1.fejezet

 

Szeben 1442. március 24.

 

Az alkony lassan leereszkedett és a tábort elnyelte a félhomály, majd tüzek lobbantak a szabadban álló fekhelyek mellett, a szétszórtan álló sátrak között, és az őrhelyeken. Sok száz tűz fénye világította be az estét, megcsillanta a páncélokon, és az arcokon.  Az egyik mellett magányos alak guggolt, megbabonázva bámult a tűzbe.

Kamonyai Simon beletúrt egy ággal a parázsba, az ágacska lángra kapott, felemelte és elfújta. A lángnyelv eltűnt az ág végéről, de a füstje fehér csíkként szállt egyre feljebb. Simon egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon a halála után vele is hasonló történik. Neve és tette vajon tovább él e, ha már nem lesz? Marad utána valami?  Nézte a tovaszálló fehér füstöt, és pillantása megakadt a távoli erdő szélén. A messzeségben is apró tüzek égtek. Cigányok. Tudta kik azok, ismerte őket már rég, és kétsége sem volt a felől miért vannak most itt. Tekintete megpihent a távoli fényen. Még az éjjel odamegy, mert álmában Sára már hívta. Mintha lenne jelentősége, tudja már jól mit fog jósolni, az átkozott boszorkány. A döntést már meghozta, és bármit is mond, majd a lány tartja hozzá magát. Holnap meghal. Hirtelen dühös lett, s belevágta az ágat a tűzbe, az pillanatok alatt elhamvadt. Hát így jár majd ő is ahogy az ág, holnap eltűnik a világból. Gondolataiból egy remegő hang riasztotta fel.

- Hadnagy úr! – egy apród állt előtte, szemében még ott parázslott az ifjúság, kalandvágy és az izgalom tüze. Lesírt róla ez lesz az első csatája. Simon halványan elmosolyodott. Mikor volt már az, hogy ő így érzett, mint ez a másik? – A kémek jelentettek és a vezér várja tisztjeit a sátrában. – Simon bólintott, az apród tovább viharzott. Még egy pillantást vetett a távoli tűz békés fénye felé, aztán lassan felállt.

- Majd utána beszélünk boszorkány. – elindult a táboron keresztül Hunyadi sátrához. A táborban a vacsoraidő volt. A tüzek mellett katonák hevertek, s kanalazták vacsorájukat, vagy csak ültek csendben. Öreg harcedzett vitézek, akik jóízűen nevettek egy-egy tréfán. Öblös hangjuk betöltötte az estét. Másutt csendben bámultak a tűzbe az előző csatában meghalt társakra gondolva. Az élet rendjén, barátok, testvérek, rokonok maradtak egy-egy csatamezőn, és nem lesz ez holnap sem másképp. A csata, az csata, és halált hoz. Holnap például az övét. Az ifjak voltak a legcsendesebbek, csak ültek s néha-néha felsóhajtottak, eszükbe jutva a család. A szülő, aki épp csak az imént engedte el őket, s ki tudja visszakapja azt ki most ott ül a táborban a csata elő-estélyén. Ha vissza is térnek majd, mások lesznek. Már ismerni fogják a vér szagát. Simon mosolyogva gondolt arra mikor az első csata előtt álomra hajtotta a fejét, nem sokat aludt azon az első éjszakán, ahogy ezen az utolsón sem fog. Dühösen arrébb rúgott egy követ, aztán felpillantott a vezér sátra előtt állt. Bentről hangok hallatszottak, csak egy – egy szót hallott, de nem is kellett hallania őket, már rég ismerte mi áll a jelentésben, már táborszerte beszélték a katonák, s ha egyszer egy hír szárnyra kap…

1

 

- … nem számít, nekik mekkora emberáldozattal jár. Száz arany. Ennyit ér a kapitány feje. – a szavakra lépett a sátorba. A kém egy pillanatra elhallgatott, szemével a vezért kereste, aki most háttal állt a többieknek és az asztalra támaszkodott. - Mindenki az ezüst vértet keresi majd a fehér tollforgóval. Mindent tudnak, ismerik a hollósok vértjét. Tudják, hogy a kapitánynak gyönyörű fehér lova van. – Hunyadi meg sem rezzent, mintha nem is róla lenne szó. A férfi hangja megváltozott, aggodalom járta át - Uram holnap nem csatába mész, hanem hajtóvadászatra, ahol te leszel a préda. – a kapitány lassan megfordult, kérdően a kémre pillantott, hogy az befejezte e. A férfi bólintott és hátra lépett. Hunyadi lassan végighordozta tekintetét a jelenlévő tisztjein. Mindet ismerte, és mindet szerette, tudta, hogy mind a halálba menne érte akár holnap is. Gondterhelt arcok, összevont szemöldökök. Sok csatát megért férfiak, de még sosem hallottak olyat, hogy egyetlen embert akarjon elpusztítani egy egész had. Most mindannyian némán hallgattak. Az arcokon ugyan az, ami a fejekben, „önfeláldozás”, de megszólalni egyik sem tudott, nem tudták kimondani a halállal felérő szavakat. Hunyadi szinte olvasott a szemekben és a szívekben. Nem félt, de szánta őket. S hirtelen túl nagy volt a csend, túl nagy volt a rettegés, ha így indulnak holnap csatába, akkor akár ki se álljon reggel az a sereg.

- Szóval csupán 100 aranyat érek Mezid bégnek? – törte meg a csendet végül, és elmosolyodott bajsza alatt. Mintha kábulatból ébrednének vezérük szavára a tisztek, felemelték a fejüket. - Én pedig ennyiért nem adom a fejem! – mondta derűsen. De a gyászos hangulat csak nem akart szűnni. – Na de úgy látom, sokan vannak, akik nem bíznak bennem? – nézett szét a szomorú arcokon. – Ugyan már, nincs még itt az időm, ne mondjatok le rólam! – aztán felnevetett, de nem tartott vele senki. Végül a kém ismét előlépett.

- Uram nem tréfadolog ez, a törökök rendkívüli módon lázba jött, nem beszélnek semmi másról csak a vérdíjról. Csak a kapitányt fogják keresni, sok az a száz arany. Hajtja őket.

- Hát, ha keresni fognak meg is találnak. – azzal megkerülte az asztalát, és leült mögé. - De aki a közelembe ér, az nem fog csak úgy távozni élve, azt meg én ígérem meg. Nem kapja meg utánam senki azt a száz aranyat. A csata végén elveszem majd Mezid bégtől én magam. Most pedig, pihenjetek, hosszú nap lesz a holnapi, és rövid a mai éjjel. – azzal Hunyadi a papírjai fölé hajolt, jelezve, hogy nincs több mondanivalója. A tisztek még pár pillanatig maradtak, majd síri csendben elhagyták a sátrat. Odakintről azonban már hallani lehetett elégedetlen morgásukat. Csak ketten nem mozdultak, Jakab, Hunyadi legénye, és Simon. Várták, míg a sátor kiürül, sokatmondó pillantásokat váltva egymással. Hunyadi érezte, hogy nincs egyedül, felpillantott és elégedetten nyugtázta, hogy nem tévedett, minden ember közül e kettő a leghűebb hozzá.

- Nos, mi azaz egetverő ötlet, amivel ti ketten elém álltok? Gondolom elég merész, és kedvező?

- Ismersz már elég jól. – mosolyodott el Simon. – Nincs előtted titkom.

- Nos, haljam mi az? – fáradtan leült.

- Van egy felesleges öltözeted?

- Az meg minek, a tied már elkopott? – nevetett fel Hunyadi.

- Gondoltam holnap szívesen kipróbálnám milyen is a sereg kapitányának lenni. - válaszolt tettetett jókedvvel.

- Éppen holnap? Nem éppen a kapitány napja, ha jól értesültem. – hangjába némi szomorúság csendült, hiába igyekezett vidám maradni.

2

 

- Igen. Gondoltam egyszer jó lenne vezetni a sereget. És a holnapi nap épp megfelelőnek tűnik, épp ráérek.

- Ismersz. Jobban, mint én magamat. – elkomorodott. - Tudod, hogy nem engedem.

- Gondoltam, hogy nem akarsz lemondani a csatáról. – a legényre sandított. -  De mit szólsz ahhoz, hogy két Hunyadi több mint egy. Ketten lennénk a csatatéren, megosztva a török figyelmét, és erejét? – szeme ravaszkásan felvillant.

- Nincs két öltözetem! S ha lenne, sem adnám rád. Még a végén jobban néznél ki, mint én. – próbált ismét tréfálkozni, de sem Simon, sem Jakab nem nevetett, sőt már maga Hunyadi sem.

- Tudtam, hogy így lesz. Nem kívánsz cselhez folyamodni. De azért hallgasd meg a józanész szavát. Gondolj bele, mi vesztenivalóm van nekem? – Simon lassan leereszkedett az asztal mellé, szemében oly tűz égett, amit Hunyadi sem látott még soha. - S mi veszteni valód van neked? – időt hagyott Hunyadinak, látta rajta követi a gondolatmenetet. Arca elkomorodott. - Gyermeked van, s asszony, aki hazavár. - a vezér azonban rögtön válaszra nyitotta száját, és a válasz csakis nemleges lehetett volna. Simon erre is számított, s új gondolatba kezdett. – Ha a család nem szent, akkor talán a haza. Te nem egy egyszerű ember vagy. Nem csak Hunyadi János, te egy eszme vagy. Egy vagy az ország biztonságával, a védelmével. Odakint azok az emberek tudod, miért vannak itt? Mert te hívtad őket! Te szólítottad fel őket, a haza védelmére. Ha te holnap kimész, és a török legyőz, lesz vajon ember, aki a helyedre álljon? Vajon ki? Egy Kamonyai Simon? Ki az ördög hallgat egy Kamonyai Simonra? Hisz még csak főnemes sem vagyok. A nevem sem ismeri senki. De ki lehet az a főnemes, s akire hallgatnak, egy Cillei? Egy Garai? Ki a fene, indulna a védelmükre, még én sem.

- Még sosem hallottalak ilyen hévvel beszélni. – ismerte el Hunyadi. – Szép beszéd, de nem győzőt meg.

- Nem baj van még érvem. – folytatta Simon. – Ha holnap ez az istenverte török eléri a célját, és te nem hagyod el a csatateret élve, akkor mi lesz? Nincs is ebben az országban más ember, aki a had élére álljon. Senki nem fogja elvállalni. Senki nem merne a helyedbe lépni. És nem is tudna, keményen feladtad a leckét. Ez a sereg többet nem áll fel. Visszavonul az országba, szétszéled, és nem lesz ember, király, isten, aki újra egyesítse. A határok őrizetlenül maradnak, s még ebben az évben bevonul a török. – Hunyadi arcába sandított, szavai célt értek. - Elsőnek a te birtokodat dúlja fel, csak aztán a többiét. Mi lesz a feleségeddel, mi lesz a fiaddal? Hunyadi név átokként nehezedik majd rájuk. Rájuk gondolj, mielőtt engem visszautasítasz. – Hunyadi hosszasan nézte barátját. Simon nagyon szép férfi volt, magas vállas, hosszú világosszőke haja, egyetlen copfba fogva a háta közepéig ért, de a leglenyűgözőbb a szeme volt. Sötétkék hatalmas szemek, tiszták, őszinték. Most tele voltak tűzzel, hévvel, hangja elszánt volt. Most igazán meggyőzőnek hatott, és egy pillanatra meg is ingatta a már meghozott elhatározást, de a pillanat elmúlt.

- Nem szoktam gyáván megfutamodni – felelte komolyan. – Nem fogok holnap sem, és azután sem. Soha. Azt kéred, hogy áldozzalak fel a töröknek? Könnyű neked nagy szavakkal felajánlani az életedet az enyémért cserébe. Dobjam oda a legjobb barátomat? Te megtennéd? Feláldoznál engem a helyembe? Simon őszintén, hagynád, hogy meghaljak helyetted? – Simon meglepődött nem várta ezt a választ. – Ugye nem. Nem bújnál a hátam mögé.

3

 

- Nem kell feláldoznod, ha sietsz, akkor még túl is élhetem. – elmosolyodott. - Csak késs egy kicsit. Had kezdjem én a csatát, aztán ha már nem bírok velük, akkor jöhetsz te. Csak add át nekem a csata javát, s mentsd meg az életed.

- Nem! – mondta végül hosszas habozás után, - Nem! Tudod, hogy ezt nem tehetem meg, ahogy te sem tennéd meg. Mi ehhez túl bátrak vagyunk. Sajnálom, hadnagy nem engedem. Menj aludni, holnap hosszú lesz a nap. Ez parancs! – azzal újra a papírja fölé hajolt, és Simon tudta itt már nincs helye vitának. Kilépett a sátorból. Jakab futott utána, megfogta a karját és elhúzta a sátortól.

- Én kapitányt csinálok belőled holnap Simon. A vért a tollforgó meg minden ott lesz nálad, hajnal előtt.

- És vele mi lesz? – intett a sátor felé.

- Bízd ide, alszik majd, mint a tej. – azzal sokatmondóan megszorította Simon karját. – Te vagy a legigazabb ember a földön, ezért nem akar téged elveszíteni. – mondta őszintén az öreglegény, aki első harcait még Zsigmond király szolgálatába kezdte, ezért szavára még Hunyadi is hallgatott. – Kevés hozzád fogható ember ismerek. Vigyázz hát holnap magadra.

- Rendbe. – elmosolyodott, azzal elnyelte az éjjel. A legény még sokáig nézett utána, rossz érzés kevergett a lelkébe.

Simon végigment az immár nyugovóra tért táboron. Az emberek többsége már aludt, nesz csak a lovaktól jött. Gondolataiba mélyedt, a döntést meghozni egy dolog, és elfogadni egy másik. Felsóhajtott, és még egy pillantást küldött szét a táboron. Most utoljára. De hát mit is hagy ő hátra. Egy csatákkal teli életet? Táborok, várak, háború. Ebből állt az élete. Ez vagy egy másik csata az utolsó olyan nagyon mindegy már. A sátrához érve elpillantott a távoli erdő felé. Egyetlen tűz még mindig világított. Tehát várja őt. Fekhelyére nézett mely hívogatta, hogy csak egy kicsit pihenjen a holnapi nap előtt. Megingatta a fejét, jó lenne lefeküdni, de lábai szinte önkénytelenül ismét elindultak a távoli fény felé, mint a rovar mikor vonzotta a tűz.

A cigánytábor is aludt már összegömbölyödő ifjak ölelkező párok, anya és gyermeke, csak az öreg cigány volt ébren, szemével követte, ahogy áthaladt a földön fekvők között. Nem köszöntötték egymást, mint régi ismerőst. Csak tovább haladt. Talán nem is vette észre, mert távolabb ott volt a tábortűz melynek fénye ide vonzotta. Egy kócos alak kuporgott mellette. Egy fiatal lány volt, alig lehetett több húsznál. A tüzet piszkálta botjával, s közben értelmetlenül morgott. Simon leheveredett a tűz másik oldalára, és a lány arcába bámult. A szép arc, most eltorzult, könnyek folytak végig az rajta. Simon nézte az ismerős arcot, és mély szomorúság fogta el. Majd a lány felnézett egyenesen rá. Ismerte ezt a tekintetet, a semmit és mindent egyszerre látó szemeket. Sára képes átlépni a szellemvilág határát, és most minden bizonnyal ezt tette. Lát dolgokat, miket ember nem láthat, csak ez az édes cigány boszorkány.

- Mit tettél? Kamonyai Simon mit tettél? –suttogta könnyeit nyelve – Eldobtad az életed. Holnap halott vagy.

- Tudom, újat mondj. – válaszolta fásultan, és hanyatt dőlt a nedves fűben, tekintetét az égre emelte. Felette ott ragyogott a csillagokkal teli ég. Békés volt, nyugodt és gyönyörű.

- Újat akarsz hallani? Mikor voltál utoljára otthon Simon? – Simon feldühödött, és felpattant a fűből és egyetlen ugrással a lány mellett termett. Úgy tornyosult az apró kucorgó alak fölött, mint egy dühös oroszlán egy parányi nyúl fölött. Az otthon volt számára az egyetlen, amely tabunak számított. Senki sem tudta honnan jött, és mit hagyott hátra. Egyedül ez a cigánylány ismerte a múltjának minden apró szilánkját. Fájdalom járta át a lelkét, mély gyötrő

4

 

fájdalom, mely dühbe csapott át. Megragadta a cigánylány karját és maga felé fordította. – Én tudom… - sziszegte a lány szemében oly mély szomorúsággal, amit Simon már nem tudott elviselni.

- Ezt ne! – haragos hangját mély kín járta át. – Ne tedd ezt velem.

- Évek hosszú sora óta várnak haza, az asszony és a gyerek. – a lány nem figyelt a férfire, bár szemeit rá szegezte, egészen más dolgokat látott. – Gyönyörű leány, Sarolta. Mézszín haj, nagy kék szemek. Akár a tied. Ő Sarolta. – ismételgette suttogva - Sarolta. Ahogy akartad. Azt kérted ez legyen a neve, ha gyermeked lány lesz. Aztán elfelejtetted. Elfelejtetted, őt, a gyermeket, az esküt, az asszonyt.

- A gyerekről nem tudtam. – motyogta maga elé. A hallottak letaglózták, megsemmisítették. Ujjai melyek eddig szorosan fogták a lány karját lassan erőtlenül, elengedték s Sára visszarogyott a földre a tűz mellé. A férfi pedig ott állt mellette, mint akit villám sújtott.

- Vár téged, minden nap, a nagy tó partján. – a lány hangja egyre távolabbról jutott csak el hozzá. - Minden nap, s minden éjjel rád gondol. Még álmában is arra vágyik, hogy ott legyél. – most felpillantott ismét a férfira, látta az arcát, ahogy fájdalmasan megrándul. - Hogy lásson. – egészen halkan és lassan beszélt, és a hangja egyre több érzelemről árulkodott. – Meg akar ismerni, megölelni, veled lenni. Ennyi vágya van csak annak a kicsi lánynak. Szeret téged nagyon, ahogy leány szereti az apját. S te elárultad Simon. – ezt már csak súgta maga elé, és ismét a tűzbe bámult. - Elárultad őt. Elhagytad, magára marad a világban. - az utolsó mondatra Simon magához tért.

- Nem marad magára, ott az anyja. – szólalt meg végre szomorúan – Csak én megyek el holnap. – fejezte be végül és elfordult a lánytól, és a távoli tábor felé nézett, melyet lassan elborított a sötétség.

- Nem – rázta meg a fejét a cigánylány – Nem, az anya követ majd téged, alig egy év múlva. A kis birtok elvész. Földönfutó árva lesz, semmi több. A világ árvája.

- Nem! – kiáltott fel dühösen Simon – Katalin nem halhat meg! – keserű könnyek gyűltek a szemébe – A feleségem nem halhat meg. – a lány azonban nem figyelt a férfire csak folytatta kegyetlen mondanivalóját.

- Mindenki elhagyja. Az egyetlen esélye, ha idegen földre hozzák, ahhoz ki holnap túléli a csatát. - a cigánylány tíz körmével belekapaszkodott a férfi ruhájába, s hatalmas fekete szemét könyörögve emelte annak arcába. – Eskesd meg, hogy befogadja a gyermeket! Eskesd meg!

- Kit, Hunyadit?- döbbent meg – Mi köze Hunyadinak a lányomhoz?

- Több mint neked. – mondta szomorúan a cigánylány, és tekintette a sötétbe révedt. - Ő majd ismeri, ő felneveli, szereti és egyszer majd, fiához adja.

- Mi? – Kamonyai megdöbbent.

- Ez a sors, kit te gyermekként ismersz majdan lányod férje lesz. Míg a halál el nem választja tőle. Talán ez lehet a legjobb, ami vele történik, de lehet, hogy átok lesz ez a szerelem.

Simon mozdulatlanná dermedt, miközben a lány elterült a földön, ájultan. Ismerte már túl jól, s túl régóta, hogy tudja minden szava igaz. Minden úgy lesz, ahogy elmondta. Nézte, hogy az lassan magához tér, nagy fekete szemeiből, mint záporeső folytak a könnyek, belekapaszkodott a férfi lábába és zokogva húzta magához.

5

 

- Annyira… Annyira sajnálom – mondta őszintén. Simon megölelte, majd az arcába nézett.

- Sára! – mondta nagyon lassan – Sose hagyd el! - sóhajtott egy nagyot. – Ne enged, hogy baja essen! Vigyázz rá, ahogy annak idején rám! Ígérd meg nekem, anyám!

- Ő a családom, ő a mindenem, ő az egyetlen ki e világhoz köt. – a lány a vállára hajtotta a fejét.

- Vele maradok a sírig. Ahogy veled is itt vagyok az utolsó napon. – könnye forró áradatát Simon érezte a vékony ingen keresztül.

- Kegyetlen vagy. – megcsókolta a lány homlokát. - De nagyon szeretlek.

- Simon… - megfogta a férfi arcát, és mélyen a szemébe nézett. - Nem tudom, mit mondjak. Nem tudlak megvigasztalni. A sorsod már megíródott, s nem tehetünk ellene semmit, ahogy soha nem is tehettünk. De könnyebbé tehetem számodra az elmenést. – egy pillanatra elhallgatott, és ölére mutatott - Adhatok neked egy álmot. Hajtsd a fejed az térdemre, s álmodj. Úgy, mint mikor gyermek voltál. Pihenj és én elviszlek azokhoz, akikhez most a  legjobban vágysz.  Felejtsd el a holnapot, felejtsd el a jelent. Menj álmodba békés földre, kövesd a szívedet.– a férfi azt tette, amit Sára mondott, s az lassan ringatta, miközben cigány nyelvén halkan énekelt. Nagyon hamar elaludt, de még álmában is hallotta szomorú dalát.

Köd vette körül, sötétszürke, áthatolhatatlan köd, amely csak nagyon – nagyon lassan oszlott. És egyszer csak ott állt az ismerős öreg gesztenyék alatt, szembe vele a kedves kúria falai izzottak a napsütésben. Így akart ő is hazatérni. A verandán a piros muskátlik, mint mikor utoljára látta. Az idő szinte megállt azóta hogy elment, semmi sem változott. Csak állt ott bénultan és nézte a házat, amelyben nem járt már hosszú évek óta. Kinyílt a ház ajtaja, s ott állt ő, szebb volt, mint valaha. Kiszaladt a házból egyenesen hozzá, oly vidám volt, oly üde és friss. Lelkében felkavarodtak a szerelem érzései. Érezte hajának illatát, bőrének finomságát, ajkának érintését. A nő megölelte, megcsókolta. Így kellett volna hazatérni. Hogy tudta elhagyni őt, örökre? Asszony mögött az ajtóban megjelent egy kislány, nagyon szép volt. Önmagát látta benne, ugyanazok a kék szemek, ugyan az a szőke haj. Szép kis arcán halvány mosoly. Okos szemében öröm és kíváncsiság. - Sarolta, sóhajtott fel álmában és a valóságban egyszerre, a cigánylány hangja elcsuklott a bánattól, de folytatta kántáló énekét. – Simon megölelte gyermekét, úgy ahogy az életben azt soha nem tehette meg, felkapta és feldobta az égbe, aztán elkapta és magához szorította. Nem akarta soha többet elengedni. De a kislány semmivé foszlott a karjaiban, és az asszony eltűnt mellőle. A szobában volt, odakint szürkeség, az ágyban felesége feküdt, fehéren vékonyan, szenvedve. Az ágy végénél a kislány zokogott, megállíthatatlan könnyár folyt szemeiből. Nem látták őt. Emberek jöttek be kiket ismert, de már a nevükre nem emlékezett, elvezették a lányát, az asszony utolsó erejéből az ablakhoz szaladt, hogy még egy pillantást vessen gyermekére. Végül a földre rogyott, s meghalt, s most már látta őt az asszony. Simon megvonaglott a cigánylány ölében, lelkének fájdalma átjárta a testét is.

Újabb kép, a lányát látta, de már nem kislányként, hanem ifjú hölgyként, ahogy egy tábortűz vörös fényénél táncol egy ismeretlen ifjúval. Felismerte benne azt kit most gyermekként látott Hunyadon. És érezte, amit éreznek szerelmet őszinte tiszta szerelmet. Boldogság járta át a testét. A lánya boldog volt, és neki ez elég volt arra, hogy álmában elmosolyodjon. De a kép eltűnt, hogy még szebb álom legyen.

6

 

 Nándorfehérváron volt, egy szobában ahol az ő leánya ült egy asztalnál, egy tükör előtt. Az esküvője napja volt. Ő csak állt mögötte, mert ott volt a helye lányának legszebb napján, s mellette ott állt Katalin. Csak nézték azt a csodát, kit mindennél jobban szerettek rövid életük alatt. A lány megpillantotta őket, a tükör homályos üvegén keresztül, de kép szertefoszlott.  

Buda terén találta magát, egy hideg márciusi éjjelen. Hópelyhek szálltak a szélben, és látta Saroltát a legnagyobb fájdalmában. Egy vértócsa közepén térdelt mellette ott hevert egy élettelen test, Hunyadi Lászlóé. Érezte a fájdalmat, érezte a haragot, a félelmet, szíve csaknem meghasadt. Az ifjú azonban hirtelen megjelent, és Simon érezte látja őt. Nem értette, miért, vagy hogyan, de látták egymást. És érezte mily nehéz a másik lélek, fájdalma eltörpül még mostani kínja mellett is.

Az utolsó kép volt a legszörnyűbb, a kúriánál volt ismét, de érezte sok – sok év telt már el, és a lánya már öregasszony. Tele fájdalommal, félelemmel, s csak egyet vár a halált. Felriadt.

- Mi volt ez? – kérdezte kábán.

- Láttad őket. Mindent láttál, amit én láttam. A lányod, kicsinek, ifjúnak, öregnek. A feleséged és a vejed halálát.

- Láttak engem?

- Álmodtak, az első az ő álmuk. Ma éjjel veled álmodtak mindketten, hazatérhettél Simon. Pillanatokra, de ott voltál hova vágytál. – szomorúan megsimogatta a férfi homlokát.

- És a többi? – kérdezte szomorúan. – Ők is láttak, az ifjú a téren… Katalin az ablakban…

- A holtak látják csak a holtakat. – mondta szomorúan a lány.

- Mindenkit elveszít? – kérdezte szomorúan a semmibe bámulva. – Miért ily kegyetlen az élet, ki nem vágyik a halált, miért nem kerülheti el azt. S ki halálra vár, miért nem ragadja el?

- Iszonyú hosszú életet él majd, magányosan, szomorúan.

- Nem tudsz neki segíteni? – megragadta a lány karját, és oly könyörögve nézett rá, mint annak idején, mikor először találkoztak. Akkor az a kisfiú azt kérte rejtse el, az üldözői elől, azt megtehette, de most tehetetlen volt.

- Én csak olvasom a sors könyvét, nem én írom. Nem lehet megváltoztatni a sorsot. Még ha elmondanám is neki, tenni ellene nem tudna, csak okolná magát, ha bekövetkeznek a jóslatok. Kevés idő adatik meg nekik, had éljék azt boldog tudatlanságban. Bánkódni mindig utólag kell.

- Úgy beszélsz róluk, mintha csak együtt léteznének?

- Mert csak együtt léteznek. Amíg csak élnek elválaszthatatlanok. Láttad a saját szemeddel őket együtt, érezted a boldogságukat. Semmihez sem fogható. – Simon bólintott érezte, a szerelmet épp úgy ahogy a bánatot. - Sarolta, László és a ti sorsotok egyetlen célt szolgál. Egy király halálát, és egy másik felemelkedését. Ez a sors, s mind egy célért. Egy király, kinek híre örökre fenn marad. Ezért feláldozható minden ember. Mert lesz idő, hogy neveiteket lassan elfeledik. De ő élni fog ebben az országban örökké.

- Elfelednek majd. Sebaj, csak Sarolta ne feledjen el engem soha. – szomorú mosolyra húzta ajkait. -  Engem, kit nem is ismert.

7

 

- Nem engedem. De nem felejt ő semmit, hisz emlékekből épült házban fog élni, s emlék leszel te is, az anyja is és a szerelme is. Szomorú élet, ami rá vár. S egy csepp boldogság.

Keleten már derengett a hajnal első fénye. Simon kibontakozott Sára karjaiból. Megfogta a lány két kezét, és hosszasan a szemébe nézett.

- Most búcsúznom kell, te voltál, aki felnevelt, aki mellettem állt mindig, s most rád bízom a lányom is. Sára, gondoskodj róla. Vigyázz rá kérlek, ahogy rám vigyáztál. Szeresd őt annyira, amennyire engem szerettél. Én anyám, én lányom. Mesélj neki rólam. Arról, hogy holnap a csatában úgy halok meg, hogy utolsó gondolatom is ő, kire eddig nem gondolhattam. Ha lenne időm, s elmehetnék hozzá… Ha megismerhetném, ha egyszer megölelhetném. Csak egyszer. – érezte torkát fojtogatják a szavak. - Sára, mindig szerettelek, mindig. – a lány felzokogott. – Köszönök neked mindent. Te se felejtsd el a nevemet. – azzal megcsókolta a lányt és elindult vissza a táborba. Sára zokogva nézett utána, összekuporodott olyan kicsire, amekkorára csak tudott, mint egy kis sün, és úgy nézett a távozó után. Simon magas széles alakját elnyelte a sötét. Immár örökre.

- Hogy felejthetnélek el mikor, te voltál az egyetlen férfi, akit szerettem. Gyermeknek és férfinek. Ég áldjon Kamonyai Simon, legyen könnyű neked a halál.

 

A hajnallal enyhe köd telepedett a táborra, eltakarva mindent, alvót, ébert, sátrat. Simon állt sátra előtt, és nézte a szürkeséget. Hát eljött ez a hajnal is. Az utolsó e földön. De nem volt ideje szánakozni életének ily gyors elmúlásán. Alakok bontakoztak ki a ködből, elsőnek Jakab, akit apródok követtek, fegyverekkel, páncéllal, s minden mással, ami Hunyadihoz tartozott, leghátul vezették a fehér mént, amely kapálózva, horkantva lépdelt az emberek között. Simon csak nézte őket, ahogy a sátorhoz értek. Jakab nem mosolygott oly komor volt, mint még soha.

- Alszik?

- Ahogy ígértem. Még az ébresztő sem fogja felébreszteni.

- Jó. – azzal megfordult, hogy kövesse az apródokat a sátrába.

- Simon – Jakab szavára megfordult – Nem tudom, mit mondhatnék. – Simon vállára tette a kezét, a másikkal megragadta jobbját, és oly erővel rázta meg, mint aki soha nem akarja elengedni. - Azt hiszem most nincs nálad nemesebb nagylelkűbb ember a földön. Köszönöm. Ha valamivel meghálálhatnám…

- Van valami, amit megtehetnél nekem. – mondta csendesen. – Nem hiszem, hogy túlélem a mai napot. Szeretném, ha ezt átadnád a kapitánynak, ha én ott maradok. – azzal egy papirost adott a férfi kezébe. – Csak ad oda neki, és mond, meg hogy ne haragudjon rám.

- Hogyne adnám át. – az öreg szemében mély fájdalom ült. - Nem mondom, hogy szívesen, de átadom.

- Köszönöm – fáradtan elmosolyodott. Simon visszafordult a szerény kis sátrába, hogy mindazt magára öltse, melytől hasonlatos lesz Hunyadihoz. Az öreg katona azonban megragadta a karját.

- Simon - zavartan gyürködte sokat megélt kalapját. Annyira akart még mondani valamit, de nem talált szavakat. Az öreg katona szemébe könnyek gyűltek, mély levegőt vett és csak annyit mondott. - Ég veled.

- Ég veled is. – válaszolta csendesen. Milyen nehéz is hősnek lenni, gondolta Simon keserűen miközben felcsatolta magára kapitánya öltözetét. Valamikor a gladiátorok érezhettek olyat, mint amit Simon érzett abban a pillanatban. A halálba indulók nyugalma áradt szét a testében. Szíve nem vert hevesebben, lélekben felkészült már rá, hogy a harcmezőn fog elveszni. Nem az a

8

fajta volt, ki keresi a halált, de nem állt messze tőle a halálmegvető bátorság sem. Ha halni kell, hát halni kell. S most mindennél jobban erre a felfogásra volt szüksége. Mély sóhaj szakadt fel a melléből. – Hát jöjjön, aminek jönnie kell. – mondta magának, és kilépett az oszladozó ködbe. Felugrott a nyugtalanul várakozó fehér harcimén hátára, s a sorakozó kürtök hangjára elindult, hogy megszemlélje „seregét”. Sokszor lovagolt már Hunyadi mögött, ismerte a vezér minden mozdulatát, egyenes tartását, mozdulatait. De nem akart Hunyadi lenni. Nem akar több lenni, mint ami, Kamonyai „Kemény” Simon. Elég a vért és a ló, elég, ha az ellenség azt hiszi, hogy ő Hunyadi. Nem csaphatja be azokat az embereket, kiket most a csatába vezet. Bár senki sem ismerte fel, hisz termete vetekedett Hunyadiéval. Leengedett sisakrostélya alól nézte az emberek arcát, nézte őket, ahogy csodálják. De ez a csodálat nem neki szól Kamonyai Simonnak, s neki nem kell Hunyadi csodálata. Megállt az emberek előtt, s lekapta a sisakját. Hosszú szőke haja lófarokba fogva, szőke szakálla eltakarta ajkának halvány mosolyát, és a tiszta kék szemei melyek most megpihent a kíváncsiságtól megnyúlt arcokon. Nem ő volt Hunyadi, lássák csak őt Kamonyai Simont. Több száz ámuló szempár szegeződött rá, köztük jó-néhány közeli hollós bajtársáé is.

- Tudod, nem értitek! – kezdte lassan. – Nem engem vártatok! Többségetek még azt sem tudja, ki vagyok én! Kamonyai „Kemény” Simon! – fejet hajtott – Nem vagyok nagy szónok, de nem a szavak sokasága kell, hogy meggyőzön benneteket, hanem azok értelme. És értelmesen tudok szólni. – körbe pillantott. - Nem engem vártatok, nem az én oldalamon kívántok harcolni, de mielőtt visszavonulnátok, hallgassatok meg engem! – mély levegőt vett az emberek csalódottan álltak vele szemben. – Hunyadit akarjátok Igaz?- a katonák morgolódtak. – Vele mennétek inkább harcba? Én is. – vallotta be halkan. - Mellette szerettem volna menni ma, nem helyette. Mellette szerettem volna meghalni a csatamezőn, dicsőségben, nem helyette. Ti is ezt akartátok, hogy gyermekeitek, unokáitok, s minden leszármazottatok büszke legyen arra, hogy Hunyadi mellett harcoltatok, vagy estetek el. De a török most mást akar. Hallottátok ti is a mendemondákat. Hunyadi fejét akarják. De ezt a fejet nem adom! – kiáltott fel hírtelen. - És ti sem adnátok semmiért! Igaz? – még jobban kihúzta magát a fehér mén nyergében.

- Nem! Nem adjuk! – kiáltották innen is, onnan is. Ám a többség még mindig értetlenül meredt rá.

- Én adom inkább a saját fejem az övé helyett. – néma csend lett a zúgolódok is elhallgattak. - Én erre most kész vagyok. S hogy miért? Mert mindannyian pótolhatók vagyunk, százak és ezrek állnak majd a helyünkre, de, csak ha ő hív! De csak akkor, ha ő szólít hadba. Jönnétek-e bárki másért? Nem! Én nem jönnék, se más grófért, se a királyért! De jönnék Hunyadiért, harcolni és meghalni. Most nem mellette, hanem érte harcolok, s remélem, velem tartotok! – nem kérdésnek szánta, de választ kapott rá.

- Igen! – kiáltották most már egységesen a katonák. – Veled tartunk!

- S ha az adatott, hogy helyette haljak meg, érte áldozzam életem, én megteszem! – a hollósok már hangosan éljenezték Simont. - Mert ma nem csak ti akarjátok Hunyadit. Száz aranyat ad Mezid bég annak, aki elé viszi kapitányunk fejét. De mennyit ad majd az én fejemért? – fejéhez emelte a karját. – Mert ma csak ezt a fejet kapja meg. Nem másét. Nem csak ti vártátok ma Hunyadi Jánost hiába! – újabb kiáltások – Esküszöm, nektek a török sem kapja meg tőlem! – s újabb éljenzés futott át a tömegen. - Most hát döntsétek el, beéritek e velem, vagy megvárjátok, míg kapitányotok magához tér az álmokból. – a hollósok csoportja igent kiáltott, s velük együtt az egész sereg felüvöltött, izzott a harci kedv bennük, mert úgy érezték ez még annál is nemesebb, mint amiért Hunyadi idehívta őket. Egyre hangosabb üdvrivalgásba törtek ki. Lándzsák és kardok emelkedtek az ég felé.

9

- Veled meggyünk Simon! – hallatszott innen is onnan.

- Akkor hát késszen álltok megvédeni a hazát és a kapitányt?

- Igen - zúgta a tömeg. A hollós vitézek kiváltak és felsorakoztak Simon mögött.

- Velem jöttök e, elveszni akár az utolsó emberig is, hogy megvédjük Hunyadi fejét?

- Igen! – pajzsok dübörögtek, kardok emelkedtek a magasba.

- Akkor induljunk, s mutassuk meg a töröknek, hogy védjük mi meg a kapitányunkat. Megvédjük a hazánkat! A távollévő családjainkat! Utánam! – azzal megfordította ideges ménjét, és a hollósok kíséretébe elvágtatott, utána a sereg, mely immár Kamonyai „Kemény” Simon hívásának engedelmeskedett. Furcsa sereg volt amolyan szedet - vedett. Parasztok kik földjeiket hagyták ott, kezükben csálén állt a kard. De elszántak, s bátrak voltak. Öreg katonák, ütött – kopott vértben, de fényes karddal kezükben. Ifjú leventék, kiknek fényes kibontott haját még sosem mocskolta vér. S idegenek, kik pénzért indultak hadba, sokuk még a nyelvet sem értette, de magával ragadta őket a tömeg lelkesedése. S előttük a hollósok sötét vértjeikben, mellükön Hunyadi jele a holló, s legelöl közülük a legkiválóbb, a vezér páncéljába. Mind ott robogtak mögötte, kinek kék szemeiben az élet ragyogott, ereiben tombolva lüktetett a vér. Elszánt, nincs kétség, nincs félelem, nincs múlt, s nincs jövő. Csak a jelen van.

 

  S az ellenség már várta őket. Nem volt nyílzápor, se ágyúszó. Nem kellet megtizedelni az ellenséget, oly kicsi és gyülevész volt az a sereg. Alig pár hete verték őket széjjel, az is csoda, hogy ismét felálltak.  De nem is kellet nyílzápor, hogy messziről ingyen öljék meg Hunyadit. Mind magának akarta a száz aranyat, s a dicsőséget, megölni azt kitől otthon remeget, öreg, gyerek, s asszony. Nem kellett várniuk, ott robogott az ezüst vértes, fehér tollforgós, lovas. Kinek ereje a tigrisé, esze a kígyóé. El sem lehetett téveszteni. Legelöl száguldott, nem sejtve semmit. - Megállj gyaur kutya, most fejed veszik! – gondolja több száz katona, miközben nekiront az ellennek. Mind őt akarta, mind, de megtámadni szemből egyik sem merte. Mi ér hát többet, élet, vagy száz arany? Rárontottak mindannyian, de volt, ki meggondolta magát. Ördög az s nem ember. Megfutamodtak vissza, de újabbak jöttek a helyükbe keresve az arany fejet. De nem kellett őt keresni, ő kereste őket. Ott volt mindenütt, hol tombolt a harc. Janicsár, szpáhi fejek hullottak a földre, karok szakadtak, spriccelt már a vér. Fehér ménjét mintha vonzaná a harc és a vér, oda vágtatott hol a leghevesebb a csata, s talpon ott egy török sem maradt. Most is vagy húsz test feküdt körülötte, mind hithű török vitéz. Fele még jajgatva, fele már némán. Mind ő küldte a másvilágra. S a fehér lovas mögött, mint fekete forgatag hollósok sötét alakjai fekete ménjeiken táncoltak a halottakon. Nem volt ki a közelükben állva maradt, ki túlélte volna vérszomjúkat, nem volt, ki megállíthatta volna őket. Tucatnyi janicsár rohant rájuk, pár pillanat, s már egy sem élt. A fehér ló már vörösen izzott a vértől, nem az ő vére, mind jó török vér. A csata alig egy órája állt s már vagy százat küldött a másvilágra, s őt talán még meg sem sebezték.

10

A csatazajtól távol, a tábor csendjében, Hunyadi is lassan feleszmélt. Feje kába volt, még szédült egy kicsit. Támolyogva felállt, s kiment, hogy felfrissítse arcát. Odakint a hajnali köd helyett vakító napsugár fogadta. Agyáig alig jutott el a döbbenet.

- Jakab! – hangja visszhangzott a tábor csendjében, pár ló horkant csak fel válaszul. – Jakab, hol vagy te kutya!

- Kapitányom! – Jakab kihúzta magát, s kendőt nyújtott urának. Az dühösen kiverte kezéből, s karját ütésre emelte. A segédje azonban rezzenéstelen arccal állt előtte, várta a pofont. Aztán Hunyadi megtörten leengedte a karját, s szomorúan csak annyit kérdezet.

- Elment ugye? Elvitte a hadat?

- Igen uram, azt tette mit tennie kellett. Elvitte vérted, kardod, lovad, s a hadat.

- A halálba ment a szerencsétlen. Azt hiszi, hogy Kamonyai „Kemény feje” nekem nem ér semmit. – hangjában oly mély fájdalom volt, hogy Jakab egy percre megingott hitében. – Maradt még ember kit én harcba hívjak?

- Maradt uram! Hollós hadnagyok, és lovasok várják parancsodat.

- Hozd a másik öltözetem. Talán még megmenthetem azt az ostoba fejet.

Délfelé járt az idő és a janicsárok erdeje egyre csak nőtt. Mint a mesebeli lények, egy helyett kettő nőtt ki a földből Simon előtt. Még sosem érezte ezt az öldöklő iramot csatában, minden tagja fájt, ezer sebből vérzett. És nem adták fel egy percre sem. Nem volt megállás, nem volt egy csepp pihenő sem. Karját már nem is érezte a nehéz kard sullyától. – Sebaj, este már pihenünk. – vigasztalta magát a halálraítéltek nyugalmával. – Csak előtte még megtöltöm a „török paradicsomot”. - Új erőre kapott, mintha a ruha valami varázslat alatt állt volna, mintha magától emelne kardot, s a kard magától csapna le oly pontosan. Mindig oda, ahol a földalol épp előbújt egy újabb janicsár. A ló élvezte a csatát, elragadta magával, s nem állt, meg míg ellenségre nem talált.  A harc lelassult, s ő mindig időben sújtott le, s mindig pontosan. Sosem tévesztett, s sosem késett, s nem kegyelmezett. Pontos és halálos. - Ilyen hát Hunyadinak lenni. - De hiába volt gyors, pontos, egynek kellett lennie, aki még nála is gyorsabb, és pontosabb. Már csak azt az egyet kereste, már csak arra az egyre várt.

A domb tetején megjelent Hunyadi maroknyi seregével. Legelöl a vezér, lenézett a csatatérre. Félelmetes látvány, ami elé tárult. A csatatér, minden négyzetmétere vöröslött már a vértől. Odaát, Mezid bég ült kényelmesen lován, és szemlélte a csatát. Mellőle még mindig áradtak a török katonák a csatatérre, ahol a magyar szedett-vedett sereg keményen állta a sarat. Nem tekintett még kívülállókén le csatára, nem tárult még eléje így a látvány. De nem törődött vele. Nem kereset mást csupán a fehér tollforgott, mert már csak az volt kivehető a véres páncélok, és lovak között. Meg is találta, a legnagyobb kavalkádban. Szinte forrt körülötte az embertömeg, hollósok és törökök árjában, állt keményen és vagdalkozott jobbra – balra. Ágaskodó ménje elragadta lovasát, de már megint ott volt a török túlerőben. Most utolérték hollósai. Kavarogott ott minden, ember, állat, halottakon gázoltak át, sebesülteket tiportak el lovaikkal. Simon legyőzhetetlen volt, minden kardcsapása talált, nem volt ember, ki ellenállhatott neki. Hunyadi büszke volt rá, ez az ő legjobb hollósa, ez az ő leghívebb barátja. A mögötte álló maréknyi ember idegesen tekintett előre. Indulnának már, csak intésére vártak. Hunyadi megfordította lovát, és levágtatott a domb ellentétes oldalán arra ahonnan jött, majd megkerülte a dombot a török szemek elől rejtve a csatatérre vágtatott.

11

Simon küzdött, mint egy oroszlán, de ezer sebből vérzett, mocskos sisakrostélyán át már semmit sem látott, minden tagja fájt, hasogatott. Szeretett volna pihenni. Emlékek rohanták meg elterelve figyelmét. Arcok tűntek elő a múltból. Már nem is emlékezett rájuk, sem nevükre, sem arcukra. Most mégis látta őket. Látta, a csőszt ki kergeti egy szem lopott almáért. A gazdát ki borral kínálta egy forró nyári napon. És látta Katicát, az ő Katicáját. A papot ki összeadta őket. Az apósát, ki vigad a lakodalomban. Amit nem látott az az apró török, ki letérdelt vele szemben. Elővette apró íját, és lőtt, a ló felágaskodott alatta, majd összerogyott. Simon lába beszorult a ló alá, hiába cibálta, tépte. Az apró török elindult a trófeáért, megállt egy pillanatra és ez volt a veszte. Simon kardja átjárta testét. - Nincs neked száz arany! - A hollósok kört alkottak körülötte, de a törökök eszeveszett iramban és mennyiségben jöttek. Futótűzként terjedt a hír, Hunyadi a földön, a feje a nyakán. Száz arany lebeget szemük előtt, s ez megkétszerezte erejüket. Iszonyú volt a túlerő. Végre kiszabadította a lába, és felállhatott. A hollósok nem bírtak a törökök áradatát, itt is, ott is rés keletkezett a gyűrűn, ahol törökök tucatjai törtek át. Egyenesen Simonnak rontottak, mind az életére tőrt, mind a fejét akarta. Nem tartotta valószínűnek, hogy estére még ott lesz a feje a nyakán. – Abból nem esztek! – üvöltötte, s minden erejét összeszedve kaszabolta őket. Hihetetlen gyorsasággal hullahegy magasodott alatta. A ló teteme már nem is látszott. Itt egy fej, ott egy kar. S hörgő testek mindenütt. Elég volt, nem akarta már a harcot. Ott akar lenni Somogyban a tó partján, Katicával és Saroltával lesni a tavon ringatódzó halászokat. Nem akart már ölni, nem akart harcolni. Ölelni akar és csókolni, mit már oly régen kellett volna. Békét akart. De nem volt béke, még mindig jöttek és jöttek. Már nem látta a hollósokat tőlük. Valahol ott voltak az ezer törökön túl. Újabb három janicsár támadt rá, egyszerre. Kettőt megölt, a harmadik talált. Mélyen a vért alá, hideg vas járta át testét. Megdöbbent, nem volt fájdalom, se kín. Kirántotta a kardot, s már szállt is a janicsár csodálkozó feje a többi halott közé. Azonban az idő lelassult. Minden olyan lassú és vontatott lett. Nem volt már török a közelben. Szemben vele a hollósokon túl ott volt az ezüstpáncél, a fehér tollforgó, a fehér ló, egyenesen felé vágtatott. Hunyadi arcán jeges rémület, kardja elől nem volt menekvés. És fogyott a török körülöttük, már nem ostromolták őket. Mögötte hollósai, és az ő hollósai, lassan megfordultak, arcukon mély fájdalom. Leugrottak lovaikról, és rohantak felé. Állni akart, de fél térdre rogyott, mély levegőt vett, de nem volt levegő. Hunyadi oda ért, utat tört előre. Simon még kardjára támaszkodva térdelt a hullahegy tetején. De nem volt, már benne erő mely testét megtarthatta volna. Érezte itt a vég. Hunyadi szinte szállt felé, elkapta, nem engedte eldőlni. Arcán mély fájdalom és aggodalom. Már késő, csak még egy szó, szájába vér tolult. Még egy szó, csak annyi, hogy - Sarolta… - A sötétkék szemek lassan lecsukódtak, fent az ég, lent a föld, és ő a földön feküdt.  Feküdt a hullák tetején, de az már nem hullahegy volt, hanem a Balaton part. Otthon volt, haza ért. Ott állt előtte Katica és Sarolta. De nem látták őt, csak ő látta asszonyát és gyermekét. Ez volt hát a béke.

Hunyadi észrevette a surranó kis árnyat, nyilával. Követte a nyilat és látta, hogy lova szügyébe fúródik. Látta messziről, ahogy Simon vergődött a ló alatt, látta, ahogy hollósai körbezártak. Látta ajkukon a kiáltásokat, de nem hallott semmit. A törökök menekültek előle, jeges rémülettel az arcukon. Ment és vágta őket. Aztán látta a janicsárt, ahogy döf. Simon még kettészelte, talán mégsem talált. De aztán Simon megtántorodott. Megsarkantyúzta a lovát, oda kellett érnie.

12

Most. A hollósok az arcába néztek, döbbent arcán fájdalom. Rohant, ahogy lova bírta. De Simon már csak kapkodta a levegőt. Föléje térdelt, nézte arcát. Szájából vér folyt, s mintha mondani akart volna még valamit. Valamit, egy nevet – Sarolta – csak egy sóhaj volt semmi több. A kék szemekben felragyogott a Balaton, majd lassan lezáródtak, és vége, Simon már messze járt. A csata még folyt, a törökök azonban inkább menekülőre fogták. Ördögi teremtés ez a Hunyadi. Épp hogy levágták, már ott is volt ismét. Hunyadi nem mozdult, csak intett, hogy menjenek, tegyék a dolgukat. Ő ott maradt, és karjában tartotta barátját. A hollósok, mint megveszekedett vadak, nem volt kegyelem, se irgalom. Nem tudtak oly gyorsan menekülni, hogy a haláluk elől elfuthattak volna. Nem volt menekvés, megvadult oroszlánok száguldottak utánuk, és öltek, és öltek. Mezid bég riadtan hátrált, de már mindegy volt, a végzet elérte. Egy dárda száguldott a levegőbe, hátba találta. Szégyen érte menekülés közben halt meg. De nem volt menekvés senkinek, a hollósok nem engedtek senkit el élve. Csak gyűlt – gyűlt a halott. Hunyadi ebből semmit sem látott, ő csak az ezer sebből vérző halottat látta. Szívét kegyetlen fájdalom járta át, s még sosem érzett harag.

- Bolond vagy Simon. Átkozott bolond – homlokát a véres testre szorította. És zokogott. Zokogott, mint egy gyerek. A nagy ember, aki soha sem sírt, akinek semmi sem fájt. A bátor büszke ember most zokogott. A hollósok hangja a messzeségbe veszett, a csatatér csendes lett, csak a haldoklók nyögtek. És ebben a csendben halk nesz volt csupán a vezér sírása. Aztán elcsendesedett, nézte, a másikat ki ott feküdt helyette holtan. Nézte a barátot, a hőst. Szívét keserűség töltötte el. Aztán lassan jöttek a hollósok, csendesen kullogva vissza a hullahegyhez. Azon a két vezérhez, az egyik mozdulatlan volt s már nem fájt neki semmi, a másik maga az eleven fájdalom. Megálltak, lehajtották fejüket, némán búcsúztak a bajtárstól, a baráttól, a vezértől, a hőstől. Kendőt hoztak és beletették a testet, nem volt a páncélon olyan hely, mely ne lett volna horpadt a számtalan kardcsapástól, mely ne lett volna véres, valakitől, akit a halába küldött. Lassan indult meg a menet vissza  a táborba, elől a halottat vitték mögötte a vezér bandukolt. Ült a lován lehajtott fejjel, mintha nem ő győzött volna aznap diadalmasan. Az út mellett cigánykaraván állt, síró nyüszítő cigányokkal. Nézték a halottat és gyászoltak. Hunyadi először pillantott fel, érdeklődéssel nézte őket. Az úton előttük ott állt egy cigánylány, olyan amilyenhez foghatót még sosem látott, a menet megállt. Nem nézett senkire, csak a halottat nézte, nagy fekete szeméből könnycseppek hullottak az út porába. Megsimogatta annak arcát, és énekelt neki. Kedvesen mosolyogva, miközben szeméből könnyek árja tűnt elő. Varázslatos volt a lány, gyönyörű, és szomorú. Aztán felemelte a fejét, és Hunyadi szemébe nézett. Hunyadi megretten e szempártól. Mintha a lelkét nézte volna, mintha ismerné minden gondolatát, múltját, jelenét, jövőjét.

- Ne feledd majd esküdet, Hunyadi János! Ne feledd az esküt, mit még meg sem tettél. Jó ember volt. Mindent neked adott, amije csak volt e világon, az életét is. Most már a tied minden. Tied a jövő. Ne feledd Hunyadi János, ha esküt teszel. Ne feledd ezt el. És soha ne feledd Saroltát.

Hunyadi döbbenten indult a menettel együtt tovább, még visszapillantott, de a cigányoknak már nyoma sem volt.

13

- Sarolta – ezt a nevet mondta Simon is a halála pillanatában. – De ki az a Sarolta?

A lassú menet a táborba ért, Hunyadi leszállt a lováról és megmosta kezét, melyen Simon vére éktelenkedik.

- Uram van itt neked valami. – Jakab lépett mellé, zavartan, bánatosan, de szólnia kellett, még akkor is ha nem volt még itt az idő. - Simon adta nekem még ma reggel. Azt kérte adjam át, ha ő…

- Mi az?

- Egy papiros. – Hunyadi remegő kézzel vette át a levelet, leült a sátor mellé és kinyitotta. Simon nagy görbe betűi díszelegtek rajta, diákot hívatott, aki felolvasta. Két szó az egész, csak ennyi: „Vigyázz Saroltára!”. Megint ez a név. Hunyadi gondolkodott. Rejtély. Ki lehet az a Sarolta? Simon sosem beszélt róla, hogy családja lenne. Márpedig valahol valaki él, akit Saroltának hívnak, és Simonhoz tartozott. Majd kiderül.

- Bárki is legyen ez a Sarolta… de ha te azt kéred tőlem, hogy vigyázzak rá, hát esküszöm, megteszem. – Megdöbbent, ezt az esküt mondta a cigánylány. Szomorúan nézett a messzeségbe, olyan üres lett minden.