A sors akkor állít minket nagy döntések elő, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.
Vannak emberek, akik egész életükben veszekednek valakivel, veszekednek önmagukkal, veszekednek az élettel. Az ilyenek élete egyfajta színdarab, amelynek ők írják a szövegkönyvét, méghozzá a saját kudarcaik alapján. De legrosszabb az, hogy ezeket a színdarabokat nem lehet egyedül előadni. Így aztán más szereplőket is be kell vonniuk a játékba. Ők állandóan az élet igazságtalanságáról panaszkodnak és azt kívánják tőlünk, hogy helyeseljünk, tanácsokat adjunk és egyáltalán: vegyünk részt a színjátékukban. Vigyázz, ebből a játékból csak vesztesként lehet kikerülni.
Az ember legnagyobb szerencsétlensége az, hogy nem tud otthon nyugton ülni. Valami titokzatos erő kiűzi otthonából azért, hogy figyelmét elterelje és foglalatosságot keressen. Ez állandó nyomorúságából származik. De ösztönösen tudjuk, még akkor is, ha nem hallgatunk megérzéseinkre, hogy a boldogság nem a lármában és a rohangászásban rejlik. A csendben, a nyugalomban van a forrása. Elhitetjük magunkkal, hogy a boldogságot úgy érjük el, ha a saját magunk által állított akadályokon túljutunk. Ha legyőztük a nehézségeket, akkor a nyugodt élet kapujában állunk. Így szivárog el az életünk.
Az élet nehéz. Nagy igazság ez, a legnagyobb igazságok egyike. Mégpedig azért, mert ha valóban beláttuk, akkor már felül is emelkedtünk rajta. Amikor valóban értjük – felfogjuk és elfogadjuk, hogy az élet nehéz, megszűnik nehéznek lenni. Mert, amint elfogadjuk, az a tény, hogy nehéz, nem számít többé.
Valahányszor új helyre jutunk, új világ ébred bennünk is. A változással és fejlődéssel szükségszerűen együtt járó szorongást elkerülendő, sokszor csökönyösen ragaszkodnánk a megszokotthoz. A veszélytelen egyformaságba csimpaszkodva mindent és mindenkit szeretnénk olyan biztosra venni, mint a napfelkeltét, olyan állandóan tudni, mint a csillagokat. De nem lehet. Az élet folyamat, mozgás, átalakulás. Bármennyire szeretetnénk „visszatartani a hajnalt”, a változás az egyetlen, amiben biztosak lehetünk.
És voltaképpen mi az a boldogság? Szerelem - hangzik a válasz. De a szerelem nem hoz, soha nem hozott boldogságot. Éppen ellenkezőleg: szenvedés, harcmező, álmatlan éjszakák, örök bizonytalanság, hogy helyesen cselekszünk-e. Az igazi szerelem eksztázis és gyötrelem elegye. Akkor béke. Béke? Ha ránézünk az Anyára, azt látjuk, hogy soha nincs békében. A tél harcol a nyárral, a Nap és a Hols soha nem találkozik egymással, a tigris üldözi az embert, aki fél a kutyától, aki üldözi a macskát, aki üldözi az egeret, aki pedig ráijeszt az emberre. A pénz boldogságot hoz. Rendben ezek szerint mindenki, aki már elérte, hogy színvonalon élhet, abbahagyhatja a munkát. De nem így van! Akinek van pénze, csak még idegesebb lesz, mintha attól félne, hogy mindent elveszíthet! A pénz pénzt fial, ez igaz. A szegénység valóban szülhet boldogtalanságot, de ennek az ellentéte nem feltétlenül igaz. Amikor társaságban vagyok, és létezésünk legfontosabb kérdésével provokálom a többieket, mindig azt mondják: "Én boldog vagyok." Akkor folytatom: "De hát nem akarnál még többet, nem akarsz továbblépni?" Erre mindenki azt feleli: "Dehogynem!" Akkor kijelentem: "Tehát mégsem vagy boldog." Erre mindenki valami másra tereli a szót.
Mit csinál a legtöbb ember? Kis feladatot vállal be és nagy sikerélményt szeretne. De a kis eredmény az nem lesz nagy durranás. Márpedig ők nagyot szeretnének. És ebből jön a frusztráció. A frusztrációból pedig az irigység. Irigyek lesznek arra az emberre, aki sikeresebb, de azt nem veszik számításba, hogy a nagyobb siker mögött mennyi munka áll.
Az élet kockázat, s minél többet szeret az ember, annál több kockázatot vállal. Az élet millió kockázata közül a legnagyobb a felnövés kockázata. A felnövés nem más, mint az átmenet a gyermekkorból a felnőttkorba. Ami azt illeti, ez nem annyira lépés, mint inkább egy félelmetes ugrás, amire a legtöbb ember egész életében képtelen.
Tudják, hogy van ez. Néha találkozunk egy csodálatos emberrel. De az csak rövid időre szól. Talán vakáción vagy vonaton vagy akár a buszra váró sorban. És ők egy pillanatra megérintik az életünket, de ez az érintés különleges. Ahelyett, hogy keseregnénk, mert nem lehetünk velük tovább, vagy nincs alkalmunk alaposabban megismerni őket, nem jobb-e örülni annak, hogy egyáltalán találkoztunk?
Jó lenne tudni – van-e egyáltalán barátság? Most nem arra az alkalmi örvendezésre gondolok, mellyel két ember megörül egymásnak, mert életük egyik szakaszában bizonyos kérdésekről egyformán gondolkoznak, mert hasonló ízlésük, megegyeznek kedvteléseik. Ez mind nem barátság. Néha már azt hiszem, ez a legerősebb kapcsolat az életben... talán ezért ilyen ritka. S mi van az alján? Rokonszenv? Üres, híg szó, tartalma nem lehet elég erős ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért, csak rokonszenvből? Talán valami más?...
Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék... Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar,...meg kell tudnia azt, amit indítóoknak neveznek. ... Csak az igazság adhat választ...
Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet "dönteni", csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek. Minden más erőszakolt, esztelen, embertelen, talán erkölcstelen is. Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen... s akkor minden olyan egyszerű és természetes.
Azt mondod, hogy a szeretethez nem kell, nem is lehet "érteni"? Én is ezt mondtam, sokáig, az égre kiáltottam ezt a feleletet és vádat. A szeretet vagy van, vagy nincs. Mit is lehet "érteni" ezen?... Mit ér az emberi érzés, mely mögött szándék van, tudatosság?... mikor az ember öregszik, megtudja, hogy minden másképpen van, mindenhez "érteni" kell, mindent meg kell tanulni, a szeretetet is. Igen... Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek. Nem elég szeretni.
... vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek elő, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.
Mind voltunk már szerelmesek, de sosem tudjuk, hogy igaz szerelem e míg vége nincs. De mi van ha nincs is egy igazi, vagy kettő, vagy három, vagy négy, vagy öt? Mi van ha nincs is olyan, hogy igaz szerelem? És túlságosan félünk beismerni, ezért tovább színlelünk úgy teszünk, mintha azok lennénk, akik nem vagyunk. Fenekestül felforgatjuk az életünket, odaadjuk magunkat valaminek, amiről hisszük, hogy jobb, mint aminek magunkat hisszük. Mi van ha ez a valami, amit keresünk nem is létezik?
Igen, az élet utazás, melyet sokkal jobb társsal az oldalunkon megtenni. A társ persze szinte bárki lehet. Egy szomszéd az utca túloldaláról vagy a férfi az ágy másik feléről. A társ lehet egy anya telve csupa jó szándékkal, egy gyerek, aki mindig rosszba sántikál. Mégis minden jó szándékunk ellenére néhányan útközben elveszítjük a társunkat. És akkor az utazás elviselhetetlenné válik. Tudják az ember sok mindenre teremtetett, de arra, hogy magányos legyen biztosan nem.
Elme fel nem foghatja micsoda erő rejlik a szeretetben. Embert próbáló időben tartja bennünk a lelket és kivételes önfeláldozásra késztet. Tisztességes férfiakat sarkall a legsötétebb bűnökre és hétköznapi asszonyokat ösztönöz rejtett titkok kifürkészésére. És jóval azután is, hogy elmentünk, a szeretet megmarad az emlékeinkbe égve. Mindnyájan vágyunk a szeretetre, de néhányunk miután rálelt, azt kívánja, bárcsak sohase találta volna meg.
Becsületes, jó ember vagy? Erre alapozod az önbizalmad? Mindenki szeret? Engem is szerettek... Azt hiszed, kevesebbet szenvedsz majd, mert szereted ami jó, ami igaz?
Azt kérded ki az igazi, ki a valódi barát? Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát. Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját, kit csendesen megvigasztalsz ha könny borítja arcát, ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát. Kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát. Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod, s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod őt, vagy túlszárnyalod. Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti, kivel jó a csend szavát hallgatni s együtt merengeni. Kinek nem számít mit vétesz, kis-e vagy nagy hibát, kivel ha beszélhetsz könyebbé válik ez a nehéz világ. Az az igazi barát, kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz, s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz. Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér, a világ összes, minden kincsénél. Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod, kinek barátságát minden körülmény közt vállalod...
Mindennek megvan a maga oka. Ahogy valaki viselkedik annak is. Csak az ok, nem mindig az, amit hiszünk!
A felhasználói élmény fokozása érdekében már mi is használunk cookie-kat a Network.hu oldalon.
Az oldal használatával beleegyezel a cookie-k alkalmazásába. További információ: itt.
Kommentáld!