Életképek Hegyi Barbaráról és Schell Juditról

Amikor belépek a körúti kávéházba, ők már ott ülnek egymás mellett az asztalnál, előttük egy-egy doboz cigi, és nagy vehemenciával diskurálnak.

Mint kiderül, Schell arról mesél, milyen átütő sikert hozott a III. Richard tegnapi bemutatója a Nemzetiben, Hegyi pedig azt latolgatja, milyen tortát is süssön családjának a hétvégére. Amint észrevesznek, messziről integetnek: – Mi már itt vagyunk!

Barbara kocsiján jöttek ide, egyenest a fotózásról. Azóta duruzsolnak, egymástól kapkodva a szót mindenfélékről, amint az két régi barátnőhöz illik – ám kiderül, hogy személyesen még nem ismerték egymást! Meg is döbbenek, miként lehetséges ez. Hiszen mindketten sztárjai a fővárosi színi életnek, hiszen évek óta vezető színésznők, meghatározó egyéniségei a szakmának, hiszen egyazon népszerű televíziós sorozat, az Életképek főszereplői, sőt, szerepük szerint egyazon férfiért harcolnak mindketten. Amikor külön-külön megbeszéltem velük a közös riportot, annyira kedvesen beszéltek egymásról, annyi tisztelettel, lojalitással, annyira készségesen alkalmazkodtak egymáshoz, mikor, hol is találkozzunk, hogy teljesen természetesnek vettem: régóta jó viszonyban vannak. És most kiderül: gyakorlatilag nem ismerik egymást! Valahogy úgy alakult, hogy eddig soha nem játszottak együtt se filmben, se tévében, se rádióban. Nem voltak közös társaságban. Az Életképek forgatása közben – mivel szerepükből, helyzetükből adódóan nincs közös jelenetük – mindössze egyszer futottak össze, akkor is egy köszönés erejéig.

Azzal, hogy rendelünk különböző kávékat, nyerek egy kis időt, aztán viszont nincs mese, egyszeriben két gyönyörűséges szempár jelzi, hogy nosza – ami csöppet sem könnyíti a dolgomat. Rosszabb ötletem nincs, ezért elmakogom nekik egy víziómat viharos filmbéli találkozásukról, már ha egyáltalán létre fog jönni. Jót derülnek rajta.

– Az tényleg nem valószínű, hogy ilyen békésen fogunk majd kávézgatni egy presszóban, ha erre sor kerül – mondja némi merengést követően Judit.

– Jujujuj! Az kemény csata lesz majd! – így Barbara. – Ajánlom is, Szegő úr, véletlenül se jöjjön a forgatás környékére.


– Nem zavaró, hogy míg Júliaként lehet tudni az elején, hogy a vége ciki lesz, és meg kell inni a mérget, vagy A testőrben, hogy a sok gond dacára beteljesedik a szerelem a harmadik felvonásban, addig itt azt tudhatják, mi vár magukra a következő részben?


– Én szoktam is érdeklődni időnként, csak úgy, kíváncsiságból, a sorozat atyjától, Horváth Ádámtól, hogy miként is alakul majd a sorsom, de ő nem akar beavatni. „Majd megtudja időben”, mondja. Persze az is lehet, hogy közben benne is alakulnak a dolgok...

– Nekem annyiból könnyebb a dolgom, mint Juditnak, hogy én a szerepem szerint inkább vagyok az események sűrűjében, tehát amit hallok a szereplőtársaimtól, abból következtethetek, hogy merre is fog kanyarodni a történet.

– Te tudod tényleg? – kap az alkalmon Judit – Akkor mesélj már valamit!

Barbara pedig sebtében elárul néhány pikáns fordulatot, hogy ki, mikor, kivel. Ő is csak hallotta ettől-attól, de becsszó, hogy nem adom tovább, mert sokpecsétes titok! Hét, de inkább nyolc!

– Megnézik magukat a tévében?

– Többnyire játszom, amikor megy az Életképek, a videóm pedig nem jó – mondja Judit. – Anyukám ugyan mindig felveszi, de, ha éppen nála vagyok, akkor annyi beszélnivalónk van, hogy erre már soha nem futja.

– Juditnak annyiból könnyebb a helyzete, hogy ő már játszott a Szomszédokban, így otthonosabb neki ez a közeg. Nekem viszont még nagyon új, ezért fontos, hogy megnézzem magamat. Rengeteget tudok tanulni belőle: legközelebb mire ügyeljek, mit kellene máshogy csinálnom. Színházi közvetítésnél azért nem nézem meg magamat, mert tudom, hogy az annak az estének szólt, itt viszont nem mindegy, mit viszek tovább, mi az, amin javítanom kellene.

– A szakmán belül sokan előítéletesek a sorozatokkal szemben. Önökben nem volt félsz?

– Nem tudom, mit gondol erről Judit, de szerintem szamárság eleve kijelenteni, hogy a sorozat ilyen, a színházi munka pedig olyan. Attól függ! Ebben is, abban is lehet értékes, vagy silány dolgot csinálni. Voltam már olyan tévésorozatban, amelyből kiszálltam, mert úgy éreztem, hogy nem színészre, hanem figurára van bennem szükség. Az Életképekben viszont színészként lehetek jelen, ahogy a többiek is úgy vannak. Nem ledarálunk egy-egy részt, hanem többször elpróbáljuk, alakítjuk, a több változat esetén is gyakran vitatkozunk, hogy melyik a legjobb.

– Tökéletesen egyetértek Barbarával. Ebben az a jó, hogy magunk alakíthatjuk a szerepeket, egy-egy helyzetben úgy viselkedünk, ahogy hasonló helyzetben egyébként is viselkednénk.

Barbara vehemensebb, impulzívabb. Gyorsabban beszél, szélesebben gesztikulál, szavai fűtöttebbek. Judit visszafogottabb, szemlélődőbb, inkább a tekintetével beszél, halkan szól. Az is közrejátszhat, hogy az előző esti premier miatt néhány órát aludt csupán, és fáradtabb, de úgy érzem, inkább karakterben, vérmérsékletben mások. Pontosabban megnyilvánulási formában, mert egyébként sok bennük a közös vonás.

Az öntörvényűségük, a szuverenitásuk, a szabálytalanságuk. Az, ahogyan vállalják önmagukat. Személyiségüket, szenvedélyeiket, vágyaikat, szorongásaikat. Ahogy ezen a kegyetlen pályán megvalósították a szabadságukat. Egymás közt most a színházról beszélnek. Barbara érdeklődik, milyen érzés játszani a Nemzetiben, nagyszínpadon, aránylag kis nézőtér előtt? Judit szakszerűen elmondja, aztán ő a Vígszínházról kérdez. Hogy milyen nagy színpadon, hatalmas nézőtérnek? Megbeszélik, mire kell ügyelni, és mi az előnye. Emlékszem, mindkettejüknél nagy vihart kavart a színházváltás. Barbara a József Attila Színháznak volt a csillaga, Judit a Radnótinak, mielőtt a Vígbe, illetve a Nemzetibe mentek. Hogyan volt bátorságuk hozzá?

– Amikor Bálint Andris megtudta, hogy elmegyek, átölelt, és valóban azt mondta, hogy „tisztellek Judit, a bátorságodért”. Igen, csodálatos éveket töltöttem a Radnótiban, csak nagyon vonzott ez a lehetőség. Hogy a Nemzetiben vadonatúj csapat áll össze. Rengeteg jó színész között kell ismét megtalálnom a helyemet. Furcsa volt. Az első hónapban csak álltam a poharamat szorongatva a büfében, mert nem tudtam, hogy melyik asztalhoz is üljek. Aztán ide is leültem, oda is, majd előfordult, hogy az enyémhez ültek mások. A mai napig izgalmas és érdekes számomra ez az egész...

– Engem meg attól féltettek, hogy beokvetetlenkedek egy évtizedek óta együtt játszó társulathoz. Azt mondták, hogy a Vígben a régiek fel fognak falni szőröstől-bőröstől. Én meg nem ettől féltem, hanem attól, hogy az addigi számomra túlontúl kedvező helyzet kicsit kényelmessé tesz, és az halálos veszedelem. Éppen ezért jött kapóra a lehetőség, hogy váltsak. Ez hatalmas kihívás volt: be tudok-e illeszkedni közéjük, képes leszek-e megújulni. Örülök, hogy belevágtam...

– Nem féltek, hogy ebbe akár bukhatnak is, ráadásul egy olyan pályán, ahol annyira meghatározó és megbecsülendő a siker?

– Amióta megszületett a fiam, azóta nem félek semmitől – szólal meg halkan, de nagyon keményen Judit. – Addig mindenben bizonytalan voltam, gyakorlatilag ténferegtem a világban, akkor egyszeriben minden helyre került, és értelmet kapott. Számomra egyszerre jelent energiaforrást, célt, erőt, biztonságot, nyugalmat...

– Érdekes, engem a gyerek születése ugyanígy alapvetően megváltoztatott, csak másként. Mindennek nagyobb lett a tétje, minden felfokozódott, minden szenvedélyesebbé vált, elementárisabbá az öröm és kétségbeejtőbbé a kiszolgáltatottság, elviselhetetlenebbé a bizonytalanság, nehezebbé minden döntés, bonyolultabbá az egész élet.
Most döbbenek csak rá, mennyire különös egybeesése a dolgoknak, hogy mindketten ennyire különböző mentalitással is, életük kritikus pontján ugyanúgy képesek voltak súlyos döntést meghozva, annak minden következményét vállalva egy gyerekkel elválni, és folytatni az életet, a pályát.

– Ez azért nem biztos, hogy ennyire egyszerű! – vág a dolgok közepébe Barbara. – Lehet, hogy önzés volt a részemről a döntés, lehet, hogy gyávaság, megfutamodás! Az én papám akkor halt meg, amikor megszülettem. Anyámmal, nagymamámmal nőttem fel, és mindig arról ábrándoztam, hogy az én gyerekem majd úgy fog felnőni, hogy mindig ott lesz az apuka, anyuka, és klasszikus, nagy családi életet élünk majd! Hát nem sikerült. Mindvégig különéltünk, őt a munkája Pécsre, engem Pesthez kötött, és ez a távolság felőrölte a házasságunkat.

– Nálunk is nagyon hasonló volt a helyzet – csodálkozik rá Judit. – A férjem Debrecenben maradt, én feljöttem Pestre, és az egykori szerelem nem tudta áthidalni a távolságot. Ugyanakkor én is mindig klasszikus családra vágytam, mivel a szüleim hamar elváltak, és ugyanúgy a mamámmal, nagymamámmal, meg a nővéremmel nevelkedtem. Az egyetlen férfi a házban a papagájunk volt. Igazából nem tudtam, mit jelent a férfi a családban, mit jelent gyengének, védtelennek lenni, mert nem lehetett. Mindent magunknak kellett megoldanunk, és ez a későbbiek során is túlzottan önállóvá, határozottá, magamra utalttá tett...

– Pontosan így van, ahogyan Judit mondja! Nekem kellett lemenni fáért a pincébe, nekem kellett szöget beverni otthon, nem volt kihez odabújnom válságos helyzetekben. Most, az első igazi együttélésem alkalmával kezdem, elég sokéves fejjel megtanulni és hozzászokni, hogy lehet másként is. Hogy lehet, szabad, sőt, kell gyengének, elesettnek, gyámolítottnak lenni!

Judit érdeklődik, tényleg összeházasodtak-e Zoránnal. Barbara érdeklődik, hogy Judit kivel is él együtt. Barbara elmeséli, hogy igen, idén januárban összeházasodtak, Judit pedig elmeséli, hogy Schmied Zolival él együtt, a Nemzetiből. Aztán szó esik még gyereknevelésről, közös ismerősökről, napi teendőkről, öltözködésről, időbeosztásról, diétáról, dohányzásról és egyéb rossz szokásokról... Mintha csak ezer éve ismernék egymást. Ha az Életképek következő részében a két korábbi rivális egymásra tukmálná Oszkárt, a szemem sem rebbenne. 

nlcafe.hu