Hát itt vagyok!

Előre bocsátom nem vagyok exhibicionista, sem egocentrikus, csak boldog, hogy végre találtam egy helyet ahova kitehetem amiket elkövettem, nevezetesen az írásaimat. Boldog vagyok, bár kissé ideges, mert nem tudom hogyan fogadjátok majd, de reménykedem, hogy nem csak negatív kritikákat fogok kapni.

Nem ma kezdtem írni, 2007-ben és most bajban vagyok, mert választanom kell melyiket tegyem ki először. A több mint 200 novella és egy nagyregény után valóban nehéz választanom. Talán a rövidebbek közül kéne válogatnom főleg azért, mert kevés a helyem. Ha egy novellát ami 20-30 A4-es oldal átlagosan, többfelé kell vágnom az nem tesz jót a történet cselekményének.

Na mindegy, inkább kezdjek hozzá.

 

Most így Karácsony táján talán egy ideillő írással kezdeném. Igaz, elkéstem vele kissé, de talán megbocsátjátok ezt nekem.

 

Az "Ünnepeink" sorozatból:

 

 

Karácsony.

 

 

 

Az öregasszony csak lassan, totyogva ment, mert a néhány napja leesett hó latyakká olvadva borította a járdát.

• Mikor érek oda – gondolta, de nem mert sietni, ebben az időben könnyű elesni és akkor a kórház... Arra már nem is mert gondolni, hogy mi lesz az állataival, a csirkékkel, a két macskával és Kormossal a nagy fekete kutyával, ki ad nekik enni? És a kis Péterre is ő vigyázott, ha óvodaszünet volt, mert a szülők dolgoztak mind a ketten.

• Istenem, csak el ne essek – fohászkodott és még óvatosabban ment tovább a templom felé.

 

Karácsony Szenteste volt, az utca kihalt, a templom már csak néhány lépésre, de még fel kell menni pár lépcsőfokon, csak úgy juthat be. Még korán volt, talán hét óra lehetett, nem várta meg az éjféli misét, az neki túl késő, elhatározta elmegy korábban, elmond egy miatyánkot és visszaballag. Lassan kapaszkodott fel a templom lépcsőjén és megfogta a kilincset, de nem engedett, az ajtó nem nyílt ki.

• Zárva van – csodálkozott – még ilyet, Karácsonykor a templom zárva!

Fejét csóválva állt az ajtó előtt és gondolkodott.

• Most mit csináljak, hazamenjek, de már nem tudnék visszajönni!

El volt keseredve, ezt nem gondolta volna, bármit, de azt nem, hogy a templom ilyenkor zárva legyen. Körülnézett, így néhány méter magasból a falu szép látványt nyújtott, a háztetők havasak, az a néhány lámpa a főutcán sárga fénykörbe burkolózott. Kutyaugatás hallatszott, egy ember sietett végig az utcán és belépett egy ház kapuján, egy ablak tárult fel, a nyíláson át karácsonyfa díszei csillogtak, a házak kéménye vidám füstoszlopokat pipált az ég felé. A falu békés volt és nyugodt.

Most a templom felé fordult, amelynek sötét tömege fenségesen telepedett rá a tájra.

A harangláb mellett, amiben csak kis lélekharangok lakoztak egy furcsa beszögelést vett észre, egy indákból font kapu mögött Betlehem volt kialakítva, csodálkozva lépett közelebb.

• Jé, ezt még nem is láttam – mondta hangosan és még közelebb ment.

Szalmából font bábuk voltak egy kis jászol körül, az egyikben Máriát, a másikban Józsefet ismerte fel. A jászolban egy játékbaba feküdt, a kis Jézust jelképezve. A háttérben papírból kivágott bárányok álltak, a földön száraz szalma szétszórva. Az öregasszony letérdelt a szalmára és imádkozni kezdett. Elmondta a miatyánkot és a hiszekegyet és a saját szavaival folytatta:

• Uram adj békét e földnek, segítsd a szenvedőket, hogy enyhüljön a fájdalmuk, segítsd az elesetteket, jutalmazd meg a jókat és büntesd meg a gonoszokat. Segítsd a szomszéd fiatalasszonyt, hogy a férje visszataláljon hozzá és a gyermekéhez, adj erőt a nászomnak, hogy elviselje szeretett felesége halálát és adj örök nyugodalmat az asszonynak és végezetül, ha még marad egy kis időd és nincs szükséged még rám, adj erőt, hogy megérjem a jövő Karácsonyt. Ámen.

Felnézett, a feje fölött a felhőtlen égen egy fényes csillag ragyogott, fénye bevilágította a jászolt. A sejtelmes fényben hirtelen minden megelevenedett, a birkák megmozdultak és a jászol köré gyűltek, Mária kivette a csecsemőt és ringatni kezdte karjában, József a felesége vállát ölelte és kisdedet nézte mosolyogva. Az öregasszony szájtátva bámult, nem akart hinni a szemének. Megpróbált felállni, de nem tudott, mintha odaszögezték volna a földhöz. Oldalra pillantott, a férje térdelt mellette és őt figyelte.

• Anyukám megjöttem – hallotta a hangját, de nem ijedt meg, mindez olyan természetes volt, pedig szegény Béla már tíz éve meghalt.

• Mindjárt hazamegyünk és főzök neked vacsorát – mondta – és sütök bejglit is, tudom, az a kedvenced.

• Az jó lenne. A gyerekkel mi van?

• Megnősült és van már egy unokám is.

• Kisfiú, kislány?

• Fiú, Péterke és én vigyázok rá, ha nálunk van.

• Milyen lehet? – nézett ábrándos arccal a feleségére.

• Szőke és nagyon szép, már öt éves.

• Kire hasonlít?

• Terád, csak a haja szőke.

• Na mennem kell – állt fel a férfi – örülök, hogy láttalak.

• Veled menjek? – kérdezte az asszony félénken, a férfi megrázta a fejét.

• Rád még szükség van idelenn, vigyáznod kell az unokánkra!

• Azért te is vigyázhatnál rá.

• Vigyázok, most már szemmel tartom őt, ne félj. Na Isten áldjon! – a férfi elindult és néhány lépés után eltűnt.

• Nyugodj békében – kiáltotta az öregasszony és intett a kezével utána.

A fény halványulni kezdett, már sötét volt, a Betlehem is alig látszott és nagyon hideg lett.

• Most már haza kéne menni – gondolta az öregasszony és megpróbált felállni, de nem ment. Mintha minden erő kiszaladt volna a lábából és a keze sem akart engedelmeskedni.

• Mi lesz velem – futott át az agyán – talán mégis Bélával kellett volna mennem?

 

 

Fékcsikorgás hallatszott, egy autó állt meg a templom előtt és hangokat is hallott.

• Várj, megnézem itt is!

Egy fiatal nő tűnt fel a templom lépcsőjén és felszaladt. Az ajtót próbálta, de nem nyílt, kétségbeesett arccal nézett körül és akkor meglátta. Odaugrott hozzá és felsegítette a földről.

• Anyuka, mit csinál itt, még megfázik!

• Csak imádkozni jöttem Zsuzsikám – válaszolta halkan – de be volt zárva a templom.

A lépcsőn egy férfi tűnt fel és kettesével véve a fokokat hozzájuk rohant.

• Anya, miért jöttél ide, nem tudtad, hogy a templomot zárják, mióta kirabolták?

• Nem tudtam fiam.

• Már egy órája keresünk téged!

• Még a kukoricásban is jártunk, azt hittük elesett és nem tud hazajönni – mondta a fiatalasszony.

• Péterke hol van?

• A kocsiban hagytuk.

• Na gyere, hazaviszünk.

Közrefogták az öregasszonyt és óvatosan lesegítették a lépcsőkön.

 

 

A kanyarban egy nagy sebességgel közeledő gépkocsi tűnt fel, kerekei csikorogtak, a kocsi megcsúszott és megpördülve eltalálta a parkoló autót. Nagy csattanás hallatszott, a csúszó jármű tovább pörgött és az út széli bokrosban állt meg. A vezetője ahelyett, hogy kiszállt volna, gázt adott és tovább hajtott.

• Jaj Istenem, a gyerek! – kiáltott fel a fiatalasszony és az arcához kapta a kezét.

A férfi elengedte az anyját és a kocsihoz rohant, feltépte a hátsó ajtót és kikapta a gyereket. A kisfiú rémülten felsírt és ölelte az apja nyakát. Ijedt arccal vizsgálgatta a gyereket, de nem talált rajta sérülést, megnyugodva vitte oda az anyjának és csak azután kezdte vizsgálni az autót. A kocsinak sem lett túl sok baja, az egyik hátsó lámpája eltört és a sárvédő meggyűrődött, de mozgásképes volt.

• Részeg disznó – dühöngött a férfi – cserbenhagyott, de elkapjuk!

Elővette a telefonját és egy számot hívott.

• Halló, ügyelet? Karcagi századost kérem!

• Szia, itt István, képzeld eltrafált egy részeg autós és nem állt meg, továbbhajtott és a fiam a hátsó ülésen volt!

• Hogy nézett ki? Nem láttam jól, de sérülésnek kell lenni az elején és az oldalán, Kaposvár felé száguldott el.

• Várjátok a város határában? Köszönöm.

• Hogy mondod? Ja, a fiamnak nem esett baja, be volt kötve.

• Szia és boldog Karácsonyt!

Az öregasszony az ég felé nézett.

• Köszönöm Béla, hogy vigyáztál rá – suttogta.

• Mit mond anyuka? – kérdezte a menye.

• Csak hálát adtam, hogy Péter megmenekült.

• Én is nagyon megijedtem!

• Na menjünk gyerekeim, még meg akarom sütni a bejglit!

Az öregasszony a fiatal karjába kapaszkodva elindult hazafelé, a kisfiú mellettük ment és a nagyanyja kezét fogta

• Mama, a Jézuskával beszélgettél? – kérdezte a gyerek és ártatlan tekintete az öregasszonyon függött.

• Nem Péterkém, csak az angyalokkal, a Jézuska ilyenkor nagyon elfoglalt.

• Pedig szeretném látni – sóhajtotta a kisfiú.

• Majd egyszer meglátod, de az még soká lesz – simogatta meg a gyerek szőke fejét és tovább ballagtak az öreg ház felé.

Csend borult a falura, csak a fiatalasszony csizmájának halk kopogása hallatszott. A kémények füstje az ég felé szállt és mintha a felhők is észbe kaptak volna, nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

 

 2008 december

 

 

Ha még nem únjátok, feltennék még egyet, szintén karácsonyi, de teljesen más szemszögből nézve.

 

 

Szellemes Karácsony.

 

 

 

 

„Beautiful song, wonderful night,

Walking in the winter wonderland”

 

Hallatszott a rádióból, mindenütt.

Karácsonyra készült a világ,

Karácsonyra készült az ország,

Karácsonyra készült Budapest is.

 

„ Jings a bell, jings a bell,

Jings it all the way...”

 

Hallatszott később a rádióból.

 

„ Stiele nacht, Heiliege nacht”

 

A Karácsony nemzetközi lett, mint ahogy az ország is egy nagy közösség – Európa – tagja lett.

 

„Mennyből az angyal, lejött hozzátok

Pásztorok, pásztorok...”

 

Karácsonyi dalok, karácsonyi zene, karácsonyi forgatag az üzletekben, karácsonyi hangulat az utcán, a tereken, feldíszítve mindent, a fákat, bokrokat, még a villanyoszlopokat is.

Az üzletekben tömeg, az utcákon siető emberek. Akik nem hagyták utolsó pillanatra az ajándék-vásárlást, azok most nyugodtan ülnek otthon a jó meleg szobában. De az ember már csak ilyen, szeret mindent az utolsó pillanatig halogatni. Pedig az üzletek, a bevásárló központok már egy hónapja áruözönnel várták őket. A reklámok a rádióban, a televízióban másról sem szóltak, mint az ajándékozásról. Mindegy ki vagy, mindegy hol élsz, csak vásárolj minél többet! Költsd a pénzt!

 

 

December 20-a van, pár nap múlva Karácsony. Aki még nem vásárolt, most már csak a maradékot kapja. Judit idegesen nézte az óráját: még csak fél öt, fél óra még a munkaidő végéig és Gabinak még nem vett semmit! A gyerek már rendben van, neki volt a legkönnyebb vásárolni, játék mindenhol kapható és a választék óriási. Tulajdonképpen a Karácsony a gyerekekről szól, az ő nagy ünnepük.

Mit vegyen Gabinak, nyakkendőt nem, mert utálja, fehérneműt vehetne, mert már nagyon kikopott belőlük, de az nem igazán ajándék, drága holmira meg nincs pénze. Az a kicsi, ami a rezsi kifizetése után maradt, nem elég mindenre. Hozzá nyúljon a spórolt pénzükhöz? Akkor miből mennek jövőre nyaralni? Mindegy, neki úgysem kell semmi, csak a szerettei érezzék jól magukat, örüljenek a Karácsonynak. De mégsem tudta, mit szeretne Gábor. Megkérdezte tőle a minap, de csak a szokott választ kapta:

• Nekem ne vegyél semmit szívem, csak a gyereknek, mindenünk megvan, ami fontos, a felesleges dolgokra nincs pénzünk.

• Hát ezzel, most mit kezdjek? Honnan tudjam mégis minek örülne? – gondolta.

Judit gondos feleség volt és jó anya. Családját rendben tartotta, a gyerek sohasem ment az iskolába szakadt, vagy piszkos ruhában, ha egy kis ideje volt, mindig átnézte a holmijukat, selejtezte a kopott, szakadt ruhadarabokat. A mosógép szinte állandóan ment náluk.

Judit szerette a férjét, pedig már tíz éve házasok, de mindig örömmel várta, ha hazajött a munkából.

Gábor is szerette őt és szerelemmel közeledett feleségéhez az ágyban.

• Várj szívem, míg elalszik a gyerek, ne légy türelmetlen! – mondogatta ilyenkor az asszony.

A lakás nem volt nagy, csak két kis szoba a lakótelepi házban, de nem voltak elégedetlenek, ennyire tellett. Gábor egy kis cégnél volt gépkocsivezető, de önállóan intézte a szállításokat, ezért volt úgy, hogy csak késő este ért haza egy-egy vidéki útról.

• Nagy volt a forgalom drágám, nem tudtam előbb hazaérni.

• Nem baj szívem, megmelegítem a vacsorát. A gyerek már alszik és a leckéje is készen van – számolt be férjének.

Gábor is gondban volt. Megbeszélték, hogy a gyereknek mit fog hozni a Jézuska, mit fog kapni a nagymama és még a karácsonyfát is meg kell venni, ami már egyre drágább, de mit vegyen a feleségének? Nem tudta. Ugyan megegyeztek, hogy egymásnak semmit sem vesznek, de ezek az ígéretek betarthatatlanok.

• Kéne egy új mosógép, mert ez a régi már nagyon zörög! – mondta egy nap Judit.

• Sajnos nincs annyi pénzünk drágám, és hitelt meg nem tudunk felvenni a lakás-részletek miatt. Húzzuk ki tavaszig valahogy, akkor kapok egy kis pénzt.

Szeretett volna mégis örömet szerezni a feleségének.

 

 

Havas eső esett. Az utca szúszóssá, jegessé vált, mert az átmeneti enyhülés még nem tudta felmelegíteni a fagyos aszfaltot. Dóri csak óvatosan, vigyázva mert átmenni a gyalogátkelőn. Csizmája talpa nagyon kopott volt, a redők már régen lekoptak róla. Venni kéne egy új csizmát, csak ne lenne olyan drága. Dóri nem volt gazdag, könyvelő volt egy nagy cégnél, ahol nem fizették túl a dolgozókat, de azért nem panaszkodott, jóban volt az élettel. Egyedül lakott egy kis garzonban a belvárosban, amit édesapjától örökölt. Egyedül volt, mert a papa elköltözött ebből az árnyékvilágból már két éve. Dóri nem érezte a magányt, mert nem ért rá foglalkozni vele. Késő délutánig a cégnél dolgozott, utána sietett át Budára, és folytatta egy kis élelmiszer-boltban, ahol elvállalta a könyvelést.

• Ha nem lenne ilyen messze, vállalhatnék még egy boltot – töprengett.

De messze volt. Autóbusszal több, mint fél óra, utána hazabumlizni és másnap kezdődik minden elölről. Csak a hétvégeken jutott idő egy kis pihenésre, de néha még akkor sem, mert ha sok volt a számla, hazavitte a munkát, hogy befejezze.

Dórinak nem okozott gondot a Karácsony.

• Kinek vegyek ajándékot, magamnak? Nevetséges. Ha kell valami, megveszem és kész.

De azért fájt a szíve. Szívesen szerzett volna örömet valakinek – ha lett volna kinek.

Ilyenkor fájt csak a magány Karácsony táján. Pedig Dóri szép lány volt, 26 éves, magas, barna, jó alakú, csak a hajviselete és a ruhája valahogy nem hangsúlyozta ezt. Vagyis nem vették észre a férfiak. Szórakozni nem járt, mert sajnálta rá az időt. Ha a hétvégén szabad volt, akkor mosott, takarított és ha még ez után is volt ideje, hát olvasott. A TV-t nem szerette, a híreken kívül legfeljebb a zenés műsorokat nézte meg, és az időjárás-jelentést.

A munkahelyén főleg nők dolgoztak és idősebb férfiak, akik nem törődtek már a női szépséggel. Dóri munkaláza egy cél érdekében buzgott, szeretett volna elmenni egyszer Párizsba! Nagy álma volt ez, mert édesapja sokat mesélt neki párizsi élményeiről, ezért vállalt különmunkákat is.

• Talán jövő nyárra meg lesz rá a pénzem és valóra válthatom az álmomat – sóhajtott.

Ezért nem vett még új csizmát sem. Dóri nagyon eltökélt teremtés volt.

 

 

A kis terem fényárban úszott, az asztalok fölé fiatal nők és férfiak görnyedtek és a számítógépek billentyűzeteit szorgalmasan verték. István egy sarokasztalnál ült és a legfrissebb árjegyzéket vitte fel a gépre. István termék-menedzser volt. Az idegen szó nem sokat árult el a tényleges munkáról, ami végül is rabszolga-munka volt rabszolga fizetéssel, ami azért túlzás, de valójában a munkája nem volt megfizetve. A munkaidő reggel 9-től délután 5-ig tartott, tehát az egész nap ráment főleg így télvíz idején, mikor már korán sötétedett.

Karácsony közeledett, de Istvánt ez nem nagyon izgatta, mert neki sem volt senkije. Szüleit korán eltemette még a vidéki kisvárosban, ahonnan származott és feljött Pestre szerencsét próbálni. Elvégzett egy tanfolyamot és sikerült állást találnia ennél a cégnél.

 

István 28 éves, magas, szőke fiú, kissé gátlásos, ami vidéki neveltetésének köszönhető.

Hétvégeken eljárt néha diszkóba, de nem szerette ezt a modern stílust, a lányok rossz szokásait, amivel elcsúfítják szép bőrüket és a társalgás semmitmondó, felszínes mondatait, a sűrű káromkodást, ami legtöbbször ok nélkül hangzott el kötőszóként. Inkább otthon maradt a kis albérletben és zenét hallgatott, vagy néha színházba ment, de ott is nagyon egyedül érezte magát, mert mindenki a párjával volt. Nem tudott kivel beszélgetni, ha megpróbált ismerkedni, azt olyan szerencsétlenül csinálta, hogy mindig visszautasítás lett a vége. Később már meg se próbálta, beletörődött. Pedig neki is voltak álmai, egy kis családról álmodott szép kertes házban, ahol a gyerekekre nem kell vigyázni folyton, ahol gyümölcsfák vannak, virágok nyílnak és a gondos feleség a kimosott ruhákat teregeti az udvaron. Nem nagy álmok voltak, de az övéi.

Karácsony közeledett, István ballagott haza a kis albérletbe és arra gondolt, lesz 3-4 szabad napja, mit fog kezdeni vele. Hova megy? Talán szórakozni, de kivel? Egyedül nem jó... Egyedül nem jó! Visszhangzott a fejében.

 

 

Minden Karácsony Szelleme suhant a város felett.

Minden Karácsony Szelleme mindezt jól látta és a fejét vakarta, ha lett volna feje.

Minden Karácsony Szelleme csak egyet akart, örömet szerezni az embereknek.

Ilyenkor, Karácsony táján nagyon sok dolga akadt, hiszen nagy a világ és nagyon sok ember él rajta. Egész évben nem csinált semmit, mert nem volt Karácsony.

• Ez az idénymunka egyszer tönkretesz! Nem győzöm, már nem vagyok fiatal, meddig bírom ezt még? – gondolta – talán még ezer évig, vagy kétezerig?

De Minden Karácsony Szelleme azért létezett, mert volt Karácsony. Ha nem lett volna, ő sem létezne!

• A Karácsony a szeretet ünnepe, tehát ehhez tartsd magad! – mondogatta saját magának.

• Az emberek jók, és én szeretem az embereket.

Minden Karácsony Szelleme, ha boldogtalanságot látott, elkeseredett. Pedig nagyon sokat látott, tehát nagyon elkeseredett.

• Valamit tenni kéne! Ez így nem mehet tovább! Karácsonykor minden ember legyen boldog!

Minden Karácsony Szelleme elhatározta, hogy boldoggá teszi az embereket.

Minden Karácsony Szelleme munkához látott!

 

Gábor a kis furgonjával úton volt. Az ország másik felébe tartott és csak lassan mehetett, mert az út csúszós volt.

• Mikor érek haza ebben az ítéletidőben? Holnap Karácsony este és a családom vár – muszáj volt elindulni, nem húzhatta az időt, mert a szállítmányt várták.

• Mások Karácsonyát rontom el, ha nem érek oda időben – gondolta.

• Holnap délre már otthon leszel! Vállald el Gabikám! – mondta a főnöke és amit a főnöke mondott, az meg volt mondva! Nem lehet ellenkezni!

Tehát ment a kis furgonnal, néhol csak hússzal, de az autópályán még a százat is elérte néha.

 

Minden Karácsony Szelleme suhant a kis furgon felett és a fejét csóválta. (ha lett volna)

Minden Karácsony Szelleme gondolt egyet!

 

Gábor a homályos szélvédőn keresztül, amit mindig ellepett a hóesés, alig látott valamit.

• Már csak ez hiányzott! – mérgelődött.

Bekapcsolta a ködlámpát és lassított.

• Nem száguldhatok, szeretnék élve hazakerülni.

Az út szélén meglátott egy nagy teherautót vesztegelni. A sofőrje integetni kezdett, mikor meglátta Gábor kocsiját.

• Megálljak? Nem lehet, elkések és nem érek vissza még szentestére sem – de azért megállt.

• Biztos nagy bajba került a kolléga, segítségre van szüksége.

• De jó, hogy megláttam magát, kolléga úr, lemerült az akkumulátorom és a főnököm megöl, ha nem érek be délig a városba ezzel a szállítmánnyal. Elvinne a legközelebbi benzinkútig?

• Persze, szálljon be.

• Nagyon köszönöm. Még a mobiltelefonom is lemerült, nem tudom értesíteni a főnökömet.

• Itt az én telefonom, hívja fel.

• Jaj de jó, ezt is köszönöm.

• Mit szállít?

• Mosógépeket. Az üzlet raktára kiürült, nem tudják teljesíteni a megrendelt árú kiszállítását és ebből nagy botrány lenne. Maga megmentette az életemet, így még időben odaérhetek.

• Mosógépek? A feleségem is arról álmodik, de sajnos a családi kassza nem engedi meg, hogy vegyek egyet neki.

A sofőr nézte Gábor arcát, megsajnálta és rejtélyes mosollyal ajkán, csak annyit mondott:

• Talán tudok segíteni.

Telefonált a főnökének és arra kérte jöjjön eléjük a benzinkúthoz.

A benzinkútnál kiszállt és megköszönve még egyszer Gábor segítségét csak annyit mondott:

• Megadná a címét? Küldenék egy szép karácsonyi üdvözletet cserébe a kedvességéért.

Gábor gyanútlanul megadta és elköszöntek egymástól.

 

 

Judit rohant bevásárolni. Már elmúlt öt óra és nem sok ideje maradt. A gyerekre a szomszédasszony vigyáz, de őt sem lehet sokáig terhelni, hiszen neki is sok a dolga ilyenkor. Járta az utcákat, nézegette a kirakatokat, de nem jutott eszébe semmi, mivel lephetné meg Gábort? Minek örülne a kedves? Még nem tudott dönteni.

 

Minden Karácsony Szelleme suhant az utcák felett és látta Juditot tépelődni.

Minden Karácsony Szelleme ismét gondolt egyet.

 

Judit bement az áruházba, felment az emeletre is, végigjárta, de nem talált semmit, ami elég szép és ugyanakkor elég olcsó lett volna. Szomorúan kifelé tartott.

• Majd bemegyek a másikba – gondolta.

A bejárat előtt egy öreg nénike álldogált.

• Átkísérne kedves a túloldalra? – szólította meg Juditot.

• Persze, tessék belém kapaszkodni.

• Tudja kedveském, a lábaim már nem a régiek és a fő baj az, hogy a szemem már nagyon rossz, nem merek egyedül átmenni az úton.

• Nem baj nénikém, én majd segítek.

Átvezette az idős nőt a kereszteződésen és még megkérdezte, hová tart, ne segítsen-e még.

• Köszönöm kedveském, innen már elboldogulok, de amiért ilyen kedves volt, engedje meg, hogy megajándékozzam valamivel.

• Nem néni, én nem azért tettem, csak segíteni akartam.

• De fogadjon el egy csekély ajándékot, szívesen adom, végtére is Karácsony van!

Elővett a táskájából egy kis csomagot és Judit kezébe nyomta.

• Nem fogadhatom el néni, bizonyára... – körülnézett, de az idős nő már nem volt sehol.

Judit ijedten nézelődött, de sehol sem látta.

• Hová tűnhetett? Az előbb még itt állt előttem, csak egy pillanatra néztem félre!

A nénike eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

• Jaj, már nagyon késő van, rohannom kell a gyerekért.

Sietett haza. Otthon kibontotta a kis csomagot és megrökönyödve bámult a kezében levő tárgyra, egy szép bőr levéltárca volt, férfiaknak való. A tárca új volt, még a selyempapír is benne volt, hogy ne karcolódjon össze. Ez nem lehet igaz, ilyent szeretett volna ajándékozni a férjének, de túl drágának találta. Leült a székre, illetve lerogyott meglepetésében. Megvan az ajándék, a szép karácsonyi ajándék Gábornak!

 

Gábor késő éjjel ért haza. Már jóval elmúlt éjfél, de a konyhában világosságot látott.

• Megvártalak szívem, hátha éhes vagy. Milyen volt az út? Nem volt nagyon csúszós?

• De, borzalmas volt és még a tetejében megálltam segíteni egy bajba került kollégán, ezért értem haza ilyen későn.

• Biztos nagy bajban volt szegény, örülök, hogy segítettél neki.

• Azt mondta, hogy megmentettem az életét, mert a főnöke kirúgta volna, ha nem ér időben oda.

• Akkor nagy szüksége volt rád.

Judit is elmesélte a napját, de nem szólt semmit az öregasszonyról. Végtére is ajándékról van szó.

Másnap reggel csöngettek. Az ajtóban egy munkásruhába öltözött ember állt és így szólt:

• Meghoztam a megrendelt árút, itt tessék aláírni.

• De én nem rendeltem semmit – mondta megrökönyödve Gábor.

• Ön B. Gábor?

• Igen.

• És a cím is egyezik. Márpedig ide ez a név van írva. Tessék átvenni, hogy mehessünk, mert még sok helyre kell szállítanunk.

Gábor kényszeredetten aláírta. A szállítmány egy nagy láda volt és elég nehéz, becipelte a konyhába és kibontotta. A felesége nem volt otthon, mert még be kellett mennie a munkahelyére.

Gábor meglepetésében lehuppant a konyhaszékre. A ládában egy új mosógép volt, és egy levélke, amiben csak ennyi állt:

„Boldog Karácsonyt!”

 

 

Az út Budán, ha lehet ilyet mondani, még annál is csúszósabb volt. Dóri csak tipegve, óvatosan tudott felfelé lépkedni a meredek utcán.

• Hogy fogok én hazamenni? Lefelé még rosszabb!

 

 

István kilépett a cég kapuján és lefelé indult a meredek utcán. Nem szerette ezt az utcát, különösen ilyenkor, télen. Bár a cipője új volt, most vette egy hete – mégis meglepem magam Karácsonyra valamivel! – de azért óvatosan ment a járdán.

 

Minden Karácsony Szelleme suhant a budai utcák felett és látta a fiatalokat.

Minden Karácsony Szelleme belelátott a lelkükbe és látta magányosságukat.

Minden Karácsony Szelleme újra gondolt egyet.

 

A kis budai utca sarkán állt az élelmiszerbolt, ahová Dóri igyekezett. A sarokra ért és óvatosan lelépett a járdáról.

 

István felbátorodva játékosan csúszkálni kezdett, mint kisfiúkorában hazafelé az iskolából. Arra nem számított, hogy a sarokra érve egy jeges foltot talál. Nem bírt megállni, csak csúszott tovább és egyszer csak PUFF!

 

Dóri hirtelen nem tudta, miért került a földre, megpróbált felállni, de nem tudott, mert egy nehéz tömeg feküdt rajta. A nehéz tömeg most megszólalt:

• Jaj, bocsánat, nagyon megütötte magát? Ne haragudjon én vagyok a hibás!

Dóri felnézett, a nehéz tömeg szemébe és... csak nézett, nem tudott megszólalni. A nehéz tömeg bocsánatkérő mosollyal megmozdult és felsegítette a lányt. Dóri magához tért és elmosolyodott.

• Azt hittem az ég szakadt rám, vagy földrengés volt, nem láttam magát közeledni.

• Tudja, butaságot csináltam, elkezdtem csúszkálni, mint gyerekkoromban, de nem tudtam megállni így aztán karambol lett a vége. Bocsásson meg.

István a lány szemébe nézett és elállt a lélegzete. Azok a gyönyörű szemek! A sarki lámpa fényében állt a két fiatal és csak nézték egymást percekig, egyikük sem tudott megszólalni.

István szája megmozdult és nem tudni miért, mi okból, automatikusan kimondta:

• Gyönyörű vagy!

Önkéntelen mozdulattal magához húzta a lányt és megcsókolta. Dóri nem ellenkezett, visszacsókolta. Mintha álomban lennének, öntudatlanul egymás száját keresve szenvedélyesen csókolóztak percekig. Aztán hirtelen véget ért a varázs. Kibontakoztak az ölelésből és zavartan ruhájukat simogatva, porolva mentegetőzni kezdtek.

• Ne haragudj, megbántottalak?

• Nem, de mi volt ez? – rebegte a lány nyakig pirosan.

• Nem tudom, de úgy éreztem meg kell tennem! Muszáj!

• Én is valami ilyesmit éreztem, de nem tudom az okát.

• Mi történt velünk?

 

Minden Karácsony Szelleme mosolyogva (a nem létező szájával) suhant tovább.

 

• Bocsáss meg, még be sem mutatkoztam, D. István vagyok.

• H. Dóri – mondta a lány.

• Na ezen is túl vagyunk, de ha már ilyen szépen összeütköztünk, hadd kísérjelek el.

Dóri lassan visszanyerte önuralmát.

• Én dolgozni jöttem ide.

• Én meg éppen hazaindultam, de hogy hogy dolgozni jöttél ilyenkor este?

• Tudod könyvelni szoktam ennek a kis boltnak így munkaidő után és már várnak, úgy hogy köszönöm a segítséget, de mennem kell.

Megfordult és indult a járda felé, de ismét megcsúszott, István elkapta.

• A csizmám az oka, már nagyon kopott a talpa.

• Én meg a kesztyűmet nem találom. Ja, megvan, nézd elszakadt.

Mindketten sajnálkoztak egymás szerencsétlenségén, majd Dóri elköszönt és bement a boltba.

 

István csak állt ott, a lány után bámult és nagy ürességet érzett a szívében.

• Milyen szép lány, milyen gyönyörű és még a hangja is kellemes. És milyen szép neve van!

Szomorúan megfordult és indult volna tovább, de megpillantott a földön valamit, egy kis tárca volt, benne a lány iratai és egy névkártya.

• Elvesztette szegény, biztos kiesett a táskájából, vissza kell adnom neki.

Benyitott a kis boltba és a lányt kereste. Megtalálta hátul a kis irodában egy csomó számla fölé görnyedve. Az ócska villanylámpa fénye csillogott gesztenyeszínű haján. István állt egy darabig, csodálta a lányt, Dóri megérezte és felnézett.

• Te vagy az? Azt hittem, a főnök jött be. Miért jöttél utánam?

• Elvesztetted a tárcádat és én megtaláltam, tessék.

• Jaj, köszönöm, észre sem vettem, nagyon hálás vagyok!

• Pénz nem volt benne, csak ez a kis kártya, de engedd meg, hogy ezt megtartsam.

• A pénzt nem ott tartom, de minek neked a névkártyám?

• Találkozni szeretnék veled – kimondta, pedig először azt hitte nem sikerül.

• Találkozni velem? Miért?

• Mert nagyon tetszel – nyögte ki és zavarában elpirult.

Dóri sokáig nézett a fiú meleg barna szemébe, emlékezett a csókjára és valami bizsergést érzett a szíve körül.

• Még a végén szerelmes leszek! Nem, lányom ne csinálj butaságot, akármennyire tetszik is neked ez a fiú, ebből csak baj lehet – korholt önmagát, de azért, nem tudni mi okból a szája mást mondott:

• Te is tetszel, illetve hálás vagyok a kedvességedért – mondta zavartan és ismét nyakig pirult.

• Tudod mit? Add ide a kesztyűdet, este megvarrom és holnap megkapod.

• Akkor mégiscsak találkozunk! – ujjongott a fiú.

• Hát persze, másképp hogy adnám vissza?

Megbeszélték a találkozót másnap délre és a fiú zavartan elköszönt. Kifelé menet még levert három dobozt a polcról és megbotlott a küszöbben, de valahogy kijutott.

Hazafelé menet folyton a lány járt a fejében.

• Olyan gyönyörű szeme van! És a hangja, mint az orgonamuzsika...

Valahogy hazaért, bár a villamossal egy megállót továbbment és vissza kellett gyalogolnia, de mégis bejutott a lakásába. Este csak ült a fotelben csukott szemmel és a lány alakját idézte fel merengve.

• A csókja, Istenem csak még egyszer megcsókolhatnám! Ez lenne a legszebb karácsonyi ajándékom!

István még életében nem volt szerelmes. Volt ugyan néhány rövid kalandja, tehát tudta mit kell csinálni a nőkkel, de szerelembe még nem sikerült esnie. Talán most. Úgy nézett ki a dolog, hogy most reménytelenül belezúgott a lányba.

• Biztos van valakije, egy ilyen szép lány nem lehet egyedül – kesergett.

• Holnap megkérdezem tőle! – határozta el magát.

 

 

December 24-e. Az emberek többsége már nem dolgozott, de az áruházak még nyitva voltak.

Dél körül István már a találkahelyen ácsorgott. Néhány perc múlva feltűnt a lány és a fiúhoz sietett, átadott egy kis csomagot, egy puszit lehelt az arcára és meg sem várva a választ elszaladt.

• Boldog Karácsonyt! – kiáltotta vissza messziről.

István csak állt ott földbegyökerezett lábbal és nem értette a dolgot. Miért szaladt el, mi az oka? Biztos van valakije és nem akar velem találkozni! Ilyen gondolatok kergetőztek a fejében és nem volt boldog tőlük. Lassan visszaindult a lakása felé, de útközben kicsomagolta az ajándékot. Egy pár vadonatúj kesztyű volt benne.

István nagyon meglepődött és egy merész gondolat érlelődött meg agyában. Bement a legközelebbi áruházba és felment az emeletre.

 

 

Este hét óra, Dóri a kis szobában a parányi fenyőfát díszítette, csak úgy magányosan, mint eddig minden Karácsonykor, de most valahogy nem érezte jól magát. Most először fájt a magány. A kedves fiúra gondolt, az új szerelemre, ami elől ma elszökött. Maga sem értette mi ütött belé, de nem mert találkozni vele, még túl új, túl friss volt az érzés, meg kellett szoknia. Átadta az ajándékot és elszaladt, de most már bánta, nagyon bánta, pedig örült, hogy végre megajándékozhatott valakit, de nem várta meg még azt sem, hogy megköszönje. Most mihez kezd? Hogyan találja meg, hiszen a címét sem tudja, de még a telefonszámát sem! Nagyon elkeseredett.

• Nagy butaságot csináltál lányom, elszalasztottad a lehetőséget, hogy véget vess a magányodnak! – korholta önmagát.

Elővette a karácsonyi terítőt, kivette a szekrényből féltve őrzött emlékeit, amik még a szüleitől maradtak, egy szép porcelán tálacskát, egy gyertyatartót és a legszebbet, egy kis zenélő-dobozt. Még reggel vett az ABC-ben egy kis süteményt és a tálra tette mintha várna valakit. Minden évben eljátszotta, nem tudni miért, és ez mindig megnyugtatta. Ilyenkor a szülei is ott ültek az asztalnál vele gondolatban, de most ez sem segített. Csak ült szomorúan és maga elé meredt.

 

 

István benyitott a bérház kapuján, felsettenkedett az emeletre és kis csomagját a küszöbre téve becsöngetett a lány ajtaján. Nem várta meg, hogy kinyíljon az ajtó, lesietett a lépcsőn, de a földszintre érve megállt. Hallgatózott. Hallotta, hogy az emeleten kinyílik az ajtó és a papírzörgés is eljutott a fülébe. Megnyugodott, a lány megtalálta az ajándékot. Most már kilépett az utcára és lassú léptekkel hazafelé indult.

 

Dóri meglepetten állt az ajtóban. Nem volt ott senki, de meglátta a kis csomagot a küszöbön, mintha a Mikulás hozta volna. Felemelte, bevitte a szobába és kíváncsian bontogatni kezdte.

Egy csizma volt a csomagban, egy pár női csizma, ami pont a lábára illett. Boldogan nézte és halkan rebegte:

- Köszönöm!

Hirtelen felpattant! Eszébe jutott, hogy nem lehet más az ajándékozó, mint az a kedves fiú!

Még itt kell lennie a közelben!

Felkapta a kabátját és kirohant a lakásból. Le a lépcsőn, ki az utcára, dobogó szívvel nézett körül, a fiú alakját kereste. Már nem jártak sokan az utcán, mindenki otthon volt szerettei társaságában, csak a magányosok rótták lépteiket.

Kétségbeesetten nézett körül.

• Itt kell még lennie! Nem mehetett még el!

Kiszaladt a sarokra, de nem látta ott sem. Visszafordult és szomorúan indult vissza a házba. A kapu előtt beleütközött egy sötét tömegbe, a sötét tömeg karjával átfogta őt és mielőtt feleszmélhetett volna, szájon csókolta.

Dóri boldogan ismerte meg a fiút csókjáról.

• Végre megtaláltalak! Már azt hittem elmentél! Gyere menjünk be a meleg szobába.

Kézen fogta Istvánt és húzta maga után az emeletre. Türelmetlenül, mintha a rég elvesztett tulajdonát kapta volna vissza, vitte magával be a lakásba.

Az előszobában lehámozta róla a kabátját és betuszkolta a szobába, átölelte a nyakát és szenvedélyesen megcsókolta.

• Köszönöm a szép ajándékot édes és boldog Karácsonyt!

• Én is köszönöm és boldog Karácsonyt neked is!

Ismét csókolóztak. Mint a gátját szakított ár, úgy törtek rájuk az érzések és az új szerelem bódulatában szenvedélyesen ölelték egymást.

 

Minden Karácsony Szelleme megnyugodva suhant tovább. Ezt is elrendezte.

Minden Karácsony Szelleme suhant, mint aki jól végezte dolgát, messze a felhők fölé, a távoli csillagokba.

 

 

2009.05.19. Bendász Péter