Elintézhetnénk azzal az egész ügyet, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt, de ez azért egy kicsit felületes lenne. Mindenesetre, aki fanyalogni jött, röhöghetett jókat a bajsza alatt, aki pedig dicsőíteni, az pedig könnyen foghatott padlót.

Mert természetesen a Mester ezt a turnéját sem viccelte el, tökéletesen kimérve minden egyes mozdulatot a színpadon, minden látványelemet a helyére pakolva, úgy, hogy még a hátsó sorból is élvezhető legyen a parti. Én speciel előre kíváncsi voltam arra, hogyan fog ütni az a bizonyos színházi előadásra hajazó Ákos koncert, olyan dalokkal, amiket eddig még nem igazán hallhattunk élőben. Nos, ha a színházban ilyen durván szólnának a gitárok, lehet, hogy becsábíthatnánk egy újabb réteget is a közönség soraiba. Mert nyoma sem volt itt csendesülős hangulatnak, a koncert elejétől fogva a torzított gitárokra épült, és ez a koncepció a későbbiekben is csak néha borult meg.

Lehet, hogy a durva jegyáraknak köszönhetően sem volt teljes tömegnyomor a Syma Csarnokban. Azért is érdekes ez, mert Ákos szinte minden turnéját teltházzal abszolválja, nem is beszélve a nagykoncertekről, amelyek szinte egytől egyig brutális látványvilággal támadják a nagyérdemű retináit – a több mindig több alapon. A színpadképpel pedig semmi gond, az óriási színpadra kényelmesen felfér Ákos zenekara, az Andante Strings vonós szekció, plusz a Vivat Bacchus énekegyüttes, pont mint valami nagy család. Az utóbbi csapat egyébként többnyire a Baba Yaga orosz kórusát juttatta eszembe, akik integetve, jókat röhögve, abszolút jókedvűen eljópofizgattak a színpadon, amikor éppen nem is volt rájuk szükség. Persze ez mit sem von le a Vivat Bacchus teljesítményének értékéből!


A nyitó Gépszabadság alatt már sokak hangja elmegy, a Minden most kezdődik el pedig sokadik változatában is nagyon ütős, egyszerűen elronthatatlan. A kivetítő minősége is káprázatos, az ember talán leginkább a Még közelebb alatt dobja el az agyát, bár igazán semmi látványos sem történt, a kép mégis masszív lúdbőrözést okozott! Hogy miről beszélek? Ja, hát kérem, a koncert bizonyos részei leírhatatlanok. Elmondhatatlan például, hogy miért nem éreztük már lerágott csontnak A lepkegyűjtő alatti Kaszás Attila megemlékezést, vagy az Éjjel a városban-t aláfestő rendőri brutalitást ábrázoló mozikat, és az 1956-ot magát, melyet Ákos egy gyertya fénye mellett kísért a zongorán.

Szó sincs itt a beígért színházi hangulatról, van helyette best of parádé, Hűség, Ölelj meg újra, a kicsit röhejes háttérvetítéssel megáldott Ilyenek voltunk (amiről egyébként Ákos régebben kijelentette, nem fogja évekig elővenni, és láss csodát…), Idelenn idegen, Alig hitted, Majom a ketrecben – na és persze Mindenki táncol.
Azért persze pofája már nem volt ahhoz a főnök úrnak sem, hogy kiszúrja a szemünket egy sima parasztvakítással, úgyhogy kaptunk 1-2 jókora sallert az arcunkba dalválasztás-ügyileg. Ott van például a Bonanzás A 101-es szoba, vagy a Karcolatok cd bónusz trackje, a Menekülj. Összességében a csapat prímán egyensúlyozott a cikisebbnek tekinthető momentumok és a vérprofizmus között – a mérleget bőven az utóbbi felé billentve.

Viszont. Nem tudom, miért volt olyan érzésem, hogy nem is annyira koncerten vagyok, mintsem egy DVD-felvételen. Mert természetesen ősszel mindenki a polcára teheti az egyébként remek kis koncertről készült filmet egy ezüstös korongon is. Lehet azért, hogy a film nézése közben pedig majd koncerten érezhessem magam? Mindegy, ez később még úgyis kiderül. Mindenesetre megemelem a kalapom. Persze ha lenne…