Aki úgy véli, hogy ez az egyetlen élete van, és levonja a megfelelő következtetéseket, hogy minden pillanat értékes, hogy itt, és most, a jelent a legteljesebb módon kell megélnünk, kihasználnunk, tartalommal, értékekkel megtölteni. Az élet értelme nem más, mint amit az életünk folyamán bele teszünk. Neki ennek megfelelően igyekeznie kellene olyan értékekre lelni, amik hűek ehhez a nagy és nemes feladathoz.
Ehelyett mit látunk tőlük általában?
Nem törődnek sem a múlttal, sem a mával, sem a holnappal. Nem értékelnek semmit, csupán pillanatnyi vágyaik, érzékeik kielégítésére törekedve kallódnak át egy életet. Nem törődnek a lélekkel, a lelki fejlődéssel, hiszen csupán a testben hisznek. Ám a test nem méltó e hitre, mivel romlandó, múlandó, halandó.
S ezek az emberek azután, az életünk vége felé kiszáradt, kiégett lélekkel, életük lim-lomjai felett ücsörögnek, s rájönnek, hogy semmi értelme nem volt az egésznek. Hisz semmit sem vihetnek magukkal a felhalmozott vacakokból. Sem pénzt, sem testhez kötött élményeket. Mindezek a testtel együtt szállnak alá, s válnak porrá elkerülhetetlenül, nem sokára.
Annyi mindent tehettek volna, annyi mindent átélhettek volna, megérthettek volna. Annyi csodát láthattak volna, ha nem csak a felszínt nézték volna. Annyi értékes pillanat szállt el a fejük felett észrevétlenül. Mennyivel többet tudhatnának magukról, az életről, a halálról, s akkor talán az utolsó pillanatokban nem kellene rettegniük.
A régi öregek még tudták, hogy csak a jó életet követheti jó halál. Manapság az emberek nem tudnak sem szépen élni, sem szépen meghalni. Csupán kitöltik haszontalanságokkal az időt, amíg testük megöregszik, és végleg megadja magát. S ennek eredményeképpen, rettegve, szörnyű kínok, félelmek közepette néznek szembe az oly biztos véggel.
Mert nem akarnak törődni a halállal, bármilyen elkerülhetetlen is, az utolsó pillanat utolsó másodpercéig, nem néznek szembe vele, elfordulnak tőle, s ezzel együtt elfordulnak az igazi élettől is.
Hogyan is élhetnének, amikor minden pillanatuk azzal telik, hogy az elől menekülnek, ami elől nem lehet? Milyen értelmetlen. Értelmetlen figyelemelterelés, értelmetlen gondolatok, értelmetlen cselekedetek, hiábavaló menekülés, hiábavaló élet.

S azoknak a keveseknek, akik tapasztalták, tudják, hiszik, hogy a lelkünk örök, és a test halála után is tovább élünk, azoknak pedig pont ezen tudásuk miatt siklik félre sokszor az életük. Pontosan tudják, hogy azért vagyunk itt, azért élünk a földön, reinkarnálódunk újra, és újra, hogy tapasztalataink alapján lelkünk fejlődjön. Egészen addig, amíg mindent meg nem tud valósítani, ami Önvalója. Amíg halhatatlan lelkünk csillagként ragyog fel az öröklét egén.
Ám ettől függetlenül, vagy talán pont ezért, ezek közül az emberek közül sokan azért nem élnek meg a lehető legteljesebben minden pillanatot, úgy, mintha csupán ez az egyetlen életük lenne, mert tudják, hogy van később is. Hogy lesz másik is. Ezért ellustulnak, afféle „Pató Pál úr” módjára kezdenek élni; „Ej, ráérünk arra még!”
Ha most nem, majd legközelebb elérem. Majd legközelebb jobban odafigyelek, legközelebb majd többet meditálok, jobban ápolom a lelkemet, egészségesebben élek, jobban tisztelem az életet. Most viszont ezért elnézem magamnak, hogy nem teszem, amit tudom, hogy kellene. De hát nem nagy baj ez, hisz majd legközelebb, mert lesz legközelebb.
Kibújnak a felelősség alól, az elkötelezettség alól, az élet jelenvalósága alól, a pillanat, a jelen megélése alól. Ezáltal sokkal kevesebbet tesznek, mint, amint tehetnének.

Hát nem hihetetlen ez? Ugyan olyan, sok tekintetben elfecsérelt életet képesek élni a tudásuk birtokában, mint azon társaik, akik semmit sem tudnak, vagy hisznek az élet utáni létezésről.

Mert minden tudásuk ellenére egy dolgot talán nem vesznek figyelembe.
Mégpedig azt, hogy a reinkarnáció sem egyetlen folytonosságban lévő életről beszél.
Hanem más-más életek egymásutánjáról. S ilyen értelemben minden élet egyedi, megismételhetetlen, és egyetlen.
Tehát nem helyes úgy gondolni, hogy mindazokat a tapasztalatokat, amik megszerzésére jelen életünk, körülményeink alkalmasak, képesek leszünk egy teljesen másik életben, eltérő körülmények között is elsajátítani. Ami a mostani életünkben adott, a következőben egyáltalán nem természetes.
S ki tudja, mennyit kell várni, hogy egy újabb közel hasonló körülmények között zajló életet élhessünk, évismétlés gyanánt. Ha egyáltalán lehetséges. Szerintem csak megközelítőleg hasonló élet jöhet szóba. Hiszen „soha sem léphetünk kétszer ugyan abba a folyóba”.

Az élet természete olyan, hogy pillanatról-pillanatra változik.
Ezért minden életet egyszeri, megismételhetetlen értékként, ajándékként kell tekintenünk, s ennek megfelelően meglátni felbecsülhetetlen értékét, s aszerint élni, minden egyes áldott percben!
Az életet, minden megnyilvánulási formájában óvni, tisztelni, s mindeközben legfőképp; élni kell!

(Ízelítő, Vaszilkó Anita: Egy jósnő naplója c. könyvéből)