Wass Albert: Magányosság erdejében


Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak;én és valaki,
valaki,akit nem ismerek.
És aki mégis,mégis elkísér akármeddig megyek.
Valaki,akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom:különösen szép,
és különösen mégis fáj nkem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogadja két tévelygő kezem,
lecsókolja,két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszór több,mint az életem.
Van itt egy álmom:különösen szép,
és különösen,mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak,én és valaki,
Valaki,akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem,mint magamat.

&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&&

Valahol

Valahol… Messze.

Hol álmaim a szélnek eresztve kutatják titkaid.
Elsuttogom.
Most. Ma. Itt.
…Milyen,
ha egy magányos tölgy őrzi a téli pusztát.
Ha ágait megkopasztják,
a hideg, s könyörtelen vágtató szelek.
…Hát elfagy a lét!
Ha nem érzem a tavaszleheletet,
mit egyetlen szavad tüze gyújthat…

…Valahol.

Messze.

Felnézve egy szent keresztre,
térdre rogyok s imáim közé,
mint gyenge fészek fölé boruló lomb.
Emléked képét óvó ágként fűzöm.
S e képpel messzire űzöm magányom.
…Így ha eszembe jutsz,
újra ott találom kezed édes érintését arcomon.
…Hidd el!
Miattad élek, vagyok, harcolok!
…Miattad, múlik minden éjjel csendesen,
ha a Hold arcában látlak kedvesem.
…Amint ezüst fényed szótlan átölel.

Valahol…

Messze…

Hol egy párját vesztett madár gubbaszt.
Csak egy kívánságom van:
Súgd azt!
Súgd az éjbe csendes hittel:
Vallomásom, szélszavával kérlek, vidd el!
Reményt üzenj,
Csendes hitet!
És egy gyenge érintést! A kezeidet!

Valahol…

Messze…

Várok.