Lét    / Saját vers /

Vagyok. Szívembe szívbemarkolón hasogatnak a napok.
Még mindig fáj a minden. A tegnap, a ma, s a holnap. Vagyok.
Mosolygok haloványan, s néha talán szívből nevetek néhány percre,
De aztán halkan, mint egy borús köd ahogyan rászáll a friss permetre.

Mert az súlyos csend. S csak én tudom igazán mit rejtegetek belül,
Csak nézek hirtelen magam elé, visszaemlékszem, s ez arcomra is kiül.
Mellettem kavarog a tömeg, harsány zene szól a füstös éteren át
Szokás szerint elkalandozok, belülről szemem ismét valakit lát.

Olvasok egy levelet, melynek sora bántó, minden szava értelmetlen szitok
A sok egymás mellett elbeszélt és ki nem mondott érzelmek miatt sírok.
Válaszolni még van erőm, s azzal végleg letettem láthatatlan pennámat,
Nincs értelme már több szónak, elgyötört kérésem értelmet nem várhat.

Összeroppantam megint, mint fél év alatt annyiszor megesett már velem
Játszott a szívem végleges dolgokkal, annyira fáj a lelkem nekem.
De még tartom magam, s megpróbálok egyenes háttal ülni a padon
Nincs kivel beszélni már, szavaim csak süket füleket találtak nagyon.

Viszont sérelmet, mivel lelket megtaposni ily erővel képes volt tenni,
Sok szitok volt rá a válasz, s nem látja nekem nem volt az semmi.
De hang nélkül lenyelni a sok szennyet mi távozáskor itt maradt
Megbecsült igaz szavak nélkül a szervezetben hidd el, csak góc marad.

Nem akartad látni, hatékony szer nélkül a testben ez tovább halad
Hiába fordul a gócos beteg orvoshoz, ha csak látványkezelést kap.
Minden bajra van orvosság, mely két emberre tartozik egyedül talán
A képzett doktor ha jól ismeri a kórt, s az embert, megoldást talál.

De ha kontár kezébe kerül az a szerencsétlen kikészült, sérült beteg
Mit sem ér az orvostudomány, ha gyógyítás helyett csak kérdezgetnek.
Van rá recept, mely kell, hogy emberséggel párosuljon eme zavart létben
De ezt csak az tudja csak, kinek szíve, s lelke megmaradt épen.