Már a nevének a puszta említése is bátorít, erőt ad, fényt hoz az életünkbe. Hiszen minden belefér: a felállás, a kiegyenesedés, az újrakezdés, a lendületes haladás. Felemel, és távlatokat nyit. Ennek a bizakodóvá tevő érzésnek a csillogását csak kissé tompíthatja a szorongó félelem: egyáltalán nem biztos, hogy amit óhajtunk, valóra is válik. Ugyanakkor rendkívül fájdalmas, amikor azt érzi, hogy úgy tépik ki a reményét, ahogy a fát szokták. Megtörténhet, hogy amiben az ember reménykedik, annak nincsen semmilyen alapja: jót remél és a rossz éri utol. De az is előfordulhat, hogy minden reményét felülmúlja az, amit másoktól kap. Ha túlságosan nagy megterhelés éri az embert, megeshet, hogy minden reménye odaveszni látszik. Ennek ellenére a biztató szavak mindig képesek reményt önteni az emberbe. A megcsalt reménységtől beteg lesz a szív. A reményét vesztett embert bátorítani kell. Többen úgy gondolják, hogy a hatalmasoktól mindig oltalom remélhető. Akikben az ember fenntartás nélkül reménykedik, azok néha keserű csalódásokat okoznak. De az is megesik, hogy amikor az ember ellenségei a győzelmükben reménykednek, ennek épp az ellenkezője történik. Bár sokan csak olyan reményeket keltenek, amik a szél kergette könnyű habhoz hasonlítanak, vagy a füsthöz, amit eloszlat a szél, van Valaki, aki mindennél nagyobb reményre jogosít fel minket! Jóllehet néha minden a remény ellen szól, mégis érdemes azt féltve őriznünk; a fában is mindig marad még reménység: hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat, zsenge hajtásai el nem maradhatnak.