Ma arra döbbentem,alig vagyok befogadóképes.Hiszen az egész világ nem lehet a miénk,csak annyi amennyit képes vagyok befogadni.Ilyenkor csak elvagyok magamban,nézem az ismerős tárgyakat magam körül,s élvezem a belső,külső nyugalmat.Már nem félek magamtól ,a magánytól,tudom,hogy az is jó valamire.Az alkotásra mindenképp.A magányt úgy fordítanám le,hogy egyedül maradni magammal.Az információáradat elönti,felfalja az embert,s idegbajos hangyaként futkoz ide-oda.A főnökömet idegesíti a nyugalmam.Ha tudná mennyi energiát áldozok a nyugalmamra,míg Ő a karrierjére áldozza fel a nyugalmát! Még maga a szó is:karrier! Katonás,ropogós,kopogós,érzelem nélküli.Utálom! Persze a finnyásságomnak is megvan a hátulütője:nem dúskálok az anyagiakban.No meg aztán,rossz időben voltam rossz helyen.Nem baj,fő a nyugalom!