„Nincs is rosszabb dolog a világon, mint a péntek hetedik órai művészettörténelem-óra!”- gondolta magában Hunyadi Ottó, az aszódi Evangélikus Gimnázium egyik alagsori termében. „A tanár már megint úgy beszél, mint aki most jött a tizenötödik századból, vagy hol is tartunk? Hát persze…reneszánsz…nem értem, mi lehetett olyan nagy dolog abban a korban?”     Ottó gondolatmenetét a csengő szakította félbe. Már-már felállt, mikor rájött: ma duplaórájuk van. A zárt ablakokon keresztül csak úgy dőlt be az áprilisi meleg: az osztály nagy része bágyadtan pillantott Lázár tanár úrra, akit nem hatott meg a hőség; s fáradhatatlanul diktálta a gyerekeknek Michelangelo, Raffaello és Donatello műveit, s Ottónak úgy tűnt, már sosem lesz vége ennek az órának. Ráadásul Lázár tanár úr sem volt valami aranyszívű tanár: apró termete ellenére keményen szembeszállt a legmagasabb diákokkal is, s az óráin nem ismert kegyelmet. Ottó egyre messzebbről hallotta a monoton beszédet, lassan ledőlt a padra; már a szemét is alig tudta nyitva tartani, míg végre elaludt.

   Álmából a tanár ordítozása keltette fel: „Hogy merészelsz aludni az órámon, te…te…te. Következő órára kétoldalas házi dolgozat >A reneszánsz Magyarország< címmel! Most pedig tűnj el a szemem elől!”

   Ottó agyáig csak egy dolog jutott el: házi dolgozat. A legrettentőbb büntetések egyike: egyenlő többórai kutatással a könyvtárban. Lehetetlen meg nem úszni, mivel Lázár tanár úr egyben az iskola igazgató-helyettese is volt, s nála nem volt érdemes kihúzni a gyufát. Gépiesen pakolta össze a felszerelését, majd csöndben elhagyta a termet. „Talán legjobb lesz, ha azonnal nekikezdek”- gondolta, ugyanis semmi kedve nem volt a hétvégére halasztani a büntetést.

   Lassan elindult a városi könyvtár irányába. Fagyizó fiúk és lányok jöttek vele szembe, több lány is megnézte magának. Ottó középmagas, barna hajú, viszonylag jóképű fiú volt, de nem törődött a lányokkal. A barátnőjére, Melindára gondolt. Bárcsak ő is itt lenne…De most Visegrádon van osztálykiránduláson. Máris hiányzott neki, pedig csak két napja mentek el.

   Eközben megérkezett a könyvtárhoz. Belépett, s az egyik sarokba dobta a táskáját. Elindult a polcok mentén, s elért a történelmi részleghez: Polgáriasodás, Posztmodern, Reneszánsz. Megvan!

   Hirtelen furcsa zajt hallott. Befordult balra, felnézett és hirtelen elsötétült előtte minden.

***

Mikor magához tért, nem akart hinni a szemének. Körülötte egy nagy teremben mindenféle középkori ruhába öltözött emberek álltak. Eléggé feltűnő lehetett rövidnadrágban és ujjatlan pólóban. Úgy néztek rá, mint valami lidércre. Végül egy vörös mellényű katona lépett oda hozzá és így szólt:

-„Ki vagy te, égből pottyant idegen?”

Ottó elképedt:

-„Micsoda? Ezt én is kérdezhetném tőletek. Mi ez a maskara és hogy kerültök a könyvtárba? Égből pottyant??”

-„Egy szavadat sem értem. Én Kinizsi Pál vagyok, a Fekete Sereg katonája, s te az imént zuhantál le ide. Nagyon megrémültünk. Egyébként Nagyvázsonyban vagy, az én váramban.”

-„Hát jó. Értem. Illetve nem. Én Hunyadi Ottó vagyok.”

Alig mondta ki e szavakat, mindenki egyszerre kezdett el beszélni a teremben: „Mi? Hát mégis igaz? Mátyás király elveszettnek hitt unokaöccse!”

   Egy gyorslábú hírnök elindult Visegrádra megvinni a hírt a királynak. Két nap telt el, míg visszajött a válasszal. Ezalatt Ottó elhitette magával, hogy tényleg valahogy visszarepült az időben. Szerencsére elég jó volt történelemből, így hát nagyjából emlékezett a korra.

A két nap alatt korabeli ruhákat kapott, bár voltak dolgok, amiket nem lehetett pótolni, ilyen volt a melegvíz, a fogkefe és a reggeli kakaó.

A király levelében azonnal Visegrádra rendelte a jövevényt, Kinizsi maga kísérte el.

   Ahogy beléptek Mátyás nyári rezidenciájának udvarára, Ottó szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól: egyszer már volt Visegrádon, de az akkori és a mostani kép összehasonlíthatatlan volt. A Hercules-kút Ottó emlékében egy romos kőhalmazként élt, de most ott látta maga előtt eredeti valójában: vörös mészkőből épült hatszögalakú kút, oldalain a Hunyadi családi, a magyar és a cseh királyi címerek, vízköpőjén a hydrát legyőző Hercules.

   Mátyás nagy szeretettel fogadta, majd pedig részletesen kikérdezte a fiút, miért hallgatott annyi ideig létezéséről. Ottó hazudott, hogy királyi származását megőrizze: nehézségei adódtak a bolognai egyetemen, s inkább úgy döntött, elindul gyalog Magyarországra. Így könnyen előfordulhat, hogy távozását követően azt hitték, meghalt. A beszélgetés során Ottó rájött, hogy a király nem tud róla, hogyan került Nagyvázsonyba.

***

Az első napok boldogan teltek Visegrádon: Mátyás maga mellé vette, mindennap királyi lakomákon és vadászatokon vett részt, délután lantosok és légtornászok szórakoztatták. Eljátszott a gondolattal, hogy nagy úr válhat itt belőle: egyre többet tudott latinul, festett, táncolni tanult és belekóstolt a verselésbe is. „Ha így folytatom, még polihisztor lesz belőlem”- gondolta.

   Ám esténként, ha senki sem látta, elővette Melinda fényképét, s ilyenkor egy bús dalba kezdett.

Az udvarban is sokan úgy vélték, még sokra viheti. Mátyás a pécsi püspöki címet ajánlotta fel neki, de Ottó inkább katonáskodni szeretett volna, így a fiú Kinizsihez szegődött.

   Telt-múlt az idő. Ottó már úgy ismerte a Dunakanyart, mint a tenyerét. A gyakori vadászatok és a hadgyakorlatok megedzették. Külsőleg daliás ifjúvá érett, de egyre nehezebben tudta elviselni Melinda hiányát és a honvágyat. Szeretett volna újra tizenhat éves fiú lenni, s már kicsit unta is az udvari életet. Beköszöntött az ősz. A király és kísérete átköltözött Budára. Új hely- új remények, de megintcsak győzött a honvágy. Korábban mennyire epekedett azért, csakhogy megérinthessen egy Corvinát- s most rájuk sem bírt nézni.

   Viselkedése nemsokára feltűnt a királynak is. Kérdezték, mi baja. Azt felelte, túl hideg neki az ősz az itáliai évek és a meleg nyár után. Erre külföldi orvosokat hozattak Budára, akik naphosszat őt vizsgálták, de ez sem segített. Egyre inkább rájött: ez nem az ő világa. S valóban, nem elaludt akkor is, mikor a reneszánszról tanultak? Sóvárgott vissza Aszódra, de nem tudott megoldást találni a visszatérésre. Többször is csak lézengett órákon keresztül, rótta Buda utcáit, és ha egy ismerős arcot vélt látni a „múltjából”, követte, hátha az megmutatja neki a hazafelé vezető utat.

   Mátyás titokban azt remélte, hogy majd Ottót teheti meg utódjának. De a fiú viselkedése már-már az őrületbe ment át, ezért erről le kellett mondjon a király. Így újból rászakadt az öröklés problémája, ugyanis Beatrix királyné idáig még nem szült neki gyereket.

   Ráadásul évek óta fennállt egy török támadás veszélye. Rigómező óta a Fekete Sereg állandó készültségben állt a Délvidéken.

   Végső elkeseredettségében Ottó is beállt a hadseregbe. Remélte, hogy Kinizsi meg tudja adni a választ kérdésére: Hogy került ide? Hogy kerülhet vissza? De Pál vitéz az első pillanattól kezdve trónörökösként kezelte, s már csak homályosan emlékezett az első találkozásukra. Az viszont föltűnt neki, hogy Ottó teljesítménye az utóbbi időben jelentősen csökkent, s ezt úgy értelmezte, mint aki ki akar bújni a kötelessége alól, s ezért kétheti fogságra ítélte. Hiába, kemény szabályok uralkodnak vész esetén…

   Ottónak már minden mindegy volt. A külvilág teljesen hidegen hagyta, befelé fordult. Hangulata hol eszelősen vidám, hol letargikusan komor volt. Fogsága alatt megpróbálta hideg fejjel újra átgondolni a dolgokat, de mindig ugyanoda jutott el: a jelen helyzete elfogadhatatlan. Vágyódása már nem a reneszánsz érett bölcs emberéé, hanem egy magányos, magára hagyatott fiúé egy számára túl nagy világban. Gyakran gondolkodott: Hogyan is valósulhatna meg a humanizmus az ő életében? Itt meglenne a társadalmi elismerése, rangja. Ha akarna, polihisztorként, tehetséges katonaként is megállhatna a saját lábán. Még király is válhatna belőle. Valamikor, régen, a „jelenben” ezt karriernek nevezték. Tehát csak ugyanazt kéne tennie, mint amit mindenki hatszáz év múlva. De mit is ér mindez, ha hiányzik az életéből a legfontosabb?- Melinda fényképe azóta sárgává fakult.

   Végül csak tíz napot kellett fogságban töltenie. Börtöne ajtaja két okból nyílt meg: egyrészt a király tudomást szerzett arról, hogy bezárták, és azonnal levelet írt: engedjék szabadon; másrészt a török seregek egyesülni készülnek- jelentette egy kém, s így Kinizsi is belátta: minden karra és erőre szükség van.

   Ottó azt kérte, hadd harcoljon az első sorokban. „Ha más út nincs, hát legyen a halál.”- gondolta. De a magyarok más taktikát vezettek be: nyolc-tíz főből álló felderítő-alakulatokat hoztak létre, ezek feladata éjjeli portyázás és csöndes ritkítás volt. A főerőt csak azután akarták bevetni, miután az ellenfelet eléggé meggyengítették. Így hát Ottó is egy ilyen alakulatba került.

   A magyar taktika egy ideig működött. Mígnem egy éjszaka…

***

Hűvös, szeles november végi éjszaka volt. Ottó ezúttal egyedül indult útnak. Nesztelenül haladt előre a nedves fűben. Háromheti partizánakción volt túl. Belül már alig pislákolt valami. Tudatosan készült a halálra: egyszer úgyis elkapják, és akkor vége. Csak az fájt neki, hogy már nem láthatja többé szerelmét. Már kis híján elérte az első sátrat, mikor annak ajtónyílása közvetlenül előtte kicsapódott és egy hatalmas janicsár lépett ki rajta, fáklyával a kezében. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd Ottó hirtelen felugrott, kirántotta tőrét a hüvelyéből és a török bordái közé szúrta azt. Az óriás csak egy másodpercet késett, de a fáklyával így is hatalmasat vágott a fiú jobb karjára. Ottó felüvöltött a fájdalomtól. Megfordult, s igyekezett minél távolabb kerülni a saját táboruktól: hadd higgyék azt, hogy egyedül van. Próbálta elérni a közeli erdőt, ott talán eltűnhet.

„Hát mégiscsak utolért a halál.”- futott át Ottó agyán. „S mégis, most, hogy itt vagyok a halál küszöbén, szeretnék tovább élni. Hátha…”

   Már majdnem elérte az erdőt. Azonban mögötte a zaj egyre nőtt. Hátrapillantott- ránézésre tíz-tizenkét török üldözte őt. „Ha harc, hát legyen harc! Nem fogok gyáván megfutamodni!”- ordította Ottó és rárontott az üldözőkre. Két-három embert vágott le kardjával, de végül karja lehanyatlott. Látása elhomályosult, a törökök helyett „két életének” képei elevenedtek meg: egy boldog karácsony, a visegrádi lovagi torna; az iskolai focibajnokság és a lantverseny; majd Melinda arcát látta maga előtt, végül Kinizsiét és ájultan rogyott össze.

***

Úgy érezte, mintha folyamatosan szállna egyre feljebb és feljebb. Körbenézett- de nem látott semmit elmosódó kék, fekete végül fehér csíkokon kívül. Hirtelen egy hang szólította meg:

- „Tudod, hogy ez nem a te világod. Térj vissza az eredeti Énedbe, vagy tudod, mi vár rád…”

- „Ki vagy?”- kérdezte Ottó. „És miért nem látlak?”

- „Ha látnál, az azt jelentené, hogy meghaltál. De még dönthetsz…”

- „Hát van még esély?”- Ottóban valami megmozdult. Rájött, hogy eddigi élete értelmetlen volt. Hiányzott belőle valami. A hit? Ő szólna hozzá? Nem, még nem tudta elhinni.

   Ám ekkor egy másik hangot is hallott: „Ottó, drága Ottó! Szeretlek! Térj magadhoz!”

A következő pillanatban Ottó kinyitotta a szemét. Az első dolog, amit meglátott, Melinda keze volt. Örömkönnyek szöktek a szemébe, majd feltört belőle a zokogás. Évek óta nem tudott sírni. Egy kórházi ágyon feküdt. Egy nővér észrevette, hogy magához tért, s odasietett. Miközben megmérte Ottó lázát, így szólt:

- „Fiatalember, óriási szerencséje volt. Három nappal ezelőtt hozták be csúnyán összetörve. Az a könyvespolc…”

- „Tessék?”- kérdezte Ottó. „Mi történt?”

- „A könyvtárban - azt mondták- ki akart venni egy könyvet a polcról és az ráborult magára. Életveszélyes műtétet kellett végrehajtani a jobb könyökén. Sokáig azt hittük, nem fog felébredni.”

   Melinda ezalatt csöndben szipogott. Látszott rajta, hogy sokat sírt. Végül nem bírta tovább: gyöngéden átölelte Ottót, miközben megcsókolta a homlokát. Hallotta barátja halk >köszönöm<- sóhajtását, aki előbb rámosolygott, majd hálatelt arccal nézett fel az ég felé.

***

Ez volt tehát Hunyadi Ottó kalandja. Mennyiben kötődik a reneszánszhoz?

   Kezdjük a címnél: Újjászületés. Az újlatin nyelvekben ma is reneszánszként fordítják. Bár Ottó csak álmodja a történetet, miközben eszméletlenül fekszik a kórházban - mégis olyan megrázkódtató eseményeken megy keresztül, hogy mikor magához tér, sírva fakad, s alapvetően megváltozik a kapcsolata a világgal, Istennel. Halál közeli élményének hatására újjászületik.

   Nos, a történet nagy része Mátyás király reneszánsz udvarában zajlik. Talán első olvasásra elnagyoltnak tűnhet a korrajz, s kitűnhet a főhős belső vívódása, monológjai. De nem ez volt e a középkori „egyházi elnyomás” után következő reneszánszban is? Az új, eszményi ember belső éne lett a fontos, s háttérbe szorult a korban Isten, s helyébe az egyén, a humán lépett.

   Megjelenik benne – ha csak futólag is – többek között: Visegrád, a Corvinák, Kinizsi Pál; valamint olyan reneszánsz fogalmak, eszmék, mint a humanizmus, a polihisztor.

   A reneszánszban felértékelődött a testi-lelki szépség, (értsd: „felfedezték” a női szépséget és a szerelmet) s ez a történet is főként erre épül. A szerelem érzésére. Arra az érzésre, amely nemcsak a reneszánsz korában, hanem napjainkban is fontosabb lehet mindennél. Ha megvan a magad Melindája, nem számít cím, rang s nélküle körülvehet akármilyen pompa: hatástalan.

   A reneszánsszal való azonosulás a mai ember számára nehézkes lehet, s bár a cselekmény fikció, a lényeg: az ember törekedjen harmóniára a saját korával, környezetével, mert nem biztos, hogy máshol- máskor jobb lesz. Hiába: mindenütt jó, de legjobb otthon.