Isten madara

Gonosz kisgyerek voltam. Olyan gonosz és kegyetlen, amilyenek igazán csak gyerekek tudnak lenni.                                                                                                                          

 Nagyszüleimnek  Pellérden volt szöllejük, és bár vasutasok lévén mindketten, aminek következtében ingyen utazhattunk  a vonaton, mi következetesen gyalog jártunk nagymamával az akkor még létező vasútvonal  mentén, ki a szöllőbe.  

A sínek  mellett, az esők után összegyűlt kis tavacskákban békák szólongatták párjukat , mi pedig öcsémmel, egy  vérbeli vadász szenvedélyével, kövekkel dobáltuk szerencsétlen állatokat, és boldogok voltunk, ha a dobás talált és a béka szótlanul belefordult a vízbe.   A hosszú, szünidei nyarakon  nagyapa nagyítójával hangyákat égettem. Élet és halál uraként, vettem célba  egy-egy kis állatot a fókuszált fényhalállal, és hatalmamtól megrészegülten figyeltem, amint  a kis állatok a hőtől és kíntól összepöndörödve adták vissza lelküket teremtőjüknek.  Máskor legyeket fogtam. Tűvel szúrtam ki a szemüket, és  kiváncsian figyeltem, vajon vakon nekirepülnek e mindennek?

10 éves lehettem, amikor egy valódi vadászeszközre tettem szert, egy igazi légpuskára. Először csak célba lövöldöztünk öcsémmel, mert édesapám a lelkünkre kötötte, hogy nem használhatjuk semmi másra.  Egy ideig megelégedtünk azzal, hogy a padláson lövöldözgettünk mindenféle  tárgyakra. Hamarosan azonban már nem elégített ki minket a lerepülő konzervdobozok látványa, vért és  halált,  igazi vadászatot kívántunk.                      

Egyik nap hajnalán, amikor még mindenki aludt,  kiosontam zsákmányszerző körútra. Hamarosan  fel is fedeztem egy  gerlét, amely gyanútlanul tollászkodott az udvarunkban működő, ecetgyártó kisüzem szállításra váró  hordóinak egyikén. Óvatosan megközelítettem a felhalmozott  hordók takarásában osonva és célba vettem. A vadászat izgalma átjárta a lelkem. A fejére céloztam , és lélegzetemet visszafojtva óvatosan meghúztam a ravaszt. Talált! A galamb előrebukott, és én diadalittasan rohantam a zsákmányért.

Ami ezután történt, egycsapásra megváltoztatta a további életemet. Ebben a pillanatban a sors egy, általam  akkor még  ismeretlen, új ösvényre terelt. A kismadár ugyanis nem halt meg azonnal.  Előrebukott, véres fejjel gubbasztott, de élt. Erre nem számítottam. Megrendülten figyeltem a  haláltusáját. Hirtelen eltünt  a vadászat, a zsákmányszerzés izgalma. Már csak a véres fejét, de leginkább  a szemét láttam, amelyben kimondhatatlan fájdalom, félelem  és igen... szemrehányás ült.  Az Isten madara megadóan várta a halált. 

Ekkor szabályosan pánikba estem. Hol volt már akkor a vadászat izgalma. Már nem vágytam semmi másra, csak azt akartam, haljon  meg végre, legyen vége a szenvedésének. És ekkor borzasztó dolgot tettem. A madár fejét  a hordó pereméhez csapkodva próbáltam meg  siettetni a véget. Iszonyatosan sokáig tartott. Amikor végül elcsendesedett,  végtelen szomorúságot , és határtalan bűntudatot érezve iszkoltam haza. Addigi életem során először akkor, ott szembesültem  az élet és az  elmúlás valódi dilemmájával.  Senkinek sem mertem a mai napig elmesélni  ezt a történetet , annyira szégyellem. 

 Azóta  elröppent  hatvan év. Tudom, hogy nem lehet meg nem történtté tenni azt a borzalmas eseményt, de sokszor vígasztalom  azzal magamat, hogy Isten annak a kismadárnak a vértanú halálával  tanított meg  az élet feltétlen tiszteletére.  További életem során, konzekvensen védtem, védem és tisztelem  az élet minden formáját. Gyermekeimet és unokáimat is következetesen erre próbálom tanítani.

Azóta gondolatban  és cselekedeteimben számtalanszor bocsánatot kértem. Nagyon szeretném remélni, hogy az a kismadár megbocsátott nekem. Ha lesz ítéletnap, talán megtudom.