2007.08.11. 23:29

Nemrég egy internetes szavazáson keresték azokat az ismert és szeretett közszereplőket, akik megtestesítik az Igazi Nőt. Meglepett, hogy rád gondoltak?

- Egyfelől igen, mert egyáltalán nem tudtam erről a szavazásról.
Másfelől viszont nem, mert az emberek mindig is így gondolkodtak rólam.
Tudják, hogy bár már főiskolásként gyermeket vállaltam, szépen haladtam a pályán, hogy képes vagyok összeegyeztetni a gyereknevelést és a karriert.

- Mennyire tudatosak a választásaid?

- Sokkal inkább ösztönösen cselekszem. A fiamat sem terveztem. A Színművészeti Egyetem negyedik évében, amikor már majdnem mindenkinek szerződés lapult a zsebében, én még színház nélkül voltam. Abban, hogy végül a Radnótiba kerültem, a sorsnak és a szerencsének is nagy szerepe volt! Mert biztosan tudom, hogy nem elég a tehetség, a szerencse is fontos az ember életében. Ehhez kell társulnia a színház és a színészet iránti alázatnak. Amikor a Radnóti Színházba kerültem, egy nagyszerű csapattal, színvonalas előadásokban mutathattam meg magamat. Ezek meghatározóak voltak a pályámon. A minőségi színjátszást választottam. Ma pedig már jórészt magam dönthetem el, hogy milyen munkákat vállalok.

- Azért nem mindenki szánta volna rá magát, hogy kilépjen egy vezető művészi pozícióból, és majd tíz év után otthagyja a Radnóti Színházat!- Lehet, de elérkezettnek láttam az időt arra, hogy váltsak. Bálint András igazgató úr is meglepődött, amikor bejelentettem, hogy szeretném kipróbálni magamat más társulatnál. Arra vágytam, hogy egy új közegben, új kollégák között tegyem próbára a tudásomat. Nagyon örülök, hogy a Nemzeti Színház tagja lehetek, mert rangos darabokban, XXI. századi körülmények között dolgozhatom. Jól érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy nagy színészekel játszom együtt, Törőcsik Marival, Udvaros Dorottyával vagy Básti Julival, csak hogy néhányat említsek.

- Egyaránt látunk fajsúlyosabb és könnyebb darabokban, filmekben.

- Véletlen ez. Valahogy mindig egyensúly alakul ki. A Csak szex…című film után következett a Sorstalanság, a színházban pedig a III. Richárd után egy könnyebb hangvételű darab, a Sárga liliom.

- Fontos számodra, hogy magadnak őrizd meg a magánéletedet?

- Persze. Én nem akarok megfelelni valamiféle rólam alkotott képnek. Nem vagyok részese bulvárbotrányoknak, és nem jelennek meg szaftos pletykák rólam vagy a családomról. Soha nem fogom születendő gyermekem ultrahangos fotóját közöltetni egy lapban, és nem engedem be a lakásomba a fotósokat, hogy ország-világ elé tárják, hol alszom, eszem. Nem leszek jobb színész, nem fognak jobban szeretni az emberek, és nem jönnek majd többen a színházba azért, mert ismerik a magánéletemet. Miután van egy érdekes hivatásom, amiben ki tudok teljesedni, azt gondolom, hogy ez megfelelő téma egy lap számára. De ha nem írnak rólam, akkor sem maradnak el az előadásaim a színházban.

- Sosem féltél attól, hogy mit hoz a jövő?

- Elkényeztetett a sors.
Ha gyülekeztek is sötét felhők felettem, mindig kisütött a nap.
Persze ezt ne úgy értsd, hogy mindig tudtam, mi vár rám! Nem! Csak az adott pillanatban nem állok le keseregni, hogy milyen nehéz az életem. Hogy például mennyi feladattal jár egy kisbabát egyedül nevelni! Mindig utólag – visszatekintve egy adott periódusra – válik láthatóvá, hogy valójában embert próbáló időszak zárult le.

- Miután megszületett a kisfiad, gyakorlatilag egyedül nevelted. Fel voltál készülve rá?

- Nagyon fiatal voltam. Ma már biztos sok mindent másképp csinálnék, de nem bánok semmit. Az, hogy az édesapja Debrecenben, én pedig Pesten éltem, egy helyzet volt. Meg kellett oldani valahogyan. Persze volt segítségem, és a fiam édesapja sem tűnt el az életünkből, de nem volt könnyű. Ugyanakkor egy olyan erős szövetség jött létre köztünk kiskora óta, amit nem cserélnék el semmiért sem! Ez egyfajta adok-kapok viszony. Ha ő ad egy fél órát, amit magamra fordíthatok, akkor én is szánok rá egy ugyanolyan fontos fél órát, ami csak róla szól. És ez mindig jól működött. Talán ez az alapja annak, hogy most teljesen megbízom benne.

- Milyen érzés egy tini fiatal édesanyjának lenni?

- Nagyon klassz. Szinte együtt nőttünk fel, hiszen húszéves voltam, magam is gyerek, amikor Lackó a világra jött. Sosem élt vissza a szeretetemmel. Ma már pontosan tudom, mennyit igényel belőlem. Nem akarom magamat ráerőszakolni. Szól, ha szüksége van rám, egyébként pedig éli a tizenévesek életét. Mivel sokat sportol, nem nagyon marad ideje arra, hogy bármilyen butaságba belekeveredjen. Megbízható, még a csajos ügyeit is megosztja velem, így igazán nem lehet panaszra okom!

- Szigorú mama vagy?

- Néha igen. Ha kell, vállalom a konfliktusokat, mert a fontos témákat nem szabad a szőnyeg alá seperni. A kevésbé fontos dolgokban engedékenyebb vagyok. Szóval jól kijövünk egymással.

- Könnyen elfogadta Lackó, hogy a ti életetek más, mint a napközben dolgozó embereké?

- Néha mondott olyasmit, hogy jobb lenne, ha más szakmám lenne, és úgy élnénk, mint az osztálytársai. Tudom, néha hiányzott neki, hogy nem vagyok vele estenként, de ilyenkor mindig megbeszéltük, hogy számunkra viszont olyanok a nyári hónapok, ami másoknak nem adatik meg. Ilyenkor nagyon sokat van az édesapjával. De persze nem maradhat el a nagy nyári utazás sem. Általában már előző nyáron kitaláljuk, mi lesz a következő úti célunk. Tavaly Amerikában jártunk, akkor határoztuk el, hogy idén Korzikára megyünk.

- Korábban azt nyilatkoztad, ha úgy adódna, szívesen vállalnál még egy gyermeket.

- Persze, hiszen elég fiatal vagyok. Sosem gondoltam, hogy a karrierem miatt ne szülhetnék még. Hiszek abban, hogy bármikor folytatni lehet a pályát. Nincs az a szerep, amiről le lehet maradni. A gyermek pedig mindennél fontosabb. Látom, hogy színészkollégák ezt nagyon jól meg tudják oldani, így nem tartok attól, hogy nekem ne menne.

- Fiad mit szólna egy testvérkéhez?

- Nagyon szereti a kicsiket. Ha úgy hozza az élet, biztosan számíthatok majd rá. De egyelőre nincs napirenden. Mindig a mára koncentrálok, a holnap pedig adja magát. És ez a gyerekvállalásra is igaz. Ha majd ott tartunk, akkor kezdek el komolyabban foglalkozni a kérdéssel.

- Az életemnek számos olyan szakasza volt, amikor magamra voltam utalva. Szeretem a kezemben tartani a gyeplőt, de aki megérzi, mikor kell „elkérni”, annak szívesen átadom. Hiszen senki sem vágyik arra, hogy mindig mindent maga intézzen. Így vagyok ezzel én is. Nő vagyok, aki szívesen átengedi a terepet egy nála erősebb és okosabb férfinak.

- A párod mennyire van rád hangolva?

- Az évek során megtanultuk, hogyan tudunk hárman együtt élni, jól érezni magunkat. Mondhatni súrlódásoktól mentes a kapcsolatunk. Ha kell, engedi, hogy én döntsek, más helyzetekben ő a határozottabb. Ahhoz, hogy megtaláljam a harmóniát az életben, előbb magammal kellett tisztában lennem. Ehhez ismernem kellett, miként működöm, majd ezt a tudást finoman át kellett adnom életem párjának. Így lett teljes az összhang közöttünk.

Hölgyvilág, 2007. július