Info: Nök Lapja café. 2001. 05.05.
Aki ismeri Kovács Ákos dalait, tudja, hogy írt néhány fájdalmasan szép számot az édesanyja haláláról,
az „Élõ dalok"-at pedig az õ emlékének ajánlotta
– Az első kép, ami beugrik gyermekkoromból vele kapcsolatban, hogy
ültünk a konyhában - úgy 3-4 éves lehettem -, és kiszúrtam magamnak a
késélezőt, ugyanis gyanúsan olyan alakja volt, mint egy kardnak.
Boldogan felkaptam és közöltem anyámmal, hogy én vagyok a királyfi, és
meg akarom menteni őt, majd pedig természetesen feleségül veszem,
hiszen ő a legszebb nő az életemben. Hatalmasat nevetett a dolgon, ami
rám is átragadt. Ez később többször megtörtént – mármint az, hogy
együtt nevettünk.
Ha egyikünk elkezdett kuncogni, az hamarosan futótűzként terjedt át a
másikra, göcögés, majd hahotázás lett belőle. Apám és az öcsém gyakran
azt sem értette, hogy min nevetünk, és úgy néztek ránk, mint két
bolondra. Ez különösen tévénézés közben fordult elő. Emlékszem, anyám a
film alatt mindig almát vagy körtét hámozott – „együnk sok vitamint!"
felkiáltással –, és amikor egy-egy poénnál rázendítettünk, félő volt,
hogy kiesik a fotelből, ölében a tállal.
Milyen volt veled: szigorú, engedékeny?
– Inkább határozott. Erős asszony volt és gyakorlatias, remekül
kézben tartotta a dolgokat, és velem amúgy is elégedett volt:
szorgalmas, jó tanuló voltam, normális gyerekként tartottak számon.
Lázadó koromban persze kihúztam néha a gyufát: egyszer például,
valamikor érettségi táján, nagyon felbosszantottam. Vitatkoztunk
valamin, majd részemről megelégelve az egészet, felbőszülten
kirohantam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Anyám utánam rohant
kiabálva, hogy: "Gyere vissza, te büdös kölyök, különben
megpofozlak...!" Én meg csak álltam és néztem, ahogyan hadonászik a
mellemnél, ugyanis a toronnyal a fején – mert a gyönyörű, hosszú haját
mindig kontyban hordta – éppen a mellemig ért, és azt találtam mondani
neki, hogy jó, de előbb hozza ki a sámlit. Először megakadt a nyelve,
majd féktelen kacajra fakadt, aztán a nevetéstől botladozva
visszaballagtunk a konyhába.
Egyébként baráti volt köztünk a viszony, megbeszéltünk minden
fontosat: az élet nagy kérdéseit – mint például a nők vagy a szerelem
–, meg a többi húsbavágó problémát. De megmutattam neki a zenét is,
amit éppen hallgattam, tizenévesen például a „leghevisebb metálokat",
hogy: „Ezt nézd, milyen kemény...", ő pedig szemrebbenés nélkül
közölte, hogy szerinte nem is olyan kemény. Sokat beszélgettünk a
költészetről is, ugyanis nagyon szerette a verseket – a keze ügyében
mindig volt egy Ady-kötet, amit úgy forgatott, mint egy bibliát –, és
persze megmutattam neki a saját verseimet is, amikkel nem volt
különösebben nagy sikerem nála, mert leginkább a fia romantikus
felbuzdulásainak tartotta őket.
És mit szólt a zenédhez?
– Hogy jó-jó, de azért örülne, ha befejezném az egyetemet.
A népszerűséged sem hatotta meg?
– Büszke volt rám, de szerintem titokban abban reménykedett, hogy
egyszer elmúlik ez az őrület. Mindenesetre megkönnyebbült, amikor
lediplomáztam, hogy legalább egy tisztességes szakma van a kezemben.
Érthető volt ez a hozzáállás, hiszen ő még abban az érában élt és
alkotott – nevezetesen a Statisztikai Hivatalban, ahol nagyra becsülték
a munkáját – amikor a biztos munkahely jelentette a megélhetést, és a
zene csak mint szórakozás jöhetett szóba. Talán az egyetlen, ami
tetszett volna neki, ha színházban lát a színpadon, és éppen a napokban
jegyeztük meg Apámmal: kár, hogy nem előbb kértek fel Bill szerepére az
Oliver című darabban.
Kommentáld!