Huszonhat éve dolgoztam.  Folyamatosan, mindenféle megszakítás nélkül,mindig is bankban.  Pörögtem, mint a keljfeljancsi. Teljes erőbedobással. Hosszú évekig tartó túlórázásokkal.

Soha nem lazítva, vagy kiengedve a gyeplőt.

Aztán 2 hónapja közölték velem, hogy sajnos leépítést kell eszközölniük, és tőlem is el kell búcsúzniuk.

 A meglepetéstől elakadt a lélegzetem, aztán meg olyanná vált az egész, mintha kívülről néznék egy gyorsan pörgő filmet....ez nem velem történik, bizonyára....

Még azért kedvesen megkértek, hogy pár napig járjak be, hiszen elkel a segítségem.

Az, hogy még 19 évet kötelező volna dolgoznom, az mostmár törvényi kötelezettség. Igen. De ha az  újbóli alkalmazásom rajtam kívül álló okok miatt nem sikerül, akkor mi lesz?

Aztán, ahogy telnek a napok, - persze szorgalmasan bújom a hirdetéseket, néhány interjún voltam, de többnyire újabb és újabb fejvadász cégeknél, akik hol azt mondták, hogy van esélyem, hol pedig azt, hogy hosszú hónapok is eltelhetnek, amíg találok egy új lehetőséget.

Gondoltam már arra, hogy a tárgyalási szintű angolommal milyen jó lenne például egy kiscsoportos magánoviban tanítani a piciket, ennek legalább lenne értelme.
Vagy fordítási munkákat vállalni, vagy távmunkában itthon dolgozni.

Ez mind mind szée elhatározás, de a valóság más.

Valahogyan, valamiből élnem kell ezekben a hónapokban, amikoris a válság rányomja pecsétjét mindenre, ezt tudjuk, érezzük mindannyian.

Szeretném, ha  network-ösök összeállnánk, és megpróbálnánk egymást segíteni.

A módszert egyelőre nem tudom, de mivel 45 éves elmúltam, azt gondolom, nem valószíű, hogy a problémámmal egyedül állnék akár ezen a fórumon is.....

A véleményeteket és a segítségeteket várom.

Kinga