Richard Bach: Illúziók (részlet)

"Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszak - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Végül azonban az egyik lény így szólt: "Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folik.

Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar.

Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."

A többi lény kinevette, és azt mondták: "Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, melyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.

Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.

Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel:

"Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"

És a sodródó így szólott: "Dehogy vagyok és Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok

.

A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland."