HAZA HÍVÓ
Út-porral bélelt, vásott csizmában
Kutatom eltévedt múlt nyomát
De rég kihűlt lépte arcomba csap
S hogy kavarog, otromba pora!
Mindent elnyelő szemem a Jelen
Kémleli a templom piros tornyát
Mely felkiáltó jelként üdvözli
elveszettnek hitt, legalsó gombját.

Sárfolyondár fonja, fojtogatja
A szűkre szabott utca vékonyka
Hullám betonját, és a házakat,
Kik méltósággal viselik a súlyt
Mit az idő korként tapasztott rájuk.
Fehér kőlábak őrként strázsálják
Az ölükben szendergő kis házat,
Itt lakik két szív, s mindig hazahív!

Csak ennyire szerettem a régi házunkat! Én

Válasz

A "Mi" kis házunk.-VOLT!-Eddig a nyárig, negyven évig!
Édesanyám egy éve már csak egyedül lakott itt, papám halála után.
Kirabolták, többször meglopták, félelemben tartották, nem csak őt, az utcát is.El kellett hoznom, mert féltettem, hogy fizikailag is bántják.Szomorú szemében látom, hogy egy 76 éves fát nem lehet átültetni, bár mily féltés, jó szándék vezérelt is.
A ház, amiért Szüleim oly sokat dolgoztak, küzdöttek, olyan "embereké" lett, negyed áron, akik nem értékelnek semmit, csak élősködnek, lerombolnak mindent!
Ez a kép a gyűlöletről szól, hogy soha szívemből el ne múljon, ne halványodjon!
A virág elszáradhat, a fű megfakulhat, de az érzés a szívemből el nem múlhat!

Válasz

Gyönyörű volt és hová lett?

Válasz