Az öregedés, azt hiszem, nem egyenletesen előrehaladó folyamat: sokáig lappang, lesben áll, kivárja a kedvező pillanatot, aztán egyszer csak lecsap teljes erővel.

Mostanában annyiszor meg-megállok a tükör előtt! Odakövülök, és csak bámulom magam. Hol van a gyönyörű, dús hajam? Barackhús bőröm? Mandulakörmeim? A vibráló kis fintor a szám sarkából? A villodzó lángocska a tekintetemből? Hajdani mosolyom? A nevetés, ami úgy hangzott, mintha maréknyi üveggolyó gurulna szét egy selyemsálon? Ugróasztal-feszességem? Fogaim tündöklése? Ne hidd, hogy panaszkodom! Fenét panaszkodom! Tudom én, hogy apránként visszaadtam mindezeket, nem teljesen önszántamból, de szegényebb se lettem.