LECKE

Bimbót bontott a félelem jégvirága.

Öntöztem könnyeimmel.

Só-marta árkok arcomon.

Riadtan repes a gondolat.

Hideg szavaktól fagyott fények.

Csend kemény fala köztünk.

Szájam szélére ragadt a mosoly.

Mint ködben tévelygő madár verdes a szív.

Megbénult mondat botlik nyelvemen.

Vaksi remény téved be néhanapján.

Fogaim közé szorult a hangom.

Sötétben matató árnyékok lelkemben.

Indák tekerednek rám orvul.

Gyökerek kötik gúzsba lábamat.

Ki akarom ásni ezt a paréjt.

Tátongó sebek szakadnak föl.

Gyomlálok kifulladva.

Temetetlen gödrök mélyülnek.

Zuhanok.

Torkomban földgöröngyök.

Cigányútra szalad a tétova szó.

Felköhögöm a félrenyelt pánikot.

Menekülés görcse feszül gyomromban.

Remegő ujjaimat papírhoz szelídítem.

mert már megtanultam

túlélem.

ÚJRAKEZDÉS

A távolság , ami falat épített közénk ,

Megbénította nyelvemet , nincs helye

Beszédnek többé , meglepetés e némaság,

Itt vagyok egyedül két lépésre tőled

Nem látsz és nem hallasz engem .

Félek így magányosan , csendben ,

Mélységes sötétben várok.

Ömlik az eső, fázok.

Felbomlottak bennem elvetélt szavak,

mint eljegelt gyulladások megfagytak,

szétoszlottak lelkemben, megkövültek,

hétrét görnyedve hordoztam őket, ám

mint begyűlő darázscsípés

felduzzadtak bennem a szavak,

mit tegyek, hisz szétszakítanak.

Mint megkelt tészták alacsony vájdlingból

túlcsordulnak megnyíló szájam szélén,

mint vér buggyan ki a fogak résén

lecsöppennek vibráló ujjaimon

mint túlérett őszibarackok és

szétfolynak ezen a papíron, elöntik

mint megáradt vizek törnek át gátakat

megkapart sebek ha fölfakadnak

bennem a szavak megdagadtak

mit tehetnék, szétfeszítenek...

elindulnék, hogy megkeresselek.

GYÁSZ

Lassan a fojtó rémület

félelemmé fagyott

Felfalták saját fényüket

tömjénes nappalok.

Halkan,komolyan mint a nagyok

megnyugodni csak szépen,

míg el nem fogynak a hajnalok

ezen a néma égen.

Halált fogantat minden éj

szétfoszló életeddel.

Úgy mentél el mint bíbor fény

mikor mélyül a reggel.

Csendben, komolyan mint a nagyok

lehiggadni csak szépen

míg meg nem halnak a hajnalok

a föld-fekete égen.

S lassan a fojtó rémület

félelemmé fagyott

s felfalták önnön fényüket

dermesztő nappalok.

1972. Áné Ági