Nincs pénzem – tiltakozott Kim.
– Ne rugózz a pénz témán! Vagy megpróbálhatjuk visszaszerezni a saját cuccaidat. Becca elég határozottan lép fel a legszívósabb férfiakkal szemben is.
– Meglátjuk… – Kimberly helyet foglalt vendéglátója mellett. Delia megrázta felé a cigis dobozt, de ő nemet intett a fejével.
– Nos, ha itt maradsz ezen a településen – kezdte Delia –, akkor az első szabály, hogy Skippert kerüld el jó messzire, ha nem akarod, hogy rád másszon. Ő a pultos a bárban esténként, szinte mindig éjszakai műszakot vállal. Szóval vigyázz vele, ha olyankor arra jársz.
– Miért, leszbikus? – kérdezte Kim szórakozottan, miközben a falat bámulta. Delia zavartan ránézett.
- Most vagy nagyon megbabonázott téged az a fal, vagy fogalmad sincs, hol vagy pontosan.
– Ezek szerint hülyeséget mondtam? – fordult oda Kimberly.
– Inkább csak meglepő. Egy időben egész Ibya ettől zengett, azt hittem, mára már nincs olyan ember, aki ne tudna Shelteridge-ről.
– Valahonnan ismerős ez a név, de eddig nem jöttem rá, honnan.
– Akkor segítek. Itt élnek a kitaszított nők. Leszbikusok, biszexuálisak, egyéb olyanok, akiknek nem sikerült beilleszkedni a társadalomba. Ennek az országnak elég kicsi a tűrőképessége, és semmilyen átlagostól eltérő dolgot nem képesek elfogadni…
– Á, így már megvan! – esett le Kimnek. – Valóban ettől volt hangos egy időben egész Ibya. De mostanában nem hallottam róla.
– Mára már elcsitult a dolog. Az emberek tudomásul vették, hogy kik vagyunk, és nem is jár erre semmilyen kívülálló.
– Megmondom őszintén, jómagam nem sokat tudok erről a helyről. Sosem érdekeltek a különféle pletykák, botrányok, egyebek. Ha néhány szóban vázolnád, azt megköszönném.
Delia mélyet szippantott a cigarettából, majd lassan kifújta a füstöt.
– Egy ikerpár kezdeményezése volt az egész. Miután egyre több olyan nőt gyűjtöttek maguk köré, akik valamilyen módon eltértek a normálistól, bevezették az ötletüket Greybarrow hivatalában. A főváros némi hezitálás után rábólintott a dologra, úgy okoskodtak, hogy Ibya népének is jót tesz, ha ezek a nők nem keverednek a normál társadalommal, hanem inkább elkerítve élnek tőlük. Megkapták ezt az üres települést, és benépesítették. Kapnak némi anyagi támogatást több várostól, itt-ott vannak önkéntes szervezetek is, akik segítenek, mert szerencsére azért akadnak olyan emberek, akik nem ítélik el az itt élőket. Ez körülbelül öt éve lehetett, azóta meglepően sokan lettünk. Vannak, akik önként jönnek ide, vannak, akiket úgymond száműznek, de a bántalmazott nőket is ide menekítik. Az ikrek rendszerint jönnek-mennek, hogy felvegyék a menekülteket. Az önkéntesektől is szoktak bejelentések érkezni ez ügyben.
– Értem – bólintott Kim. – Itt tehát csak nők élnek.
– Igen. Ez egy szigorú szabály: férfi ide nem teheti be a lábát.
– De ha jól vettem ki a szavaidból, itt nem csak leszbikusok és biszexuálisak vannak – mutatott rá Kimberly. – Mi van akkor, ha valaki heteroszexuális menekültként érkezik?
– Alkalmazkodik – vont vállat Delia. – Hidd el nekem, ha a nők ilyen szoros közegben élnek egymással, nagyon könnyen át tudnak állni az azonos neműekre, már csak azért is, mert nincs más választás.
– Szóval itt kötelező módon nőkkel kell szexelni? – hőkölt hátra Kim.
– Nem kell. Semmi sem muszáj. Akinek mégsem megy az átállás, azok egyszerűen nem szexelnek, és kész. Vagy segítenek magukon. De a megerőszakolt nők, akiket ide menekítenek, szerintem nem is vágynak semmilyen erotikus megnyilvánulásra egy jó ideig.
– Akkor jó – fújta ki a levegőt Kimberly, Delia pedig jót mulatott a látványos megkönnyebbülésen.
– Érdekes figura vagy. Nincs kedved mesélni magadról?
– Nincs. Nem szeretek magamról beszélni.
– Pedig az arcodat elnézve biztosan volna mit. De nem faggatlak. És ne aggódj, rád mászni sem fogok.
– Köszi, ezt nagyra értékelem. Hol alhatok?
– Van egy vendégágy abban a kisszobában. Ha nem zavar, hogy egy helyiségben alszunk, akkor ott. Ha zavar, akkor a kanapén.
– Nos, ha tényleg nem mászol rám, akkor jó lesz odabent.
– Nem fogok – erősítette meg Delia. – Nekem van párom. Csak nem itt.
– Hát hol? – csodálkozott Kim.
– Én sem szeretek beszélni magamról… – jegyezte meg Delia rejtélyesen, majd felállt. – Megyek, megágyazok neked a vendégágyon.

*

– Maradj még! – suttogta bele Paul Melinda nyakába, amikor a fák között állva búcsúzkodtak.
– Nem lehet… muszáj mennem – felelte a lány csüggedten. – Nem bukhatok le.
– Mikor látlak újra?
– Még nem tudom. Majd írok.
Váltottak egy utolsó búcsúcsókot, aztán Melinda kiszaladt a tisztásra, majd gyors léptekkel a városhatár felé indult. Igyekezett levágni az utat, hogy minél gyorsabban hazaérjen. Amikor meglátta a „Shelteridge” táblát, lassított, és ügyelt arra, nehogy meglássa valaki. Ahogy beért a településre, már nyugodtabban lépkedett, mint aki csak sétálni ment ki a friss levegőre. Hajnalodott, az égbolt is kezdett világosodni.
Melinda jobbra fordult, majd megállt egy bíborszínűre festett ház előtt. Hazaért. Elővette a kulcsát, és amikor belépett a lakásba, első dolga volt a faliórára pillantani. Fél öt. Még van egy kis ideje. Felszaladt az emeletre, gyorsan ledobálta magáról a ruháit, és vett egy zuhanyt. Újra és újra megpróbálta lemosni magáról a forró éjszaka emlékeit. Aztán megtörölközött, magára rángatta a hálóingét, leoltotta a villanyt és ágyba bújt. Igyekezett kiüríteni az elméjét, nem akart gondolkodni, rágódni, bűntudatban hánykolódni. El kell aludnia.

*

Kimberly még órákig feküdt ébren a kis vendégágyon. Eseménydús éjszaka állt a háta mögött. Eltűnődött, másnaptól mihez is kezdjen, de természetesen nem jutott semmire. Kimnek sosem voltak tervei. Csak sodródott az árral, és minden tapasztalatot beletörődve vett tudomásul, legyen az pozitív vagy negatív. Pontosan tudta, hogy az életét saját maga rontotta el, de nem érzett semmit, ha erre gondolt. Teljesen kiüresedve létezett. Annyi helyen járt már, annyi embert ismert meg, de semmi és senki sem maradt vele. Ismerősei mindössze átutazók voltak, és ő maga is átutazott az egész életen.
Lám, most kikötött egy olyan helyen, ahol csak nők veszik körül. Kimberly a lányokat sem szerette különösebben. Nem véletlen, hogy barátnői sem voltak. De ha itt nem kényszerül közösülésre, akkor máris jobb lesz egy fokkal itt, mint máshol. Ezzel a gondolattal lassan sikerült elaludnia…

*

Melinda már majdnem elbóbiskolt, amikor hallotta, hogy odalent nyílik, majd záródik a bejárati ajtó. Összeugrott a gyomra. Csukott szemmel, szobormereven feküdt, és várt. Hallgatta a földszinti fürdőszobából kiszűrődő hangokat, a vízcsobogást, a motoszkálást. Aztán a lépteket a lépcsőn, végül a hálószoba ajtajának nyikorgását. A puha, mezítlábas lépések az ágy felé közeledtek.
– Szia! – suttogta Skipper. – Ébren vagy?
– Csak félig – felelte halkan Melinda, és ásítást színlelt.
– Bocsi, ha felébresztettelek. Zavar, ha felkapcsolom az éjjeli lámpát? Nem találom a hálóingemet.
– Nyugodtan – Melinda összegömbölyödött az ágyban, és továbbra sem nyitotta ki a szemét. Csukott szemhéján keresztül figyelte a kislámpa halvány fényét, és hallgatta a matatást.
– Fárasztó volt ez a mai műszak – panaszolta Skipper, miközben rátalált a hálóruhájára, és belebújt. – Mindjárt összeesem a kimerültségtől.
– Sajnálom, hogy ennyit kell gürizned – motyogta Melinda bűntudatosan, és mint mindig, most is szörnyen érezte magát.
Skipper befeküdt mellé az ágyba, és hátulról átölelte.
– Ne sajnáld! Miattad megéri – mosolygott. – De azért kapok jóéjt-puszit?
Melinda odafordította a fejét, és rövid csókot lehelt Skipper ajkára.
– Szép álmokat! – súgta Skipper, majd elhelyezkedett mögötte, és néhány perc múlva már aludt is.
Melinda lassan elernyedt. Fejét a párnába fúrta, és gondolatban visszajátszotta az éjszaka emlékeit. Elalváskor szinte érezte Paul izmos karjainak ölelését…