Semmi sem hihetetlenebb számunkra, mint az, hogy Isten mindent személyesen átél velünk kapcsolatban, minden „idegszálával” ránk figyel, és a keresztségünk óta életünk Őáltala, Ővele és Őbenne zajlik. Egyházunk és annak tagjai, a hit, a remény és a szeretet krízisét élik!

A hit krízise: a megtapasztalásainkat, érzéseinket, tudásunkat fölébe helyezzük Isten szavának, a kinyilatkoztatásnak. A hit valóságát akarjuk kon­trollálni a psziché valóságával és nem fordítva, a psziché valóságát a Szentlélek valósága által. Képtelenek vagyunk Jézus ígéreteit elhinni, a „veletek vagyok minden nap” és a „nélkülem semmit sem tehettek” örömhírét jelenvalóvá tenni kudarcaink, sikertelenségeink, bajaink közepette. Lehetetlennek tűnik számunkra a Jézus Krisztusban való életünket és az Ő bennünk való létét összekapcsolni azzal, amit éppen átélünk vagy megtapasztalunk.

A remény krízise: „mi pedig azt reméltük, hogy...” Annyira el vagyunk foglalva dolgainkkal, lelki-fizikai állapotunkkal, hogy szem elől veszítjük az üdvösséget és az örök életet. Őrizgetjük álmainkat, illúzióinkat és ideológiánkat. Beleragadunk terveink megvalósításába, és amikor nem az történik, amit reméltünk, hisztisek, depressziósok vagy agresszívek leszünk.

A szeretet krízise: „ha itt lettél volna, akkor...” Beképzeljük magunknak, hogy Istennek meg kell valósítania azt, amit mi gondolunk magunkról, családunkról, egyházunkról, társadalmunkról, mert különben nem is szeret és nem is Ő a Szeretet. Amikor ez a gyanú igazolódni látszik, akkor vitázunk, panaszkodunk, s végül abbahagyjuk az imát.

Néhány tapasztalat

Az ima nem természetes, hanem természetfölötti szükséglet, küzdenünk kell érte naponta, elszakadva néhány dologtól, bátran szembeúszva az árral.

Kifogásokat gyártunk az ima ellen: nincs erőm, nincs időm, nem tudok imádkozni, mások jobban tudnak, mint én, mindig közbejön valami, ami fontosabb.

Az imában mindenki kezdő. Senki sem tud a másiknál jobban imádkozni. Mindenki egyedi és különleges imádkozó.

Az ima soha nem a mi teljesítményünk, a Szentlélek az, aki imára indítja a szívünket. Isten a hétköznapok eseményein és szükségletei által tanít bennünket imádkozni.

Az imát, csak imádkozás által lehet megtanulni!

Ima nélkül nincs életszentség.

Naponta ki kell tartani újra és újra, addig, amíg be nem adom a derekamat, és Isten megváltoztat engem.

Mit jelent a szentségimádás?

Szerető szemlélése egy titoknak. Az ima és a kereszténység sem nem teória, sem nem ideológia. A teória és ideológia tárgya mindig megmagyarázható, objektív, sohasem misztérium. Ez több mint elmélkedés. A szemlélődésben fedetlen arccal szemléljük Isten dicsőségét. Isten titkának szemlélése szeretettel, az Oltáriszentségben köztünk jelenlévő Jézus Krisztus személyén keresztül.

Titok - ami meghaladja minden racionalitásunkat, logikánkat, pszichológiát és teológiát is. Messze több minden fogalmunknál, amit róla alkottunk, több minden tudásunknál, vágyunknál és érzésünknél - kimeríthetetlen misztérium. Egy élet kevés ahhoz, hogy befogadjuk teljesen Isten titkát, de csodálatos ajándékként az életünk az örök élettel folytatódik, és ott színről színre láthatjuk azt, akit most tükör által, homályosan, a szent színek alatt szemlélünk.

Mivel az Oltáriszentségben Isten alázata lesz nyilvánvalóvá, az alázatosaknak már itt egyre teljesebben feltárul a köztünk lévő Jézus titka.

Szemlélni azt jelenti, hogy befogadni akarjuk, és nem kisajátítani. Ha szeretettel szemlélek valakit, akkor nem manipulálom, nem akarom az én terveim szerint irányítani. Rengetegszer elimádkozzuk „legyen meg a Te akaratod”, de nekünk mindig van jobb ötletünk, és nagyon várjuk, hogy a jó Isten azt fogja tenni, amit mi akarunk. Amikor mégsem az történik, amit szeretnénk, pedig kimondtuk, hogy „legyen meg a Te akaratod”, akkor a szívünk fellázad. A kiakadásainkból egyértelműen látszik, hogy ez így van. Amikor pedig szeretettel szemlélem azt, aki szeret, akkor egyszerűen csak befogadom. Azt akarom, hogy betöltsön, azt akarom, hogy a jelenlétével átjárjon.

Szeretettel. Mit jelent ez? Kapcsolatot, ami soha nem lehet személytelen. Jézus Krisztussal való kapcsolatban nem lehetek külső szemlélő vagy döntőbíró. Azt jelenti, hogy elkötelezem magamat és ez az egész személyiségemet érinti. Megosztom vele, aki jelen van, a dolgaimat, érzéseimet, gondolataimat, emlékeimet, ötleteimet, terveimet, jövőmet és jelenemet, és meghallgatom az ő véleményét.

Ebben a kapcsolatban semmit sem rejthetek el előle magamból. Isten jobban szeret engem, mint én magamat. Személyes érdekem, hogy kiszolgáltassam magamat neki, különösen azokon a területeken, amiket szégyellek, amiket titkolok, amik életem sötétségei, és én sem ismerem ki magamat bennük. Ebben a kapcsolatban semmi nem lehet magánügy.

A szeretet számára semmi sem lehetetlen, de mindig kölcsönös kell, hogy legyen. Isten megvárja, hogy kész legyek magamat teljesen átengedni a szeretetének, és akkor olyan dolgokat tapasztalhatok meg, amiket azelőtt soha.

Ebben a szeretetben meggyőződhetek arról, hogy a szeretet számára és Isten számára semmi sem lehetetlen, még az én életemben sem.

Ha ebbe a szeretetbe belemegyek, akkor ki kell mondanom: tegyél velem, amit akarsz, mert Te vagy az én Atyám. Ha komolyan veszem a szeretetét, akkor végre föladom, hogy én írjam elő, hol, hogyan és mit változtasson meg bennem.

Természetesen szabad kérni és vágyakozni, de mindezt az Ő nevében fejezem ki, és soha nem kívánok olyan dolgokat, amik Őellene vannak.

Ő mondja: „Aki szeret engem, … kinyilatkoztatom magamat neki” (Jn 14,21).

Mire van szükség részünkről, hogy gyakorolhassuk a szentségimádást?

Semmittevésre. Jó megtapasztalni annak igazságát, hogy a mennyei Atya szüntelenül munkálkodik az angyalokkal, szentekkel és a Szűzanyával együtt. Isten mindenhatóságának igazi megtapasztalása akkor kezdődik, amikor elérünk saját „mindenhatóságunk” végére, és nincs több ötletünk. A semmittevés nem lustálkodás, hanem befogadó figyelem. Idő kell ahhoz, hogy az élet által felkavart dolgok leülepedjenek bennünk. Nem elvesztegetett, üres idő akkor sem, ha a gondolataink kuszák. Engedjük őket nyugodtan kavarogni! Ne bosszankodjunk, és fel kell hagyni a gondolatvadászattal is! Egy kis humorral térjünk vissza Jézushoz! Neki semmi nem idegen abból, ami hozzánk tartozik. Előtte szabad kiadnunk a dühünket, a haragunkat is. Egyszerűen engedjük meg, hogy Isten ránk nézzen! Ő szeret minket kavargó, zűrös gondolatainkkal és érzéseinkkel együtt. A legnagyobb dolgok akkor történnek, amikor mi igazából nem csinálunk semmit, hanem csak megpróbálunk teljesen belehelyezkedni annak jelenlétébe, aki Mózesnek azt mondta önmagáról, „én vagyok az, aki van”. Aki jelen van, aki jelen volt, és aki jelen lesz.

Vágyra. Életünk legmélyén vágyaink irányítanak bennünket. Szükség van arra, hogy felébredjen szí­vünkben a Jézus utáni vágy. A Tábor-hegyen azt mondták a tanítványok: „Uram, jó nekünk itt lenni”. Jó veled időzni. Mi, keresztények gyakran hasonlítunk ahhoz a pszichiátriai beteghez, amelyik állandóan azt kiabálja „Haza akarok menni! Haza akarok menni! Haza akarok menni!”, és amikor kinyitják neki az osztály ajtaját, nem megy sehova. Amikor nyitva vannak a templomaink, akkor sem megyünk be. Amikor „haza lehetne menni” az Atyához, aki különös módon jelen van Jézus Krisztus által az eukarisztiában, akkor sem élünk a lehetőséggel, nem megyünk be. Ennek a magatartásnak a mélyén valami egészen furcsa torzulás van: nem szeretünk együtt lenni azzal, aki szeret együtt lenni velünk. „Velem voltál és én nem voltam veled” - mondja Szent Ágoston.

Ezért először fel kell ébreszteni szívünkben a vágyat. Azt a vágyat, hogy szeressünk együtt lenni azzal, aki annyira szeret minket, hogy mindent odaadott nekünk.

Ez a vágy ott van a szívünk mélyén, ahol maga a Szentlélek van jelen. Ő az, aki ezt a vágyat szüntelenül ébresztgeti bennünk. Engedjünk a Szentléleknek, hogy ez a vágy a felszínre jöjjön, betöltse az életünket, meghatározza az időnket, a gondolatainkat és a tetteinket. A Szeretet találkozhasson végre azzal, akit szeret.

Időre. A szeretet időben mérhető. Akit szeretünk, azzal, szívesen időzünk. Isten személy, aki szeretetében vágyakozik utánunk. A vágy beteljesedéséhez idő kell. Szüksége van arra, hogy időt adjunk neki, és nekünk is időre van szükségünk, hogy betölthesse vágyainkat. A másik iránti szeretetünk is legegyszerűbben azon mérhető, hogy mennyi időt töltünk vele.

Ha rendszeresen kimarad az ima, a Jézussal való találkozás, amögött nem időhiány, hanem szeretethiány rejtőzik. Mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Ha filmet akarunk nézni, ha találkozni akarunk valakivel, és ez nagyon fontos számunkra, akkor mindig találunk rá időt. Ha nem találsz időt arra, hogy imádkozz, hogy időt tölts Istennel, akkor felül kell vizsgálnod, hogy tényleg szereted-e, vagy pedig csak azt gondolod, hogy szereted.

Sok-sok fiatal panaszkodik arra, hogy szüleinek nincs ideje rá. Pedig mindegyik szülő azt állítja, hogy nagyon szereti a gyermekeit. Ugyanezt mondják egymásnak a házastársak is, hogy nagyon szeretlek - a gyakorlat pedig azt mutatja, hogy nagyon kevés időt adnak egymásnak a személyes együttlétre, amikor nem programokat terveznek, problémákat oldanak meg vagy gyereket nevelnek, hanem személyesen jelen vannak egymás számára.

Amikor torlódnak a tennivalók, amikor rengeteg a munka, olyankor kétannyi időt kellene szánni a legfontosabb kapcsolatunkra, Jézusra, mi pedig elsőként mindig az imaidőt rövidítjük meg, vagy hagyjuk el. Hasonlítunk ahhoz a zenekarhoz, amelyik az előadás után akarja tartani a főpróbát, vagy ahhoz a hadsereghez, amelyik állandóan csata után szeretné megtervezni a hadműveletet.

Pusztában vándorló szomjazók vagyunk, akik ciszternákat ásunk, pedig bennünk buzog az élő vízforrás: üldögélünk az aranyhegy tetején és csecse-becséket koldulunk magunknak.

Az időnk, minden hétköznapunk az Istené. Erre is vonatkozik az ige: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.”

Csendre. „Isten a szív csendjében beszél. Isten a csend barátja, és nekünk hallgatnunk kell őt, mert nem a mi szavaink számítanak, hanem az, amit ő mond nekünk.” (Teréz anya)

Meg kell tanulnunk lecsendesíteni a szívünket Isten jelenlétében annyira, hogy hallhatóvá váljon a Szeretet hangja. Azok, akik már megpróbáltak csendben „semmit tenni”, elcsendesedni, azok tudják, egyáltalán nem könnyű feladat. Párbeszéd, igazi kommunikáció akkor születik meg, ha meghallgatjuk, és meghalljuk a másikat. Ekkor tudjuk befogadni Őt. Sajnos még a beszélgetések közben is gyakran csak azon törjük a fejünket, hogy milyen kész válaszunk vagy véleményünk van a hallottakra, és nem halljuk meg a másik mondandóját.

A csend a szentségimádás egyik legfontosabb része. Nem volt könnyű elfogadtatni a testvérekkel, hogy nem az Oltáriszentség jelenlétében elvégzett engesztelő imaóráról van szó, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy kitöltjük az időt imákkal és énekekkel. Letudunk egy programot, elvégzünk egy imaórát. A személyes találkozáshoz el kell csendesedni. Fontos megteremteni ehhez a csend külső feltételeit is. Amikor hangosan imádkozunk könnyen, „versenyezni” kezdünk: ki tud szebben imádkozni, esetleg tud szebb imát, éneket találni. Fontos az engesztelő imaóra is, de még fontosabb, hogy meghallgassuk és meghalljuk mit mond nekünk itt és most az Eukarisztiában valóságosan jelenlévő Szentháromság. Ő szeretne minket is magához édesgetni a szeretet puha kötelékeivel.

Csodálatos ajándék, amikor Isten elkezd beszélni. Ő nem süketnéma, miként azt sokan gondolják róla. Hallja, amit mondunk, és van személyes mondanivalója az életünkre is. Az Atyánál jobban senki nem szeret bennünket. Mi az Atya gyermeke vagyunk. Az Atyának pedig van mondanivalója szeretett gyermekei számára. Nemcsak nekünk, a gyerekeknek kell beszélni, és elmondani mindent a Mennyei Atyának, fordítva is igaz: le kell csendesíteni a szívünket, hogy meghalljuk, mi a véleménye rólunk, hogyan látja az életünket.

A Fiúnál jobban senki nem szeret minket. Jézus meghalt értünk szeretetből, és naponta odaadja magát nekünk az Eukarisztiában, eljutva a legteljesebb egyesülésig. Van mondanivalója számunkra. Nem kell hozzá rendkívüli lelkiállapot, misztikus élmény, hanem csak a szeretet és a szív csendje, hogy hallhatóvá váljon: milyennek látja kapcsolatainkat, időfelhasználásunkat, ambícióinkat, hogyan látja szenvedéseinket, sikereinket, hétköznapi életünket.

A Szentléleknél jobban senki nem szeret bennünket. A Szeretet közölni akarja magát azokkal, akiket szeret. A Szentlélek által - aki szüntelenül imádkozik a szívünkben - hallhatóvá válik a Szeretet hangja. Fontos figyelni, hallgatni, és meghallgatni, mit mond rólunk a Lélek, mit mond nekünk a Lélek.

Jelenlétre. Isten örök jelen, találkozni Vele csak a jelenben lehet. Tapasztalatunk az állandó „jelenlétvesztés”: vagy a múlt törmelékeiben kutatunk, vagy a jövő képeit rajzolgatjuk magunk elé, akár beszélgetünk valakivel, akár imádkozunk. Elfelejtettük, mit jelent a találkozásainkban jelen lenni. Újra kell tanulnunk ezt is. Nem könnyű a házasságokban, a családokban személyes figyelemmel jelen lenni azok számára, akiket szeretünk. Az imáinkat is kitöltjük „programokkal” és nem figyelünk igazán arra, aki teljes szeretetével figyel ránk. Jelenlétvesztésben élünk.

Mire hív Jézus a szentségimádásban?

Szolgálatra. Nemcsak önmagunk miatt megyünk szentségimádásra, nemcsak a Jézussal való személyes találkozás ajándékáért, hanem másokért, a Test többi tagjáért is. Egy testnek vagyunk a tagjai, és minél jobban átjárja a tagokat Isten szeretete, annál inkább akarnak segíteni, szolgálni másokért és másoknak. Ezért a szentségimádás szolgálat is. Ugyanazt tesszük, amit azok, akik az evangéliumi történetben leengedték a tetőn keresztül Jézus elé béna társukat.

Mi is közbenjárunk másokért, csendben odavisszük Jézus elé azokat, akik szükséget szenvednek, vagy akiket a szívünkbe zártunk. Megvalljuk Istennek, hogy nem tudjuk megoldani az életüket, és még azt sem tudjuk, mire volna igazán szükségük. Nem tehetünk jobbat, mint az Ő szeretetébe helyezzük őket.

Aszkézisre. Lemondunk a jóról egy nagyobb jó kedvéért. Pedig rengeteg jó dolgot lehetne a „semmittevés”, a szentségimádás ideje alatt is csinálni. Akik megpróbálnak elcsendesedni, és elhatározzák, hogy egy órát azzal töltenek, aki maga a Szeretet, azok gyakran megtapasztalhatják a jóra való kísértést. Eszükbe jut, mennyi jó dolgot tudnának elvégezni ezen idő alatt, mennyi mulasztásuk van feladataik elvégzésében, és azt most mind bepótolhatnák. Hasznosabban is tölthetnék az időt, sokat segíthetnének. Úgy gondoljuk, másokkal jót tenni százszor többet ér, mint egyszerűen csak időzni annak jelenlétében, aki minden jóság forrása. Ezért aszkézis, ha egy nagyobb jó kedvéért elhagyunk valamit. Mert annál nagyobb jó nincs, mint hogy Isten jelenlétében lehetünk, aki a legnagyobb Jó, a tökéletes Szeretet, és Irgalom. Megfontolandó Teréz Anya gondolata: ha nővérei megrövidítik a szentségimádás idejét azért, hogy több jót tehessenek a rászorulókkal, akkor egy idő után már nem fogják felismerni és megszeretni a megtört embertársaikban jelenlévő Krisztust.

Szeretetválaszra. Mindent megelőz az életünkben Isten ingyenes, feltétel nélküli szeretete irántunk. Az euka­risz­ti­kus kapcsolat is tőle indult ki. Ő az, aki szeretetében odáig ment, hogy jelenvalóvá tette magát az Oltáriszentségben. Láthatóvá, tapasztalhatóvá, érzékelhetővé. Alázatában alkalmazkodott teremtett létünk igényeihez. Minden idő, amit vele töltünk, válasz az ő szeretetére.

Milyen gyümölcsei vannak a szentségimádásnak?

Szemléletváltás. A hangsúly fokozatosan átkerül a tapasztalatról a hitre. A hit titkát, Jézus állandó jelenlétét minden érzésünknél, hangulatunknál nagyobbra fogjuk értékelni. Isten Országának békéje és öröme Jézus Krisztusban elérkezett itt és most, ma és jelen van köztünk. A hit által szemlélni az életünket azt jelenti, hogy az érzéseinknél fontosabb lesz az Ő jelenléte, ezért mindig készek és képesek is leszünk hálát adni. Ennek a jelenlétnek a fényében azután egyre többször jut majd eszünkbe, hogy Ő miként látta, hogyan élte meg azokat a helyzeteket, amikbe kerültünk, hiszen Ő is jelen volt mindvégig.

Meghosszabbított jelenlét. Megígérte, hogy velünk van minden nap a világ végéig. Megígérte és megtartotta minden képzeletünket meghaladó módon, hiszen az Eukarisztiában Jézus eggyé lett velünk. Nemcsak elkísér bennünket, hanem jelenvalóvá tette az életét a létünkben. Isten országa bennünk van. Szabadok vagyunk arra, hogy a jelenlétébe vetett hit oldaláról szemléljük és értelmezzük életünk minden eseményét, minden percét. Teljesen másképpen néz ki minden Isten szeretettel teli jelenlétének fényében. A csend, a szentségimádás segít abban, hogy észrevegyük ezt a jelenlétet, és egyre fontosabb lesz számunkra: hogyan lát bennünket és hogyan látja dolgainkat Isten?

Új kapcsolat az Élet Igéjével. Az Ő jelenlétében megelevenedik az Ige, eszünkbe juttatja szavait, világosságot támaszt a szívünkben, és szeretni fogjuk a Szót. Bátorságot kapunk tőle mindannak tettekre váltásához, amit megértettünk a szavaiból.

Nagyobb önismeret. Ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk a főparancsot, „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, ismernünk kell azt, akit szeretnünk kell. Igazi önismeretre csak szeretetkapcsolatokon keresztül juthatunk. Jézussal való személyes kapcsolat sokat segít ebben. Ő nem vádaskodik, és nem ítél el. Bízik bennünk, és bízhatunk benne.

Aki szeretni akarja Istent és embertársait, annak meg kell ismernie és szeretnie önmagát emberi valóságában. Isten gyermekei, Jézus barátai, a Szentlélek szentélyei vagyunk. E kinyilatkoztatás szerinti önazonosságunk egészen más, mint ami a főnökeink, a házastársunk, az ellenségünk véleménye rólunk. Isten jelenlétében fölismerheted, ki vagy, és megünnepelheted szeretetben azt, aki vagy. Isten első ajándéka önmagunk számára mi magunk vagyunk. Már a világ teremtése előtt elhatározta szeretetében, hogy legyél. Ő szőtte össze a testedet anyád méhében. Minden idegszáladat, minden részedet szeretetből alkotta. Ha ebben a szeretetben ismered meg lényedet, akkor oda tudod adni önmagadat szeretetválaszként.

A szeretet oktalansága. A racionalitással szemben nálunk nem az irracionalitás, nem az infantilizmus, hanem a szeretet oktalansága áll. Ez ennek a szeretetkapcsolatnak tudatos, szabad gyümölcse.

Mit jelent ez? Isten szeretetét minden egyes emberben szemlélhetjük. Körülöttünk minden Isten szeretetének kifejezésévé válik. Lehet, hogy mások ezért megmosolyognak, kinevetnek, bolondnak néznek bennünket, de úgy gondolom, csak irigységből, mert valójában ők is szeretnének ennyire szabaddá, „bolonddá” válni.

Teréz Anya szerint a szentségimádásban felismerjük Jézus Krisztust, és megszeretjük őt, hogy azután elmenve felismerjük és megszeressük az úton fekvőben is jelenlévő Jézus Krisztust. „Éheztem és ennem adtatok” - mondja Jézus. „Mikor láttunk téged éhezni?” A válasza: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” „Ez az én testem” - érvényes az Eukarisztiára is és az üldözött, éhező, peremre jutott, szegény, beteg, kicsiny és megvetett embertársainkra is. Az Eukarisztiában megtört Krisztus és a megtört ember ugyanaz. A kontempláció gyümölcseként szeretettel szemlélhetjük Istent még a bűnösökben is.

Ezért nem balgaság, amikor Szent Ferenc leborul a démontól megszállt testvér előtt, és imádja benne a Szentháromságot. A hetedik napon a démon föladja, és elmenekül.

Testvérek Krisztusban. A szentségimádás gyümölcseként nemcsak magunkról ismerjük fel, hogy Isten szeretet-ajándékai vagyunk, hanem az embertársainkról is kiderül, létük Isten szeretetének az ajándéka. Többé már nem riválisaink, akikkel versenyeznünk kell, akiket kényszeresen saját képünkre és hasonlatosságunkra akarunk formálni. Végre testvérek lehetünk, akiket szerethetünk olyannak, amilyenek, és befogadhatjuk őket a szívünkbe. Igazi párbeszéd indulhat el közöttünk, a változtatás kényszere nélkül.

Közösség születik. Amikor elkezdünk „semmittenni” a Szentháromság jelenlétében, akkor egy élő, eleven szeretetközösségbe kapcsolódunk be: az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközösségébe. Már négyen vagyunk! És ez nagyon jó közösség, sokkal jobb, mint bármi más. Ahol pedig ez a közösség elkezd élni, ott újabb közösségek születnek anélkül, hogy különösebben meg kellene tervezni, anélkül, hogy különösebben aggódni kellene.

Kezdd el!

Ha mindezek fontosak számodra, akkor ne várj senkire, kezdd el te magad! Mindegy, hogy hogyan, de kezdd el! Ne hivatkozz arra, hogy nálunk ez nem szokás, nálunk ezt nem csinálja senki. Ne várj a közösség többi tagjára, a plébánosra, vagy bárki másra! Istennél nem kell hivatkozni senkire. Te az ő gyermeke vagy, állj a színe elé, kezdd el te személyesen! Ez nagyon fontos. Kezdd el, és a többit bízd rá a Jóistenre! Ő mindent ki fog bontani a te életedben, és a te élethelyzetedben is. Ne titkold, amit csinálsz, elő kell állni vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. A tartóra tett mécsesnek világítani, a hegyre épült városnak látszani kell!

...és ne add fel!

Varga László, kaposvári plébános

Liturgia - az Eukarisztia éve

Az oltár

Sokféle erő van az emberben: a megismerés által megragadja a körülötte lévő dolgokat, a csillagokat és hegyeket, a tengert és a folyót, a fát és az állatot, minden körülötte lévő emberi lényt, és mindezt bevonhatja saját belső világába. Szeretheti őket, de gyűlölheti is és el is taszíthatja magától; szembe helyezkedhetik velük, vagy vágyakozhat utánuk és magához vonhatja őket. Megragadhatja a körülötte lévő világot, és saját akarata szerint formálhatja azt. Az örömnek és a vágynak, a szomorúságnak és a szeretetnek, a nyugalomnak és az izgalomnak sokszoros hulláma járja át szívét...

Legnemesebb ereje azonban az: megismerni, hogy egy magasabb lény áll felette, ezt a magasabb lényt tisztelni és érte síkra szállni. Az ember elismerheti maga fölött az Istent, imádhatja Őt, és feláldozhatja magát Érte, azért, „hogy Isten dicsőíttessék.”

De hogy az Isten fönsége az értelem előtt fölragyogjon, hogy az ember ezt a Fölséget imádja, s ne rekedjen meg önzően önmagában, hanem kilépjen önmagából, síkra szálljon Érte, hogy a fenséges Isten dicsőíttessék: ez az áldozat.

A lélek legmélyebb ereje, hogy áldozatot tud hozni. Az emberi lélek legmélyén honol az a nyugalom és világosság, amelyből az áldozat Istenhez emelkedik.

Ennek az emberben lévő legmélyebb, legcsendesebb és legerősebb valóságnak külső, látható jele az oltár. A templom szentélyében áll, lépcsők emelik ki abból a térből, amely kívülről maga is el van különítve az emberek munkaterétől, s különálló, miként a lélek szentélye. Szilárdan áll biztos talapzatán, miként az ember igaz akarata, mely ismeri Istent és kész arra, hogy Érte kiálljon. És a talpazaton ott nyugszik az oltár lapja, a mensa, egy szépen elkészített hely, amelyen az áldozatot bemutatják. Nem valami zeg-zug, hanem szabad sík. Nem félig homályos, zavaros tett, hanem nyíltan áll mindenki szeme előtt. Olyan, amilyennek az áldozatnak kell lennie a szív mélyén. Egészen világosnak az Isten szeme előtt, minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül.

De a kettő összetartozik: a külső oltár, és a lélek bensejében lévő oltár. Az a külső, amely a templomnak a szíve, és ez a belső, amely az élő emberi kebelnek, belső templomnak legmélyén áll, amely templomnak kifejezése és jelképe az a külső templom a maga falaival és bolthajtásaival.

u