Olyan volt,mint mikor egy szörnyűséges rémálom tart fogva.Amikor álmodban rohanni kényszerülsz;futsz,és már majd szét pattan a tüdőd,de képtelen vagy elég gyorsan futni.A lábam egyre lassabban mozgott,ahogy utat törtem magamnak az érzéketlen embertömegben,de a hatalmas toronyóra mutatója nem lassult.Kíméletlenül,közömbösen,feltartóztathatatlanul haladt a vég felé-mindennek a vége felé.
Csakhogy most nem álmodtam,És a rémálommal ellentétben nem is azért rohantam, hogy a saját életemet mentsem-annál valami sokkal értékesebbet akartam megóvni.Az életem ebben a pillanatban nem számított.Talán másként alakulnának a dolgok, ha őt nem kötné béklyóba a ragyogó napsütés...De ezen a napfényben fürdő,zsúfolt téren csak én rohanhattam át szabadon.
És én nem tudtam szabadon futni.
Így aztán nem törődtem vele, hogy mindenfelől veszedelmes ellenségek leselkednek ránk. Ahogy a toronyóra ütni kezdett, megrezegtetve a talajt lomha lábam alatt, már tudtam, hogy elkéstem-és most már örültem, hogy valahol a színfalak mögött egy vérszomjas lény les rám. Mert ha most kudarcot vallok, nincs semmi kedvem tovább élni.
Az óra újra ütött, s a perzselő nap éppen delelőn állt.