Szarvasgomba és csalánleves

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                          Előszó

 

A könyv alapját egy sörözőben elhangzott visszaemlékezés ihlette, ahogy a regény végén ez ki is derül az olvasó számára. A történetben szereplő ifjabb József egy pohár sör mellett mesélte el részben saját, de elsősorban édesapja kalandos, kontinenseken átívelő, több országon végignyúló életútját. Az események több mint száz évet ölelnek fel, és végigvezetik az olvasót azon, hogy az édesapa és maga József is hogyan lett kommunista, ennek folyományaként az apa miként került Brazíliába, az Egyesült Államokba, majd a volt Szovjetunióba, milyen viszontagságokon ment keresztül a család, és végül, már majdnem öregemberként hogyan került ismét haza, szülőföldjére, együtt Moszkvában született fiával. Megtudjuk, hogy agilis kommunistából hogyan lett az édesapa öregkorára lelkileg meggyötört, megkeseredett, labilis lelkivilágú, bizonytalan világnézetű öregember.

   A regényben szereplő országokon és fővárosokon kívül az összes többi említett földrajzi helység, valamint a történelmi személyiségek neveit kivéve, az összes szereplő neve a fantázia szüleménye, esetleges megegyezés valós személlyel csak a véletlen műve lehet.

   Ugyanilyen módon csak a történet váza, a négy országon átívelő életút tekinthető igaznak, József elbeszélése alapján. A kerettörténetet kitöltő, konkrétan leírt események, történések tehát szintén a képzelet szüleményei a történelem valós eseményeinek figyelembevételével.

      

Magyarország 1895 – 1919

 

 

 

   A tél már az utolsókat rúgta ugyan, de még hideg volt, éjjelenként még többnyire fagypont alatti hőmérsékletekkel. A Kocsenás család kis parasztháza a falu szélén állt, ilyenkor éjszaka csend volt, csak a kutya morgott időnként, ha valamilyen, az emberi fül számára hallhatatlan neszt észlelt. Bent a szobában és kint a konyhában is égett a petróleumlámpa, Kocsenás József és neje negyedik gyermekük érkezését várták. A férj felöltözve várta a pillanatot, amikor indulnia kell majd Örzse nénéért, aki emberemlékezet óta segédkezett a környéken az újszülöttek világra hozatalában. Nem volt hivatásos bábaasszony, de értette a dolgát. Máriának a kora esti óráktól az volt az érzése, hogy ma éjszaka világra fogja hozni gyermekét. Már az ezt megelőző napokban is volt néha ilyen érzete, de ma este biztosnak érezte az esemény eljövetelét. Mária az ágyban feküdt, József ott ült mellette, néha beszélgetni próbáltak egymással, de ezek a próbálkozások néhány szó után mindig hallgatásba torkolltak. József időnként felállt, kiment a konyhába, sodort magának egy cigarettát és húzott egyet a demizsonból. Idegőrlő volt ez a várakozás József számára, nem tudott igazán mit kezdeni magával. Az is átvillant az agyán, hogy mi lesz, ha komplikációk lépnek fel, ha Örzse néne tudása kevésnek bizonyul. Orvos csak a városban, innen húsz kilométerre van. Lovas kocsival bemenni közel két órát is igénybe vehet. Mária jobban tűrte a nehezen múló perceket, ő anya volt és a természet első számú parancsát készült éppen teljesíteni, azt, amit a természet a női nemre kirótt. Számára a csecsemő születése a legnagyobb boldogságot jelentette az életben, akkor is, ha ez fájdalmakkal járt együtt, tudta, hogy mi vár rá, nem először készült új életet adni.

   A kinti nyirkos hideg sem kedvezett ilyenkor a jobb hangulatnak, már délután ötkor teljesen besötétedett, a petróleumlámpák fénye éppen hogy csak megvilágította valamennyire a két helyiséget. A másik szobában a három gyerek nyugodtan aludt, ilyenkor télen általában már este nyolckor ágyban voltak, hiszen nem nagyon lehetett semmit csinálni a házban. Mária eltitkolta előlük, hogy a kistestvérük valószínűleg ma éjszaka fog megérkezni. Nem lett volna értelme, sőt kifejezetten zavaró lett volna, ha izgalmukban folyton kikukucskálnak a szobájukból.

   – József, azt hiszem, indulhatsz – hallatszott egyszer csak a szobából, úgy éjjel féltizenegyre járhatott az idő, a férj épphogy csak rágyújtott a petróleumégő lángjáról a konyhában.

   – Igen, megyek – fejébe húzva kucsmáját és belebújva bekecsébe, a családfő kilépett az ajtón.

   Örzse néne csupán néhány háznyira lakott és tudta, hogy bármelyik pillanatban hívhatják Kocsenásékhoz. Korábban úgy egyeztek meg, hogy József majd az ablakot zörgeti meg erőteljesen, hogy azonnal felébredjen, ha eljött a pillanat.

   – Igen – válaszolt Örzse néne szinte azonnal.

   Ruháit, két perc sem telt bele, magára kapkodta és gyors léptekkel indultak visszafelé. Nem múlt el összesen több mint egy negyedóra és már ott álltak a vajúdó asszony ágya mellett. A szülés minden baj, komplikáció nélkül lezajlott, Mária egészséges fiúgyermeknek, Mihálynak, adott életet.

 

   Mihály egy amolyan, az akkori idők szerint nem teljesen nincstelen, de jómódúnak korántsem mondható paraszti családba született - negyedik gyermekként, 1895. február 26-án. Ritkán volt beteg, szépen fejlődött, többi testvéréhez képest sokkal hamarabb tanult meg járni és hamarabb kezdett el beszélni.  Kora gyermekkorától részt vett a család megélhetését biztosító munkálatokban, etette az állatokat, segített a szántásban, vetésben, termény- betakarításban. Értelme már kora gyermekkorában kitűnt, már iskolás kora előtt ismerte a betűket és a számok összeadásában sem nagyon tévedett. Testvéreivel ellentétben jó tanuló lett az iskolában, és a falusi tanító úr később sokat győzködte a családfőt, hogy bizony ennek a fiúnak tovább kellene tanulnia.

   – Kocsenás gazda, vétek, ha ez a gyerek nem tanulhat tovább, vág az esze, mint a beretva.

   – Hagyjon mán engem, tanító úr, nem a mi fajtánknak való az ilyesmi, no meg nem is telik rá, nincs nekünk feleslegesen kidobni való pénzünk. Megleszünk mi emígy is jól.

   – Higgye el, én csak a gyerek javát akarom, hallgasson rám.

   De az apa a tovább tanulásról kezdetben hallani sem akart, mondván, mi értelme lenne, különben sem tudná a család állni a taníttatást, miközben a szorgalmas, segítő kezek is ugyebár kiesnének a munkából.

   Mihályban azonban hatalmas ambíció volt, egyre csak puhítgatta apját, hogy a nyári szünetben, amikor a munka dandárja folyik, úgyis otthon lenne az iskolai szünet miatt, és természetesen reggeltől estig tevékenykedne, elvégezve minden munkát.

   – Édesapám meglátja, minden rendben lesz, a nagy munka úgyis a nyárra esik.

   – Megmondtam fiam, hagyd abba a rimánkodást. Minek tanulnál? Semmi haszon abból nem származna.

   – De édesapám…

   – Gyere, etessük meg a disznókat, van mára éppen elég dolog, nem érek rá itt veled felesleges dolgokról szaporítani a szót.

   Testvérei is ígéretet tettek, hogy ők majd dolgoznak Misi helyett is. A négy elemit még kijárta, de apja hajthatatlan maradt, Mihály nem mehetett gimnáziumba, tíz évesen részt vett mindenben, csak nagy ritkán csatlakozhatott a falubeli gyerekekhez egy kis játszadozás kedvéért. Terveiről azonban nem tudott lemondani, állandóan nyomást próbált gyakorolni édesapjára, amit a tanító úr is mindig megtoldott, amikor időnként összefutottak a faluban.

   Mária asszony igyekezett gyermekeit vallásosan nevelni, vasárnaponként elvitte őket a templomba istentiszteletre. Férje csak évente kétszer tartott velük, karácsonykor és húsvétkor. A kis Misiben ez kételyeket szült, hogyan lehet az, hogy az egyik szülő heti rendszerességgel, míg a másik csak nagyon ritkán járul Isten színe elé, ugyanakkor teljes egyetértésben élnek, nincsenek köztük viták még ebben a kérdésben sem. Isten elvárja híveitől a teljes odaadást, vagy mégsem így van?

   A következő tanévben, egy év kihagyással, a családfő nagy nehezen engedett. Misi mégis csak bekerült a húsz kilométerre lévő kisváros nyolc osztályos, egyházi gimnáziumába. Bentlakásos tanuló lett, hiszen az egyetlen közlekedési eszköz a lovas szekér volt, ami ugyebár két-két óra utazást jelentett volna oda-vissza, arról már nem is beszélve, hogy kétszer kellett volna az utat megtenni, hajnalban és a tanítás végeztével délután. Valahogy az is elintéződött, hogy a bentlakásos koszt-kvártélyért csak egy jelképes összeget kellett fizetni.

   Mihály állta a szavát, kiváló tanuló volt és a szünetekben megállás nélkül dolgozott a családi gazdaságban. Tanulótársai szülei közül voltak olyanok, akik az ő terményeikből, tyúkjaikból, kacsáikból vásároltak, ily módon is hozzájárult Misi tanulása a családi pénztárcához. Ez a tény végleg arra ösztökélte a keményszívű családfőt, hogy megbékéljen a helyzettel, hiszen az új helyzet további bevételt jelentett a családi kasszában. Szünetek idején, amikor a lovas kocsi éppen hozta vagy vitte a kisfiút a városba, a szekér hátulja mindig jól meg volt pakolva. A terményeket, a baromfit, pedig József a megadott címekre házhoz szállította.  

   Az élet nehéz volt és a század elején már szórványosan terjedtek azok a nézetek itt a kisvárosban is, ahol Misi tanult, hogy létezhet egy igazságosabb társadalmi rend. Voltak, akik elbizonytalanodtak és voltak, akik szimpatizáltak, sőt hittek abban, hogy létezhet olyan társadalmi formáció, ahol az emberek egyenlők, és a javakból való részesedés is igazságosabb módon valósul meg, nem sejtve azt, hogy mindez majd milyen tragédiákhoz fog vezetni a későbbiekben.

   Nos, Misit már a gimnázium felsőbb osztályaiban megcsapta e gondolatok szele. Látta azt, hogy néhány osztálytársa, azok családjai viszonylag gond nélkül élnek, mindig kerül valami az asztalra, és nem is kell látástól vakulásig dolgoznia a szülőknek a javak megszerzéséért. E gondolatok azonban ekkor még nem nagyon vertek mély gyökeret nyíló tudatában, a tanulásra koncentrált, és érdeklődése hamar a mérnöki pálya felé fordult.

   Az új eszmék tagadták Isten létezését. A gimnáziumban pedig papok tanítottak, kötelezőek voltak a napi imádkozások, gyakoriak az istentiszteletek. Misi erőltetettnek érezte ezt a légkört. Olyasmit is tapasztalt, igaz az iskola falain kívül, hogy a papok időnként mást prédikálnak, mint amit tesznek. A városban volt egy pap, akiről az a hír járta, hogy van egy özvegyasszony szeretője. Az iskolában tanult természettudományos jellegű tárgyak, a kémia, fizika, biológia törvényszerűségei is ellentmondóaknak tűntek a vallás dogmáival szemben.

   Ugyanakkor kicsi gyermekkorától kezdve, főleg édesanyja nevelésén keresztül, hitt Isten létezésében. A szülői házból hozottakat senki sem képes teljes mértékben száműzni tudatából. Az ezzel kapcsolatos lelki skrupulusai felett végül úgy tért napirendre, hogy Isten nem haragudhat meg azokra, akik becsületesen élnek, nem lopnak, nem követnek el egyéb bűnöket. A világon különben is sokféle vallás létezik, ahol az előírások, tilalmak mind más és más formában jelennek meg. A társadalmi egyenlőség gondolata sem volt szerinte ellentmondásban valamilyen felsőbbrendű lény létének elismerésével. Misi tehát felnőtt korára nem lett sem vallásos, sem istentagadó. Amíg otthon volt, ő is eljárt a családdal a templomba a nagy keresztény ünnepeken. 

   Érettségi után irodai munkát ajánlottak fel neki a szomszédos, nagyobb falu elöljáróságán. Édesapja most már örült, hogy fia továbbtanult és örült a lehetőségnek, fiából úgymond értelmiségi lesz.

   – Misikém, hát mégis csak jó, hogy tanultál, úriember leszel, fiam.

   De Misinek más tervei voltak, a József Nádor Műszaki Egyetemre akart menni. Apa és fia között megint kialakult némi disszonancia, de ez viszonylag hamar lecsillapodott. Misi felkerült Pestre. Két másik, szerény anyagiakkal rendelkező évfolyamtársával együtt kivettek egy szegényes berendezésű, közepes méretű szobát albérletbe. Ekkor a fiú már teljesen önálló volt anyagi értelemben. Mindenféle munkát elvállalt, rakodott vagonokat pályaudvarokon, takarított, cipelte a hordókat egy vendéglőben, és ki tudja még mi mindent csinált.

   Elsőéves volt, amikor kitört az első világháború. Tanulmányai miatt kezdetben nem hívták be katonának. Vizsgáit mindig időben abszolválta, de kevés szabad idejében szerette azok társaságát keresni, akik egy jobb társadalmi rend eljövetelében hittek. Rendszeressé váltak az ilyen beszélgetések, és Mihály egyre jobban magáévá tette a kommunisztikus eszméket. Ezek a momentumok nem maradtak rejtve az egyetem oktatói előtt sem. Szorgalmáért, eszéért élvezte tanárai elismerését, nézeteit viszont nem vették jó néven. Ki tudja, hogyan történt, lehet, hogy a tanárai közül is valaki közbenjárt, hogy Misit besorozzák, de az is tény, hogy a háború végéhez közeledvén már csak nagyon kevesen úszhatták meg a behívóparancs kézhezvételét. 1917 nyarának végén ő is magára húzta a mundért. Ekkor már negyedéves volt az egyetemen. Nem volt sokáig katona, hamar megsebesült egy, az Isonzónál megvívott csatában és hazakerült. Felépülése után segített a mezőgazdasági munkákban a ház körül. A háborúnak a következő évben vége lett, de Mihály már nem fejezte be az egyetemet. Nem tudni pontosan miért, valószínű, hogy csak ki akart hagyni egy évet a zűrzavaros körülmények miatt, de az is elképzelhető, hogy nézetei miatt nem volt kívánatos az intézmény számára.

   Aztán tizenkilenc márciusában jött a felfordulás, kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

   Mihályt megkeresték városi barátai, azok, akikkel korábban eszmecseréket folytatott az új társadalmi rend megteremtésének lehetőségeiről.

   – Misi, köztünk a helyed. Eljött az idő, a mi időnk a cselekvésre.

   Mihályt kicsit meglepte az események hirtelen fordulata, de egyetértett, a munkát a családra hagyva a városba ment.

   Beszervezték, tanácstag lett a kisvárosban, ott, ahol középiskolai tanulmányait folytatta korábban. Részt vett a kezdődő államosításokban. Először az íróasztal mellett vették számításba a teendőket, aztán személyesen fel is keresték az érintetteket.  Magatartása, ha elfogadjuk azt, hogy melyik oldalon állt, ha az ő nézetei szemszögéből mérlegeljük a dolgokat, nem volt túlságosan agresszív, nála sokkal erőszakosabb, mondhatni véresebb kezű egyéniségek tűntek fel. Most már nem csak eszméi, de a hatalom is, kismértékben ugyan, de megszédítették. Vér nem tapadt a kezéhez, de sokaknak okozott kínos perceket, abban a hála istennek, rövid időszakban.

 

 

Brazília 1919 – 1925

 

 

A Tanácsköztársaság bukása után úgy érezte jobb elhagynia az országot. Tartott attól, hogy börtönbe kerülhet. Voltak szép számmal, akik biztosan szívesen tanúskodtak volna ellene a bíróságon. A menekülők többsége Bécs felé vette az irányt, ő is. Egyedül ment, nem csatlakozott senkihez. Néhány hetet Bécsben töltött, alkalmi munkákból tartva fenn önmagát, németül valamennyire beszélt, még a gimnáziumban tanulta. Egy egyedül élő öregasszonynál húzta meg magát a fáskamrában, nyár volt, fűteni nem kellett. Cserébe a lakhatásért eljárt a boltba, a néni mindig felírta egy papírra, hogy mire van szüksége. Mihály ezen kívül egyéb dolgokat is elvégzett a ház körül, takarított, rendben tartotta az udvart. A kerti csapnál mosakodott, csak a dolgát végezni járt be a házba.

   Közben lázasan gondolkodott, hogy hogyan tovább. Akart valamit az élettől, eszméin kívül volt benne nagyravágyás is. Ebben az időben tömegek vándoroltak ki Amerikába a szerencsés megélhetés reményében, ami a többségnek sikerült is.  Hazajönni nem mert, ezért úgy döntött, hogy az ő helye is az Atlanti-óceán túlpartján van.

   Némi pénz összegyűjtése után Olaszországon keresztül Marseille-be ment. A kikötők körül ólálkodott állandóan abban a reményben, hogy előbb-utóbb feljuthat valamelyik Amerikába induló hajóra. Közben rakodásoknál segédkezett, hogy fenntartsa magát. Megengedték neki, hogy egy használaton kívüli raktárhelyiségben húzza meg magát, ahol jó páran laktak még hozzá hasonló helyzetben lévő, lakással és rendes állással nem rendelkező francia és máshonnan érkezett férfiak.

   A szerencse nem váratott sokáig magára, igaz nem az Egyesült Államokba, de felkerült egy Brazíliába induló teherhajóra, ahol gépészeti ismeretei miatt hasznosítani tudták. Úgy egyeztek meg, hogy ellátást kap, fizetséget nem. A fő szempont az óceánon való átjutás volt természetesen. Kicsit bizonytalan volt, hogy várjon-e még egy kicsit a lehetőségre, hogy New Yorkba mehessen, de mivel az itteni alkalmi munkák nem látszottak folyamatosan biztosítottnak, úgy döntött, nem vár tovább. Ekkor már majdnem két hónapja volt itt.

   A hajóút majdnem két hétig tartott, az út során a teendők teljesítésével nem volt baj. A tisztekkel és a legénységgel is jó viszonyt alakított ki, igaz többnyire csak mutogatva tudott mindenkivel kommunikálni, a kapitányt kivéve, aki beszélt németül.

   Mihályban kavarogtak az érzések, nemcsak szülőföldjét hagyta hátra, de Európát is. Vajon visszakerül-e valaha is az életben? Hogyan lesz odaát? Szabad idejében a végtelen vizet kémlelte, a hatalmas kékséget, amely úgy tűnt, hogy örökre maga köré zárta a hajót és a fedélzeten lévőket. A nyílt óceánon az egész út alatt csak egyetlen hajót láttak, amely Európa felé haladt. Mindkét hajó kürtjelzéseket adott le egymásnak és egy zászló felvonásával is tisztelegtek.  Egyszer vihar is kitört, aminek elmúltával a tengerészek csak legyintettek, hogy semmiség volt az egész. Mihály nem úgy érezte, még két nap múlva is kavargott a gyomra.

   A hosszú út után egyszer csak egyre több hajó került látótérbe, majd nagyon lassan, fokozatosan kirajzolódott a szárazföld. Néhány órával később Mihály Rio de Janeiróban lépett Brazília földjére.

 

   A hatóságok a hajót szinte nem is ellenőrizték. Két egyenruhás ugyan feljött a fedélzetre, vetett néhány pillantást a rakományra, a kapitány átadott nekik egy dossziét, amit sietve átlapoztak, az egyik papírra ütöttek egy pecsétet, szalutáltak és távoztak.

   Mihály szabadon távozhatott a kikötőből miután elbúcsúzott a hajó személyzetétől.

   Zsebében volt elég pénz ahhoz, hogy néhány napot átvészeljen munka nélkül. Először is keresnie kellett valami fedelet a feje fölé. Azt sem tudta, hogyan fogjon neki, nem ismert senkit és semmiféle helyismerettel sem rendelkezett természetesen. A nagy meleg miatt betért egy pohár sörre egy ivóba. A kocsmároson kívül két középkorú férfi ült egy asztalnál, csendesen kortyolgatva italaikat. Mihály a sörre és egy pohárra mutatva magyarázta el, hogy mit szeretne fogyasztani. A két férfi sűrű pillantásokkal szemlélte a jövevényt. Egy idő után az egyikük átszólt Mihály asztalához, de persze ő egy szót sem értett az egészből.

   – Alemo? – szólalt meg újra a férfi, most már csak egyetlen szót mondva jó hangosan.

   Mihály széttárta karjait, jelezve, hogy így sem megy a társalgás.

   – Inglo? Frances?

   Most már tudta, hogy mit akarnak.

   – Ungarisch – mondta németül.

   A férfi először értetlenül nézett, de hirtelen felcsillant a szeme.

   – Ah, Hungaro, Budapest.

   – Si, si – vágta rá Mihály, mert tudta, hogy olaszul így kell helyeselni, hátha ez bejön itt is.

   A férfiak mindenáron beszédbe próbáltak elegyedni és rendeltek még egy pohár sört Mihálynak. Ő pedig úgy gondolta, kihasználja az alkalmat, hátha tudnak segíteni neki a szálláskerítésben. Egy számolócédulán rajzolt egy házat, aztán egy ágyat és mutatóujjával böködte a mellét. A szemkontaktus is segített a megértésben.  A harmadik pohár sör elfogyasztása után intettek, hogy Mihály menjen velük, az egyikük a falon lévő órára mutatott, majd bal kezével, nyitott tenyérrel kétszer erőteljesen legyintett. Mihály megértette, hogy tíz perc gyaloglás után valahová odaérnek majd, és ott esetleg történik valami az ő lakhatására vonatkozóan. Egy szegényes kinézetű, földszintes sorház előtt álltak meg. Az egyik ajtó előtt egy idősödő nő ruhát teregetett egy kötélre, ami két fa ágai között volt kihúzva.  A férfiak odamentek hozzá és hangos beszélgetés vette kezdetét. Végül intettek neki és elindultak be a házba, Mihály követte őket. A kis előszobából balra nyílt egy ajtó, ide tessékelték be. A szoba padlóját olcsó szőnyeg borította, az egész nem volt több kilenc-tíz négyzetméternél. Egyik oldalon egy ágy, másik oldalon egy szekrény, az ablak előtt középen egy kopott asztalka egy székkel.

   A nő egy papírra leírta a szoba árát, utána egy perjelet téve, majd egy 30-as szám került a papírra, ismét perjel, amit a 31-es szám követett. Mihály felfogta, hogy a szoba havi bérleti díjáról van szó.

   – Si, si – mondta és a lakáskérdés pillanatnyilag megoldódott.

   Mihály nem akarta, hogy később valamilyen kellemetlensége támadjon, ezért két nap múlva elment a rendőrségre, hogy bejelentse érkezését és rendezze valahogyan ittlétét. Amikor megérttette magát annyira, hogy a rendőrtisztviselő felfogta, hogy Mihály németül beszél, leültették, és hosszas várakozás vette kezdetét. Jó másfél óra múlva behívták egy irodai helyiségbe, úgy látszott, hogy addigra sikerült német tolmácsot keríteni. Két hét múlva kapott valamilyen ideiglenes papírokat.

   Az emberek szegénysége volt az, amit először érzékelt. Nagy volt a piszok a hatalmas városban, vigyázni kellett, mert az embert könnyen kirabolták, megtámadták akár fényes nappal is az utcán. Nehezen viselte a meleget is, hiszen Rio de Janeiro már a Baktérítő közelében fekszik. Talán nem is annyira a meleg volt kellemetlen számára, hanem a rendkívül magas páratartalom. A hőmérő higanyszála ugyanis ritkán emelkedik harminc fok fölé, még januárban sem nagyon, ami itt a legmelegebb hónap. A minimum húsz fok viszont télen, július- augusztusban is megszokott volt.

   Mihály itt is talált magának három héten belül állandó munkát. Erre nagy szüksége is volt, hiszen pénze már lassan teljesen elapadt. Egy közepes méretűnek számító műhelyben alkalmazták, ahol a főnök tizenkét munkást foglalkoztatott. Hamar kitűnt szorgalmával, de az elismerést igazán azzal vívta ki, hogy nemcsak a rábízott munkát tudta maradéktalanul elvégezni, hanem a meghibásodott gépeket, berendezéseket is meg tudta javítani. Egy idő után különböző ötletekkel állt elő, hogyan lehet a munkát jobban szervezni. Új, saját agyában született módszerek bevezetését javasolta a tulajdonosnak, és ezek az elképzelések mindig gyorsan sikeresnek bizonyultak.

   Kezdetben nagy nehézséget jelentett számára a portugál nyelv ismeretének a hiánya, mutogatással kellett mindent mások tudomására hoznia. De Mihály a nyelvek elsajátításával sem állt hadilábon. A műszaki beállítottságúak közül sokan vannak, akiknek egy másik nyelvet megtanulni nagy erőfeszítésekbe kerül. Ő ebben is jó volt, pár hét után már rendelkezett néhány száz szavas szókinccsel, kezdetben amolyan egy szavas beszédkészség alakult ki nála, a nyelvtani szabályszerűségek figyelembevétele nélkül, csak a kulcsszavakat tudta kimondani, kézzel-lábbal igyekezvén megadni hozzájuk az összefüggések magyarázatát. Az újonnan hallott szavakat, amelyeknek meggyőződött a jelentéséről, mindig felírta egy noteszbe és üres perceiben igyekezett azokat tudatában rögzíteni. Egy napon egy könyvesbolt felé vitte az útja, a kirakatban brazil kiadású angol, francia és német nyelvkönyveket pillantott meg. Bement és érdeklődött, nagy nehezen elmagyarázva, hogy mit is akar, hogy nincs-e véletlenül német kiadású portugál nyelvkönyv. Abban bízott, hogy német tudása elegendő ahhoz, hogy általa betekintést nyerjen a portugál nyelv rejtelmeibe. Nem volt, de az eladó felírt egy darab papírra egy címet, ahol külföldi kiadású könyveket árusítottak. Az utca néhány perc sétányira volt csupán. Magyar kiadású nyelvkönyvre, tudta, nem számíthat, valószínűleg Magyarországon sem adtak ki abban az időben még ilyen könyvet. A boltban szerencsével járt, rátalált arra, amit keresett. A leckék felépítése jól tükrözte az akkori poroszos oktatási módszereket. Párbeszéd nélküli szöveges rész, majd a szövegben szereplő nyelvtani jelenségek szabályokba sűrített magyarázata, végül fordítási gyakorlat. A könyv alkalmas volt arra, hogy a nyelvtani összefüggéseket többé-kevésbé meg lehessen tanulni. A német nyelvű magyarázatok, különösen kezdetben, nem voltak mindig érthetőek számára, de veleszületett intelligenciája, érzéke segített a dolgokat megemésztésében. Ezen kívül minden alkalmat megragadott a nyelv gyakorlására. Egyszóval, egy év után, mondhatni, meglehetősen jól beszélte a nyelvet.

   Közben szorgalmasan tevékenykedett a műhelyben, egy idő után ki nem mondottan ugyan, de ő lett a napi tevékenység irányítója. A műhely tulajdonosa tudta, hogy meg kell, hogy becsülje dolgozóját anyagiakban is, ha nem akarja, hogy beosztottja máshol keresse a boldogulását. Egy fél év után már jobban keresett, mint a többiek, egy év után pedig már dupla órabért kapott. Ekkor úgy döntött, hogy jobb lakásba költözik, olyanba, ahol van egy kis saját konyha, saját mellékhelyiségekkel. Nem volt itt sem különösebb luxus, de egyedül lakhatott. Időnként főzött is magának, és a még odahaza szerzett szerény szakácstudománya kiegészült egy-két helyi étel elkészítésének az elsajátításával. Egyik kedvenc csemegéje a feijoada lett, ami tulajdonképpen egy pörköltszerű étel, babból és különböző húsokból készül és ananász- vagy narancsszeletekkel szokás enni mivel meglehetősen zsíros. Szívesen csinált néha egy gulyásleveshez hasonlítható ételt marhahúsból és maniókából. A manióka növény gyökerét kell felhasználni a főzéshez, ami az őslakos indiánok fő eledelének számít emberemlékezet óta. Mihály szorgalmasan rakta pénzét élire, csak a legszükségesebbekre költött, élelemre, no meg fizette természetesen szerény lakásbérleményét. Vasárnaponként azért eljárt egy félig lepusztult vendéglőbe, ahol megevett valami meleg ételt és ivott egy-két pohár italt, a fő cél ekkor is az volt, hogy szóba elegyedhessen a többi vendéggel, azért, hogy tájékozódjon a világ folyásáról, és fejlessze közben nyelvtudását. Itt is azok társaságát kereste, akik elégedetlenek voltak a társadalom helyzetével, bár Európa kommunista eszméi itt nem nagyon éreztették hatásukat.

   Egyik nap Mihály elnézelődött egy utcai árus bódéjánál, csak úgy véletlenszerűen állt meg, nem sietett éppen sehová. Az árus sötét, cserzett bőre, hosszú sasorra, ébenfekete hosszú haja elárulta indián származását. Csecsebecséket árult, és az ilyesmi nem igazán vonzotta Mihályt. Szeme azonban most megakadt egy fából faragott, fekete színű maszkon. A faragás egy indián harcos arcát ábrázolta, a fejdísz tollai is fából voltak, látszott, hogy az egész alkotás egy darab fából lett kifaragva. A legfelső toll a hegyén át volt fúrva és vékony madzag volt átfűzve a lyukon, hurokra kötve. Ennél fogva egy falba vert szögre fel lehetett akasztani. Valahogy megfogta Mihályt ez a tárgy, kézbe vette, hosszasan forgatta, nézegette. Szépen mutatna a falon – gondolta magában. A portéka fillérekbe került. Úgy döntött, megveszi és otthon az ágya fölé akasztja. Azon kevés tárgyak közé tartozott, amit Mihály élete során, költözéseikor mindig magával vitt.

   Mihályt a nők társasága nem vonzotta túlságosan. Időnként ugyan gondolt arra, hogy jó volna, ha lenne állandó társa, egy nő, aki gondját is viselné, de munkája lekötötte, kevés szabad idejében meg szívesebben cserélt eszmét újdonsült ismerőseivel egy pohár ital mellett. Féltette függetlenségét is, úgy érezte, egy nő oldalán többé nem tehetne azt, amit akar. Érezte valahogy, hogy még nem állapodott meg, bár brazíliai tartózkodása kezdetén nem gondolt arra, hogy az Egyesült Államokba készült eredetileg, és csak a véletlen sodorta a brazil partokra. A pénzt hajtotta, gazdag akart lenni, de hogy pontosan miért, mit kezd majd egy esetleges nagyobb pénzösszeggel, nem fogalmazódott meg benne.

   Időnként írt szüleinek, de a kezdeti sűrűbb levélváltások megritkultak. Úgy két-háromhavonta azért tudatta, hogy jól van, miatta ne izguljanak. Édesanyjától gyakrabban érkezett híradás, e levelek végére édesapja is odabiggyesztett néhány üdvözlő szót. A levelek tartalma kizárólag személyes jellegű volt, a kialakult magyarországi politikai helyzetről egyáltalán nem esett szó.

   A műhely tulajdonosa, ahol dolgozott, özvegyember volt, a házasságból nem született utód. Két évvel Mihály érkezése után a főnök váratlanul, szívelégtelenségben meghalt. Az üzemet öccse örökölte, aki nem tudta, mit kezdjen a hirtelen nyakába szakadt műhellyel. Először el akarta adni, de Mihály ügyesen előadta saját verzióját, mi lenne, ha ő havi rendszerességgel bért fizetne a műhelyért és a felszerelésért, így a testvér rendszeres havi bevételhez jutna, a műhely is megmaradna, amit, ha később úgy dönt, még mindig értékesíthet. Elérte célját.

   A műhely további felvirágzásnak indult. Nem ő volt a tulajdonos, de tulajdonképpen mindenben ő döntött. Amolyan ügyvezető igazgatónak hívták volna manapság. Az alkalmazottak száma tizennyolcra emelkedett, szervezett, hatékony tevékenység folyt.

   Mihály végül is oda jutott, hogy vehetett volna már magának saját otthont, de a dolog nem érdekelte, jóformán csak aludni járt haza, így maradt a lakásbérlemény. Rendeződött az országban a jogviszonya is. Állampolgárságért még nem folyamodott, de állandó letelepedési engedélyt kapott. Közben tovább rakta élére a pénzt és egy idő után azzal állt elő az örökös elé, hogy megvenné a műhelyt. Ez nem sikerült azonnal, bár az illető kezdetben, mint tudjuk, el akarta adni örökségét, most azonban nem akart ráállni, hiszen a bérleti díj szépen hozott neki is, nagyobb pénzösszegre meg éppen nem volt szüksége.

   Mihály cselhez folyamodott, néhány hónap múlva azzal állt elő, hogy fel fogja mondani a bérleti jogot. Ezt nem gondolta ugyan komolyan, de tudta, hogy nincs más hirtelen a láthatáron, aki ilyen sikeresen irányítaná a munkát. Tudta azt is, hogy a tulajdonos is tisztában van ezzel, más vezetése alatt nagy lenne a valószínűsége annak, hogy az üzem majd hanyatlásnak indul, akár csődöt is mondhat, és akkor nincs bérleti díj sem. Mihály megint elérte célját, tulajdonos lett.

   Már majdnem négy éve élt Rio de Janeiróban, a műhelyben már huszonhárman dolgoztak, további bővítésre azonban már nem volt lehetőség, egyszerűen a falak határt szabtak a terjeszkedésnek. A tevékenység beállt egy adott szintre. Anyagilag a későbbiekben is hozta azt, amit eddig, de nem többet. Baj persze nem volt, Mihály busásan meg tudott élni, és munkásai is valamivel többet kerestek az átlagosnál.

   A vendéglői beszélgetések folytatódtak, Mihály most már több időt tudott szentelni a világ folyásának a megvitatására. Érdekes módon még mindig, sőt egyre erősebben vonzották az új kommunisztikus eszmék, annak ellenére, hogy társadalmi helyzetéből adódóan ezeket éppen elvetnie kellett volna, hiszen egy esetleges változás az ő vállalkozásának is pontot tett volna a végére.

   Az Oroszországban beállt új rend sajátosságairól viszonylag keveset tudott. A hivatalos sajtó általában csak röviden érintette a témát, értelemszerűen negatív értelemben szólva az ott történtekről. Hallott valamit a polgárháborúról, vörösök és fehérek harcáról, arról, hogy a vörösök egyre több sikert érnek el. Az újságok óva intették a világot az eszmék továbbterjedésével kapcsolatban. A szovjet határokon belüli valóságos helyzetről pedig igencsak kevés információ került ki. Az üldöztetésekről, a borzalmakról csak valami igen homályos kép alakult ki. Aki hitt az eszmékben, könnyen hajlamossá vált arra, hogy az ottani üldöztetéseket, szörnyű életkörülményeket igaztalannak tartsa. A kommunizmus eszméi terjedtek Amerikában is, ami az 1929-33-as gazdasági válság alatt komoly fenyegetettséggé vált az Egyesült Államokban.

    – Szerinted átveszik a hatalmat a munkások az USA-ban is? – kérdezte Pedro, egy az újdonsült ismerősök közül, az egyik beszélgetés alkalmával a bodega jellegű vendéglőben.

   – Szerintem úgy lesz, az új rend előbb-utóbb mindenütt győzni fog - vágta rá Alberto.

   Miguel, mert így hívták ismerősei Mihályt, csak hallgatott, nem tudta, hogy mit is mondjon. Tizenkilencben otthon ez nem sikerült.

   Ezek a beszélgetések nem tartalmaztak magas szintű filozófiai vagy politikai tartalmat. Mihály szívesen beszélt a dolgokról, de időnként kicsit unta is a társalgást, beszélgető partnerei nem voltak eléggé műveltek, a társalgás egy sekélyes szinten megfeneklett. Eljárt még közéjük, beszélt a tizenkilencben Magyarországon történtekről, de valahogy valami nem stimmelt, hiányérzete volt.

   A munka már nem kötötte le minden idejét, néha unatkozott is. Aztán mégiscsak megismerkedett egy nála három évvel idősebb, Portugáliából kivándorolt hölggyel, aki különváltan élt férjétől és egy étteremben pincérkedett, zárás után meg takarított. Már többször összefutott a nővel, hol a boltban, hol az utcán, egy idő után köszönni kezdtek egymásnak. A karnevál kezdete előtti napon Mihály kissé bátortalanul megszólította végre a hölgyet.

   – Hadd mutatkozzak már be, Miguel vagyok, igazából Mihály, Magyarországról kerültem ide néhány éve.

   – Elana, röviden csak Ela. Akkor maga is bevándorló, mint én. A férjemmel jöttünk ki öt éve. De már nem élünk együtt.

   – Hát magának azért könnyebb lehetett, nem voltak nyelvi problémái.

   – Hát az tényleg nem, volt viszont sok más, ami nem volt könnyű. De mindenkinek megvan a maga baja.

   – Nem vágyik vissza?

   – Nem is tudom, az igazság az, hogy néha eszembe jut a szülővárosom, de azt hiszem, hogy most már maradok. Megszoktam itt, és odahaza nincs senkim. A kislányom már itt született.

   – Látja, én meg teljesen egyedül vagyok… meghívhatnám egy kávéra, kicsit elbeszélgetnénk.

   – Hát nem is tudom, ma szabadnapos vagyok, de vár a munka otthon is.

   – Egy kávé azért beleférhet, na, jöjjön már, beszélgessünk egy félórát.

   – Hát jó, de tényleg nem maradhatok sokáig.

   Mihály és Ela beszélgetése jól elhúzódott, a félórából majdnem két óra lett. Szimpatikusak voltak egymásnak, ezt a vonzódást nyilván fokozta az a tény, hogy egyiküknek sem volt társa. A beszélgetés azzal zárult, hogy megbeszélték, hogy másnap együtt mennek megnézni a karneváli felvonulást, de Ela elhozza a kislányát is.

Éjszakába nyúlóan szemlélték másnap a színes forgatagot, de azért viszonylag korán távoztak, a kis Amanda álmos lett, és le kellett fektetni. Mihály hazakísérte őket, de Ela elköszönt a férfitől a bejárati ajtónál.

   Az elkövetkezendő napokban többször is találkoztak. Egy hét után Ela engedett Mihály többszöri próbálkozásának és felment a férfi lakására. Mihály a nőkkel szemben félénken viselkedett világéletében, most is félt sürgetni a dolgokat. Ela sem viselkedett kihívóan, de aztán mégiscsak úgy alakult, hogy egymáséi lettek, de hajnal felé a nő hazament, először hagyta magára hosszabb ideig a kislányát.

   A szerelmi együttlét mindig Mihálynál zajlott, a nő feszélyezve érezte volna magát a saját lakásán a kislánya miatt. Az együttléteket megrontotta, hogy Elának anyai kötelességei miatt mindig haza kellett sietnie, soha nem maradt éjszakára a férfinél, nem volt idő egyéb dolgokra. Ha készített valami ételt, azt otthon főzte meg és lábasban vitte át társának.

   Ha néha, napközben hármasban mentek valahova sétálni, nézelődni, a hangulat feszélyezett maradt, Mihály nem értett a gyermek nyelvén, és érződött, hogy a kislány sem kedveli anyja új ismerősét. A kislány éket vert kettőjük viszonyába. A kezdeti vágyak tompulni kezdtek, és a vonzalom nem tudott kiteljesedni, egyre jobban elhidegültek egymástól és a kapcsolatnak egyszer csak vége szakadt.  Mihály ismét magányossá vált.

   Közben kósza hírek kaptak lábra arról, hogy nem brazil állampolgár a jövőben nem alkalmazhat majd többet, mint 10 főt vállalkozásában. Ha igaz a hír, akkor az üzem tevékenységét vissza kell majd fogni, több mint a felére. Holott inkább fejlesztett volna még. Az állampolgárságra meg jócskán kellene várni, ebben az irányban Mihály még semmilyen lépést nem tett.

   Mihály ki nem mondottan ugyan, de kezdett elégedetlen lenni. Már hat éve élt az országban, a naptár 1925-öt mutatott. Társa nem volt, egyedül kellett gondoskodnia a mosásról, a takarítást hetente egyszer elvégezte egy asszony a szomszéd házból, csekély fizetség fejében. Egyedül kellett kitalálnia, hogy mit egyen, ez különösen nehezére esett. Utált a boltba járni, mert nem tudta határozottan eldönteni, hogy mit is vegyen, annak dacára, hogy férfi létére egész jól elboldogult a konyhában is. Csak az éttermi étkezések hoztak némi változatosságot étrendjében. Rendkívüli módon idegesítette, hogy esetleg vissza kell, hogy fejlessze tevékenységét, ha tényleg igaznak bizonyul majd a hír a külföldiekre vonatkozóan. A barátaival történő beszélgetések is már ugyancsak érdektelenné váltak, mindig ugyanazt szajkózták, közben nem sok fogalmuk volt sem Európáról, sem az orosz viszonyokról.

   Elkezdett esténként a kikötőbe járni, hosszú, több órás sétákat tett, gondolatai ide-oda cikáztak, miközben hosszasan bámulta a nagy teherszállító hajókat. Néha betért a kikötői kocsmába egy italra is, ahol szóba is elegyedett matrózokkal, a nagy hajókon szolgáló személyzettel, akik nem régen érkeztek vagy rövidesen útra kelnek. Megismerkedett egy kapitánnyal is, akit egy hajózási társaság alkalmazott, nem a saját hajóját parancsnokolta. A hajó New York és Rio között végzett teherszállítást. Mihály elmondta, hogy honnan származik, mit csinál Brazíliában.  A kapitány meg beszélt New Yorkról, az Egyesült Államokról, a korlátlan lehetőségek országáról.

   – Persze, maga már itt is megtalálta a szerencséjét, boldog ember lehet.

   – Hm, talán – mormogta Mihály.

   Aznap este nem aludt el sokáig. Régi álmai tértek vissza. Amerika, a korlátlan lehetőségek országa és ahol egyre többen érdeklődnek az új politikai eszmék iránt is. A kettő persze ellentmondott egymásnak, ahol könnyű meggazdagodni, ahol az emberek jól élnek, ott miért lenne szükség változásokra? De Mihály tudatában ez az ellentmondás valahogy nem kristályosodott ki.

   A hajó még két hétig állt a kikötőben, karbantartási munkákat kellett rajta elvégezni.

   Mihály másnap előadta a kapitánynak az éjszaka folyamán megvilágosodott gondolatait. Hosszú kertelés után előhozakodott. Mi lenne ha, elvinné őt a kapitány New Yorkba?

   – A hajó nem az enyém, különben is a személyszállítás tilos, nem is lenne hely, a személyzet priccsein kívül nincs fekvőhely sem.

   – Ellennék én valahogy a hajó gyomrában, a szén között, akárhol.

   Mihály nem erőltette nagyon a dolgot, nehogy teljesen elriassza a kapitányt az ötlettől.

   Két nap múlva óvatosan újra felhozta a témát. Beígért egy vonzónak tűnhető összeget is a szolgáltatásért.

   – Hát tulajdonképpen az odajutást még meg lehet oldani, baj a partraszálláskor lehet, mivel nincsenek papírjai. A bevándorlókat hozó hajók pedig Ellis Islandre érkeznek. Ha vállalja azt, hogy ha kirakodás közben elcsípik, akkor azt mondja, hogy maga a tudtom nélkül szökött fel a hajóra, hát… akkor legyen, nem bánom.

   Mihályt aggasztotta az is, hogy a műhely sorsáról nem rendelkezett. Volt egy munkatársa, akire szívesen átíratta volna a tulajdonjogot, de erre már nem volt idő, sorsára hagyta azt, amit ha nem is ő hozott létre, de mindenképpen ő virágoztatott fel. Az is megfordult a fejében, hogy ha a dolgok az USA-ban nem jönnek össze, még mindig visszatérhet ide és folytathatja azt, amit hátrahagyott, legfeljebb kevesebb alkalmazottal. De az élet úgy hozta, hogy soha nem tudta meg, hogy mi lett a műhely sorsa.

   Öt nap múlva Mihály örökre búcsút intett Brazíliának, a szenes raktér kis ablakán át figyelve az ismert partok távolba veszését. Egy kis táskában volt minden ingósága, főleg alsóruha, egy nadrág, egy zakó. Készpénzét a rajta lévő nadrág szárának alsó részébe varrta be.

   Három matróz, akik a raktárba bejáratosak voltak be volt avatva, ők hoztak a potyautasnak élelmet, vizet is. A kapitány is lejött időnként, nem túl gyakran, megnézni, hogy minden rendben van-e. Az út egyébként tizenkét napig tartott eseménytelenül. A legénység többi tagja tudomást sem szerzett a potyautas jelenlétéről. A fő kellemetlenséget az jelentette, hogy Mihály csak egy fél vödör vízben tudott valamelyest megmosakodni naponta egyszer, bár ebben a korban mindenki kicsit hasonló módon tisztálkodott még, a fürdőszoba újdonságnak számított, és általában egyszer egy héten volt csak meleg víz.

 

Amerikai Egyesült Államok

1925-1933

 

 

   Mihálynak sikerült észrevétlenül lelopóznia a hajó fedélzetéről. Úgy gondolta, hogy jobb, ha valahogyan mégiscsak legalizálja tartózkodását. Ebben az időben mindenki bebocsátást nyert, az egyetlen probléma az volt, hogy ő nem Ellis Islandre érkezett a tömegekkel. Rövid morfondírozás után úgy döntött, hogy felkeresi a rendőrséget, de egy olyan mesét ad elő, hogy a hajó kapitányára ne hozhassa rá a bajt. Azt adta elő, hogy Brazíliából került egy hajóval a Bahama szigetekre, ez a hely akkoriban még angol gyarmat volt. Nassauban, a kormányzósági székhelyen aztán fizetett valakinek, hogy hozza át a Miami közelében lévő partokra. Innen jött fel New Yorkba, és most döntött csak úgy, hogy kéri a bevándorlási engedélyt. Probléma nem volt, az engedélyt megkapta.

   Pénzét, jelentős veszteséggel ugyan, de átváltotta amerikai dollárra. Sokat gondolkozott azon, hogy hogyan tovább, hol telepedjen le, legalábbis hol kezdjen bele valamibe, ahonnan, ha a dolgok nem kedvezően alakulnak, tovább lehet állni. Tudta, hogy egy régi barátja Bostonban él, ő is a kommunizmus magyarországi leverését követően jött el. Nem tartott fenn vele semmilyen kapcsolatot, még a címét sem tudta, de azt ki lehetne deríteni. Minden nagyobb városban voltak szervezett magyar közösségek, általuk biztos rá lehetne találni az ismerősére. De hamar elhessegette a gondolatot, két okból is. Az egyik, hogy ez a barát egyáltalán nem biztos, hogy olyan helyzetben van, hogy segíthetne az induláshoz, meg aztán, ha tudna, sem biztos, hogy ezt meg is tenné. A másik ok azonban sokkal többet nyomott a latban. Michigan állam volt az autógyártás fellegvára. Mihály ráérzett, hogy a jövő az automobilé, az autógyártás lesz jó pár évtizedig a legfontosabb, legnépszerűbb iparág. Aki itt lábat tud vetni, közel kerül a húsosfazékhoz. Döntött, megpróbál állást szerezni egy michigani kisvárosban, Detroit közelében, ahol tíz éve indult útjára teljes gőzzel ez a tevékenység.

   Érkezése után három héttel már Michigan államban volt, és felvételt nyert egy autógyárban, igaz csak amolyan hórukk munkára, cipelte a szerszámokat, alkatrészeket egyik műhelyből a másikba, sepergette a gyárudvart.

   Ismét szembesült azzal a problémával, amivel Brazíliába történő érkezésekor, a nyelvtudás hiányával. Most az angolt kellett elsajátítania. Igaz, ez nem volt teljesen annyira idegen, mint a portugál hat évvel korábban. Még odahaza a gimnáziumban, délutáni foglalkozások keretében tanult valamicskét angolul. Akkoriban az egyházi vezetésű középiskolák, a klasszikus nyelveket építették még csak kötelezően be a tanrendbe, így volt ógörög és latin, a németet fel lehetett venni és osztályzatot is lehetett belőle kapni, angolul viszont csak délutáni foglalkozások keretében tanulhatott egy évig, amolyan szakkör- félére hasonlított ez a tevékenység. Mihály szerzett megint, ezúttal portugál anyanyelvűek számára íródott, angol nyelvkönyvet. Szorgalmasan böngészte és ismét megragadott minden alkalmat a tanulásra. Egy év sem telt bele és bár valószínű, hogy újságírónak nem alkalmazták volna, de már elboldogult a sors útvesztőiben az angol segítségével is.

   Mihály helyzete munkahelyén hasonló volt a Brazíliában bejárt úthoz, sikerült előrelépnie. Hat hónap után bekerült egy szerelőcsarnokba és már szerszámmal a kezében végezte munkáját. Többféle, egyre bonyolultabb és nagyobb presztízst jelentő munkafolyamatokat bíztak rá. Időnként itt is előállt a tevékenység intenzívebbé tételét szorgalmazó megoldásokkal. Másfél év után amolyan brigádvezető-félévé nevezték ki, lett hat beosztottja, majd kicsit később, kilenc. Két év múlva már nem végzett egyáltalán fizikai munkát, már csak irányított.

   1928-ban állampolgárságot kapott, valószínűleg már korábban is kaphatott volna, de mivel hátránya ennek hiányából nem származott, nem sürgette a dolgokat.

   Egy évvel később eljött a gazdasági világválság kezdetének éve, amely, mint ismeretes, négy évig tartott. Az autógyárban is voltak elbocsátások, de Mihályt ilyen veszély nem fenyegette.

   A munkások között korábban is voltak már olyanok, akiket szintén megfertőzött a kommunizmus ideája, most ezek a hangok felerősödtek, a munkanélküliség, a nélkülözések pedig újabb tömegeket sodortak az elégedetlenkedők soraiba. Mihály sem hallgatott, a munkásokkal történő beszélgetései folyamán ő is hangot adott nézeteinek. Azt ugyan megfogadta, hogy semmilyen nyilvános szereplést nem vállal addig, amíg, ha a sors is úgy akarja, ki nem kerekedik valami a mozgalomból. Már csak az esetleges győztes hatalom oldalán vállal szerepet, forradalmárként nem, egyszer már ráfizetett erre. Innen már nem nagyon lenne hová továbbmenni, ilyen pozíciót nem tudna még egyszer kiharcolni magának. Jobban mondva képes lenne rá, de csak egy olyan helyen, ahol győzött az új társadalmi formáció, legalábbis ez volt a szilárd meggyőződése.  Változásokra itt nem sok esélyt látott, tehát el kell fogadni azt, ami van, végtére is nem él rosszul, megvan mindene.

   Kezdetben itt is bérleményben lakott, de három évvel ideérkezése után vett egy kis házrészt, a felét azonnal ki tudta fizetni, a másik felére kölcsönt vett fel. Nem volt valami luxusnak számító otthon, de volt benne két, külön bejáratú szoba, fürdőszoba, konyha. Kis előkert tartozott hozzá.

   Néha, úgy havonta egyszer, ha semmi dolga nem volt, beutazott Detroitba, ahol működött egy magyar klub. A magyar emigránsok jártak el ide magyar szót hallani, beszélgetni a távoli hazáról, amelyet maguk mögött hagytak. Mihály számára nem voltak túlzottan érdekesek az itt töltött órák, nem találkozott olyanokkal, akik osztották volna vele nézeteit.

   Aztán egyszer csak találkozott Katalinnal. Katalin a szüleivel jött ki közvetlenül az első világháború után a jobb élet reményében. Édesapja egy palackozó üzemben végzett fizikai munkát, édesanyja egy irodában volt takarítónő, és alkalomszerűen vállalt takarítást, mosást magánházaknál is. Katalin egy építkezési vállalatnál volt anyagnyilvántartó, regisztrálta a beérkező és kimenő készleteket. Megvolt mindenük, de azért meg kellett nézni, hogy mire költenek. A lány tizennégy éves volt, amikor kikerült, most, Mihállyal való találkozása előtt töltötte be a huszonhármat. Elbeszélgettek erről-arról, főleg Magyarországról.

   Megbeszélték, hogy két hét múlva ismét találkoznak itt a klubban.

   Mihály gondolatai a két hét alatt gyakran felidézték Katalint. Soha nem volt amolyan hősszerelmes típus, most sem érzett magában semmilyen rendkívüli vonzódást a lány irányában, de megfordult a fejében, hogy esetleg kialakulhat valami közöttük. Átlagos külsejű lány volt, szép nagy keblekkel, hosszú szőke hajjal.

   Két hét múlva a lány már a klubban volt a szüleivel, amikor Mihály megérkezett. Az előző alkalommal is ott voltak a szülők, de akkor az együtt érkezők szétszéledtek és elvegyültek a többiekkel, így Mihályt a lány nem mutatta be a szülőknek. Most azonban Katalinék csak néhány perccel érkeztek korábban, és a család még együtt ácsorgott a bejárati ajtó közelében, másik két távolba szakadt hazánkfiával.

   –  Kezét csókolom, Katalin, csókolom, asszonyom, jó napot kívánok – mondta az ott állók felé kissé meghajolva Mihály.

   – Üdvözlöm – szólt Katalin kezet nyújtva. Édesapám, engedd meg, hogy bemutassam Mihályt.

    – Kocsenás Mihály, nagyon örülök - először a feleségnek, aztán a férjnek, majd a két másik idegennek is bemutatkozott.

   Rövidesen helyet foglaltak egy asztalnál, a két másik férfi valahová elsomfordált, így négyesben maradtak. A beszélgetés persze Magyarországra, meg az itteni, amerikai életmódra, körülményekre terelődött.

   A következő találkozáskor Mihály meghívta Katalint egy étterembe vacsorázni. A randevúra egy héttel később került sor. A vacsorához nem fogyaszthattak bort vagy más alkoholt, ugyanis ekkor már érvényben volt a szesztilalom, amit röviden csak a „tilalom éveinek” neveztek később, és amely következtében létrejött az amerikai alvilág. Rövidesen csempészek, gyilkosok, bűnözők lepték el az országot.

   Katalinnak korábban udvarolt egy szintén magyar fiú, ő azonban jobb munkát talált a nyugati parton, a kapcsolat néhány levélváltás után megszakadt. A lány jól érezte magát Amerikában, azt leszámítva, hogy gyakran sóvárgott szülővárosa és otthon maradt, volt iskolatársai után. Anyagilag a család rövid idő alatt sokkal jobb helyzetbe került, mint ahogy korábban odahaza éltek. Ezért nem nagyon értette, amikor Mihály arról kezdett beszélni, hogy lehetséges, hogy hamarosan az egész világon változások lesznek, az üzemek, gyárak, egyéb intézmények állami tulajdonba fognak kerülni, és igazságosabb lesz a javak elosztása az emberek között. Mihály minden találkozás alkalmával, volt, hogy csak egészen röviden, de érintette a témát. Katalin rövidesen beleszeretett Mihályba, és így a férfi nézetei sem voltak már annyira idegenek tőle.

   – Meglátod, jobb világ lesz – mondta Mihály, ekkor már tegeződtek.

   – Hát, nem tudom, de neked biztos igazad van, annyi felé jártál, sok mindent hallottál.

   Mihály a Tanácsköztársaságról csak éppen, hogy említést tett, nem ment bele a részletekbe az államosítás terén kifejtett tevékenységére vonatkozóan. Érezte, hogy ott azért voltak elítélendő dolgok, még akkor is, ha ő nem érezte magát személyesen hibásnak semmiben.

   Katalin apjának nem nagyon tetszettek Mihály nézetei. Odahaza valószínűleg erélyesebben kifejtette volna nemtetszését, itt Amerikában azonban a szülők már nem tudtak olyan mértékben hatni gyermekeikre, mint odahaza. A felnőtt gyermekek önálló személyiségként léptek fel az amerikai családokon belül, kezdett elterjedni például az a szokás, hogy a házastárs szüleit a megházasodott fiatal a keresztnevén szólította. Természetesen Mihály Katalin apját azért László bácsinak szólította.

   – Rendes ember ez a Mihály, csak ne lenne tele a feje ezekkel az új elképzelésekkel, megélünk mi így is minden baj nélkül, a szovjetrendszerről pedig aztán semmi jót nem lehet hallani. Még akkor is így van ez, ha esetleg nem minden úgy igaz, ahogy azt tálalják.    

   – Igaza van talán, édesapám, de Misi azért senkinek nem akar rosszat, a férfiak szeretnek politizálni, nem rossz ember ő.

 

   László hagyta, hogy a dolgok alakuljanak saját maguktól.

   Katalin is leutazott néhányszor a kisvárosba Misihez, de éjszakára mindig hazament, a múlt század elején elfogadhatatlan lett volna, ha nem így tesz. Az ötödik látogatásakor, amelyeket közben detroiti találkozások is fűszereztek, egymáséi lettek.

   1929-et írtak ekkor, a gazdasági válság következtében Mihály nézeteit egyre többen tették magukévá.

   Katalin is sodródott az árral. Már nem volt annyira idegen neki az, amiről Mihály beszélt. Egy napon hívatták Katalint a főnök irodájába. Elbocsátották. Olyan nagy baj nem történt, László és felesége keresete elég volt ahhoz, hogy hárman megéljenek.

   Mihály ekkor már a házasságra gondolt. Az autógyárban, ahol dolgozott szintén voltak elbocsátások, de gondolt egy merészet és rákérdezett, hogy egy nő számára, akinek van gyakorlata az anyagnyilvántartásban, nem akadna-e valami munka.

   – Mr. Koszcenasz, a nevét nem nagyon tudták kiejteni, hogy képzeli, most, amikor mindenhol szorítani kell a derékszíjon?

   A tény, hogy Mihály házasodni készül, a főnökség tudomására jutott egy hónappal később. Az is, hogy leendő feleségének akar a városban munkát találni. Az irodából valaki felmondott, mert családi okok miatt átköltözött egy másik államba. Mihálynak felajánlották, hogy félállásban ugyan, de tudnának valakit alkalmazni. Mihály megragadta a lehetőséget, kérte, hogy várjanak egy kicsit, leendő feleségének jól jönne a munka.

    – Katalin, nem vagyok a szavak embere, nem tudom, hogy illik az ilyesmi, de szívesen megkérném édesapádtól a kezedet, ha te is úgy akarod. A két szobás házban nálam jól ellennénk, már állást is szereztem neked nálunk a gyárban.

   – Misi, nem tudom, mit mondjak.

   Katalin zavarba jött, mélyen elpirult, nem jött ki hang a torkán.

   Két nap múlva Mihály ott állt Bendecsi László és felesége előtt, és kissé zavartan, de azért határozottan megkérte Katalin kezét.

   – Legyetek boldogok, gyermekeim – mondta László, aki már számított arra, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.

   Az esküvőt Detroitban tartották egy étteremben, amire a családon kívül meghívtak még öt vendéget, akiket a klubból ismertek, ott volt még Mihály három munkatársa is a gyárból. Vacsora után a fiatal pár egy szállodába ment nászéjszakára, onnan másnap elutaztak öt napra egy, a Michigan-tó partján fekvő, festői szépségű kisvárosba. A nászút után megkezdődtek a csendes hétköznapok.

   A helyzet rosszabbodott. Mihálynak volt némi megtakarított pénze, de csak nagy ritkán nyúlt hozzá, olyankor, ha nagyon muszáj volt. A szesztilalom és a gazdasági káosz következtében nőtt a bűnözés. Itt a kisvárosban ez nem érződött, de Bendecsiék Detroitban már féltek sötétedés után kimenni az utcára.

   Katalin naponta csak körülbelül öt órát volt távol munkája miatt, így aztán kiadós vacsorákat főzött férjének estére, gyakran paprikás krumplit, amit mindketten nagyon szerettek, és aminek az otthoni ízét nem tudták maradéktalanul produkálni a magyar pirospaprika hiánya miatt, de azért egészen jól sikerült. Egyszerű, de finom falusias ételeket ettek többnyire.

   Mihály munka után időnként elbeszélgetett barátaival, akik a munkatársai és azok barátai közül kerültek ki. Ők is az elégedetlenkedők táborát szaporították, ezért is csapódott történetesen hozzájuk Mihály.

   Egy nap a gyárba Brazíliából jöttek látogatók, autók, autóalkatrészek vásárlása céljából. A velük jött angol tolmács igen gyengén teljesített, talán nem is azért, mert kicsi volt a szókincse vagy nem tudott megszólalni. A baj inkább az volt, hogy a gyors, hadaró beszédet a tolmács nem értette, folyton vissza kellett kérdeznie és őt is csak nehezen értették kiejtése miatt. Hiába, a szavak kihallása az angol nyelv rákfenéje, ellentétben más úgynevezett világnyelvekkel, amelyeknél ez kevésbé jelent problémát. Valakinek eszébe jutott Mihály. Hívatták az irodába, ahol a tárgyalások folytak. Mihály megint bizonyított. Nem csak azért, mert jobban beszélt és értett angolul, mint a tolmács, hanem azért is, mert otthon volt a témában, ismerte a műszaki paramétereket.

   Mihály most már a gyár külkereskedelmi tevékenységébe is bekapcsolódott nyelvismerete által. A brazilokkal való levélváltásokat is rábízták. Ennek következtében a munka szervezésével kapcsolatos javaslatait is még jobban elfogadták, mondhatni, a gyár egyik kulcsemberévé vált.

   Hozzájutott a dokumentációkhoz, a gyár szempontjából fontos stratégiai dokumentumokhoz.

   Rövid idő múlva már a kisujjában volt a tevékenység minden szegmense. Az itt folyó munka a hadiipar számára sem volt közömbös, a polgári járműveknél történt fejlesztések, innovációk a hadi gépezet számára sem voltak érdektelenek. A hadsereg mérnökei betekintést nyerhettek a gyár műszaki dokumentációiba, azokba, amelyeket Mihály is ismert. Most már a nevét is mindenki ki tudta helyesen ejteni.

   Egy ilyen sikeres üzletkötés után, válság ide, válság oda, a gyár díszvacsorát adott partnereinek. Megadták a módját, perzsa beluga kaviár volt az előétel. Erről tudni kell, hogy a világ legdrágább kaviárja. Egy, a Kaszpi-tengerben élő halfajtától származik, a fiatal egyedektől származó ikra fekete, az idősebb egyedeké pedig szürkés színű. Mai ára az utóbbinak kilogrammonként az ötezer dollárt is elérheti. A több fogásos vacsorán szarvasgomba is felszolgálásra került, ami szintén csak a nagyon tehetősek asztalán szokott előfordulni.  A vacsorára Katalint is meghívták.

   Ez volt a Kocsenás házaspár életében az egyetlen alkalom, hogy ilyen kaviárt és szarvasgombát fogyasztottak, bár több ünnepi vacsorán is részt vettek még a későbbiekben.

   A dolgok tehát egészen jól alakultak a fiatal pár életében, a gazdasági nehézségeket kevéssé érzékelték saját bőrükön.

   Mihály esténként egyre gyakrabban eljárt találkozni ismerőseivel és ilyenkor elemezgették a világ folyását, aminek fő témája az volt, hogy hogyan lesz, ha az új társadalmi rend egyszer majd eljön. Mihály nem lázadozott, nem volt hangadó, de egyre jobban szimpatizált a felforgató eszmékkel, és kezdett kirajzolódni előtte a szovjet állam, mint mintakép.

   Katalint nyugtalanította Mihálynak a kommunizmushoz való erős vonzódása, félt, hogy ez bajt hozhat rájuk, ugyanakkor vakon hitt mindenben, amit a férjétől hallott. Ő még azoknak az időknek volt a képviselője, amikor a feleségek mindenben elfogadták férjeik álláspontját. Édesapjának soha nem beszélt ezekről a dolgokról, tudta, hogy ellenezné. Ha az öreg rákérdezett, hogy a veje nézetei hogyan alakulnak, röviden elütötte a témát azzal, hogy sokat dolgozik, nincs ideje politizálni.

   A házaspár úgy tervezte, hogy két gyermeket lenne kívánatos felnevelni, a gyermekáldás azonban sehogy nem akart bekövetkezni. Ez inkább csak Katalint kedvetlenítette el valamelyest, Mihály úgy gondolta, hogy van még idő, bár már harmincöt éves volt, Katalin tíz évvel volt fiatalabb nála. Felesége hangulatának feldobása céljából úgy döntött, hogy jó lenne egy kis kikapcsolódás. Ebben az időben még nem nagyon volt divat utazgatni, világot látni. Egy nap azzal állt elő, hogy mi lenne, ha elutaznának két hétre, megnéznék New Yorkot, Philadelphiát, Washingtont. Katalinnak először az volt a véleménye, hogy ez felesleges kiadásokkal jár, pláne most, amikor sokaknak állása sincs, de végül is hagyta magát meggyőzni, és tettek egy körutazást, amely 15 napig tartott. Szerényebb szállodákban szálltak meg, a látnivalók voltak a fontosak, nem a luxus. New Yorkban láttak egy tüntetést, amit a rendőrség oszlatott fel. Ilyen megmozdulást korábban nem láttak még, az események felkavarták őket, különösen Mihályt.

   Hazatérése után beszámolt barátainak a New Yorkban látottakról. A társaságban volt egy újonnan odacsapódott fiatalember is, aki élénken figyelte minden szavát, együtt érzően bólogatott a szavaira, szeméből ki lehetett olvasni, hogy tetszik neki, ahogy Mihály a dolgokat kommentálja. A férfit Robertnek hívták, volt valami idegen az akcentusában, később kiderült, hogy Lengyelországból került Amerikába néhány évvel ezelőtt. Robert a későbbiekben rendszeresen megjelent az eszmecseréken. Ettől kezdődően gyakran volt ital is ezeken az összejöveteleken, általában rum, néha whisky, de volt, hogy egy-egy üveg bor is akadt, és az üvegeken ritkán volt címke. Fekete áru volt ez a javából. Robert elmondta, hogy ez neki is pénzébe kerül, így aztán összedobták az összeget.

   – Micky, szeretnék veled egyszer beszélni nyugodt körülmények között. Barátai Mihályt itt Micky-nek szólították.

   – Jól van, beszélgessünk, kíváncsi vagyok, hogy mit akarsz.

   – Nem most és nem itt. Majd visszatérünk rá.

   Mihályt furdalta a kíváncsiság, de a többiek közül ketten is odacsapódtak, és Robert szeméből ki lehetett olvasni, hogy a beszélgetés végére pontot tett, legalább is egyelőre.

   Ezt követően Mihály Robertet több mint egy hónapig nem látta. Mi az ördög lehet, gondolta kissé ingerülten magában, először titokzatoskodik, most meg eltűnik, mint a kámfor.

   Aztán az egyik este újra felbukkant, három üveg italt is hozott magával, de Mihályhoz nem közelített. A társaság szétszéledésekor Mihály odalépett hozzá és közölte, hogy ő még ráér, nem siet annyira. Robert viszont elhadarta, hogy neki dolga van, sietnie kell, arra, hogy mikor mondja el azt, amire korábban utalt, még csak célzást sem tett. Sarkon fordult és távozott. A következő eszmecserén ismét nem történt semmi, az azt követőn sem. Mihály végül úgy gondolta, biztos, hogy a dolog, amiről szót akart váltani, már nem aktuális, és ő sem tett újabb kísérletet a beszélgetés lefolytatására.

   Egyszer csak levél jött hazulról. Még mindig az volt a helyzet, ahogy az még Brazíliában kialakult. Mihály leveleire édesanyja azonnal válaszolt, majd nem bírva ki a várakozást, két-három levelet is feladott addigra, amire újra híradás érkezett fiától. Ez a levél most más volt, a boríték bal sarkában, átlósan vastag fekete csík húzódott. Idegesen tépte fel, de menetközben már felfogta, hogy a kézírás édesanyjáé, tehát ő életben van. Apám - villant át agyán, és a következő pillanatban a gondolat már valóság volt. Édesapja gyászjelentését tartotta a kezében, a borítékban volt egy levél is. Édesapja úgy egy hónapja rosszul lett, amire az orvos kiért, már nem tudott segíteni rajta, valószínűleg akkor sem tudott volna, ha rögtön ott tudott volna teremni. Az idős asszony tudatta, hogy a szomorúságon kívül más baj nincs. Testvérei, akik most már kivétel nélkül családosak voltak és ott éltek a faluban, jobban mondva egyikük a szomszédos faluban, gondját viselik, egyébként is még jól tartja magát. Mihály még aznap írt, telefon még nem volt. Ilyen hosszú levelet azelőtt sohasem írt, leírta, hogy nem megy rosszul a sora a bajok ellenére sem, részletesen beszámolt arról, hogy miképpen mennek a dolgok, apósáról, anyósáról is írt néhány szót, és a végső, együtt érző búcsúszavak előtt még a nemrégiben lezajlott két hetes utazásukról is tett említést.   

   Egyik nap, a késő délutáni órákban hazafelé a gyárból Mihály már a saját utcájába fordult be éppen, amikor tekintete Robertre esett, aki úgy tűnt, hogy egy fának támaszkodva várta érkezését.

   – Micky, hát akkor most beszélgethetnénk. Ha nincs ellenedre, nálad a lakáson, remélem, hogy a feleséged nem veszi rossz néven, hogy vendégül látsz egy rövid időre.

   – Persze, persze, gyere csak, nálunk az ilyesmi nem probléma.

   Megindultak a ház felé. Mihály nem igazán tudta mire venni a dolgot, hiszen korábban is nyíltan fejtették ki gondolataikat a baráti társaság tagjai egymás jelenlé-tében. Érzett valamit a levegőben, de hogy mit, azt nem tudta.

   – Katikám, vendégünk jött, bemegyünk a szobába, ha valamit akarsz, nyugodtan gyere be, valahogy érezte, hogy jobb, ha a feleségét távol tartja.

   – Jó napot, Mrs. Kocsenás – köszönt Robert, egészen jól kiejtve a fura hangzású nevet - ne haragudjon, hogy így magukra törtem, ígérem, hogy nem maradok sokáig. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Robert Kazlowsky, alázattal.

   – Maradjon csak, ameddig jólesik, nekem úgyis dolgom van a konyhán – mondta, ösztönösen ráérezve arra, hogy jobb, ha távol marad.

   Mihály betessékelte a szobába, becsukta maguk után az ajtót, hellyel kínálva az asztalnál Robertet. Mielőtt a vendég leült, kinyitotta aktatáskáját, ahonnan egy üveg bor került elő.

   – Így kellemesebb lesz, hozzál már két poharat.

   Mihály a szekrényhez lépett és onnan vett ki két ivóalkalmatosságot a használaton kívüli pezsgőskészletből. Nem akart kimenni a konyhába, mert nem akart az asszony előtt magyarázkodni, hogy hogyan került szeszes ital a házba.

   – Micky, te jó kommunista vagy, úgy tűnik, igazi elvtárs lehetne belőled.

   – Hiszek benne, igen, a világ így nem jó, ahogy most van, hiszem, hogy lesznek világméretű változások, de hogy mikor, azt nem tudom.

   – A Szovjetunió által megvalósítottakkal is egyetértesz?

   – Azt hiszem, igen. Bár az ottani rossz helyzetről, üldöztetésekről érkező hírek kicsit néha aggasztanak.

   – Azok a kapitalista világ propaganda gépezetének a koholmányai. Nehogy bedőlj az ilyesminek.

   – Nem dőlök be, de azért nem látok teljesen tisztán. Hallani olyat is, hogy hithű kommunisták is estek már áldozatul, bár én ezt nem akarom elhinni.

   – Nem is lehet elhinni ezeket a rágalmakat. A kapitalista világ félti hatalmát, ezért minden eszközt megragad, hogy az eszméket sárba tapossa, a szemenszedett hazugságtól sem riadnak vissza. Hidd el, én első kézből is ismerem a helyzetet.

   – Hogyhogy első kézből?

   – Erről majd egyszer még lehet, hogy beszélünk, most még erről korai lenne szólni. Hajlandó lennél a mozgalmat segíteni?

   – Robert, én már a többiek előtt is elmondtam, hogy semmiben nem kívánok részt venni. Tizenkilencben odahaza sem sikerült, a gondolatokkal egyetértek, de nem látok arra egyelőre itt semmi lehetőséget, hogy a dolgok megváltozzanak, és lehet, hogy megalkuvónak tartasz, de feleségem van, szép otthonunk, jó anyagi körülmények között élünk és gyermekeket is szeretnénk.

   – Nem is kéne neked itt semmit sem csinálnod nagyon.

   – Akkor, ne haragudj, de nem értelek.

   – Micky, te rendes ember vagy, úgy tűnik, megbízható is, részt vettél tizenkilencben a magyarországi eseményekben. Ne haragudj, de egy kis vizsgálódásnak vetettelek alá, azért tűntem el a múltkor több mint egy hónapra, hogy lássam, elmondod-e a többieknek, hogy én bizalmasan szerettem volna veled beszélni. Meggyőződtem – nem szóltál senkinek. Aztán a türelmedet is próbára tettem, azt tettetve, hogy mégsem akarok veled beszélni, vártam, hogy sürgetsz-e majd. Ne haragudj ezért, látod, most utólag mindent bevallottam. Hidd el, semmi rosszat nem akarok neked, veszélyes dolgokba nem kívánlak belehajszolni. 

   Mihály kezdte magát furcsán érezni, egy részről nem tetszett neki ez a túlzott bizalmasság, amiről nem tudta, hogy mi is Robert célja vele, másrészről kíváncsi is volt, furdalta az oldalát, hogy vajon mire akar kilyukadni. A bizonytalanságot látva Robert visszakozott.

   – Rendben, megértelek, nincs is tulajdonképpen olyan túl fontos mondanivalóm. Közénk tartozol, és ennyi elég. Ha mindenki úgy gondolkozna, ahogy te, már más lehetne a világ.

   Mihály érezte, hogy Robert akart volna még mondani valamit, de az ő hozzáállása megálljt diktált neki.

   – Beszélhetünk még sok mindenről máskor is – mondta Mihály, mert valahogy most nem volt ínyére ezt a vonalat folytatni – sikerült legyűrnie a kíváncsiságát.

   – Vasárnap beutazom Detroitba, segítek egy idős asszonynak rendbe tenni a lakást festés után - és ezzel a további beszélgetés más irányba terelődött. Az üveg bor közben elfogyott, Robert éppen távozni készült, amikor Katalin bekopogott.

   –Van egy kis vacsora, Robert, egyen velünk. Paradicsomos húsgombóc, magyaros étel, talán még nem is evett ilyet. Otthon paprikába töltöttük, de az a fajta paprika itt nem kapható, főtt krumpli van hozzá. Tekintete az üres üvegre meg a poharakra esett, de nem szólt egy szót sem.

   – Köszönöm, de hát rám biztosan nem számított - szabódott Robert.

   – Na, jöjjön már, ne kéresse magát.

   Vacsora után Robert illedelmesen elköszönt a ház asszonyától, kezet rázott Mihállyal és sietve kilépett a házból.

   Mihálynak aznap nem akart álom jönni a szemére, fél éjszaka forgolódott az ágyban, csak hajnal felé sikerült végre elaludnia. Katalin zsigereiben érezte, hogy valami aznap este történt.

 

   1931 tavaszán végre Katalin várandós lett. Az öröm, a boldogság, amit érzett, teljesen megváltoztatta egyéniségét. Ezt az érzést csak nők tudják átélni. Mihályból is örömet, várakozást váltott ki az esemény, de ugyanúgy végezte munkáját, mint korábban, eljárt továbbra is az eszmecserékre barátaihoz, még a magyar klubba is nagy ritkán beutaztak Detroitba, ahová a feleség is elkísérte. A gyermekvárás a férfi életét kevésbé hatotta át, mint a feleségét.  Egy férfi biológiai elrendeltetések alapján másként éli meg a gyermekáldás tényét.

   A gyárban időnként akadtak olyan autók, amelyeknek volt valami olyan, a gyártás során keletkezett hibája, amit utólag nem vagy csak nagy költséggel lehetett volna korrigálni. Ezeket az autókat is értékesítették, de lényegesen olcsóbban, mint a hibátlanokat. Mihálynak ajánlatot tettek egy ilyen autó megvételére, amiért még a szokásosnál is kevesebbet kellett fizetnie, a gyár ily módon is próbálta honorálni tevékenységét.  Az autó színhibás volt, és volt valami gond a motortérben is, ami azonban az autó teljesítményét nem befolyásolta. Saját autója lett, ami ebben az időben kevesek privilégiumának számított.

   Munkába járásra használta elsősorban, vasárnaponként kirándultak valahová a közelbe, bejártak vele Detroitba is időnként.

   Egy napon kirándulni mentek egy közeli erdős vidékre gombát szedni. Már korábban is voltak errefelé.  A gombaszedés tulajdonképpen nem is volt annyira fontos, tulajdonképpen csak ezzel magyarázták saját maguknak meg a kirándulás célját. A fő célt a környezetváltozás, no meg a vezetés élménye jelentette. Katalin a harmadik hónapjában járt.

   Már közeledett az este, amikor visszaértek a házuk elé. Mihály kiszállt, hogy kinyissa a kertkaput. Katalin nem várta meg, hogy Mihály visszaüljön a volán mögé és behajtson, hanem még az utcán kikászálódott az autóból. Előre akart sietni, hogy kinyissa a bejárati ajtót, amíg férje az autóval bíbelődik. Mivel a kapu már nyitva volt, amire kiszállt, nem a gyalogosok számára épített kiskapu felé vette útját, hanem az autós kapun keresztül kívánt a kertbe lépni. A kapu két oszlopa között középen volt egy pár centire kiálló vaspöcök bebetonozva, ahol egy riglivel rögzíteni lehetett a kaput becsukás után. Katalin jobb lába ebben megakadt, és teljes testsúlyával vágódott előre. Érezte, hogy nagyon megütötte magát. Valahogy feltápászkodott.

   – Úristen, jól vagy?

   – Nem tudom, nagyon fáj - nyögte Katalin.

   Mihály szép lassan besegítette feleségét a házba. Lefektette ruhástól az ágyra, de látszott, hogy baj van. A könnyű ruhácskán véres váladék ütött át az asszony ágyéka táján. A mentőkért rohant, telefon még nem volt a házban. 

   Katalin elvesztette gyermekét. Saját magának a zúzódásokon kívül nem lett semmi baja.

   A történtek jó ideig rányomták a bélyeget a családi hangulatra. Katalin melankolikussá, majdnem hogy depresszióssá vált. Mihály mindent megtett, hogy feleségét kizökkentse ebből az állapotból.

   – Nincs még veszve semmi, meglátod, újra állapotos leszel.

   De az ilyen és hasonló vigasztalások alkalmával a nő csak révedező, üres tekintettel bámult maga elé. Titkon Mihályt is aggasztotta a helyzet, hiszen Katalin csak nagy sokára került áldott állapotba.

   De hát az élet úgy van elrendelve, hogy az ember túljut előbb-utóbb a lelki kríziseken, különösen fiatalkorban. Egy idő után Katalin is napirendre tért valamelyest a dolgok felett, igyekezett nem gondolni a tragédiára.

   Hátra volt azonban még egy családi tragédia. Két évvel apja halála után levelet kapott a legidősebb bátyjától. Testvéreivel eddig soha külön nem levelezett, édesanyja adott mindig híradást arról, hogy hogyan megy a soruk és róla is a mamán keresztül értesültek a testvérek. Azonnal tudta, felbontás nélkül, hogy mi lesz a levélben, pedig ezúttal normál borítékban, gyászkeret nélkül érkezett a küldemény. Szörnyű előérzete bebizonyosodott. Mihály elvesztette édesanyját is. Néhány nap után írt bátyjának, édesanyja elvesztése felett érzett fájdalmát taglalva és megnyugvást kívánt valamennyi testvérének is. A levelezés azonban nem állandósult, december elején írt még egy rövid levelet, boldog karácsonyt és új évet kívánva mind a három testvérnek. Ők is hasonló módon viszonyultak a kapcsolattartásra vonatkozóan, Ferenc, a legidősebb fiú írt a másik kettő nevében is röviden.

 

   A gazdasági válság egyre jobban éreztette hatását. Tömegek voltak munka nélkül, diplomás emberek is elvállaltak bármilyen alkalmi fizikai munkát, ha nagy ritkán akadt ilyesmi. Ez a helyzet felfokozta az elégedetlenkedők érzelmeit, már voltak felvonulások, tüntetések itt is. Sokakat zavart meg a rózsásnak éppen nem mondható helyzet, akadtak szép számmal, akik a szovjethatalommal szimpatizáltak. Mihályban is még jobban erősödött a kommunista rendbe vetett hite. Nem hitt a hivatalos médiának a szovjetrendszert elítélő megnyilvánulásaiban, úgy gondolta, hogy azok a fennálló társadalmi rend konzerválását célozzák, a politikai rend fenntartását szolgálják minden lehetséges eszközzel. A véleménynyilvánításnál azonban még mindig nem ment tovább, azt is csak ismerősei körében tette. Ösztönösen érezte, hogy itt nem lesz változás, legalábbis nem a közeljövőben. Nem vett részt demonstrációkon, nyilvános megmozdulásokon. Otthon viszont feleségét igyekezett befolyásolni, állandóan politizálni próbált vele is.

   Az egyik esti, barátaival történő összejövetelen ismét megjelent Robert is. Üdvözölték egymást, de csak az este folyamán jóval később alakult úgy, hogy ismét szót váltottak.

   – Hogy vagy mostanában? – kérdezte Robert.

   – Megvagyok, köszönöm, nekem még nincs okom panaszra. Bár a dolgok alakulása egyáltalán nincs az ínyemre.

   – De azért nem is akarnál semmit tenni, igaz?

   – Tudod jól, már megmondtam, nyugalmat akarok, ez van. Ha a Szovjetunióban születtem volna, akkor most, úgy érzem, tehetnék is valamit.

   Robert arcára furcsa, érdeklődő kifejezés ült ki.

   – Te tudsz arról, hogy Sztálin országa szívesen befogadja azokat, akiknek el kell nézeteik miatt saját országaikból menekülni, vagy akik segítenék építeni az új társadalmi rendet?

   Mihály természetesen hallott valamit erről, tizenkilencben is voltak olyanok, akik arrafelé vették az útirányt. Moszkvában volt Kun Béla is, akit először Bécsben bújtattak, és akit a tizenkilences események vezéralakjának lehetett tekinteni.

   – Messze esik ide Moszkva, Robert.

   – A szovjet államnak szüksége van az olyanokra, mint például te, nem csak az elkötelezettség játszik szerepet, de szükség van ott jó szakemberekre is.

   Ekkor három másik társaságbeli férfi csapódott hozzájuk, és a beszélgetés más mederbe terelődött.

   Mihály aznap este megint gondolataiba merülve tért nyugovóra. Mit akarhatott vajon Robert azzal mondani, hogy a Szovjetunió várja a hasonló gondolkodásúakat és a jó szakembereket. Eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Moszkvában vagy valami másik szovjet nagyvárosban élhetne, ott, ahol megszűnt a kizsákmányolás. Későre aludt el, másnap reggel korán kelt és újra a gyárban rá váró feladatokra gondolt.

   – Ma mikor jössz haza? - kérdezte Katalin. Ő ugyanis még mindig rövidített munkaidőben dolgozott, csak fél tízre járt, és három óra körül már otthon volt.

   – Jövök haza egyenesen, hatra legkésőbb itthon vagyok.

   – Tegnap olyan gondterheltnek látszottál, amikor hazajöttél, nem szóltál egy szót sem.

   – Hát tudod, hogy megvan az embernek a gondja, bent is állandóan probléma van, anyaghiány, meg hát az emberek nem érzik magukat biztonságban. Egyébként minden rendben van, nem hiszem, hogy minket, egyelőre legalább is, érhetne valami baj.

   De Katalin érezte, hogy a férje valamit elhallgat.

   Néhány héttel később Mihály autóját megrongálták. Az autó az utcán állt, egyik barátja háza előtt, ahová megint egy kis eszmecserére érkezett. Betörték a szélvédőt, összekarcolták a karosszériát. Ebben az időben még nem volt divat csak úgy élvezetből rongálni. Valószínűleg, aki tette, az a tehetősek ellen érzett haragot, olyan valaki, akinek gond a napi betevő kenyér, és nem tetszett neki, hogy vannak, akik ugyanakkor autóval száguldoznak.  Mihály is a rongálás okát ily módon magyarázta meg saját magának, és a haragja valahogy hamar elszállt. A kocsit a gyárban két nap alatt rendbe hozták.

   A hasonló esetek száma itt a kisvárosban is kezdett szaporodni. Az utcában az egyik házba betörtek, elvitték a rádiót, egy arany nyakláncot, némi kézpénzt, még élelmiszereket is. A korábbi biztonságról már nem lehetett beszélni.

   Az is rontott a család hangulatán, hogy Katalin nem került újra másállapotba. Nem beszéltek róla, de mindketten érezték, hogy amit szeretnének, sehogy sem akar sikerülni. Természetesen a dolog Katalinban hagyott mélyebb nyomot. Különösen télen volt nyomott a hangulat, amikor a hőmérő mindig mínuszt mutatott, és korán sötétedett.

   Katalin édesanyja már ősz eleje óta nem érezte túl jól magát, de az orvos felkeresését egyre csak halogatta. Végül férje állandó unszolására rászánta magát. A vizsgálatok a lehető legrosszabb eredményt hozták. Bendecsiné rákos volt, előrehaladott állapotban.

   Három hónappal később a temetésre a szűk családon kívül eljöttek sokan a magyar klubból, és a házaspár munkahelyi kollegái közül is voltak szép számmal. Aznap bent aludtak Detroitban, ily módon is kifejezve együttérzésüket, enyhíteni próbálva a most már egyedül maradt öregedő ember fájdalmát. Katalin hosszasan, fél éjszakán át elbeszélgetett édesapjával, Mihály még éjfél előtt visszavonult, miután úgy érezte, hogy megadta a kellő tiszteletet és részvétnyilvánítást. Közte és apósa között nem alakult ki közelebbi kapcsolat, aminek egyik fő okaként Mihály nézeteit lehetett betudni. Az öreg nem említette fel soha rosszallását, de Mihály így is érezte, hogy az apósnak nem tetszik a világról, politikáról alkotott véleménye. Másnap délután visszaautóztak, az út során többnyire mély hallgatásba burkolózva mindketten.

   A halálesetet követően kéthetente meglátogatták az egyedül élő férfit, Katalin ilyenkor kitakarított, mosott, elvégezte az adódó teendőket a lakásban. Mihály is segédkezett valamelyest, vagy pedig leült apósával kicsit elbeszélgetni, de ezek a beszélgetések mindig erőltetettnek hatottak. Volt, hogy elment bevásárolni, ilyenkor felszabadultnak érezte magát, bevásárlás után be-beült valahová egy csésze kávéra is, mielőtt visszament volna apósa otthonába.  

   Robert egyszer csak újra feltűnt. Nem a szokásos találkozókon, hanem megint estefelé érkezett a családi otthonba, olyankor, amikor tudta, hogy Mihály már biztosan hazament. Katalin nyitott ajtót, kedvesen mosolyogva a vendégre, de a torkában gombócot érzett. Valami rossz érzés fogta el, nem tudta még magának sem megmagyarázni, hogy mi az, de valahogy valami nem stimmelt. Megmagyarázhatatlan titokzatosság burkolta körül ezt az embert, legalább is ő így érezte.

   – Fáradjon beljebb, Robert, Mihály… Micky itthon van.

   – Köszönöm, remélem, nem zavarok, nagyon asszonyom.

   – Dehogyis zavar, én így is, úgy is a konyhán teszem a dolgomat, a férjem meg legfeljebb olvasna, vagy csak unatkozna magában. Menjen csak be, biztosan örülni fog magának.

   Robert, miután levette kabátját bekopogott.

   – Ki az? Tessék csak bejönni.

   – Szervusz, Micky, ugye nem zavarlak? – és azzal becsukta maga mögött az ajtót.

   – Ülj csak le, úgyse csináltam semmi érdekeset, nem szeretem ezeket a rövid nappalokat meg a kinti hideget. Másfél hónap múlva már jobb lesz.

   – Hát igen, így vagyunk ezzel mindnyájan, majd csak eljön a tavasz.

   Még jó néhány percig ment ez a sehová nem vezető beszélgetés, amit ma az üzleti életben small talknak hívnak, és azt a célt szolgálja, hogy a partnerek között oldja a feszültséget. De Mihály jól tudta, hogy vendége érkezésének van valami ennél konkrétabb célja, nem azért kereste csak fel, mert ő is unatkozott. Annyira nem voltak jóban, hogy jövetelét baráti látogatásként értékelje.

   Robert is érezte, hogy a légkör egy kicsit feszélyezett, de a korábbi beszélgetések alapján azt a következtetést szűrte le, hogy Mihály egy megbízható kommunista érzelmű ember, talpig becsületes, legalább is az ő szemszögükből nézve, csak kicsit bátortalan, félti azt, amit sikerült elérnie.

   Mihály nem tudott mindent Robertről. Annyit tudott róla, hogy lengyel emigráns, kommunista érzületű, és a húszas évek második felében jött ki Amerikába. Robert ennél több volt. Még otthon, Lengyelországban kapcsolatba került az országban tevékenykedő orosz csekistákkal, akik később a GPU állományába kerültek, mert a titkosszolgálati szervezetet átnevezték, bizonyos szempontok alapján át is szervezték. KGB néven a szervezet csak a második világháború után tevékenykedett a szovjetrendszer összeomlásáig, amikor is újra átkeresztelték.

   Nos, Robertet szovjet elvtársai az Egyesült Államokban is megtalálták és a maguk oldalára állították. Az is lehet, hogy eleve rábeszélték arra, hogy vándoroljon ki és onnan segítse a mozgalmat. Mihály soha nem tudta meg, hogy a két verzió közül melyik az igaz.

   Egyik feladata az volt, hogy rávegye a jó szakembereket a szovjet ipar megsegítésére. Mihály az autóiparban való tevékenysége miatt került képbe, fontos szempont volt az is, hogy tudták róla, hogy szimpatizáns, amit tettekkel is bizonyított 1919-ben. Az autóiparnak természetesen voltak haditechnikai vonatkozásai is. Mihály esetében inkább a szaktudásának volt jelentősége. A konkrétan fejlesztés alatt lévő műszaki megoldások titkosak voltak, ezekhez a dokumentációkhoz azonban ő sem tudott hozzáférni, bár meglétükről, a fejlesztés irányvonalairól azért értesült.

   – Tudod, Micky, elgondolkoztam azon, ami a múltkor kiszaladt a szádon.

   – Mire gondolsz konkrétan?

   – Hát, hogy azt mondtad, hogy ha a Szovjetunióban születtél volna, más lenne a helyzet.

   – Más, persze, hogy más, de hát nem ott születtem… nem értelek.

   – Nos, figyelj rám jól, amit azzal kapcsolatban mondtam, hogy Moszkvában várják a jó elvtársakat, azt komolyan gondoltam. A jó szakemberek előtt meg fényes jövő is áll.

   – Igen, de…

   – Ne szakíts félbe, kérlek.

   Robert ezek után felfedte szovjet kapcsolatait, legalábbis olyan mértékig, amennyire a jelen ügy érdekében szükségesnek tartotta.

   – Tehát, Micky, ha akarod, megszervezem neked a kijutást, természetesen nemcsak neked, de a feleségednek is.

   – Hogyan gondolod?

   – Ne szólj még semmit, van időnk, mindent szépen átgondolhatsz, elrendezhetsz, a felmerülő kérdésekre én meg fogom adni neked mindig a választ. Ismerve helyzetedet, most az elsődleges feladat az lenne, hogy Katalint is meggyőzd.

   – Katalin ebbe soha nem menne bele, nem akarná, azt meg biztosan tudom, hogy nem hagyná magára özvegy édesapját.

   – Mondom, van időnk, én úgy látom, hogy a feleséged imád téged, mindenben követi óhajaidat. Azt már csak zárójelben említeném, hogy ha egyszer úgy alakulna, hogy egyedül szánnád el magad erre a lépésre, hát… nos, akkor sem lenne semmi gond. De természetesen mindkettőtökre egyformán számítunk.

   Mihály szeme előtt összefolyt a világ. Nem tudott mit mondani.

   Robert meg úgy gondolta, hogy a kocka el volt vetve, jobb, ha most rögtön kitálal mindent, addig üti a vasat, amíg meleg, később kínosabb lenne visszatérni további részletekre.

   – Még egy dolog, Micky, a szovjet elvtársak természetesen nagy örömmel vennék érkezésedet akkor is, ha puszta kézzel érkeznél. De neked lehetőséged van arra is, hogy bizonyos dokumentációkkal, gyártási eljárási folyamatok ismeretével segítsd a fiatal szovjet állam ipari tevékenységét. Ezt most azért hadartam el ilyen gyorsan, hogy teljes legyen előtted a kép, annak minden aspektusát legyen módod átgondolni, jól megrágni. Azt javaslom, hogy a beszélgetést most zárjuk le. Legyen időd arra, hogy mindent jól megfontolhass és a feleségedet is előkészíthesd, ha sikerült döntened. De gondolj arra is, hogy fényes jövő állhat előtted egy olyan országban, ahol megszűnt a kizsákmányolás, minden ember egyforma, és ennek az országnak a nézeteivel, politikájával te egyetértesz, hiszen tizenkilencben ezt tettekkel is bizonyítottad. Ja és még egy, ha nem jönnének össze a dolgok odaát, amit kizártnak tartok, még mindig vissza is jöhettek.

   Azt azért Mihály is tudta, hogy visszaút aligha lenne. Nem valószínű, hogy Amerika befogadna egy olyan valakit, akit egyszer már befogadott, de az jobbnak látta az oroszoknál élni és most újra visszakunyerálja magát. De ennek a gondolatának nem adott hangot.

   Robert ezek után felállt, kezet nyújtott és kilépett a szobából.

   – Maradjon még egy kicsit, Robert – szólt ki a konyhából Katalin - negyedóra és kész a vacsora.

   – Köszönöm, Katalin, de nem maradhatok, nagyon kedves.  Majd talán legközelebb.

   Felvette kabátját, a bejárati ajtóból még egyszer búcsút intett és sietős léptekkel távozott.

   Mihály rögtön eldöntötte magában, hogy feleségének erről a beszélgetésről most nem szól egy szót sem. Tudta, hogy hosszú napokra, esetleg hetekre is szüksége van ahhoz, hogy rendezze gondolatait. Azt meg végképp nem tudta még elképzelni sem, hogy hogyan fogjon majd hozzá Katalin meggyőzéséhez akkor, ha ő neki saját magának már sikerült Robert elképzelései szerint döntenie. Gondolatait felesége hangja szakította félbe.

   – Gyere enni, Misi, krumplifőzelék van fasírttal.

   – Megyek már, – felállt és leült a konyhaasztalhoz.

   Vasárnaponként, vagy ha vendég volt, a szobában vacsoráztak, de a mindennapi étkezés a konyhában történt.

   – Jó illata van, éhes is vagyok, nem tagadom.

   – Jó sokáig itt volt a barátod.

   – Igen, igen… elbeszélgettünk egy kicsit.

   Katalin érezte, hogy jobb, ha nem érdeklődik tovább, és a benti munkahelyi problémákról kezdett beszélni.

   Katalin édesapja néhány hónap múlva megismerkedett egy özvegyasszonnyal a magyar klubban. Kialakult köztük bizonyos szimpátia, amely főleg abból táplálkozott, hogy mind a ketten egyedül voltak. László egyre gyakrabban látogatott el Klára asszony otthonába, de mivel ő együtt élt a lányával és vejével, a látogatások szép lassan fordított irányt vettek, Klára járt el többször Lászlóhoz. Szerelem már ilyen korban nem nagyon alakul ki, de érezték mindketten, hogy jobb együtt, mint külön-külön. A gyászév leteltével úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Klára Lászlóhoz költözik, így legalább a fiatalok is külön lehetnek. A válság miatt úgysem lett volna sok remény arra, hogy saját otthonra tegyenek szert, így már könnyebbé vált utódot is vállalni számukra. 

   Katalint kezdetben kicsit bántotta, hogy édesanyja emléke ilyen hamar feledésbe merült apja részéről, de aztán megértette, hogy ez sokkal jobb megoldás, mint továbbra is egyedül tengődnie. No meg aztán nekik is kényelmesebbé vált az életük, most már nem kellett olyan gyakran látogatni az öreget, az időnkénti látogatások alkalmával pedig nyugodtabban lehetett beszélgetni, mivel a nőkre háruló házimunkát Klára elvégezte. Katalin egy idő után kifejezetten örült, hogy édesapját ki lehetett zökkenteni búskomor, depresszióra hajlamos hangulatából. Klára asszony dolgos, kedves asszony volt, még Mihállyal szemben is megtalálta a megfelelő hangot, és így a László és a közötte meglévő kicsit feszélyezett hangulat is oldódott. Három-négyhetente azért meglátogatták az idősödő párt.

   Mihály azonban belül nyugtalan volt. A gondolat már kikristályosodott benne, igen, menni akar, a Szovjetunióban kíván élni. De hátra volt a Katalinnal való beszélgetés, amiről jól tudta, hogy hosszas beszélgetések kezdetét jelenti, de amiről viszont nem volt elképzelése, hogy majd milyen eredménnyel zárul. Sehogy sem tudta, hogy hogyan fogjon hozzá ehhez a manőverhez. Katalin már régóta érezte, hogy van valami a levegőben, de várt, majd Mihály egyszer csak kitálal. De egyelőre nem tálalt ki.

   Egy este, vacsora után, Katalin erőt vett magán és elhatározta, hogy megpróbálja feltárni férje lelkiállapotának az okát. Nem rohant ajtóstól a házba, úgy gondolta, hogy ártatlannak tűnő, közömbös kérdésekkel próbálja kifürkészni a dolgot. A gyárról kérdezi, bár nagyjából tudta, hogy milyen válaszokra számíthat.

   – Nálatok bent minden rendben? Panaszkodtál néha anyaghiányra, hogy emiatt áll a munka.

   – Előfordul, de olyan nagyon nagy fennakadás azért nincsen.

   – Lesznek még elbocsátások, mit gondolsz?

   –  Biztos, hogy lesznek, hogy milyen mértékű, azt nem tudom.

   – Szörnyű ez a bizonytalanság, az emberek idegeire megy, felőrli őket.

   Mihály úgy érezte, hogy most, vagy soha. Felesége a rossz itteni körülményekről beszél, most kell előjönni azzal, amit akar. Azzal, hogy lehet jobb körülmények között is élni a munkások és parasztok országában, ott, ahol, úgy tudta, hogy mindenki becsületes munkából él. Ott, ahol nem lehet meggazdagodni, és így az emberek nyugodt tekintettel tudnak egymás szemébe nézni, mert egyik ember sem zsákmányolja ki a másikat.

   – Igen, kicsim, így van. Mihály csak nagyon ritkán szólította feleségét kicsimnek.

   – Ezért már régóta akarok neked mondani valamit.  Valamit, aminek a kifejtésébe nem tudom, hogy hogyan fogjak bele. Régóta fogalmazgatom magamban mondanivalómat. Azért nehéz erről beszélni, mert bár tudom, hogy a nézeteimmel kapcsolatban sok mindennel egyetértesz, de azt is tudom, hogy most nem fogsz velem egyetérteni, sőt valószínűleg ellenkezni fogsz.

   Katalin szemei tágra kerekedtek, de nem szólt egy szót sem.

   – Katalin, nekünk felajánlották, hogy éljünk és dolgozzunk a Szovjetunióban. Kérlek, most egy percig ne szólj közbe. Látod, itt sem mennek már egyáltalán jól a dolgok, munkanélküliség, tüntetések. De nem ez a lényeg, a lényeg a világ sorsa. A jobb világ felé új eszmék vezetnek. Ezek az eszmék azok, amiért érdemes élni. A Szovjetunióban anyagilag nem lenne valószínűleg jobb a sorunk, a cári időkből származó szegénységet még nem sikerült felszámolni. De becsületben élhetnénk, engem mérnöki ismereteim miatt valószínűleg nagyon megbecsülnének. Kevés még ott a jó szakember, elmaradott ország volt Oroszország, a jobb szakemberek pedig, akik a cári rendszert szolgálták ki, nagy számban elmenekültek a forradalom után.

   – Misi, hogyan gondolod ezt? Átgondoltad egyáltalán? Van állásunk, otthonunk, még autónk is van. Nem szűkölködünk ennivalóban. Belemenni a teljesen ismeretlenbe?

   – Miért, amikor idejöttetek szüleiddel, nem az ismeretlenbe jöttetek?

   – Az más volt, odahaza a mindennapi betevő is kérdésessé vált. Azonkívül a kivándoroltak leveleiből mindenki tudta, hogy itt nagy valószínűséggel jobb élet vár ránk. Ne felejtsd el, hogy az ottani életről keveset tudunk. A híradások csak rosszat mondanak… tudom, ez propaganda, nem biztos, hogy így van.

   – Egyáltalán nincs így, erről már beszéltünk korábban is többször. Vannak nyugat-európai írók is már, akik lelkendezve írnak a szovjet valóságról. Romain Rolland, Nobel-díjas francia író például Gorkij meghívására Moszkvába készül, de sorolhatnám a pozitív példákat tovább is.

   – Aztán meg itt van az apám is. Hagyjam itt öregkorára?

   – Nincs már egyedül, Klárával jól megvan. 

   – Nem tudom, mit mondjak, sok mindenre számítottam, de erre nem. Zúg a fejem, nem érzem magam jól.

   – Akkor feküdjünk le, ráérünk a dolgokat majd még később, jó néhányszor átrágni.

   – Egyáltalán, honnan veszed, hogy már várnak ránk, honnan jött ez az egész?

   – Nos, most nem akartam erről beszélni, de legyen. Robert intézné el. Robert kapcsolatban áll egy olyan szervezettel, amely a Szovjetunió érdekeit képviseli itt Amerikában.

   – Robert kém?

   – Nem, drágám, ő csak az eszmék síkján tevékenykedik. Azt szeretné, ha az eszméket minél többen megismernék, azért, hogy egy jobb világ lehetősége sokak számára ismertté váljon.

   – Éreztem, hogy ezzel a Roberttel nincs minden rendben.

   – Nagyon is rendben van minden, a kérdés csak az, hogy mi mit akarunk. Ha nemet mondunk, ő nem fog minket többet nyaggatni.

   Még sokáig ment a szópárbaj kettejük között, mígnem végül nyugovóra nem tértek anélkül, hogy bármilyen megegyezésre jutottak volna. Két napig a dolog nem került újra szóba.

   Mihály hallgatása mögött azonban felesége jól tudta, hogy a kérdés nem került le a napirendről. Jól ismerte férje természetét, biztos volt benne, hogy nem fogja tudni lebeszélni tervéről, így rövidesen arra a következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen a kérdést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy Mihály egyedül vág-e bele életcélja megvalósításába, vagy pedig ő is társa lesz ebben. Némi halvány reményt látott ugyan arra vonatkozóan, hogy ha ő nemet mond, Mihály is marad. De ez csak halvány remény volt, amiben maga sem hitt igazán. Ezért úgy döntött, hogy mindent bevet társa meggyőzése érdekében, mert azt nem tudta volna elviselni, hogy elszakítsa magát örökre tőle.

   Jó néhány, időnként heves vitákba torkolló beszélgetés zajlott még le közöttük, de ahogy az várható volt, Mihályt már nem lehetett eltántorítani, még Katalin azon próbálkozása sem győzött, hogy ő nem hajlandó vele menni. Mihályt ugyan ez az érv egy múló pillanatra elbizonytalanította, de az csak tényleg egy pillanat volt. Ő is ismerte annyira feleségét, hogy tudta, hogy nem hagyná el. Nemcsak az asszonyi kötelességérzet, ami ekkor még erősen élt az Európában élő vagy onnan származó asszonyok körében, vagy a férje utáni tisztelet játszott ebben szerepet. Katalin látta azt is, hogy apja halála után teljesen egyedül maradna, azon néhány, a magyar klubból ismert felszínes ismerősén kívül nem lenne senkije. Ugyanakkor összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy elhagyja édesapját, akit valószínűleg soha nem fog többé látni. Ezen a gondolaton enyhített valamicskét az, hogy Klára ott volt édesapja mellett.

   Döntése ellenére Mihály úgy határozott, hogy nem keresi Robert társaságát. Érezte, hogy egy idő után úgyis jelentkezni fog. Nem tévedett. Az előző beszélgetés után néhány héttel később Robert ismét tiszteletét tette Kocsenáséknál. Már kéznyújtáskor tudta Mihály válaszát. De hogy ne tűnjön olyan magabiztosnak mégsem, rákérdezett minden bevezető nélkül a dologra, miután helyet foglaltak a szobában. Katalin elő sem jött, visszavonult a konyhába és hagyta, hogy az ő sorsa felett is megszülessen a döntés.

   –Nagyon jól döntöttetek, Micky. Csak ha mi is akarjuk, akkor valósulhat csak meg a népi demokrácia győzelme.

   – Belátom, neked van igazad, bár nem volt könnyű döntés.

   –Beszéljünk akkor a részletekről, felesleges az időt további lelki magyarázkodásokkal húzni. Egy kereskedelmi hajó vinne benneteket Halifaxból Arhangelszkbe. Az út maximum tíz napig tartana Halifaxból, az időjárástól, áramlatoktól függően. Innen Bostonig vonaton jutnátok el, onnan északra, Kanadába egy jó darabig szintén vonaton, az út utolsó szakaszán meg gondoskodunk autóról. A szovjet teherhajó március 23-án fog kihajózni, tehát majdnem két hónap van még addig. Innen március 17-én indultok Bostonba, ott eltöltenétek egy vagy két éjszakát, ezt majd még pontosítjuk.

   Mihály csak hallgatott, kezdeti idegességét inkább egyfajta izgalmi állapot váltotta fel, melyet részben maga az utazás, a dolgok konkretizálódása, de nagyobbrészt az a tény váltotta ki benne, hogy lelki szemei előtt feltűnt, hogy egy olyan országban élhet hamarosan, amelyről régóta álmodott.

   – Van még egy dolog, ha emlékszel rá, hangsúlyozom, ez csak rajtad áll, ne érezd magad lekötelezve. Még egyszer mondom, hogy a becsületes kommunista nézeteid azok, amiért ezt a lehetőséget felajánlottuk, de ha ezen felül még segítesz is, ami nem kerül neked semmibe, azt nagyon meghálálnák az ottani elvtársak.

   Persze hogy emlékezett Mihály, információt kell gyűjtenie a gyár tevékenységéről. Lelkiismeretét azzal nyugtatta, hogy a titkos, új fejlesztésekhez úgysem férhet hozzá, amihez meg hozzájuthat, az már nem is annyira titkos. Volt benne valamiféle betyárbecsület, hogy kenyéradó gazdáinak nem lenne szép dolog nagy kárt okoznia.

   – Ha már így alakult, természetesen nem megyek üres kézzel, ami tőlem telik, megteszem, természetesen az a meglátásom, hogy sok hasznot, ismeretet ebből nem fognak meríteni odaát.

   A kérdés tehát eldőlt, Mihály és felesége egy új élet küszöbére léptek.

   Az elkövetkező napokban Mihály igyekezett eleget tenni ígéretének. Volt egy, az akkori idők szerint jó minőségűnek számító fényképezőgépe, amit még feleségétől kapott születésnapi ajándékként korábban. A gyárból időnként hazavitt dokumentációs anyagokat, ezeket napos időben rajzszögekkel felerősítette a ház falára, olyankor, amikor a nap odasütött. Egészen közelről, úgy hogy csak maga a fényképezésre váró oldal essen bele a gép nézőkéjébe, felvételeket készített. Az első tekercset elő is hívta, azért, hogy lássa, olvasható-e munkájának eredménye. Viszonylag jól sikerült. Egyszerre nem vitt haza sok dokumentumot, nehogy észrevegyék. Összesen hat tekercs filmet készített. Begyűjtött néhány apróbb méretű alkatrészt is, melyekről úgy gondolta, hogy műszakilag érdekes megoldást jelenthetnek. Majdnem egy egész bőröndre való ketyere gyűlt össze. Felesége előtt erről az egészről nem beszélt, nem akarta feleslegesen tovább feszíteni a húrt.

   Egyszer majdnem lebukott, amikor egy már lefényképezett aktacsomagot éppen visszacsempészett a helyére. Két mérnök jött be váratlanul az irattárba, de Mihály feltalálta magát, azt mondta, hogy kinn a szerelőműhelyben elbizonytalanodtak egy alkatrész illesztésével kapcsolatban, ezt a problémát akarta kontrollálni. Hittek neki, ilyesmi előfordulhat, ő ugyan napokig idegeskedett, hogy vajon a szerelőknél nem kérdeznek-e majd rá a dologra, de az eset feledésbe merült.

   Katalin úgy döntött, hogy nem szól édesapjának a fejleményekről. Tudta, hogy úgysem értené meg, semmilyen magyarázatot nem fogadna el. Még azt is el tudta képzelni, hogy tervüket megosztaná másokkal is, és akkor a dolog kiderül, ami az egész akció meghiúsulását eredményezheti. Írt egy hosszú levelet, érzelmesen búcsúzkodva édesapjától, megmagyarázva tettük mozgatórugóit, nyugtatgatva, hogy néhány év múlva biztos, hogy találkoznak. Ebben ő maga sem hitt, de így próbálta enyhíteni édesapja leendő fájdalmát.

   A hosszú, több oldalas levelet borítékba tette, megcímezte és úgy döntött, hogy majd közvetlenül a tengerre szállás előtt adja fel valahol Kanadában, kész tények elé állítva az apját. Az indulás előtti búcsúlátogatáson, amiről csak ők ketten tudták, hogy búcsúlátogatás, Katalinnak sikerült egészen jól tartania magát. Az öreg ugyan érezte, hogy valami nincs teljesen rendben, de ebben a válsággal sújtott időszakban ez máskor is előfordult.

 

   A tervnek megfelelően Kocsenásék 1933. március 17-én a Boston felé robogó vonaton ültek, jobban mondva kényelmesen feküdtek, mivel egy éjszakai, hálókocsis szerelvényen utaztak. Robert várta őket másnap az ottani pályaudvaron, három nagy bőröndjüket és őket magukat taxi vitte egy szállodába. Robert, miután elhelyezkedtek, elköszönt tőlük, de előtte elmondta, hogy két nap múlva 20-án reggel fél kilenckor jön majd értük, amikor is felteszi őket a Kanadába induló vonatra.

   Volt másfél napjuk még, amit valahogy el kellett tölteni. Ami előttük állt, arról nem beszéltek, ösztönösen érezték, hogy jobb nem felkorbácsolni egymás idegeit. Mindketten az ismeretlen felé tartottak, nem lett volna sok értelme találgatásokba bocsátkozni a jövőt illetően. Városnézéssel töltötték az időt, no meg jókat ettek különböző éttermekben.

   Katalin úgy döntött, hogy még itt Bostonban feladja apjának írt, már előre felbélyegzett levelét. Mire kézhez kapja, ők már az Atlanti-óceán vizeit fogják szelni valahol a messzeségben. Megpillantva egy postaládát, eljött az alkalom. Remegő kézzel húzta elő retiküljéből a levelet. Bedugta a postaláda nyílásába, egy pillanatra még megfordult fejében, hogy nem dobja be, hátha valahogy mégiscsak elmarad az utazás.  De aztán egy határozott mozdulattal elengedte a borítékot, hallotta, hogy a levél halk puffanással ért célba, nem lehetett a láda túlságosan tele. Rossz érzés vett rajta erőt, csak órák múlva cikáztak el gondolatai másfelé, addig a postaládát látta, amit agya örökre lefényképezett.

   Éjszaka szorosan egymás mellé bújtak, mintegy egymás testének a melegétől várva a bennük felgyülemlett feszültség levezetését. Mereven néztek egymás szemébe, kezükkel simogatva egymás testét. A feszültség oldódott, majd heves kívánalomba csapott át mindkettőjük részéről. Azon az éjszakán olyasvalami történt, amely csak egyszer-kétszer fordult elő házasságkötésük első évében, háromszor hosszan szeretkeztek, mielőtt kimerülve, egymás karjaiban mély álomba nem zuhantak.

 

   Robert két nap múlva fél kilenc előtt néhány perccel ott volt. Sokat nem beszéltek, taxi, és irány a pályaudvar. Robert átadta a vonatjegyeket, melyek a kanadai Monctonig szóltak. Megtudták, hogy az állomáson autóval fogják őket várni, ami már egyenesen Halifaxba megy majd.

   Robert küldetése ezzel véget ért. Jó utat, szerencsés megérkezést kívánt a szabadság földjére. Megölelte Mihályt, majd röviden, de kőkemény fogással kezet rázott vele. Katalinnal is kezet fogott, de a szorítás nem volt olyan erős. A vonatablakból még integettek egymásnak, de Robert a szerelvény indulását nem várta meg, sarkon fordult és határozott léptekkel távozott.   

   Az út Monctonig majdnem egy teljes napig tartott. A vonatablakból alig láttak valamit, sűrű eső esett szinte végig, majd be is sötétedett. Sikerült időnként egy kicsit elszundítaniuk, de hosszú, igazán pihentető álom nem jött a szemükre.

   Március 21-én, a kora reggeli órákban futott be a vonat. Az állomáson egy körülbelül harmincöt év körüli, akcentussal beszélő férfi várta őket. Bemutatkoztak, Jan Nowiczkynek hívták a fiatalembert. Elmondta, hogy ő Robert régi elvtársa, még Lengyelországból ismerik egymást. A kocsi az állomás előtt várakozott, és mint kiderült, egy három és fél órás autóút állt még előttük. Útközben egyszer megálltak egy kisebb településen áthaladva, itt ettek valamit, kávét ittak, könnyítettek magukon egy büféjellegű étteremben. Az autó aztán egy kertes kis faház udvarán állt meg másfél órával később.

   Jan nadrágzsebébe nyúlt, ahonnan egy kulcscsomót halászott elő. Beléptek, kellemes meleg levegő fogadta őket. Kint még a hó nagy darabokban megmaradt, különösen ott, ahol előzőleg felkupacozták. Az előtérben étkezőasztal volt, körülötte négy székkel. Jan megnyitotta az egyik szoba ajtaját.

   – Itt fognak aludni ma éjjel, ennivaló van a konyhában, én a másik szobában alszom. Mosakodni itt lehet - mondta és megnyitott egy ajtót. Az ott balra a WC - ujjával egy ajtó felé bökve magyarázta a lengyel.

   – Köszönjük – mondta Mihály.

   – Pihenjenek kicsit a hosszú út után, aztán estefelé majd eszünk valamit. Nekem most el kell mennem, zárják be nyugodtan az ajtót, csak ne hagyják a kulcsot a zárban, hogy majd be tudjak jönni. Lemegyek a kikötőbe, hogy megmondjam a hajó kapitányának, hogy megérkeztek. Az indulás holnap este nyolc körül lesz, de maguk sokkal előbb fognak felmenni a hajóra.

   – Rendben, Jan, elboldogulunk, intézze a dolgokat nyugodtan.

   – Akkor, viszlát, estefelé – ezzel Jan ki is lépett az ajtón.

   Mihály és felesége úgy döntöttek, hogy mindenekelőtt megmosakodnak. A meleg vizes fürdés után hatalmas fáradtság vett mindkettőjükön erőt a hosszú, kényelmetlen utazás után. Ágyba bújtak és pillanatok alatt elaludtak mindketten. Órákon át alhattak, amikor Mihály arra ébredt, hogy valaki mászkál a házban. Megnyitva az ajtót, Jant pillantotta meg, sötét volt már megint.

   – Sikerült aludnia, Micky?

   – Igen, nagyon jót aludtam – mondta, miközben behúzta maga mögött az ajtót, hogy feleségét még ne ébressze fel.

   – Készítek valami vacsorát, ha akar, feküdjön vissza még egy kicsit nyugodtan.

   – Köszönöm, azt hiszem, én is inkább kimegyek a konyhába, hogy ne zavarjam az asszonyt.

   Katalin azonban a halk, suttogó beszélgetés ellenére megébredt. Hamarosan ő is kint volt a konyhában, és segített Jannak összeütni a harapnivalót. Hideg vacsora volt teával. Az eső elállt, és Micky javaslatára úgy döntöttek, hogy tesznek egy sétát a városközpontban, ami pár percnyire volt csak. A férfiak részéről a sétának volt egy olyan célja is, hogy megigyanak egy italt valahol, a szesztilalom itt nem volt érvényben.

   Egy fél óra kószálás után beültek egy fogadó jellegű létesítménybe, amelyhez tartozott egy kis vendéglő egészen jó étlappal, amit csak az érdekesség kedvéért néztek meg, hiszen vacsoráztak már, így hát csak italt rendeltek. Katalin tejes kávét ivott, a férfiak whiskyt szódával.

   – Szóval maguk elmennek – szólalt meg Jan, miközben az italát kortyolgatta. Remélem, egyszer majd odaát találkozunk.

   – Maga is jönni akar?

   – Igen, de nekem egyelőre még feladataim vannak itt. Legszívesebben én is most magukkal mennék, de még nem lehet. Az elvtársak elvárják, hogy segítsek, persze mindezt belső meggyőződésből és nem kényszerből teszem.

   – Maga nős, Jan?

   – Nem, nem vagyok, a sors úgy rendelkezett, hogy hol itt vagyok, hol ott. Nyugodt családi életre egyelőre még nem számíthatok. Majd eljön annak is az ideje.

   – Mióta él Amerikában?

   – Hét éve, talán úgy két-három év múlva Moszkvában találkozhatunk. Ha az itteni küldetésem véget ér.

   A beszélgetés egy második ital mellett még folytatódott egy kicsit, majd szép lassan visszasétáltak a házhoz, hogy nyugovóra térjenek.

   Reggel Jan korán elment hazulról, jobban mondva a házból, mert minden jel arra utalt, hogy a ház nem Jan állandó otthona. Előtte azért beszólt a szobába, hogy nyugodtan elmehetnek ők is, ha kedvük tartja, de legkésőbb délután három órára vissza kell érniük.

   Mihály az éjszakát, valószínűleg az ital bódító hatásának köszönhetően, végigaludta. Katalin azonban jó néhányszor megébredt, ilyenkor mereven bámulta a plafont, nem nagyon mocorgott, hogy férjét ne zavarja. Aztán egyszer csak elkezdett világosodni, még a nap is előbújt egy rövid időre megvilágítva a szobát a fák csupasz ágain keresztül.

   Miután mindketten felkeltek, ettek valamit a konyhában, főztek teát is, de nem sok minden csúszott le a torkukon, idegesek, nyugtalanok voltak Kerülték az előttük álló útról való beszélgetést, érezték, hogy az csak fokozná nyugtalanságukat. Nem tudtak mit kezdeni az idővel. Végül úgy döntöttek, sétálnak egyet, jobban telik az idő. Elmentek egészen a kikötő közelébe, de mégsem teljesen odáig, nem akartak arrafelé mutatkozni, hátha felkeltik valaki gyanúját. Az időjárás ma kedvezett, bágyadt napsütés szűrődött át a bárány felhős égen.

   – Ehetnénk valamit, méghozzá nem ártana valami jobbat, ki tudja, milyen lesz a hajón a koszt az utunk során – szólalt meg Katalin.   

   – Erre gondoltam pont én is. Mi lenne, ha visszamennénk oda, ahol az este voltunk? Egészen jónak tűnt az étlap.

   – Menjünk, nekem is tetszett a hely.

   Consume levest rendeltek, melyben bőven volt tortellini, és parmezán sajt volt a tetejére reszelve. Másodikként marhasteaket rendeltek héjában sült, félbevágott krumplival. Sodóval nyakon öntött tortaszelettel és kávéval zárták az étkezést. Italként cidert ittak.

   Még mindig éppen hogy csak elmúlott egy óra. Kiültek egy padra és az óceánt bámulták, nézték a messzeséget, ahová nemsokára elindul majd velük a hajó a végtelen víz habjait szelve. Két órakor már újra a faházban voltak. Nyomasztó másfél óra következett. Fel-alá járkáltak, hol bent a házban, hol hátukra dobva kabátjaikat, kint az udvaron. Fél négy után megérkezett Jan.

   – Megvárjuk a teljes sötétedést és indulunk – mondta röviden.

   A feszült hangulat enyhítése érdekében előkerült egy üveg bor három pohárral. Katalin jelezte, hogy ő csak egy kortyot kér, ezt is csak azért tette, mert nem akarta Jant megsérteni azzal, hogy visszautasítja. Próbáltak beszélgetni erről-arról, de a társalgás fonala mindig megszakadt.

   Fél öt lett és sötét.

   – Indulunk – mondta röviden Jan.

   A három bőrönd újra az autóba került. Pár perc múlva a kikötőben voltak. A kocsi a hajók horgonyozási helyétől távol állt meg.

   – Kiszállunk – szólalt meg ismét lakonikus rövidséggel Jan.

   A kocsi mellett ott állt egy targonca, félig megpakolva. A csomagtartóból Jan egyenesen a targoncára pakolta Kocsenásék cókmókját. Egy idegen egyenruhás tengerész pedig azonnal megindult a targoncával a hajók irányába, sapkáján egy pillanatra megcsillant az ötágú vörös csillag.   

   – Jöjjenek – adta ki az újbóli egyszavas utasítást Jan.

Jobbra, nem a hajók felé indultak el. Különböző raktárépületek, hangárok mellett vezetett az útjuk. Egyszer csak feltűnt a tenger, balra fordultak és haladtak a part mentén. Már három hajó mellett elhaladtak, amikor Jan egy fa alatt hirtelen megállt.

   – Látják ott azt a feljárót? A következő hajónál? Határozott léptekkel lépjenek fel és menjenek a hajó belsejébe. Senki nem fogja megállítani önöket, de azért útközben ne nézzenek hátra. Ott már várják magukat. Jó utat kívánok, és boldog, békés életet a Szovjetunióban.

   Kezet nyújtott Katalinnak, majd Mihálynak, akit egy pillanatra magához is ölelt.

   – Viszlát.

-          Viszlát, Jan – a házaspár elindult határozott léptekkel, úgy, ahogy Jan kérte.

   Jan figyelte, amint a pár felsiet a pallón, majd eltűnik a hajó belsejében. Megfordult és elindult a kikötő kijárata felé, ahol az autója várta. Az ő küldetése ezzel lejárt. Legalábbis ami a Kocsenás családot illeti.

 

   A hajó kapitánya két másik tiszt kíséretében már várta őket.

   – Üdvözlöm Önöket a kapitány nevében, sajnos csak velem tudnak beszélni, a kapitány elvtárs nem beszél angolul – szólalt meg egyikük.

   Ezt követően a kapitány, majd az angolt törve beszélő tiszt és harmadik társuk is kezet rázott mindkettőjükkel.

   – Engedje meg, hogy bemutatkozzunk. Ez itt Volkov kapitány, Nyikoláj Szergejevics. A politikai tisztünk, Lebegyev őrnagy, Anatolij Vlagyimirovics. Végül jómagam, Ribackij első tiszt, Alekszandr Tyimofejevics.

   – Mihály Kocsenás és a feleségem, Katalin – mondta zavartan Mihály.

   – Mihály – Mihail vágta azonnal rá a tolmácsoló tiszt. Engedjék meg, hogy a fülkéjükbe vezessem Önöket. A csomagjaik már ott vannak.

   A fedélzetről lépcsőn a hajó gyomrába ereszkedtek. Az első tiszt megállt egy ajtó előtt és bekopogott, majd választ nem várva megnyitotta az ajtót. Bent egy 30 év körüli civil ruhás férfi ült a priccs szélén. Lerítt róla, hogy amerikai.

   – Bemutatom Thomas Burke elvtársat. Ő az Önök útitársa lesz. Sajnos nem tudunk külön kabint biztosítani. De gondolom, a négy személyes kabinban csak elférnek majd hárman. Helyezzék kényelembe magukat, a hajó kifutása után majd keresem Önöket, akkor mindent megbeszélünk, és utána lesz majd csak a vacsora is. Burke elvtárs egyébként hasonló okokból van a fedélzeten, mint Önök. Most viszlát, estig.

   Tom beszédes férfinek bizonyult. Minden kérdezés nélkül előadta, hogy kora fiatalsága óta vonzódik a kommunista mozgalomhoz, öt éve a CPUSA, vagyis az amerikai kommunista párt tagja. Jövőjét szülőföldjén nem látja biztosítva, kapcsolatai révén sikerült elintéznie, hogy a Szovjetunóba emigrálhasson.

   Az alsó, egymással szemben lévő két fekvőhelyet Mihályék foglalták el, Tom az emeleti priccsre került, Mihály fölé.

   Mihály is elmesélte röviden eddigi életüket, Katalin csak nagy ritkán szólt egy-két szót. Az idő most gyorsabban telt, nyilván azért, mert volt kivel és miről beszélgetni. Közben elhelyezték csomagjaikat, viszonylag sok helyük volt, mivel a negyedik ágy üresen maradt. Nem igazán értették, hogy milyen feladata lehet egy politikai tisztnek egy kereskedelmi hajón, hiszen a legénység nem érintkezett kívülállókkal. Később megértették, hogy ez a beosztás az eszmei, politikai azonosulás erősítését szolgálja a hajón szolgálatot teljesítők részére. A politikai tiszt rendszeresen tartott tájékoztatót, annak ellenére, hogy friss hírekkel nem tudott szolgálni itt kint a nyílt tengeren, úgyis fogalmazhatnánk, hogy egyfajta ateista pap szerepét töltötte be. Hirdette a Moszkvában megfogalmazott eszméket, célokat, világosan értésére adva mindenkinek, hogy mindent fenntartások nélkül el kell fogadni. 

 

   Egyszer csak megszólalt az indulást jelző hajókürt. Majd egy perc múlva érezték, hogy a hajó megmozdult és megindult az ismeretlen világ felé. Végleg eldőlt minden – nincs már visszaút. Döntésük mindhármójuk tudatában végleges, megmásíthatatlan tényként csapódott le. Nemcsak saját szorongásukat érezték, hanem valamilyen lelki kémiai folyamat révén egymáséit is. Az amerikai kontinens partjai távolodtak, este lévén a kajüt ablakán át csak a parti fényeket látták, amelyek azonban hamar belevesztek az éjszaka sötétjébe.

   Az első tiszt kifutás után egy órával megjelent.

   – Megmutatom, hol fognak étkezni. Kérem, minden nap ezen a helyen jelenjenek meg reggel nyolckor, déli fél egykor és este hét órakor. Másik dolog, amit közölni szeretnék, hogy innen a nyílt fedélzetre bármikor felmehetnek, ha kedvük tartja, no meg, ha az időjárás engedi. De határozott kérésünk, hogy a hajó belsejében sehová ne menjenek ezen az egy lejárón kívül, ahol most vagyunk, meg ahová most elmegyünk vacsorázni. Hajónk nem utasszállítással foglalkozik, Önökkel a tengeri kereskedelmi parancsnokság felsőbb utasításra kivételt tett. Jöjjenek!

   Felmentek a lépcsőn a nyílt fedélzetre, rettenetesen hideg szél fújt. Pár méterrel arrébb ismét beléptek egy ajtón, lementek a lépcsőn, majd egy kis terembe léptek be, ahol a padlóhoz rögzítetten négy durvára gyalult asztal volt, körülötte szintén fixen álló egyszerű padokkal, háttámla nélkül.

   – Itt étkeznek hajónk tisztjei, és itt fognak enni Önök is. Kérem, ennél az asztalnál foglaljanak helyet, a szakács rövidesen tálalni fog. Adunk Önöknek egy étkészletet, amelyben kés, villa, kanál van, ezt tartsák maguknál és mindig hozzák magukkal evéshez. A kabinjuk melletti mosdóban el tudják mosni.

   Az étkészletek már ott voltak az asztalon, a kés pengéjét kivéve minden alumíniumból volt.

   Leültek és vártak, közben megjelentek a vacsorához a tisztek is, és helyet foglaltak a többi asztalnál. Odabólintottak, de nem jöttek oda bemutatkozni. Egy fiatal, huszonöt év körüli fiú, háromszor fordulva, lábasokat tett az asztalokra. Káposztaleves volt, itt-ott egy kis rágós húsdarabbal. De a lé íze egészen elfogadhatónak bizonyult. Második fogásként két kis fasírtszerű gombócot szolgáltak fel kifőtt tésztával, amelyet nyakon öntöttek egy kis húslével. Nem volt túl bizalomgerjesztő ez sem, de kiderült, hogy ez is egészen ehető.

   A tisztek időnként feléjük pillantgattak, nyilván arra voltak kíváncsiak, hogy a jövevények milyen ábrázatot vágnak az egyszerű orosz konyha étkeihez. Vacsora után az oroszok nem álltak fel azonnal, hanem jó hangosan diskurálni kezdek egymással. A három új utas úgy döntött, hogy visszavonul a kabinjába.

   – Do szvidányija, továriscsi – mondták. A tisztek pedig csak bólogattak, egy „good bye”-t megeresztve.

   A kabinba visszaérve Mihályban tudatosult, hogy megint egy új feladattal áll szemben, olyannal, amivel már kétszer szembe kellett néznie eddigi élete során, egyszer Brazíliában, egyszer meg az USA-ban, újra meg kell tanulnia egy új nyelvet.  Nem csak neki, de a feleségének is. Az orosz, mint szláv nyelv, teljesen idegen hangzású volt számára, a portugál elsajátítását segítette a középiskolában tanult latin, az angolról is volt némi fogalma korábbról, de az orosz az teljesen új volt. Nagyon elbizonytalanította az a tény, hogy a latin betűs átírásban korábban látott néhány orosz szó és helységnév, mint pl. „Dnyepropetrovszk”, rendkívül hosszúnak tűnt és kimondhatatlannak tűnő mássalhangzó-torlódásokat vélt felfedezni. Most, itt a hajón, a feliratok révén szembesült igazán azzal is, hogy még az írásmód is más. Az eddig általa ismert nyelvekben latin betűket használtak, kivéve a gimnáziumban tanult ógörögöt. Valami rémlett, hogy a cirill ábécé alapja az ógörög és a latin ábécé és sok betű megegyezik, de van, ami csak formailag, mert más hangot jelöl. Az írás elsajátítását közvetlen feladatnak érezte, a szavak megtanulásához pedig a jól bevált, noteszbe való feljegyzéses módszert választotta. Úgy döntött, hogy mindjárt a kezdetektől fogva nyomtatott cirill betűkkel fogja beírni azokat a szavakat, amelyeknek értelmét sikerült tisztáznia. A harminchárom betű elsajátítása azért nem tűnt olyan nagy feladatnak.

   Fél órával a vacsoráról való visszatérés után a hajó három elsőszámú tisztje megjelent a potyautasok kabinjában. A politikai tiszt egymásba tolt hat poharat tartott a kezében, az első tiszt egy üveg vodkát szorongatott.

   – Engedjék meg, hogy még egyszer üdvözöljem Önöket hajónk fedélzetén – mondta a kapitány oroszul, amit az első tiszt azonnal tolmácsolt. Önök eddigi magatartásuk, életvitelük alapján méltóvá váltak arra, hogy a Szovjetunió befogadja Önöket. Üljünk le és ünnepeljük meg közösen ezt az eseményt.

   Hármasával helyet foglaltak a két alsó ágyon, egyik oldalon a tisztek, a másikon Mihály, a felesége és Tom. Az első tiszt mindenkinek a kezébe nyomott egy kétdecis poharat, kinyitotta az üveget és félig töltötte a poharakat. Katalin szabadkozott, hogy ő nem iszik tömény alkoholt, végül némi huzavona után az ő adagját szétöntötték a másik öt pohárba, de azért egy ujjnyit hagytak a pohár alján, mondván, hogy koccintani csak fog ő is.

   – Új világot építünk, a munkások, parasztok országát. Önök nagyon szerencsések, hogy egy olyan országban élhetnek majd, ahol megszűnt az embernek ember által történő kizsákmányolása. Lenin elvtárs halála után, amely felejthetetlen veszteség számunkra és a földkerekség valamennyi becsületes lakója számára, Sztálin elvtárs vezetése alatt visszük azt tovább, amit Vlagyimir Iljics 1917-ben megkezdett. Ürítsük poharainkat Lenin elvtárs emlékére, és arra, hogy szeretett vezérünk hosszú életet éljen meg egészségben, hogy vezetése alatt teljességgel felépítsük azt, amit Lenin elvtárs elkezdett.

   A három tiszt sorban koccintott a jövevényekkel, majd egymással is.

   – Egészségünkre, elvtársak és a több mint száz gramm, az oroszok grammban fejezik ki az egy liter alatti folyadékmennyiségeket, azaz több mint egy deci vodkát a három egyenruhás egyetlen hajtásra kiitta. Mihály és Tom is húzott egy jót poharából, de a poharak tartalmának legalább a fele a poharakban maradt. Katalin is belenyalt, leplezve undorát, mosolyogni próbált.

   – Egészségükre! - mondták ők is szinte egyszerre angolul.

   – Na, mi van, nem ízlik?

   – Dehogyisnem, de ilyen gyorsan nem megy – mondta Tom.

   Érezve az elvárást, a két férfi két-három apró kortyban kiitta a maradékot. Katalint nem presszionálták tovább.

   – Önök ketten magyarok, hogyan kerültek Amerikába? – kérdezte a politikai tiszt.

   – A szovjethatalmat nálunk tizenkilencben eltaposták, külső segítséget is igénybe kellett venni, hogy ez sikerüljön.  Nekem menekülnöm kellett, de csak Bécsen át tudtam elhagyni az országot.

   Arról, hogy felesége miként került Amerikába, Mihály nem beszélt. Bár abban sem lett volna semmi kivetnivaló, de úgy gondolta, hogy amíg nem kérdezik, feleslegesen nem bocsátkozik magyarázatokba. Nem kérdezték.

   – Ön pedig a kommunista párt tagja már jó pár éve, Burke elvtárs, igaz? – kérdezett újfent a politikai tiszt.

   – Így van, őrnagy elvtárs.  Emiatt voltak kellemetlenségeim odahaza, de a problémám most az Önök segítségének köszönhetően megoldódik.

   – Hát érezzék jól magukat nálunk. Ha valami gondjuk támad, étkezéseknél mindig elmondhatják. Do szvidanyija, tovarisi.

   – Do szvidanyija – mondta Mihály, kiejtve az orosz szót kissé bizonytalanul.

   A következő két nap viszonylag eseménytelenül telt. Másnap ebédnél Mihály odament az első tiszthez és megkérdezte, hogy le tudná-e neki írni a cirill ábécét oly módon, hogy mellé írná a latin betűs megfelelőket. A tiszt egy óra múlva megjelent a kajütben, kezében egy darab papírral. Átnyújtotta és néhány olyan betűvel kapcsolatban magyarázatba bocsátkozott, amelyeknek nem volt egyértelmű megfelelőjük az angolban. Hozott még egy oldalt egy újságból is, amelynek jobb felső sarkában Lenin portréja volt látható, azért, hogy gyakorolhassák a betűk összeolvasását.

   Mihály már aznap, Tom és Katalin csak másnap sajátította el az írásmódot, igaz, az összeolvasás csak kínlódva ment. A bajt a nyelvtanulás szempontjából az jelentette, hogy a hajó személyzete egyáltalán nem, a tisztek pedig jóformán csak az üdvözlés erejéig álltak szóba velük. Kaptak viszont angol-orosz szótárt. Az időt azzal ütötték főleg agyon, hogy fontosnak vélt szavakat kikerestek a szótárból, kiírták a noteszeikbe, ezeket rendre elővették, és egymást kérdezgetve merültek el az orosz nyelv rejtelmeiben.

   A harmadik napon ebédről visszafelé tartva a fedélzeten hatalmas kiabálásnak lettek fül- és szemtanúi.  Az egyik tiszt egy matrózzal kiabált, majd látták, hogy hirtelen teljes erővel arcon üti. A tengerész elesett és vérző szájjal tápászkodott fel a földről. Vigyázzállásba merevedett, tisztelgett, mondott valamit, amire a tiszt kezével dühösen legyintett egyet, hátraarc következett, és a matróz mehetett dolgára. Katalinon nagyon rossz érzés uralkodott el, de a férfiak sem érezték jól magukat. Az okát az eseménynek persze soha nem tudták meg.

   Az ötödik nap estefelé hatalmas vihar támadt. A hajót ide-oda dobálta a szél, kisebb szélviharok már eddig is voltak, de ez a mostani túltett minden eddigi ítéletidőn.  Katalin az ölében tartott egy vödröt, minden kijött belőle. Egy idő után már nem volt semmi a gyomrában, de az öklendezés nem akart alábbhagyni.  Rettenetesen félt, halálfélelem vett rajta erőt. A két férfi is nehezen viselte, de Mihály egyáltalán nem, és Tom is csak egyszer hányt. Aznap nem mentek vacsorázni. Aztán néhány óra múlva a vihar megcsendesedett. De Katalin még másnap is szörnyen érezte magát.

   Másnapra az idő kitisztult, még a nap is előbújt sok nap után a felhők mögötti rejtekhelyéről. Jól felöltözve fel lehetett menni egy rövid időre a fedélzetre is. Az első tiszt meglátogatta őket és elmondta, hogy rövid idő múlva szárazföldet fognak látni, ha feljönnek kicsit szétnézni. A hajó Izland déli partjai közelében haladt ugyanis. A kajüt ablaka is pont arra nézett, így úgy döntöttek, hogy először onnan próbálják megpillantani a szárazföldet, mivel nem lehetett túl sokáig a nyitott fedélzeten lenni a hideg miatt. Tom volt az, aki először látni vélt valamit. A hajó himbálózása miatt ugyanis a látható horizont mindig máshová esett. Végül felmentek a fedélzetre és a távolban hófedte dombokat fedeztek fel. Hosszasan nézték, de egy idő után a látvány egyhangúnak bizonyult, jól át is fagytak, így visszamentek kajütjük melegébe. Izland hozzávetőlegesen az út megtételének a felét jelentette.   

   Két nap múlva a vacsora sokkal bőségesebb és jobb volt az eddig megszokott ételeknél. Eddig jóformán híg levesek, hal, krumpli, káposzta, fasírt, hajdinakása képezte az étkezést.

   Ezen az estén húsban nem szerénykedő káposztás céklaleves, amit az oroszok borscsnak hívtak volt az első fogás, ezt pedig sertéshússzeletek követték krumplipürével. Még kompót is került az asztalra, néhány szem cseresznye úszkált szirupos lében, a pohárban.  Vacsora után az első tiszt odaszólt, hogy ne menjenek sehová. Kiderült, a kapitány ünnepli születésnapját. Előkerült több üveg pezsgő és vodka. Nagy dáridózás vette kezdetét. Sűrű pohárköszöntők követték egymást fergeteges gyorsasággal, szerencsére a házigazdák a nagy kavalkádban nem vették észre, hogy a vendégek nem mindig isszák fenékig poharaikat. Egy idő után a többség annyira lerészegedett, hogy nem törődtek már egymással, így sikerült egy óvatlan pillanatban kislisszolniuk és visszatérni nyughelyükre.

   Másnap reggelinél a tiszteknek töltöttek egy fél pohár vodkát, ez a kutyaharapást szőrével elv alapján történt, erre a gyógymódra az orosz nyelvben külön ige létezik.

 

A kilencedik napon áthaladtak az Északi sarkkörön, a tizedik napon pedig már Norvégiát kerülték észak felől. A tizenegyedik napon már a szovjet partok mellett hajóztak, a távolban Murmanszk kikötője volt, amit nem láthattak a távolság és az időjárás miatt. Innen a hajó délnek vette az irányt, hogy a következő napon befusson Arhangelszkbe.

 

 

                                    

 

Moszkva 1933 – 1941

 

 

   Arhangelszk nem közvetlenül a tengerparton van, a Dvina folyó két partjára épült, a várostól kicsit északabbra folyik bele a folyó a Fehér-tengerbe. A Dvina fontos vízi út szerepét töltötte be már a korábbi évszázadok során is. Két folyó, a Szuhona és a Jug összefolyásából eredően tart észak felé. Tulajdonképpen Északi Dvinának hívják, mert van egy Nyugati Dvina is, ami szintén Oroszországban ered, de Rigánál ömlik a Balti-tengerbe, és Európában inkább Daugava néven vált ismertté.

   A hajó, amely a Szovjetszkaja Rosszija nevet viselte, a koradélutáni órákban futott be a kikötőbe, 1933. április 5-én. A fedélzetről a folyó két partját pásztázta a jövevények tekintete, ez volt első benyomásuk leendő új hazájukról. Kikötés után a három idegen holmija került először partra. A három tiszt még a fedélzeten búcsúzott el a hajó utasaitól.

   – Sok sikert és boldog életet kívánunk Önöknek szovjet földön.

   Mindhárman kezet ráztak sorban a három utassal, röviden elköszöntek és visszafordultak a hajó belseje felé.

   A parton egy egyenruhás férfi várta őket. Mihály szíve nagyot dobbant, amikor a pallóról a Szovjetunió földjére lépett.

   – Jó napot – köszönt az egyenruhás igen gyenge angolsággal. Jurij Belouszov vagyok, én fogom Önökkel elrendezni a formaságokat, és útba indítani Önöket holnap Moszkvába. Üdvözlöm Önöket a népi demokrácia országában. Jöjjenek, kérem!

   Megfogta Katalin bőröndjét, és megindultak az épületek felé. Úgy száz méter után beléptek egy folyosóra, majd onnan egy irodaszerű helyiségbe, ahol két egyenruhás ült kabátban egy asztalnál. Látszott ugyan, hogy egy vaskályhában pislákol a tűz, de nem volt valami meleg a helyiség. Köszöntek és utána az egyikük rögtön a tárgyra tért.

   –Önök most ideiglenes papírokat kapnak, végleges igazolványaikat Moszkvában fogják kézhez venni.  

   Az egyik, az asztalnál ülő férfi felemelt egy A4-es méretű papírdarabot.

   – Thomas Burke – szólalt meg az érkezők felé pillantva.

   Tom előre lépett és elvette papírját.

   – Mihály Kocsenás és Katalin Kocsenás.

   Viszonylag érthetően ejtette ki a neveket, ugyanis azok cirill betűs átírásban, gyakorlatilag fonetikusan szerepeltek a papírokon.

   – Itt írják alá, hogy átvették – hangzott el Belouszov szájából, azzal egy további papírt vett el az asztalról, és tette elébük oly módon, hogy alá tudják az asztal fölé hajolva írni. A kajütben folytatott gyakorlást leszámítva, életükben először cirill betűkkel írták le neveiket.

   – Maguk tudnak oroszul? – kérdezte.

   – Nyet – felelte Mihály, majd angolul folytatta, hogy reméli, hogy hamar sikerül majd elsajátítani a nyelvet, a hajón már belekezdtek a tanulásba.

   – A vonatuk holnap délben indul Moszkvába. Ma éjszakára a kikötői parancsnokság biztosít Önöknek szállást. Jöjjenek, elkísérem magukat.

   Egy barakkszerű épület előtt álltak meg néhány perc múlva, az ajtóban fegyveres őr állt. A tiszt most a saját zsebéből halászott elő egy papírdarabot és az őr kezébe nyomta, aki vetett rá egy pillantást. Összecsapva bokáit, vigyázzállás pózt vett fel, majd félrelépett az ajtótól. Bementek az épületbe, egy hosszú folyosón találták magukat, két oldalról ajtók nyíltak, meg voltak számozva. Valószínűleg a kikötő szolgálati szálláshelyéül szolgált ez az épület.  Minden szürkére volt mázolva, legalábbis ott, ahol nem pergett a vakolat. A folyosó közepe táján a tiszt megállt, zsebéből két egyes kulcsot halászott ki.

   – A 14-es a maguké, a 15-ösben pedig maga alszik - bökött ujjával Thomas felé. - Kérem Önöket, hogy az épületet ne hagyják el, WC-t és mosdót a folyosó végén találnak. Úgy egy óra múlva hozok maguknak vacsorát, reggel az indulás előtt hozok majd szintén ennivalót. Most mennem kell… do szvidányija.

   Belépett mindenki a részére kijelölt szobába. Mindegyikben két-két, emeletes ágy volt, közöttük az ablaknál kis kopott asztal egy székkel. Az asztalon papírszalvéták voltak, később megértették, hogy a WC-használat miatt készítették oda. Volt még két polc a falon, mellette szögek voltak beverve, ahová a kabátokat lehetett akasztani. A sarokban égő vaskályha, mellette egy vödör szén állt, benne lapát. A plafonról egy szál dróton egy izzó árválkodott. Miután Tom az aznapra szükséges dolgokat kipakolta bőröndjéből, átkopogott. Látszott rajtuk, hogy nincsenek túlságosan megelégedve a körülményekkel, de erre vonatkozóan egyetlen szó sem hagyta el ajkukat. Mihály ment ki először a mosdóba. Az első felfedezés az volt, hogy nincs külön női és férfimosdó. A WC guggolós, egy téglasor három oldalról, középen egy negyven centiméter átmérőjű lyukkal. A sarokban volt egy vödör, a WC előtt csap, ahol a vödröt meg lehetett tölteni, és használat után az illemhelyet leönteni. Persze ez sohasem sikerült tökéletesen. Mihály előtt nem volt ismeretlen a pottyantós árnyékszék, Marseille-ben is ilyen volt, persze a tisztaság mértéke ennél magasabb színvonalat képviselt. Mihály azonnal Katalinra gondolt, tudta, hogy neki ilyen élményben még nem volt része. A zuhanyozót egy két méter magasan lévő vascső képviselte, alatta két csap, a meleg víz éppen hogy csak langyosnak volt mondható. Volt még egy több mint kétes tisztaságú mosdó is a helyiségben. Mihály úgy döntött, hogy jobb, ha előre felkészíti feleségét az élményre.

   – Tudod, kedvesem, az ilyen távoli vidékeken a szovjet kormány még nem tudta felszámolni a cári időkből visszamaradt nyomort – mondta, amikor visszaért a szobába. A WC-re rá kell guggolni, de hát egy éjszakát kibírunk. Katalin elhúzta a száját, de nem szólt egy szót sem.

   Belouszov úgy másfél – két órával később visszajött. Meleg levest, kenyeret és pelmenyit hozott. A pelmenyi olyan, mint a ravioli, csak nagyobb tésztagombócokat jelent hússal megtöltve. Letette az asztalra a két egymásba csúsztatott lábast, majd kilépett a szobából. Egy perc múlva visszajött, három tányér, kanál és négy pohár volt a kezében. Köpenye zsebéből előkerült egy üveg vodka.

   – Hadd üdvözöljem Önöket még egyszer hazánkban.

   Négyfelé öntötte a fél liter vodkát, megvárta, amíg mindenki kézbe veszi a poharát, majd a sajátját az ég felé emelte.

   – Igyunk az Önök megérkezésén kívül szeretett Sztálin elvtársunk egészségére is.

   A pohár egy hajtásra kiürült, s amikor látta, hogy a vendégek csak éppen hogy belekóstoltak az italba, furcsán nézett, de nem szólt egy szót sem.

   – Elvtársak, nekem sajnos mennem kell, reggel kilenc óra felé hozok maguknak enni. Jó éjszakát mindnyájuknak.

   Azzal felkapta saját, üres poharát és távozott.

   Katalin az asztalnál evett, a két férfi pedig az ágy szélén vigyázva kanalazta a levest, hogy nehogy kilögyböljék. A második fogás elfogyasztása már könnyebben ment. Korán volt még lefeküdni, a két férfi szép lassan azért megitta a vodkaadagját, széttöltve poharaikba Katalinét is. Tom végül visszatért szobájába, a két férfi a vodka hatására könnyebben aludt el, mint Katalin.

   Reggel meleg teát, fehér és fekete kenyeret, fejenként két kemény tojást, tejfölt és valami felvágottfélét kaptak.

   – Fél tizenegykor indulunk a pályaudvarra, addigra készüljenek el – mondta röviden Belouszov, és ismét magukra hagyta őket.

   A megjelölt időpontban ismét megjelent a tiszt, a bőröndökkel együtt kiléptek az épületből, ahol egy dzsip várta őket járó motorral. Belouszov maga vezette a járművet. A forgalom nélküli utcákon hamar elérték a pályaudvar épületét, bár száguldozni nem nagyon lehetett a kátyús utak miatt. A legtöbb helyen aszfalt sem volt. Kiszálláskor a tiszt egy hátizsákot vett magára.

   A vonat innen, Arhangelszkből indult a több, mint ezer kilométerre délre fekvő Moszkva felé. Az út huszonegy óráig tartott a menetrend szerint. A vonat még nem állt bent, amikor megérkeztek. Az állomás előtt, kint a peronon sokan várakoztak, valószínűleg erre a vonatra, mivel a legtöbb ember nagy bőröndök társaságában álldogált, így logikus volt a következtetés, hogy messzire utaznak. Tizenegykor egy mellékvágányról betolták a szerelvényt, és hamarosan fel lehetett szállni. Belouszov ellenőrizte a jegyeken a vagonszámot, majd intett kezével, hogy kövessék. Felkapaszkodtak a lépcsőkön és beléptek az óbsij vagonba. Az óbsíj vagon azt jelenti, hogy az egész kocsi egy légtérben van, hosszában az ablakok mellett van az eljáró folyosó az egyik oldalon, a másikon pedig a fekvőhelyekhez lehet belépni. Egymással szemben és egymás fölött két-két heverőhely van, a csomagok az alsó ágyak alá, illetve a felső ágyak fölötti polcokra kerülnek. Fekvőhelyzetből jobbra és balra is végig lehet látni faltól falig. Mihály és felesége megint az alsó fekhelyeket kapták, de Tom ágya ezúttal Katalin fölött volt. Mellettük, a szomszédos bejárókon keresztül, idegenek foglalták el a helyeket. Elhelyezték csomagjaikat. Belouszov levette hátizsákját, és Mihály fekvőhelyére kezdett kipakolni belőle. Élelemmel látta el őket az egynapos útra.

   – Meleg teát az út során többször fog felszolgálni a kocsikísérő. Az ő feladata a jegyek ellenőrzése felszálláskor, két darab lepedő, párnahuzat és egy takaró kiosztása utasonként, valamint tea többszöri felszolgálása az utazás során. Szerencsés utat kívánok Moszkvába, viszontlátásra.

   – Do szvidanyija, tovaris Belouszov – mondta először Mihály, majd Tom és Katalin is hasonló módon köszöntek el.

   A vonat egyszer csak megindult, hogy megkezdje hosszú útját a hatalmas ország szíve felé.

   Kietlen, lakatlan vidékeken haladtak át, sötétedés előtt egy helyen álltak meg, itt volt egy kis állomás, a távolban pedig lakott terület helyezkedett el, látszott néhány épület.

   Este a kocsikísérő már másodszor hozott teát. Füles, fémkeretben lévő üvegpoharakba töltötte a meleg italt. Ugyanabba, amibe először, az utazás végéig mindenki megtarthatta az ivóalkalmatosságát.

   Hajnalban értek Vologdába, éppen világosodott. Kiderült, hogy a vonat itt jó ötven percet fog rostokolni. Többen leszálltak egy kis friss levegőt szívni. Volt, aki bement az állomás épületébe is. A három idegen úgy döntött, hogy ők is leszállnak egy kicsit megmozgatni izmaikat és szívni egy kis friss levegőt.

   A kocsikísérő fülkéjének ajtaja nyitva volt, bentről pont a vonat lépcsőjére látott rá.

-          Vi kuda?

   Mihály megértette, hogy azt kérdezik tőlük, hogy hová akarnak menni, de válaszolni nem tudott. Mélyeket lélegzett, mindkét tenyerét mellkasára téve próbálta magyarázni, hogy friss levegőt szeretnének. A nő leszállt a vonatról, intett, hogy menjenek utána, majd körbejárt egy háromszor háromméternyi területet a lépcső előtt.

   – Zgyesz – mondta, majd kezével körbemutatott - tam, nyet.

   Megértették, itt a vonat mellett elácsoroghatnak, de a kocsikísérő szeme elől nem tűnhetnek el egy percre sem. Nem kommentálták az eseményt egymásnak sem, érthető, a szovjetek félnek a kémektől, és erre szerintük meg is volt minden okuk. Nem használták azonban ki a teljes időt, nagyon hideg volt még ilyenkor hajnalban, bár már április 7-ét mutatott a naptár.

   A vonat végül is egy órányi késéssel futott be a Jaroszlavszkij pályaudvarra, Moszkvában voltak.

 

   Ezúttal két civil ruhás várta őket.

   – Tom Burke? – kérdezte az egyik.

   Tom bemutatkozott, a másik férfi a házaspárhoz lépett.

   – Üdvözlöm Önöket Moszkvában. Most elviszem magukat a lakhelyükre, a formaságokat holnap reggel intézzük. A nevem Ozerov, de szólítsanak csak nyugodtan Andrejnek. Amerikai társukat kollegám kíséri el.

   Tom és a Kocsenás házaspár nem búcsúztak hosszasan el egymástól, hiszen rengeteg alkalom lesz még találkozni, legalábbis ekkor még így gondolták. Egyikük sem tudta, hogy most látták egymást utoljára az életben.

   Taxi vitte őket leendő otthonukba, útközben egy pillanatra feltűnt a Kreml épületegyüttese a híres toronyórával, sarló-kalapáccsal ékesített vörös zászlóval. Mihálynak nagyot dobbant a szíve.

   Behajtottak egy árkádon keresztül egy ház udvarára. A bőröndöket megragadva felmentek egy lépcsőn. Soklakásos, régi építésű, négyemeletes házban jártak, de ők csak az első emeletig mentek, ami orosz fogalmak szerint már a második, mivel a földszint is emeletnek számít.

   Andrej elővett egy kulcsot és egy ajtóhoz érve a zárba helyezte. Elbabrált vele egy darabig, mire kinyílt az ajtó. Kis előszobán keresztül egy nagyobb szobába léptek, ebből nyílt még egy kisebb szoba, ezen kívül konyha, fürdőszoba volt a lakásban. Az illemhelyen volt rendes csésze, de ülőke nem volt rajta. A fürdőkád meglehetősen kopott volt, mellette fűtőhenger, amibe meleg víz igénylése esetén be lehetett fűteni. A nagyszobában cserépkályha volt, a kicsiben csak vaskályha, bár az elhelyezkedéséből látszott, hogy valaha itt is cserépkályha lehetett. Mindegyik szobában volt két-két ágy, egy-egy szekrény, a nagyszobában volt egy asztal, körülötte négy fotel, a kicsiben egy íróasztal székkel és egy további szék a sarokban.

   – Érezzék magukat otthon – szólalt meg Andrej, miután kicsit körbejárták a lakást. Átadom a pincekulcsokat is, ez itt magát a pincét nyitja, a másik pedig a lakáshoz tartozó tárolót. Balról a harmadik az Önök tárolója. Fát, szenet a pincében találnak, a vödrök meg ott vannak a kályhák mellett. Mihail, ugye szólíthatom így, a maga neve szinte teljesen így hangzik a mi nyelvünkben is.

   – Persze, Mihály az Mihail, Önök Misának becézik.

   – Nos, Mihail, a biztonság kedvéért én magammal vinném azokat a dolgokat, amiket nekünk hozott az autógyárból. Tudja, a fényképnegatívokra, meg azokra a kisebb alkatrészekre gondolok. Nálunk nagyobb biztonságban lesznek.

   Mihály kinyitotta azt a bőröndöt, ami a kért dolgokat tartalmazta. Katalin szeme tágra nyílt, erről ő eddig nem tudott, de nem szólt egy szót sem, elfordult, nehogy zavarát az orosz észrevegye. Andrej a gyors szemrevételezés után visszacsukta a bőröndöt.

   – Majd visszahozom a koffert valamelyik nap… ja, még annyit, a sarkon találnak egy boltot, ha sietnek, még éppen elérik, fél hétig nyitva van. Ott vehetnek élelmet meg ilyesmit.

   A belső zsebébe nyúlva egy rubelköteget húzott elő és átadta Mihálynak.

   – Ezzel meglesznek pár napig, aztán majd intézkedünk mindaddig, amíg a rendes fizetésüket nem folyósítják. Van valami kérdésük?

   – Köszönünk mindent, szerintem minden rendben lesz.

   – Hát akkor töltsék a ma estét pihenéssel, reggel fél kilencre magukért jövök.

   – Várjuk, Andrej. Do szvidanyija.

   Andrej távozása után Mihály és felesége rögtön kimentek az utcára megkeresni a boltot. A boltban egy fiatalabb és egy idősebb nő szolgált ki a pultnál. Mindketten rövid, derékig érő kabátban voltak, nem volt túl meleg a helyiségben. Nagy választék nem volt, kétféle kenyér, fehér és fekete, főleg halkonzervek, egy féle kolbászszerű húskészítmény, krumpli, rizs, ez volt nagyjából a választék.

   Hazatérésük előtt, tettek egy sétát a környéken. Estére krumplit sütöttek, halat ettek vajas kenyérrel és főztek egy jó erős teát. Hamar nyugovóra tértek, és első moszkvai éjszakájukat sikerült végigaludniuk, több mint nyolc órát aludtak, hiszen egy nap híján három hete úton voltak, jólesett már végre megérkezni.

   Andrej reggel időben érkezett. Némi gyaloglás után villamosra szálltak, majd átszálltak egy másikra, onnan pár perc után egy négyemeletes, hatalmas épület elé értek.

   – Kun elvtárs már várja Önöket. Mihály nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e.

   – Kun Bélára gondol?

   – Igen. Ő most a Komintern Agitációs és Propaganda Bizottsága Kelet-európai Titkárságának a vezetője. Önök, mint magyarok, az ő hatáskörébe tartoznak.

   Kun Bélával a találkozó rövidre sikerült. Üdvözölte őket a Szovjetunióba történt emigrálásuk alkalmából, jó egészséget kívánt a szocialista társadalom építésében való munkához, majd innen átvezették őket egy másik irodába. Itt kitöltötték végleges dokumentumaikat, amelyeket azonban csak két nap múlva küldtek meg nekik, ugyanis a fényképeket is itt készítették róluk, de azokat még elő kellett hívni és beragasztani az igazolványokba.

   Kun Bélával Mihály egyébként soha többé nem találkoztak személyesen. Néhány alkalommal ugyan látták még a május elsejei és a november hetedikei ünnepségeken, a Vörös Téren, a díszemelvény második-harmadik sorában, egészen addig, amíg végleg el nem tűnt a hatalmas gépezetben. 1937-ben letartóztatták és a mai napig tisztázatlan, hogy a két verzió közül melyik a valóság, a következő évben kivégezték-e, vagy még egy évvel később börtönben halt-e meg. 

   Az út innen Mihály leendő munkahelyére vezetett. Andrej is velük ment, hiszen szükség volt tolmácsra. Sok minden nem történt, kiderült, hogy Mihály csak június 1-től fog bejárni a munkahelyre, és addigra valamilyen munkát találnak Katalinnak is.

   – Kocsenás elvtárs, a legfontosabb feladat most az orosz nyelv valamilyen szintű elsajátítása. A feladatot a pártvezetés megkönnyítette az Önök számára. Találtunk maguknak egy tanárnőt, aki minden nap, most júniusig foglalkozik majd Önökkel. Ma délután négy órakor a tanárnő felkeresi Önöket otthonukban, hogy megbeszéljék a részleteket, és a tanulás már akár holnaptól elkezdődhet. A tanárnő beszél angolul.

   Mindezt Andrej tolmácsolta számukra.

 

   Négy óra előtt két perccel kopogtak lakásuk ajtaján. Katalin ment ajtót nyitni, férje éppen kezet mosott.

   – Jó napot, Nagyezsda Ivanovna Zsukovának hívnak. Szólítsanak Nagyezsda Ivanovnának, kérem.

   Ekkor már Mihály is ott állt az ajtóban. Betessékelték a vendéget és megegyeztek, hogy Nagyezsda minden nap délután háromra jön órát tartani, és fél ötig fogják tartani a foglalkozásokat.

   Nagyezsda Ivanovna jó tanárnak bizonyult, délelőtt egy iskolában tanított orosz irodalmat. Valamikor franciát és angolt is tanított, de ezeknek a nyelveknek az oktatása már nem képezte az iskolai oktatás részét. Művelt asszony volt, férje könyvtárosként dolgozott a Lenin nevét viselő hatalmas moszkvai könyvtárban. A házaspárnak nem született gyermeke, ami fiatal korukban nagy szomorúságot okozott, mostanra azonban megbékéltek, belenyugodva a sors akaratába.

 

   Másnap Andrej újra látogatást tett Mihályék otthonában.

   – Meg kell, hogy még beszéljünk néhány dolgot –kezdte, miután üdvözölte őket. – Ne vegyék rossz néven, de tudják, hogy milyen ellenséges a hozzáállás hazánkhoz az idegen hatalmak részéről. Nem az egyszerű munkásemberekre gondolok, ők nyilván pozitívan ítélik meg politikánkat, hanem a kapitalista világ kormányaira. Minden eszközt felhasználnak, hogy bennünket megpróbáljanak ellehetetleníteni. Ezért résen kell lennünk. Vigyáznunk kell, hogy országunkból ne kerüljön ki olyan információ, amely árthatna a fiatal proletárállamnak. Ezért bizonyos mértékig kontrolláljuk állampolgáraink külföldi kapcsolatait. Önök idegen országból érkeztek hozzánk. Nem akarjuk Önöket véglegesen elszakítani rokonaiktól, ismerőseiktől. A szocializmus építése emberarcú. De ne vegyék rossz néven, tudni akarjuk, hogy kikkel akarnak kapcsolatban maradni, levelezést folytatni. Nem titkolom el azt sem, úgyis rájönnének, hogy a levelek tartalmát szúrópróbaszerűen ellenőrizni fogják. Beszéljük ezt most meg, remélem, hogy egyet tudnak érteni velem.

   Mihály és felesége számított ilyesmire.

   – Nézze, a szüleim meghaltak, van három testvérem Magyarországon, az egyikük révén tartom a kapcsolatot a másik kettővel is. A kapcsolat nem szoros, évente egyszer, maximum kétszer váltottunk levelet szüleim halála óta. Nem hinném, hogy a levelezésünk a jövőben intenzívebbé válna. Van néhány barátom Amerikában, ezek nagyrészt osztották nézeteimet, hisznek a szocializmus világméretű jövőjében, de szoros barátság velük nem alakult ki. Nem kívánok velük levelezést folytatni. Brazíliából semmilyen kapcsolatom nem maradt fenn. Úgyhogy marad egy-egy ritka levél a testvéremnek.

   – És Ön Katalin?

   – Édesapám, mint azt tudják, az Egyesült Államokban él, a félfeudális Magyarországról menekült el egy jobb élet reményében családjával. Becsületes, dolgos ember, még néhány évet munkában fog tölteni. Én vagyok az egyetlen gyermeke. Édesanyám nemrégen halt meg. Apám újra nősült, hogy ne legyen egyedül öregkorára, felesége szintén amerikás magyar. Ennyi, ezzel a két rokonnal szeretnénk fenntartani kapcsolatot az Egyesült Államokban.

   – Értem, és rendben van minden, remélem, megértenek minket.

   Többet erről nem esett szó, Mihály és felesége megértette, hogy mit várnak el tőlük.

   Az elkövetkezendő majdnem két hónap intenzív nyelvtanulással telt. Nem csak a tanárnővel folytatott órák keretében, hanem Mihály szorgalmasan jegyzetelt is, sétái során felírta a boltok és egyéb intézmények feliratait, és otthon szorgalmasan kiszótározott mindent. Andrej ugyanis szerzett egy orosz-magyar és magyar-orosz szótárat is valahonnan. Egy idő után sétáik során megpróbáltak szóba elegyedni egyszerű orosz emberekkel, főleg ráérő öregekkel, nyelvgyakorlás és az orosz valóság mélyebb megismerése céljából. Kedvelt sétálóhelyük a Szokolnyiki-park volt. Az emberek reakciója az ő közeledésükre két végletet képviselt. Voltak nagyon beszédes emberek, akikből áradt a szó, különösen akkor, amikor megtudták, hogy külföldiek, és voltak, akik mereven elzárkóztak a beszélgetésektől. Ennek okát csak jóval később értették meg. Az első csoporthoz tartozók még soha nem kerültek szembe a hatóságokkal, így nem is tartottak tőlük, különben is ártatlan, közömbös témákról folyt a szó. A másik csoport már közvetlenül vagy közvetve érzékelte, hogy jobb idegenekkel nem szóba állni, abból még baj is lehet.

   A Komintern szekciói megalakulásuk óta rendszeresen szerveztek összejöveteleket a Moszkvában élő külföldi emigránsok számára. Mihályt és feleségét is meghívták ezekre a rendezvényekre, jó pár magyar is jelen volt ilyenkor. A találkozók hivatalos keretek között lezajlott szónoklatokkal indultak, amelyek a nemzetközi osztályharc, a proletárdiktatúra és ezekkel kapcsolatban a Szovjetunió vezető szerepének kérdésköreivel foglalkoztak. Az előadás után hozzászólások következtek. Különösebb baráti kapcsolatok, legalábbis Mihály így érzékelte, itt nem alakultak ki. Ennek ellenére a második ilyen alkalommal megismerkedett egy férfival, Matolcsai Károlynak hívták. Ő 1920 óta élt Moszkvában, Budapesten született, huszonkét éves volt, amikor ide került. Orosz nőt vett el feleségül, volt két gyermekük. Mihály úgy intézte, hogy a hivatalos tájékoztatók végeztével mindig odacsapódjon Károlyhoz, akinek ez szintén nem volt ellenére, és jókat beszélgettek. Ha az idő engedte, a rendezvény végeztével leültek egy padra egy parkban. Mindkettőjüknek jólesett, hogy magyarul beszélhetnek, felidézhetik az otthoni dolgokat, politikáról nem nagyon esett szó.

   – Tudod, egy jó paprikás csirkét ennék egyszer szívesen – mondta egyik alkalommal Károly. Az itteni paprikából ezt nem csinálod meg, egész más lesz a színe, no meg az íze is.

   – Jaj, de jó is lenne egyszer, úgy ahogy még anyám csinálta szegény. Vagy egy jó töltött káposzta, mit nem adnék érte.

   Sok mindenről szó esett, főleg olyan dolgokról, amelyek Mihály egyetemi évei alatt Budapesten történtek. Károly a falusi életet nem nagyon ismerte, így a beszélgetés hamar elterelődött, ha Mihály olyan dolgokról kezdett beszélni, amelyek még a családi otthonban történtek.

   Lehet, hogy azért, mert Károly nagyon messze lakott, de tény, hogy soha nem hívta meg Mihályt vendégségbe magához. Mihály kétszer is tett kísérletet arra, hogy meghívja Károlyt és feleségét otthonukba. Károly megköszönte a meghívásokat és úgy reagált a dologra, sok elfoglaltságára hivatkozva, hogy a legközelebbi értekezlet után majd konkretizálják az időpontot.

   Aztán az értekezletek ritkulni kezdtek, egy évvel később meg is szűntek teljességgel. 

 

   Április első harmadában Katalinnak nem jött meg az, ami a nőknél havi rendszerességgel bekövetkezik. Kezdetben nem is gondolt rá, az a sok változás, ami az utóbbi hónapban történt, elvonta a figyelmét.  Április 20-án azonban erős émelygés kerítette hatalmába, ilyen tapasztalata már volt korábbról. Várt néhány napot, nem akarta férje kedélyeit esetleg feleslegesen felborzolni. A rosszullétek azonban ismétlődtek, és a hónap vége felé egy este kitálalt Mihálynak. Mihály nagyon megörült a hírnek, igaz, motoszkált benne egy másik érzés is, jobb lett volna, ha mindez kicsivel később történik, akkor, amikor az élet számukra itt már teljesen rendes kerékvágásba kerül. Hiszen három hete érkeztek, még minden új volt, még nem is dolgozott. A gyanút, hogy Katalin valószínűleg állapotos, közölték Andrejjel. Április 29-én, kórházi kivizsgálás után megtudták a bizonyosat, Mihály felesége a második hónap közepén jár. Mindkettőjüknek eszébe jutott az a bizonyos bostoni éjszaka, ami vad szeretkezéssel telt. Leendő gyermekük, aki magyar, az Egyesült Államokban fogant, és a Szovjetunióban fog megszületni.

 

   Másnap Andrej felkereste őket azzal, hogy a május 1-i ünnepségre meghívást kaptak a Vörös térre. Előkelőnek számító helyre kerültek, kicsit balra a vezetők emelvényétől, de közel hozzá, a negyedik sorban. Mihály most látta és hallotta először életében Sztálin elvtársat. Magával ragadta az ünnepség, annak monumentalitása, a lelkes, éljenző tömegek. Boldog embernek érezte magát, hogy itt lehet egyikeként azon maroknyi külföldinek, akinek az élet ezt a nagyszerű élményt megadta. Lelkesedése bizonyos fokig feleségére is átterjedt. Kun Béla is az emelvényen volt, balról a harmadik sorban.

   A május 1-i ünnepség után úgy két héttel Mihály a szekrényéből ki akart venni egy inget, amelyet mindig a legfelső polc tetején tartott, szépen összehajtogatva. Nem találta, amit keresett. Végül egy polccal lejjebb ráakadt. Meg mert volna rá esküdni, hogy az előző nap a szokásos helyén látta. Talán a felesége pakolt, bár nem volt szokása férje ruhái között turkálni. Aztán a dolog ki is ment a fejéből. Másnap reggel Katalin jött be a konyhából kicsit bosszúsan.

   – Képzeld, egy órát kerestem a teás zacskót, végül a tűzhely alatt találtam meg, mintha leesett volna, és valaki alárúgta volna. Nyúltál a teához?

   – Nem, drágám, mindig te főzöl teát. Leesett, aztán véletlenül berúgtad a tűzhely alá.

   – A csészék is megfordítva álltak a helyükön. Furcsa.

   – Ugyan már, ne bosszantsd magad ilyenekkel.

   Mihálynak eszébe jutott az előző napi eset az inggel. Elgondolkozott. Lehet, hogy járt valaki a lakásban? De hát semmi nem tűnt el. Lassan arra a következtetésre jutott, hogy lehet, hogy a lakást átkutatták távollétükben. Az eset több napig nem hagyta nyugodni, de Katalinnak nem szólt egy szót sem. Végül napirendre tért felette azzal, hogy lehet, hogy a lakást tényleg átkutatták, de hát ők mégiscsak külföldiek, a szovjet elvtársak szemszögéből nézve a dolgokat érthető az óvatosság, nincs ebben különösebb kivetnivaló.

 

   Katalin a várandós időszakot tulajdonképpen jól viselte. A néhai émelygéseken kívül más baja nem volt. Az egyik este hirtelen megszólalt.

   – Gondolkoztál már azon, hogy milyen nevet adjunk majd a kicsinek?

   Mihály nem felelt azonnal, bár már magában elhatározásra jutott fiú születése esetén.

   – Te mire gondolsz? – kérdezte feleségét.

   – Tudod, ha lány lenne, én szívesen adnám neki a Katalin nevet, de tetszik a Mária, a Veronika, sőt az Orsolya is.

   – Én meg arra gondoltam, hogy ha fiú, legyen József, apám után egyrészt, az ő emlékére. Másrészt gondolnunk kell arra, hogy legyen a névnek

orosz megfelelője is, hiszen itt élünk, olyan nevet kell választanunk, ami nem okoz majd bonyodalmakat. A véletlen úgy rendelte, igen szerencsésen, hogy a Joszif név, József megfelelője, egyben Sztálin elvtárs keresztneve is. Legyen a neve Joszif, ha fiúnk születik. A te választásaid is tetszenek, talán az Orsolyát nem kéne, hogy adjuk, ennek nincs megfelelője az oroszban.

   Aztán a beszélgetés más irányba terelődött, nem döntöttek egyelőre a leánynév mellett.

    A Joszif név választása egyben hatalmas politikai állásfoglalást is jelentett. Ugyanis ez a név meglehetősen ritka az oroszoknál. Sztálin sem volt orosz, grúz volt, mint tudjuk. Ha valaki a Joszif nevet kapta ebben az időben, akkor szinte egyértelmű volt a névválasztás oka. A Vlagyimir név meglehetősen gyakori volt korábban is, most azonban tömegek nevezték így el újszülött fiúgyermekeiket, tisztelegve a forradalom nagy vezére előtt. Divat volt ebben az időben ily módon tisztelni a nagy vezéreket. Új, úgynevezett forradalmi nevek is születtek. A Vladlena női név például Vlagyimir Lenin nevéből jött létre mozaiknév gyanánt. A Nyinel - Lenin visszafelé olvasva. De voltak olyan férfinevek is, mint a Szovjet és a Traktor.

   Ekkor már Moszkvában is éreztette hatását az 1933-as nagy éhínség. A rosszul szervezett szovjet mezőgazdaság szinte teljesen összeomlott. A boltokban lassan nem lehetett semmit kapni. Fejadagrendszert vezettek be, ami azt jelentette, hogy az emberek általában a munkahelyeken kaptak bizonyos alapvető élelmiszercsomagot meghatározott időben, de a csomagok tartalma a lehetőségektől függött. Fő csemegének a sózott hering számított, ha éppen hozzá lehetett jutni. Moszkvában és Leningrádban azért valamivel jobb volt a helyzet, mint másutt, e két város ellátásáról jobban gondoskodtak, a néhány beutazó külföldi is többnyire csak itt fordulhatott meg.

   Ugyanakkor nagy beruházások folytak az iparban. 1935-ben megnyílt a moszkvai első metróvonal. Nagy ünnepe és büszkesége volt ez a szovjetvezetésnek. A második napon Mihályék is utaztak a vonalon, gyönyörű állomásokon haladt át a szerelvény.  

   A rendszernek sikerült jól lepleznie a nyomort a külföld előtt. Az ide látogató újságíróknak a nagy építkezéseket mutatták meg, voltak kirakatgazdaságok, iskolák, egyéb intézmények. A külföldieknek csak ezeket volt módjukban megszemlélni, a valóság rejtve maradt. Ezért ebben az időben viszonylag sok beszámoló jelent meg nyugaton, magasztalva a szovjetrendszert. Ekkortájt került sor Romain Rolland látogatására Gorkij meghívása alapján. Dicshimnuszokat zengett a Szovjetunióról hazatérése után.

 

   A házaspár jól haladt az orosz nyelvvel is. Esténként gyakran egymást korrepetálták, bár Mihály sokkal gyorsabban szívta magába az új szavakat, kifejezéseket, de Katalin sem maradt el azért nagyon. Két hónap után már kezdetleges módon ugyan, de ki tudták magukat fejezni, egy év múlva pedig folyamatosan beszéltek, igaz, ragozási, nyelvtani hibáktól nem volt mentes tudásuk, de ez a kommunikációt nem zavarta.

   Mihály és felesége jóba lettek a házban lakó egyik családdal, akiknek egy gyermekük volt. Néhány lépcsőházi beszélgetés után egyik este Vagyim és Jelena meghívták a magyar házaspárt vendégségbe. Ekkor találkoztak először az itteni társbérleti rendszerrel, az ilyen lakásokat kommunálkának hívták. A forradalom előtt épült házban ez a lakás háromszobás, elegáns középosztálybeli otthon volt. Most három család lakott benne, mindegyiknek jutott egy szoba, a konyha és a mellékhelyiségek pedig közös használatban voltak. Kiderült, a házban Mihályékon kívül csak egy család lakik önállóan.

   A szoba közepén lévő asztalnál hellyel kínálták a vendégeket. Öt év körüli gyermekük egy fából készült kis vonattal játszadozott a sarokban. Jelena forró teát szolgált fel szamovárból, és sütött valami süteményfélét is lekvárral töltve.

   Vagyimot nagyon érdekelte, hogy miképpen került a magyar család Moszkvába. Mihály elmesélte eddigi életét, kihagyva az olyan momentumokat, hogy például Amerikában volt saját autója, igyekezett sorsukat úgy leírni, hogy az ne kelthessen visszatetszést a vendéglátókban.

   A későbbiekben is sokszor összejöttek, többnyire Mihályéknál, megtanulták a durák nevű kártyajáték egyik bonyolultabb változatát, és az estéket sokszor kártyázással, néha a férfiak sakkozással töltötték. A két férfi és a két nő tegeződött, de Mihály és Jelena, illetve Vagyim és Katalin magázták egymást.

   Eljött a június, és Mihály munkába állt. Katalinnal közölték, hogy legyen türelemmel, neki is fognak találni elfoglaltságot. A gyárban az állami és pártvezetés fogadta. Volt egy külsős elvtárs is, aki a moszkvai központi pártbizottság munkatársa volt az agitációs és propagandaosztályról. A gyár járműalkatrészeket gyártott, harckocsik számára is gyártottak lánctalpakat, ilyen irányban fejlesztések is folytak.

   – Kocsenás elvtárs, hadd mutassam be Cserkaszin elvtársat, ő fogja a maga tevékenységét irányítani, majd később mindent megmutat, részletesen elmagyaráz Önnek – szólalt meg az intézmény igazgatója. Egyelőre nem fog teljes munkaidőben dolgozni, mert Önre más területen is nagy szükség van. Ezért van itt Marinyin elvtárs a központi pártszervezettől, hogy ezt a másik, igen fontos tevékenységet Önnel megbeszélje.

   Mihály kezet rázott először Cserkaszinnal, majd Marinyinnal.

   Cserkaszin azonnal felkínált egy irodai helyiséget, ahol Marinyin nyugodt körülmények között folytathatott megbeszélést Mihállyal.

   – Nos, Kocsenás elvtárs, a következőkről van szó – szólalt meg Marinyin, miután helyet foglaltak. Pártunk nagy erőfeszítéseket tesz a proletárforradalom minél előbbi világméretű győzelme érdekében. Kommunista pártok mindenütt működnek a világban, nagy erőfeszítések árán tartják fent magukat, hiszen a kapitalista kormányok igyekeznek sárba tiporni eszméinket. Ezért nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy megismerjék pártunk tevékenységét, hogy tiszta képet kapjanak a nálunk folyó gigantikus méretű fejlesztésekről, a munkások és parasztok nagy reményekre feljogosító helyzetéről. Az osztályharc az, ami céljaink eléréséhez vezet. Mi ezt a harcot már sikeresen megvívtuk, de a világ nagyobbik felén ez még nem sikerült, a dolgozó tömegek elnyomás alatt élnek. Ezért szükséges, hogy nézeteinket mindenütt megismerjék. Ennek érdekében, propagandatevékenységünk keretében, felvilágosító jellegű irodalmat bocsátunk ki számos idegen nyelven, hogy a kapitalista országok dolgozó tömegei anyanyelvükön kapjanak tájékoztatást. Tud követni, Kocsenás elvtárs?

   – Értek mindent, azt hiszem.

   – Nos, a magyar nyelvű anyagok elkészítésével nincsen gondunk. Sok becsületes magyar menekült ide az Önöknél dühöngő fehérterror elől, a Kárpátokon túli területekről is vannak munkatársaink. De vannak olyan nyelvek, amelyekkel hadilábon állunk, nincs, vagy nincs elegendő munkatársunk a feladatok megoldásához. A portugálra gondolok, ez a nyelv számunkra fontos, hiszen nem csak Portugáliáról és Brazíliáról van szó, bár ez önmagában sem kevés, de ott vannak még a portugál uralom alatt szenvedő gyarmatok is.  Ön hat évet Brazíliában élt, és az életrajzában az áll, hogy jól bírja a nyelvet. A kiadónknál csupán egy munkatárs rendelkezik portugál nyelv tudással. Az ő édesapja még a cári időkben, hosszú éveken keresztül végzett diplomáciai tevékenységet Lisszabonban. Fia portugál iskolákban végezte tanulmányait, ott nőtt fel, a nyelvet anyanyelvi szinten beszéli. De egyedül nem tudja ellátni feladatát. Az Ön feladata az lenne, hogy besegítsen a fordítói munkába, hogy nyers fordításokat készítsen, amiket aztán a kollegánk véglegesítene. Mit gondol minderről, Kocsenás elvtárs?

   Mihály nem felelt azonnal, lázasan gondolkozott. Végül is, az ilyen propaganda, politikai jellegű szöveg megértése nem olyan nagyon nehéz, sokkal könnyebb, mint mondjuk egy műszaki vagy jogi természetű szöveg átültetése.

   – Azt hiszem, mindenbe bele kell rázódni, de úgy gondolom, a feladatot idővel biztosan meg tudom oldani.

   – Köszönöm Kocsenás elvtárs a hozzáállását, nagyon hálás lesz pártunk, ha a feladatot teljesíteni tudja.

   Mihálynak így a gyárban négy órás munkaidőt írtak elő, hogy legyen ideje a másik tevékenységének maradéktalanul eleget tenni. Tulajdonképpen a négy órát sem volt muszáj kitöltenie, akkor jött és akkor ment, amikor kedve tartotta. Mihály azonban nem élt vissza a helyzetével, napi öt-hat órát a gyárban töltött, a fordítási tevékenység meg, amit otthon végzett, sokszor a késő esti órákig elhúzódott.

   Munkájával elégedettek voltak mind a két vonatkozásban, ezért egy idő után Andrej közölte, hogy Katalin most már maradjon otthon a szülésig, meg még utána is egy darabig, egyelőre ne dolgozzon.

   Mihály várta, hogy hamarosan hívatni fogják, hogy megbeszéljék vele az amerikai munkahelyén végzett tevékenységét, amivel kapcsolatban anyagot is szolgáltatott, elsősorban fotónegatívok formájában. Azonban erre nem került sor, vagy váratott magára a dolog.

   Nyár lett, Katalin émelygései megszűntek, jól érezte magát.

   Nagyezsda Ivanovnával igen jó viszony alakult ki. Az orosz foglalkozások befejeztével sokszor hosszasan elbeszélgettek, Katalin főzött teát, és általában készített valami egyszerűbb süteményt is, amihez össze tudta kaparni az alapanyagokat.

   – Igazán eljöhetnének már egyszer hozzánk is. Aljosa már többször nyaggatott, hogy miért nem hívom meg magukat.

   – Köszönjük, élünk a meghívással.

   A következő szombat este Mihály és felesége egy csokor virággal és egy üveg borral a kezében csengetett be Zsukovékhoz. Aljosa nagyon kellemes társalgónak bizonyult. Baráti kapcsolat szövődött a két házaspár között. Most már két moszkvai családdal voltak jó viszonyban. A Zsukov házaspárral gyakran jártak vasárnaponként kirándulni a városon kívülre, napozgattak, a magukkal hozott ennivalót a fűre leterített abroszról fogyasztották el. Ha volt korábban eső, gombásztak, jól érezték magukat. Volt, hogy Vagyim és felesége is csatlakozott.

   A nyár vége felé, augusztus utolsó napjaiban a szakszervezeti bizalmi hívatta Mihályt.

   – Kocsenás elvtárs, hogy érzi magát, nem akarna egy kicsit pihenni?

   – Köszönöm, jól vagyok, vasárnaponként kirándulok a feleségemmel, barátokkal, fáradtnak egyáltalán nem érzem magam.

   – Arra gondoltunk, hogy a hónap végén, 29-étől el tudnánk küldeni magukat két hétre üdülni a Krímbe, Jaltába.

   Mihály hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon.

   – De hiszen…

   – Ne szabadkozzon, Kocsenás elvtárs, ráfér Önökre egy kis kikapcsolódás. A felesége is, hála istennek, jól van, úgy tudom, a babát csak decemberre várják. Gyárunk kapott néhány beutalót, szeretnénk, ha elfogadnák. A vonatköltségen kívül ez nem kerül Önöknek semmibe. Napi háromszori étkezést biztosít az üdülő, a tengerpart csak kétszáz méterre van, lesz egy-két kirándulás is, a Krím a mi büszkeségünk, jómagam is jártam ott három évvel ezelőtt.

   – Mit is mondjak, nagyon hálás vagyok. A feleségemmel azért meg kell beszélni, tudja, az asszonyok, ha gyermeket várnak nehézkessé válnak kissé. A feleségem elvesztette első gyermekünket a terhesség alatt.

   – Rendben van, de azt kérném, hogy döntsék el holnaputánra, mert ha nem tudnak elutazni, a lehetőséget egy arra érdemes másik dolgozónknak ajánljuk fel, de nagyon szeretnénk, ha Önök mennének.

   Katalin némi aggályoskodás után ráállt az utazásra.

   Augusztus 29-én az óbsij vagonban ültek, hogy a másfélezer kilométeres távot egy napi zötykölődés alatt megtegyék. Három család utazott még a gyárból, kettőjük gyermekeikkel. Az egész vasúti kocsi üdülni utazó emberekkel volt tele, különböző munkahelyekről. Az állomáson, Jaltában teherautók várták őket, a nyitott platón utaztak a pár kilométerre lévő üdülőtelepre. Az üdülőtelep földszintes, fából készült épületsorokból állt. A szobák közvetlenül az üdülő belső parkjára nyíltak. A füvet, látszott, hogy régebben kaszálták, és jócskán meg volt sárgulva. Minden házsor két végén volt egy-egy mosdó két zuhannyal és két pottyantós illemhellyel, balra a nők, jobbra a férfiak számára. Katalin számára ez jelentette a legnagyobb gondot, másállapotban nehezen végezte dolgát guggoló állásban.

   A szobák két, illetve négyágyasak voltak, a négyágyasokban emeletes ágyak voltak beállítva. Ezen kívül volt egy kis asztalka két székkel és egy szekrény. A szobában víz nem volt. A terület közepén volt az étterem a konyhával, az irodahelyiség, és volt egy nagyméretű közösségi szoba, ahol a nyaralók este összeülhettek egy kis tereferére, sakkozásra, kártyajátékra. A bejárati ajtó előtt padok voltak, ide is ki lehetett ülni. Volt egy homokos röplabdapálya, kispályás foci és néhány viharvert pingpongasztal.

   Az üdülőben körülbelül ötszázan töltötték szabadságukat, de az étterembe ennek csak a fele fért be egyszerre, így turnusokban oldották meg az étkeztetést.

  A tenger még jó meleg volt, úgy 25-26 fok lehetett a vízhőmérséklet. Mihály nagyokat úszott, Katalin inkább csak úgy derékig ment be időnként, megmártózott, aztán jött is ki a partra árnyékot keresve. Ebéd után sziesztáztak, ha a gyerekek ricsajától el tudtak szunnyadni egy kicsit. Esténként, ha éppen nem fogyott ki, lehetett vodkázni az étteremben vacsora után, ezért külön kellett fizetni. Mihály is megivott néha egy-egy deci vodkát, elsősorban a gyárból itt üdülő kollegákkal. Senki nem vitte túlzásba az italozást, legalábbis nem itt az étteremben, nehogy a munkahelyen később ez visszhangot kapjon. Éjszaka azért volt, hogy nagy dajdajozásra ébredtek, ilyenkor az őrök próbáltak rendet teremteni.

   Egyik nap hajnalban keltek, a hideg ételcsomagokat már előző este kiosztották vacsora után. Egész napos autóbuszos kirándulásra mentek. Gyönyörű hegyvidéki utakon keresztül jutottak el Szevasztopolba, ahol városnézés következett, a tengeri flotta kikötőjét azonban csak a távolból láthatták, ennek komoly hadászati jelentősége volt, így a közelébe jutni nem volt lehetséges. Innen az út Bahcsiszerájba vezetett, ami valamikor a krími tatárok fővárosának számított, rengeteg, ebből az időből származó műemlékkel, rommal, a várostól délre érdekes barlangokkal. Csak éppen a krími tatárok nem voltak sehol. Sztálin elvtárs nem szívlelte őket, kitelepítés, kivégzés, üldöztetés jutott nekik osztályrészül néhány évvel korábban. A tisztogatások oszlopos tagját, Sztálin akaratának megvalósítóját pedig Kun Bélának hívták. De Mihály és felesége ezt még ekkor nem tudták. Az út szimferopoli városnézéssel zárult, majd gyönyörű tájakon, de rossz minőségű kátyús utakon keresztül érkeztek vissza Jaltába a késő esti órákban.

   Pár nappal később elvitték őket Feodoszijába, ezt a várost még a görögök alapították, persze ezt el lehet mondani az egész félsziget legtöbb lakott településéről. A tatárok csak később jöttek, a mongol-tatár birodalom lealkonyulásakor egy részük a félszigeten telepedett le. Feodoszijában még strandolásra is nyílt lehetőség.

   Szeptember 12-én ismét a vonaton ültek, hogy másnap Moszkvába érkezzenek, ahol az időjárás már rosszabbra fordult.

 

   Az elkövetkezendő hónapok alatt nem történt semmi különös, azon kívül, hogy nagyon hideg lett, igaz, ez Detroit és környéke után nem hatott újdonságként. Októberben ők is elvégezték az ablakok téliesítését, ami szinte rituális műveletnek számított minden orosz otthonban. Mivel az ablakok nem zártak jól, a hideget oly módon rekesztették viszonylag hatásosan kívülre, hogy újságpapírt öt-hat centiméteres csíkokra vágtak, egyik oldalát bekenték lisztből és vízből kevert csirizzel és felragasztották a csík egyik felét az ablakkerethez, másik felét pedig magához az ablaktokhoz, az ablak mind a négy élén. Így ablaknyitás tavaszig nem volt. Az ablak mellett viszont volt egy körülbelül húsz centiméter széles, hosszúkás, nyitható, fából készült deszkaablak is, a fortocska, ezen keresztül történt a szellőztetés.

 

   Katalin elkezdett terebélyesedni. A terhességet továbbra is jól viselte. Andrej már elrendezte a rövidesen bekövetkező szülést az egyik kórházban. Tudtak róla, hogy december közepén valamikor a magyar asszonyt ide fogják behozni. December 8-án, pár nappal korábban, mint számítottak rá, megindultak a szülési fájdalmak. Estefelé járt már az idő, Mihály villamossal vitte be feleségét. A kórház nem volt messze, a villamostól talán öt percet kellett gyalogolni. Az orvos azonban kezdetben nem volt sehol, a folyosón, egy padon ülve vártak, egyre idegesebben, mert a fájdalmak intenzívebbé váltak. Távolabb betegek feküdtek ágyakon, a folyosón is. Aztán majdnem egy óra után előkerült az orvos, aki most viszont azonnal intézkedett. Mihály csókot lehelt felesége homlokára, miközben betolták a szülőszobába. Nem kellett sokat várnia, egy félóra múlva kiszólt az ápolónő.

   – Polgártárs, fia született, egészséges, két kiló kilencven deka.

   Mihály boldog volt. Megszületett József, azaz Joszif. Egy jó félóra múlva már személyesen gratulálhatott feleségének, aki magához ölelve tartotta szerelmük gyümölcsét. Néhány perc múlva az orvos figyelmeztette Mihályt, hogy az asszonynak most pihennie kell, és felkérte, hogy távozzon. Másnap reggel újra meglátogathatta tíz óra után.

   Mihály hazament és az otthon lévő két üveg vodkából felnyitotta az egyiket. Leült az asztalhoz, szemben önmagát pillantotta meg a tükörben.

   – A fiamra – és poharát a tükör felé emelte.

   Aznap este még vagy háromszor töltött magának, a félliteres üveg úgy harmadáig volt, amikor nyugovóra tért.

   Másnap tíz órakor pontban a kórházban volt, miután előtte berohant a gyárba, közölni a hírt és azt, hogy most egy-két napig szabadságon lesz. Katalin gyermekükkel a folyosón feküdt egy ágyon.

   – Hogy vagy? - kérdezte Mihály, megragadva felesége kezét.

   – Teljesen jól, az orvos azt mondta, hogy holnap hazamehetek. Elnézést kért tőlem, hogy itt a folyosón tudott csak elhelyezni, de a kórtermekben azokat helyezik el, akikkel komolyabb baj van. Kibírom ezt az egy napot, egészen jó idő van itt is.

   – Jól van, drágám- Mihály leplezni próbálta felesége előtt elégedetlenségét.

   Mihály délután még egyszer visszajött, a portás nem akarta beengedni, de amikor rájött, hogy ő annak a magyar asszonynak a férje, zöld utat adott.

   – Holnap délelőtt tizenegyre gyere értem, hazamehetünk.

   Másnap tizenkettő előtt néhány perccel a kisded József és szülei átlépték lakásuk küszöbét.

   József egészséges kis gyermek volt, nem betegeskedett, nem volt túl sírós sem, egyszóval kevesebb gondot okozott, kisebb törődést igényelt az átlaggyermeknél. Szülei otthon természetesen magyarul beszéltek és ügyeltek arra, hogy fiuk itt, az idegen környezetben is megtanuljon szépen magyarul.

   Közben az élelmiszer-ellátás hiánya egyre erőteljesebben éreztette hatását már Moszkvában is. Máshol hatalmas éhínség pusztított, Ukrajnában elsősorban, de mivel itt volt az európai területek éléskamrája is, az éhínség elérte a távolabbi vidékeket szintén. Az ok a mezőgazdaság kényszerű kollektivizálásában keresendő elsősorban, de része volt benne Sztálin tudatos politikájának is, mivel Ukrajnában bizonyos fokú ellenállás volt tapasztalható a szovjet rezsimmel szemben. Mihályék ezt a korszakot viszonylag könnyen átvészelték. Mindig volt mit enniük, sőt szerény vendégeskedésekre is sor került, hol náluk, hol Zsukovéknál, hol Vagyimék egyszobás kommunálkájában.

   Mihály közben szorgalmasan tevékenykedett a gyárban, de nem vált kulcsfigurává a termelési feladatok meghatározásában, véleményét csak ritkán kérték ki. A portugál nyelvű propagandaanyagok készítésében azonban elismerést váltott ki a pártapparátus részéről, gyorsan és pontosan dolgozott. Egy idő után kollegájának alig jelentett feladatot az anyagok ellenőrzése, Mihály szépen belejött az orosz szövegek újrafogalmazásába portugálul. Igaz, a szövegek természete meglehetősen egysíkú volt, a proletárforradalom elkövetkezendő győzelméről, a Szovjetunióban folyó szocialista társadalmi rend építéséről és a kapitalista világ embertelen kizsákmányolásáról szóltak. Az élet ment előre a maga útján.

   Az 1936-37-es évek a sztálini nagy leszámolások eljövetelét hozták magukkal. Ekkor vált a Szovjetunió igazi totalitáriánus országgá. Intenzívebbé váltak az elhurcolások, melyeknek sok kommunista vezető is áldozatul esett. Néhány évvel később Sztálin keze mindenhová elért, egykori fő riválisát, Lev Trockijt, a Vörös Hadsereg szülőatyját, jégcsákánnyal verette agyon mexikói emigrációjában, mert miután kegyvesztetté vált, kiutasították a Szovjetunióból. Az emberek otthonaikból általában az éjszakai órákban tűntek el. Ekkor alakult ki a gulágok rendszere is, ahonnan csak kevesek tértek vissza. Az emberek nem nagyon beszéltek erről, egyrészt félelemből, másrészt hittek ennek szükségességében, elhitték, hogy a kommunista társadalom felépítéséhez az ellenséggel könyörtelenül le kell számolni. Az a tény, hogy az ellenség igen sok esetben a saját, a kommunista élgárda soraiból került ki, nem szúrt szemet. A tömegek elhitték, hogy ezek a vezető egyéniségek valójában az új társadalmi rend ellen harcoltak a sötétben. A történelem ismét bebizonyította, hogy az embereket könnyű manipulálni, Hitler Németországában is milliók zengtek dicshimnuszokat a nagy vezérről.

   Az 1937. november 7-i ünnepi gálaelőadásra, a forradalom ünnepére Mihályt és feleségét meghívták a Bolsojba, azaz a moszkvai Nagy Színházba. Ide normál hétköznapokra is szinte lehetetlen volt jegyet szerezni, az ország első számú kulturális intézményének számított. Az előadás után az illusztrisabb meghívottaknak a Metropol szállodában rendeztek ünnepi vacsorát és ivászatot. Ez a szálloda még a századfordulón épült, és a legelegánsabb helynek számított a fővárosban. Előételnek, ha nem is belugát, de a szintén nagyszerű, bár nagyságrendekkel olcsóbb nagy szemű vörös kaviárt szolgálták fel. Józsikára az esemény alatt Vagyimék vigyáztak, a kisfiú ott aludt náluk egy matracon, mivel fölösleges ágy a szobában nem volt. Moszkvában nem volt éjszakai élet, a kevés számú étterem éjfélkor bezárt. Itt most azonban kivételt tettek, csak úgy az utcáról nem jöhetett be senki, hajnalig mulatott az arra érdemesnek ítélt nomenklatúra. Mihály és felesége is ott volt hajnalig, a szálloda előtt autók várakoztak az éjszaka folyamán, hogy hazaszállítsák a kifáradt, többnyire ittas vendégsereget.

   Aztán elmúlt a tél, kitavaszodott, elolvadt a hó, rügyezni kezdtek a fák. Ugyanakkor aggasztó hírek lepték el a sajtót a Németországban kialakuló helyzetről.

   Az egyik este vacsoránál ülve Mihály megkérdezte feleségét, hogy mikor látta utoljára Vagyimot vagy Jelenát. Katalin ekkor már nem volt otthon egész nap, korábban munkát kapott abban a szerkesztőségben, ahol a férje által is készített propagandaanyagok készültek. Iktatói, anyagrendezési feladatok végzése volt a feladata. Józsikát pedig bölcsődébe, később óvodába vitték. Az iskola csak hét éves korban kezdődött, de decemberi születése miatt Józsika évvesztes volt, iskolába így csak az 1941-es tanévben íratták be, de erre már nem Moszkvában került sor.

   – Nem tudom, én sem láttam őket legalább három napja.

   Három nap nagy időnek számított, hiszen legalább kétnaponta, ha rövid időre is, de keresték egymást.

   – Csak nem betegek? Most így, hogy a tél elmúlt? Furcsa, hogy nem jelentkeznek, a lépcsőházban se futottam egyikükkel sem össze.

   Elmúlt még két nap, de a barátok még mindig nem adtak életjelt magukról.

   – Átmegyek, megnézem, mi van velük- szólalt meg Mihály.

   – Jól van, hívd át őket egy kicsit, addig én összeütök valami harapnivalót.

   Mihály néhány perc múlva visszajött.

   – A társbérlő nyitott ajtót, Vagyimék szobája zárva van. Nem értem, hol lehetnek, soha nem mennek sehová hétköznap este. A gyerekkel hová is mennének ilyenkor.

   A szobaajtót másnap is, harmadnap is zárva találták. Egy hét múlva vaspánt és lakat került az ajtóra. Mindkét társbérlő azt mondta Mihálynak, hogy fogalmuk sincs, hová tűnhettek bérlőtársaik.

   – Talán hirtelen valami új beosztást kapott Vagyim, és elköltöztek más városba – mondta az egyik társbérlő, de ebben ő maga sem hitt, érződött a hangján, hogy csak úgy beszél a levegőbe.

   Mihályt és feleségét lehangolta az esemény, de hátha tényleg valami olyan dolog történt, amit nem volt idejük Vagyiméknak közölni, vagy esetleg állami érdekek úgy kívánták, hogy az ne legyen publikus. Majd talán később jelentkeznek.

   Elvesztették közeli jó barátaikat, de nem volt mit tenni, az életnek mennie kellett tovább a maga útján. Egy idő után Mihály kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy barátaikat letartóztatták, de biztos volt benne, hogy itt valami félreértés van, és a dolgok tisztázása után a család visszatérhet lakhelyére. Ebben a meggyőződésében tévedett. Soha többé nem látta őket, és semmiféle híradás sem érkezett hogylétükről. Később a gyárból is eltűnt két munkatárs nyomtalanul.

   – Mi folyik itt? – kérdezte egy este Katalin a titokzatos eltűnésekre utalva. Mása, az egyik szerkesztő sem látható már két hete.

   – Nem tudom, de a párt biztosan nem tévedhet, egyszer majd minden kiderül, és meglátod majd, hogy nem történt semmilyen törvénysértés.

   A sajtóból, a rádióból pedig ömlött a szovjet gazdaság és politikai rend sikereinek a dicsőítése. Mihályt és feleségét továbbra is gyakran hívták meg különböző ünnepségekre, eszem-iszom mulatozásokra. Természetesen már régóta mindketten párttagok voltak, a párt még a Szovjetunió Kommunista Bolsevik Pártja nevet viselte, később a bolsevik szó kimaradt az elnevezésből.

   A Zsukov házaspárral továbbra is összejártak, de kerülték a témát Vagyimékkal kapcsolatban. Hitler hatalomra jutása elterelte a figyelmet a belső bajokról, amelyek meglétéről tulajdonképpen nem is tudtak az emberek, hiszen minden rózsaszínben volt feltüntetve a hatalom részéről, a nyomort, a nélkülözéseket pedig a kommunizmusba való átmenet szükségszerű velejárójának tartották, mert így hitették el velük.

 

   Józsika hamar elsajátította az orosz nyelvet, öt éves korára mindkét nyelven tökéletesen kommunikált. Nem volt az óvodában szóbeszéd tárgya, hogy ő tulajdonképpen nem közülük való. Barátai is akadtak, közelben lakó két társa kezdett átjárni hozzájuk egy kis játszadozásra, és Józsikát is elengedték hozzájuk időnként.

   Közben számos per lefolytatására is sor került. A magasabb beosztású, érdemeiket vesztett nomenklatúra tagjait általában nem vitték el csak úgy egyszerűen, eltűnésüket valahogy igazolni kellett a nép előtt, számukra törvényes keretek között megrendezett pereket folytattak le, ahol bebizonyosodott róluk, hogy ők a szovjetrendszer ellenségei. Ezreket végeztek ki, küldtek kényszermunkára a távoli gulágokra. Egész népcsoportok váltak az üldöztetések áldozatává, olyanok, akikről Sztálin úgy ítélte meg, hogy egy esetleges háború esetén a németekkel konspirálhatnak. A Volga-parti németek Kazahsztán kietlen vidékein, Kirgízia magas hegyei között leltek új otthonra. Ezekről a lépésekről az átlagember nem nyert tiszta képet. Amit nem lehetett titokban tartani, azt a szovjet rend védelmével magyarázták.

   Mihály a nyár folyamán, a villamoson összefutott egyik honfitársával, Lászlóval, akit még a Komintern gyűléseiről ismert.

   – Jaj de jó, hogy látlak, mi van veled? - üdvözölte Lászlót Mihály.

   – Megvagyok és ti?

   – Mi is, a fiam már óvodás.

   – Gratulálok, a gyárban minden rendben?

   – Igen, te nem tudod véletlenül, mi van Matolcsai Károllyal? Mostanában nem jövünk össze, és régen nem láttam, szeretném felkeresni.

   – Károly új feladatot kapott, nincs már Moszkvában, úgy tudom, Krasznodárba került a munkája révén.

   – Üzennél, ha megtudsz valamit róla? A címére gondolok.

   – Hát, ha megtudok valamit, majd szólok.

   A következő megállóban László leszállt. Károlyról pedig hír később sem jött. 

 

   Elmúlt a nyár, és Kocsenásék ismét részesültek egy pár napos üdülésben. A szakszervezet Leningrádba utalta be őket, ez amolyan csereüdültetés volt, az ottaniak Moszkvába kaptak meghívást. Leningrád, az egykori Szentpétervár monumentális architektúrája lenyűgözte őket. Büszkeség töltötte el a szívüket azért is, mert ez volt a forradalom bölcsője, innen indult ki mindaz, aminek világméretű győzelmében mindketten, most már Katalin is, szilárdan hittek. Az egy hét alatt alaposan bejárták a várost, jó érzéssel tértek vissza Moszkvába. Azt sajnálták csak, hogy nem a júniusi fehér éjszakák idejére esett leningrádi tartózkodásuk.

 

   Egyik kedvenc időtöltésnek számított az oroszoknál a nyilvános fürdők látogatása, amely a tisztálkodási célokon túlmenően népszerű időtöltésnek is bizonyult. A férfiak és a nők különböző napokon vehették igénybe ezt a szolgáltatást. A bánjákba, ahogyan ezeket a helyeket nevezték, szinte kötelező volt ellátogatni az év utolsó napján a férfiaknak, itt szívtak magukba megújult erőt a beköszöntő újesztendőre. 1938 szilvesztere előtt néhány nappal Andrej meghívta Mihályt, hogy búcsúztassák el együtt az óévet fürdőzéssel. Nem egyedül jött, voltak a társaságában Mihály számára eddig ismeretlen férfiak is, mint kiderült, ők Andrej munkatársai voltak. Andrej és Mihály a fürdőben, Andrej javaslatára, összetegeződtek. A fürdőzés után vodkázásra került sor az egyikük lakásán, de Mihály hamar elköszönt, várta otthon Katalin, mert aznap estére Zsukovékhoz készültek, hogy együtt töltsék a szilvesztert, ahová még két másik házaspár is meg volt hívva. Útközben hazafelé azon morfondírozott, hogy vajon miért is hívta meg őt Andrej erre az óévi búcsúztatóra. Korábban csak hivatalos ügyben találkoztak, most meg hirtelen ez a barátinak minősíthető meghívás meg tegeződés. Aztán a vendégségbe való készülődés közben kiment az egész dolog a fejéből.  

   Az év végén a szilveszter volt a fő ünnep, a Karácsony, mint a többi vallási eredetű ünnep száműzve lett az ünnepek sorából a forradalom után, különben is a pravoszláv Karácsony tizenhárom nappal később van, már januárban. A régi újévet azonban január 13-án nem hivatalosan, de szokás volt megünnepelni, nem csak a hagyományok miatt, de ez jó ok volt egy kis ivászatra is sokak számára. A Télapó is szilveszterkor látogatta meg a gyerekeket. Általában a munkahelyek szerveztek Télapó-ünnepélyt. A Télapó társa itt nem a krampusz, hanem Sznyegorucska, akit talán hótündérnek lehetne magyarra fordítani, és a Télapóhoz hasonlóan jóságos, nem ijesztgeti a gyerekeket, mint nálunk a krampusz. A fenyőfát is szilveszterre állították fel. A szovjethatalom hadat üzent a vallásnak, de azért nem vált az ország teljes mértékben ateistává. Az orosz nép nagyon vallásos nemzet volt a forradalom előtt, és még Sztálin sem ment el odáig, hogy teljesen száműzze a hitet az emberek életéből. Paradox módon ifjúkorában ő is papnövendék volt. Nagyon sok templom szűnt meg templomként funkcionálni, de nem rombolták le azokat, hanem raktárként vagy egyéb célra hasznosították. A megmaradt templomokban pedig volt istentisztelet, ahová elsősorban az öregek jártak el, akiknek nem kellett már retorziótól tartani munkahelyeiken. A jobb állásokban tevékenykedőknek nem volt ajánlatos a templomlátogatás.

   Már a régi újév köszöntésén is túl voltak, amikor egy nap Andrej újra jelentkezett. A gyárban kereste fel Mihályt, ahol az igazgató egy üres irodahelyiséget bocsátott a rendelkezésükre, ahol zavartalanul beszélgethettek.

   – Mihail, Misa – szólította meg, életében először becézve. Meg kell beszélnünk valamit, ami talán első hallásra nem fog kellemesen érinteni téged és családodat. De ne aggódj, átmeneti állapotról van szó, néhány hét, maximum egy-két hónap, és a dolgok újra kedvezően fognak rendeződni számotokra.

   Mihálynak rossz érzése támadt, de nem szólt egy szót sem, hanem merev szemekkel nézett Andrej arcába.

   – Nos, egy kis bajban vagyunk. Leningrádból, az ottani csúcsvezetőségből hozzánk, Moszkvába kerül egy magas beosztású elvtársunk. Két gyermekük van, de nem tudunk pillanatnyilag üres lakást biztosítani a számukra. Úgy gondoltuk, hogy átmenetileg a ti lakásotokba költöznének, de nektek sem kell a házból kiköltözni, van egy üres lakrész a házban, de szerintem ezt te is tudod, a Noszov család lakhelyére gondolunk, úgy tudom ismertétek Vagyimot és Jelenát személyesen is.

   Mihály először nem talált szavakat, de aztán erőt vett magán.

   – Persze, az ilyen problémákat át kell tudni hidalni, megleszünk mi egy szobában is, az ottani társbérlők rendes emberek, nem lesz semmi baj.

   – Örülök, hogy ilyen megértő a hozzáállásod, most is bebizonyítottad, hogy becsületes kommunista ember vagy, közénk tartozol. A párt nem fog megfeledkezni rólad.

   Másnap a gyárban üzenet várta. Andrej délután négyre embereket küld a házukba, és a két lakásból összeválogathatják a bútorokat, az emberek mindent hozzájuk, azaz Vagyimék volt lakásába visznek, amire szükségük van, a felesleges darabokat pedig, amik nem kellenek, elszállítják. Mihályék estefelé látták, amint régi lakásukba új berendezést, bútorokat hoztak.

   Mihály a következő hónaptól emelt fizetést kapott. Katalin először felháborodott, de aztán belenyugodott az új helyzetbe.

   A konyhán való foglalatoskodást innentől kezdve be kellett osztani, meg kellett egyezni a másik két családdal, hogy ki mikor főzhet, süthet. Különösebb konfliktus ebből soha nem származott. Jó, ha barátinak nem is mondható viszony alakult ki a lakás többi lakójával. A Leningrádból áttelepült fontos elvtárssal és családjával azonban nem alakult ki semmilyen kapcsolat. Ha a házban összefutottak, röviden, kimérten üdvözölték egymást, és a dolog ezzel el volt intézve. Mihály és Katalin még abban sem voltak biztosak, hogy vajon az új lakók tudják-e, hogy előttük ők laktak a helyükön.

   Mihály azon is sokat morfondírozott magában, hogy megkérdezze-e Andrejtől, hogy tud-e valamit Noszovékról. Végül úgy döntött, hogy velük kapcsolatban nem kérdez semmit, ugyanis, ha Andrej nem tud semmit róluk, akkor felesleges a kérdésfelvetés, ha meg tud, akkor esetleg neki okoz kellemetlenséget, ha őt valamilyen titoktartás kötelezi. Viszont úgy döntött, hogy Thomas Burke hollétére rákérdez.

   – Burke elvtárs Frunzében van. Ott végez pártunk számára értékes munkát.

   Frunzének Kirgízia fővárosát hívták a szovjethatalom éveiben, mára visszakapta régi nevét, Biskeknek hívják. Frunze egy bolsevik hadvezér volt a polgárháború idején. A spanyol polgárháború befejeződésével, amikor Franco került hatalomra, többen menekültek a vesztes oldalról a Szovjetunióba, nagyrészük Kirgíziába került, ahol aztán sokan távoztak az élők sorából. Magyarok is kerültek ebbe a magashegyvidéki köztársaságba, itt található a világ kilencedik legnagyobb tava, az Isszik-köl, ami sohasem fagy be a hófödte csúcsok között. 

   – Meg tudnád adni a címét, Andrej?

Andrej ígéretet tett, de a címet Mihály nem kapta meg. Egyszer még később rákérdezett, Andrej ekkor úgy tett, mintha kiment volna a fejéből a dolog, de ezután sem történt semmi, Mihály meg nem kérdezősködött többé.

   Mihály évente egyszer-kétszer váltott levelet fivérével. Továbbra is ő számolt be a másik két testvéréről is. A levelezés tulajdonképpen csak azt a célt szolgálta, hogy tudassák egymással, hogy megvannak, élnek, egészségük rendben van. Mihály sohasem írt arról, hogy hol dolgozik, nem írt természetesen a nehéz életkörülményekről sem. Testvére is csak röviden írt a faluban végzett munkáról, ahol az élet nem sokat változott azóta, hogy Mihály távozott.

   Katalin gyakrabban váltott levelet édesapjával, nagyon vigyázott arra, hogy olyasmi véletlenül se szerepeljen a levelekben, ami a szovjet hatóságoknak esetleg nem tetszene. Az apa leveléből kiérződött az a keserű fájdalom, ami lánya elvesztésének következtében alakult ki lelkében. Katalin szíve ilyenkor összeszorult, igyekezett apját megnyugtatni, hogy boldog, és az unoka is szépen fejlődik, okosodik. A levelek általában egy-másfél hónap elteltével értek célba a feladást követően.

   1939-ben a Kocsenás házaspár megkapta a szovjet állampolgárságot. Nem kellett kérvényezniük, egyszer csak behívatták őket és közölték velük a tényt. Új igazolványokat kaptak. Jogi helyzetükkel azonban nem voltak tisztában, nem tudták, hogy mi a helyzet korábbi amerikai, illetve a még korábbi magyar állampolgárságukkal, kettős, esetleg hármas állampolgárok-e, vagy csupán szovjet állampolgárok. De ennek a tisztázása, úgy érezték, bonyodalmakat okozhatna, különben sincs jelentősége, hiszen életüket örökre összekötötték a Szovjetunióval és annak társadalmi, jogi rendszerével.

 

   Közben már jócskán érződött a háborús készülődés, ebben az évben elkezdték gyártani az ukrajnai Harkovban a későbbi harcok legendás tankjait, a T34-eseket. Augusztusban aláírták a szovjet-német megnemtámadási szerződést, ami egészen rövid ideig kicsit enyhített a feszült légkörön, bár a háború gondolatát senki sem tudta végleg elhessegetni a tudatából. Néhány nappal később Hitler lerohanta Lengyelországot. A II. világháború ezzel elkezdődött.

   A katonai felkészülés került előtérbe. A már leszerelt, tartalékállományban lévőket behívták adategyeztetésre, felületes orvosi ellenőrzésre, ahol katonai szolgálatra majdnem mindenki megfelelt. A fiatalokat mind összeírták, besorozták, persze nem hívták be őket mind azonnal. Mihály ekkor negyvennégy éves volt, a sorkötelesség ötven éves korig szólt, de rá nem került sor. Valószínűleg azért, mert mégsem tekintették igazi szovjet állampolgárnak. Beosztották azonban őt és feleségét is a polgári védelemhez. Ez azt jelentette, hogy ha Moszkvát támadás érné, vagyon- és életmentésben kell majd segíteniük. Néhány alkalommal meg is kellett jelenniük az ezzel kapcsolatos kiképzésen. Katalin vöröskeresztes tanfolyamban részesült, ápolónői feladatokat látott volna el szükség esetén. Mihály feladata teher- és személyszállítás lett volna, mivel rendelkezett jogosítvánnyal. Igaz, az csak személyautóra szólt, de néhányszor felültették teherautóra egy oktatóval, aki egy-két alkalom után pecsétes igazolást adott arról, hogy Kocsenás elvtárs tud teherautót vezetni. Külön jogosítványt erről nem állítottak ki.

   Egyik nap, életében először, megkérdezték Mihályt a munkahelyén, hogy tudná-e esetleg valamilyen módon igazolni a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett mérnöki tanulmányait. Erről ugyanis tudtak, hiszen részletes életrajzot nem egyszer kellett beadnia különböző hatóságoknak és a munkahelyének is korábban. Az életrajzból az is kiderült, hogy Mihály a tanulmányait a Magyar Tanácsköztársaság ideje alatt kifejtett tevékenysége miatt nem tudta befejezni, mert annak bukása után elmenekült az országból. Alapos ember lévén, a magával vitt kevés holmi között ott lapult leckekönyve, benne az abszolvált félévekkel. Ez a dokumentum eddigi élete során mindenhová elkísérte, de eddig soha senki nem volt rá kíváncsi. A leckekönyvet hivatalos fordításra átvették tőle. Egy jó hónap múlva visszakapta, mellékeltek hozzá egy példányt az orosz fordításból is. Várta, hogy milyen folytatás következik, arra gondolt, hogy esetleg befejeztetik vele a tanulmányokat, azonban soha semmi ezzel kapcsolatban nem történt.

 

   Az 1940. évet a Szovjetunió sikerként élte meg, bekebelezte a balti államokat, amelyek a Szovjetunió részévé váltak, az ellenállókkal kíméletlenül leszámoltak. A korábban aláírt megnemtámadási szerződés tette ezt lehetővé, amely a balti államokat és Finnországot a szovjet érdekzóna részévé tette. Finnországot azonban nem sikerült beolvasztani. A siker mögött azonban ott húzódott a félsz is. Most már szinte biztosra volt vehető, hogy az oroszok nem kerülhetik el a háborút.

   1941 júniusában Hitler megtámadta a Szovjetuniót. A harcok kezdete előtt már villámgyorsan megkezdődött a kulcsfontosságú létesítmények kitelepítése távoli vidékekre, elsősorban az Ural-hegység túlsó oldalán lévő nagy iparvárosokba, Szverdlovszkba, Cseljabinszkiba, Nyizsnyij Tagilba és még sok más helyre. A T34-eseket előállító harkovi gyár Nyizsnyij Tagilba került. Sztálin úgy számolt, hogy a németek Moszkváig is eljöhetnek, ezért az itteni intézmények közül sok innen is kitelepítésre került.

   Egy napon a gyárvezetőség értekezletet tartott dolgozói számára.

   – Elvtársak, a friccek - ez volt a németek gúnyneve - egyelőre nyomulnak előre országunk belseje felé. Meg fogjuk őket állítani és kiűzzük őket hazánkból, de hogy ez mikor és hol sikerül, azt egyelőre nem tudjuk. Értékeinket, gyárunkat elmenekítjük. A felső pártvezetés úgy döntött, hogy tevékenységünk Nyizsnyij Tagilban fog folytatódni. Az áttelepítés néhány napon belül megkezdődik. A gyár mérnökei és nélkülözhetetlen munkatársaink szintén velünk jönnek. Az itthon maradókat a helyi lakosság soraiból fogjuk pótolni. Az áttelepülő munkatársak a holnapi napon megkapják az erre vonatkozó utasítást. Nekik lakóhelyet fogunk biztosítani a városban. A többiek folytatják itt a munkát, bizonyos tevékenységek végzésére azonban itt a jövőben, nem kerül sor.

 

   Mihály másnap megtudta, nekik is menniük kellett. Az utazásig volt még tizenkét nap.

   Július 24-én a vonat elindult, hogy körülbelül harmincórás utazás után, átlépve az Uralnál Európa és Ázsia képzeletbeli határát, bepöfögjön Nyizsnyij Tagil szürke, komor pályaudvarára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     Nyizsnyij Tagil 1941 – 1947

 

 

 

   Nyizsnyij Tagil a tizennyolcadik század legvégén indult fejlődésnek. Vasércet találtak, ami a települést később a vas és acél városává tette. Az 1830-as években itt gyártották az első orosz mozdonyt. A városban és környékén több folyó található, így a vízen történő szállítási tevékenység szempontjából is fontos helynek számított. Az eurázsiai határtól mindössze 25 kilométerre fekszik, az Ural lábánál. A másik nagy település errefelé Szverdlovszk, százharminc kilométerre déli irányban, amit még Nagy Péter cár idején alapítottak és feleségéről Jekatyerinburgnak nevezték el, ma újra így hívják. Ettől még délebbre fekszik Cseljabinszk, szintén nagy ipari központ.

 

   Mihály és családja egy másfél szobás harmadik emeleti lakást kapott, amely nem volt egészen harminc négyzetméter. Újra egyedül laktak, nem kommunálkában. Az újonnan érkezőknek úgy tudtak sokszor csak helyet biztosítani, hogy a kiköltöztetett családokat társbérletekben zsúfolták össze. Kevés ilyen több lakásos épület volt még ekkor a városban, a gyárak környékére építettek pár ilyen lakótelep jellegű tömbházat. A házak nagy része, hasonlóan ahhoz, mint mindenhol orosz földön, fából épült, úgynevezett ízbák voltak. Ezek a rönkfából összeállított, sajátos architektúrájú konstrukciók sajátos hangulatot kölcsönöznek a tájnak. Különösen télen, amikor hó borít mindent és az ablakokon át kiszűrődik a fény, a látvány egy téli képeslap hatását váltja ki a szemlélődőből. A forradalom előtti gazdagok háza kétszintes volt, az alsó szint kőből épült, az emeleti szint pedig fából.

   Mihály és Katalin nem zúgolódott, végül is újra saját maguk laktak, különben is az ország nagy bajban volt, és mivel már nekik is ez az ország volt a hazájuk, a kellemetlenségekből, úgy érezték, hogy ki kell venniük a részüket nekik is. Egyébként is itt nagyobb biztonságban érezték magukat, valószínűsítették, hogy Hitler csapatai idáig már nem jutnak el. Később, már Moszkva előtt jóval, megtorpantak, és a támadás irányát inkább a második legfontosabb város, a korábbi főváros, Leningrád ellen intézték. Mint tudjuk, elfoglalni ezt sem sikerült, de a kilencszáz napos blokád, körülzárás alatt emberek tízezrei haltak meg, elsősorban nem a német fegyverek által, hanem egyszerűen éhen haltak, vagy megfagytak az élelem és a tüzelő hiánya miatt. Keletről, a Ladoga-tó felől érkezett élelem, de ez nem volt rendszeres.

   Nyizsnyij Tagil zárt város volt. A zárt városok rendszere ebben az időben jött létre, ez azt jelentette, hogy engedély nélkül nem lehetett sem beutazni, sem távozni ezekről a településekről. Később a zárt városoknak bonyolult rendszere jött létre, voltak olyanok, amelyek csak a külföldi állampolgárok előtt voltak lezárva. Olyan helységek kaptak ilyen státust, ahol stratégiai szempontból fontos ipari tevékenység folyt. A leveleikre nem érkezett válasz sem Magyarországról sem Amerikából, így a kapcsolattartás szeretteikkel megszakadt. Moszkvából szerencsére még tudatták, hogy a hátországba költöznek Hitler csapatai elől, így biztonságban lesznek, nem kell miattuk aggódni.

   Mihály munkahelye fokozottan bizalmi állásnak számított. Titoktartási nyilatkozatot írattak vele alá, amire fel is kellett esküdnie.

   A háború kezdetén a zárt városok jobb ellátásban részesültek, mint az ország egyéb települései. Ami nem volt a boltokban, azt megkapták a gyár falain belül. Katalin a gyári élelmezés területén kapott irodai munkát.

   Szeptemberben Józsikát beíratták az iskolába. Nagy létszámú, közel ötvenfős osztályokat alakítottak ki, ahol kemény fegyelem volt, a rendetlenkedő nebulókat hamar megfékezték. Józsika, vagyis Joszif, ahogy hivatalosan hívták, a jó tanulók közé tartozott, bár édesapja szorgalmát nem örökölte. Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a magyar nyelvet is minél tökéletesebben elsajátítsa. Volt némi idegen akcentusa, ha magyarul szólalt meg, de kétnyelvűnek lehetett tekinteni. Édesanyja esténként foglalkozott vele, írni tanította magyarul. Még Moszkvában sikerült beszereznie néhány magyar könyvet, volt köztük két mesekönyv is, ezeket olvasta és olvastatta fiával. Otthon továbbra is magyarul beszéltek.

   Aztán eljött a tél. A hideg messze felülmúlta az eddig megszokottakat. A moszkvai és michigani telek után meg kellett szokni a még zordabb időjárást, a hőmérő higanyszála napközben időnként mínusz harmincnál is hidegebbet mutatott, éjszaka előfordult a mínusz negyven fok körüli hőmérséklet is. Persze ez még messze elmaradt Szibéria távolabbi vidékeinek időjárásától, a verhojanszki körzetben mínusz hetven alá is mehet a hideg. Tüzelő egyelőre volt, át lehetett valahogy vészelni a telet.

   A gyárakban a munkások az idősebb korosztályból kerültek ki, a fiatalabbakat sorra behívták katonának. A mérnöki gárdából is csak azok maradhattak, akiknek irányító munkája elengedhetetlen volt a tevékenység végzéséhez. Mindent a hadi termelés szolgálatába állítottak.

   Mihályék itt is kialakítottak barátinak mondható kapcsolatokat. Katalin jóba lett a gyár étkezdéjében dolgozó Klavgyijával, akinek a férje ekkor már a fronton volt. Volt egy fia, aki egy osztállyal járt feljebb, mint Józsika, és volt egy ötéves kislánya is. Klavgyija időnként átjött Mihályékhoz, volt, hogy együtt főztek valamit, amíg a gyerekek eljátszadoztak.

   Mihály is jóba lett az egyik mérnökkel, az ő gyerekei, egy fiú és egy lány, már nagyobbak voltak, a fiút néhány hónapja sorozták be a Vörös Hadseregbe és az ukrán frontra küldték. Időnként került vodka is az asztalra, de sokszor csak szamogon volt, ami mindenféle erjesztett erdei gyümölcsből, növényi származékból került lefőzésre. A frontokról hazaíró katonák leveleit családtagjaik jó nagy késésekkel, általában több mint egy hónappal később kapták meg.

   Az emberek itt kevésbé voltak szem előtt, mint Moszkvában és az európai nagyvárosokban. Tisztogatási akciók itt is folytak, de jóval kisebb mértékben. A hatalom nem tudott mindenhová egyforma intenzitással figyelni. Időnként azért innen is el-eltűnt valaki, általában az éjszaka leple alatt. December végén az egyik idősebb művezető nem jött be a munkahelyére. A műszak leteltével hárman elmentek a lakására, hogy megtudják a hiányzás okát. A feleség nyitott ajtót, akinek a válaszai zavarosak voltak, és a munkatársak jobbnak látták nem kérdezősködni tovább. Két nappal később a részlegnél közölték, hogy Matvejev a Szovjetunió ellensége, adatokat próbált kijuttatni a gyárból, hazaárulásért el fogják ítélni, jelenleg a szverdlovszki börtönben ítéletre vár. Felesége is eltűnt néhány nap múlva, a szomszédok szerint hazaköltözött édesanyjához, aki egy másik urali városban lakott egyedül.

   Egyik este Mihály újdonsült barátjánál, Olegnél töltötte az időt, aki szóba hozta az esetet.

   – Tudod, Misa, én nem hiszem, hogy ez a Grisa áruló lenne. Egész életében itt élt, még Moszkvában sem járt soha, honnan lehetnének neki olyan kapcsolatai, hogy adatokat adjon ki valakinek a gyárunkra vonatkozóan. Több mint húsz éve becsületes párttag. A munkáját is mindig tisztességesen végezte.

   Mihály nem tudta, hogy mit feleljen, feszülten mocorgott a székében.

   – Hát tudod, mi ebbe nem látunk bele, ha egyszer bűnösnek találják, valószínűleg az is. A bíróság majd kideríti. Én is megbízható elvtársként ismertem meg, persze én alig vagyok itt néhány hónapja. Az is igaz, ha valaki ártani akar a szovjethatalomnak, az nem veri nagydobra. Beszervezhették, bár azt én sem tudom elképzelni, hogy ellenséges ügynökök hogyan tudnának bejutni városunkba, egyébként meg hogyan tarthatnák a kapcsolatot.

   Most Oleg jött zavarba. Nem tudta eldönteni, hogy folytassa-e a témát, vagy jobb, ha semlegesebb területekre tereli a szót. Végül csak nem tudta megállni, hogy ne folytassa.

   – Ne érts félre, én csak hangosan próbálok gondolkozni. Sztálin elvtárs tisztánlátása az vitathatatlan. Ő sohasem téved. Népünk óriási szerencséje, hogy ő vezetheti a harcot ezekben a nehéz években. Amire én gondolok, az az, hogy alacsonyabb szinteken az elvtársak esetleg nem mindig eléggé körültekintőek. Esetleg tévedhetnek. Nem Grisa az első, akivel kapcsolatban ez eszembe jutott. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Grisa biztos, hogy nem bűnös. De egészen biztos, hogy volt már olyan eset, ahol az ítélkezők tévedtek. Abban is biztos vagyok, hogy ha Sztálin elvtárs ezekről tudna, nem engedné meg, hogy igazságtalanság történjen. De hát ő nem figyelhet oda minden apró részletre ebben a hatalmas országban, pláne most, amikor országunkat el akarják pusztítani.

   – Valószínűleg úgy van, ahogy mondod. De gondolj arra, hogy ha történnek is esetleg ilyen esetek, a kapitalista világban ezek hatványozottan fordulnak elő. Nálunk, odahaza Magyarországon, a mi szovjethatalmunk leverése után százakat gyilkoltak meg, ezreket börtönöztek be, és sokan kényszerültek menekülésre, mint én is.

   Ezeket a szavakat Mihály félig meggyőződésből, félig pedig a beszélgetés élének tompítása érdekében mondta. Nem akarta tovább folytatni a beszélgetés fonalát ebbe az irányba. Sikerült neki, a téma másfelé terelődött.

   Közben jöttek a hírek a németek előrenyomulásáról. A kezdeti német sikereket a szovjet pártvezetés szépíteni próbálta, amennyire csak lehetett. A hátországban nem volt reális kép a veszteségekről. A hírek azonban vala-mennyire mégiscsak eljutottak. Leningrád már régen körül volt zárva, de a városban uralkodó belső viszonyokról itt vajmi keveset tudtak. Pedig hát nem csak a fagy és az éhínség szedte áldozatait, hanem a hiány következtében a bűnözés mértéke is az egekbe szökött. A kegyetlen mészárlást itt, Nyizsnyij Tagilban csak áttételesen élték meg az emberek, nem volt bombázás, fegyverropogás. Az ellátás mértéke volt az, ami időről időre rosszabbá vált, már a gyárból kapott ellátmányon is érezni lehetett, hogy egyre kevesebb jut mindenből. A boltokban meg még üresebbé váltak a polcok. De az igazi éhezés még váratott magára egy kicsit.

   Egy napon Mihállyal közölték, hogy a gyárból néhány munkatárs, köztük ő is, kiküldetésbe fog menni Hanti-Manszijszkba. Mihály azelőtt nem hallott erről a több száz kilométerre keletre fekvő helyről. Valamilyen újonnan létesített üzem megnyitásáról volt szó, ahol segíteni kellett az ottaniaknak a munkálatok beindításában.  Később, a háború után ezen a vidéken hatalmas földgáz- és kőolaj-lelőhelyekre bukkantak. De a mostani utazás még nem ezzel volt kapcsolatos.

   Egy hét múlva volt az indulás, és több mint egy napig tartó vonatozást jelentett, nemcsak a távolság miatt, hanem a vonat gyakran órákat várakozott, különböző állomásokon. Itt-tartózkodása alatt tudta meg Mihály, hogy a települést egy évvel korábban még Osztjako-Vogulszknak hívták, és hogy ez egy nemzetiségi terület központja, ahol az orosz megnevezés szerint az osztjákok és a vogulok élnek, akik saját magukat hantiknak, illetve manysiknak hívják, és sikerült az elmúlt évben elérniük, hogy a város nevében is ez megjelenjen. Sztálin az ilyen jellegű igényeknek engedett, ezzel akarta bizonyítani, hogy ő a nemzetiségek problémáit komolyan, megértéssel kezeli, miközben más népek szörnyű üldöztetéseknek voltak kitéve. Az ilyen kis népek esetében az ilyesmi semmilyen veszéllyel nem járt, a hantik és manysik ma összesen körülbelül húszezres lélekszámot képviselnek Szibériában, akkoriban sem lehettek sokkal többen. Régebben csak vadászatból, halászatból éltek, a nagypolitika síkján semmilyen jelentőséggel nem bírtak. Finnugor eredetű népek, és sok nyelvészeti kutatás szerint ők a magyarok legközelebbi rokonai. Érdekes felfedezés volt ez Mihály számára, az iskolában ezekről a népekről semmit sem hallott. Az üzemben persze főleg oroszok dolgoztak, voltak más nemzetiségűek is a nagy ország területéről, a legkevesebben éppen az őslakosok képviseltették magukat az üzemben. Ők azonban tudatában voltak a velünk való rokonságnak.

   Az egyik részlegvezetőnek, aki hanti nemzetiségű volt, feltűnt, hogy Mihálynak gyenge idegen akcentusa van, és nagy ritkán egy-egy hiba is becsúszik a beszédébe.

   – Ön hová valósi? – arra gondolt, hogy Mihály valamelyik másik tagköztársaságból való.

   – Magyar vagyok, de már lassan kilenc éve élek a Szovjetunióban - felelte Mihály.

   – Nahát, de ilyet, bátyuska, mi rokonok vagyunk.

Szorosan megrázta Mihály kezét, majd mindkét karjával erőteljesen magához ölelte.

   – Jöjjön el hozzánk az egyik este, itt lesznek még pár napig. Vacsorázzon nálunk, a feleségem nagyon fog örülni. Ugye eljön? Nagyon boldoggá tenne vele.

   Mihály két nap múlva új ismerősénél vacsorázott. A feleség orosz asszony volt, volt két gyermek is a családban.

   A házigazda élénken érdeklődött Magyarországról, az éghajlatról, az emberekről, arról, hogy Mihályt mi szél hozta erre. Ő pedig igyekezett kielégíteni a férfi kíváncsiságát. Aztán szavakat kellett Mihálynak oroszról magyarra fordítania, így próbálta a vendéglátó megállapítani a hanti nyelvvel való rokonságot, de ez nem járt semmilyen eredménnyel. Mihály is tett fel kérdéseket, amiből kiderült, hogy rokonaink bizony nagyon egyszerű életmódot folytattak a múltban. Valamiféle fejlődés csak néhány éve indult be, elkezdődött az iparosítás, amely építkezésekkel járt együtt. A szovjethatalmat itt másképpen élték meg egy kicsit az emberek. A beruházások révén úgy érezték, hogy ők is kezdenek felzárkózni a huszadik századhoz, a rendszer kegyetlenségei pedig ide csak érintőlegesen jutottak el, itt nem keresték állandóan az ellenséget, a szabotőröket, nyilván azért, mert isten háta mögötti területnek számított, ami semmilyen szempontból nem játszott fontos szerepet. Mihály nagyon jó érzéssel köszönt el vendéglátójától és feleségétől a látogatás végeztével, a házigazda egy kis, fából faragott, szarvast ábrázoló szobrot adott át neki ajándékul azzal, hogy ez náluk egy ősrégi időből származó szimbólum, amikor még az itt élő népek hittek a sámánizmusban. Mihály kicsit kényelmetlenül érezte magát, hogy ő semmivel nem tud szolgálni.

   Dolga végeztével a gyári küldöttség visszatért Nyizsnyij Tagilba. A mindennapi kerékvágásban folytak a dolgok tovább, már ami a munkát illette. Az ellátás egyre rosszabb lett. Hús már csak hébe-hóba akadt, az üzletekből minden eltűnt. A szerencsétlenségben nagy szerencse volt, hogy a várost erdők, az érintetlen természet vette körül. A nyár ugyan rövid erre felé, májusban még előfordulhatnak kisebb havazások, és augusztus vége felé már meglehetősen hűvösre fordul az idő. A nyár viszont eléggé meleg, és az erdőkben gazdagon terem a gomba, amit meg lehet szárítani és eltenni a téli időkre. Található itt mindenféle bogyós növény, amit be lehet főzni lekvárnak, a lekvár az egyik fő tápláléknak számított ezekben az időkben. Vadban is gazdag volt az erdő. A vadászoktól időnként lehetett venni vadhúst, nyulat, vaddisznót, őzet, szarvast, fácánt. De jártak az emberek maguk is húsért az erdőbe. Csapdákat állítottak fel, a fegyveres testületek tagjai is lőtték a vadat, ahol érték. A vadászattal kapcsolatban semmilyen szabályozás nem volt. Ily módon Katalin is főzhetett vadból készült ételeket havonta kétszer-háromszor is. Ha hozzájutottak, a hús mennyisége általában több étkezésre is elég volt.

   Amikor nem volt semmi, csalánból főztek levest. A csalánleves nem hiányzik néhány európai szakácskönyvből sem, megfelelő hozzávalókból állítólag egészen jó leves készülhet. Amit Katalin itt megtanult, azonban nincsen benne a szakácskönyvekben. Egyszerűen vízben megfőzték a csalánleveleket, behabarva egy kis liszttel, korpával, darával, mikor mi volt. A csalánleves lett az étrend első számú főszereplője.

   Éhínség volt, de itt azért az emberek nem haltak éhen, mint Leningrádban. Amikor leállt a szénszállítás, az emberek az erdőből hoztak fát. A vasárnapok fő foglalatossága a tüzelőgyűjtésben merült ki. De mentek az emberek, amikor csak tudtak, a gyerekek iskola után indultak fáért az erdőbe. Néhány összeszögelt deszkára sokan kerekeket szereltek és azon húzták-tolták a meleget adó tüzelőt.

   Mihály sokszor a fiával, néha Oleggel járt tüzelőt gyűjteni, Katalin csak nagy ritkán vett részt ebben a foglalatosságban.  Egyik délután azonban egyedül ment, már hazafelé tartott, húzva maga után az otthon barkácsolt taligát. Útja faházakkal szegélyezett földes úton vezetett hazafelé. Látásból ismerte az itt lakókat, de csak köszönő viszonyban volt a legtöbbjükkel. Voltak olyanok is, akikkel váltott pár szót, ha ők éppen a ház előtt foglalatoskodtak valamivel.

   Volt egy csinos, negyven év körüli özvegy, aki egyedül lakott, fia a fronton volt, lánya pedig egy közeli másik városba ment férjhez. A nő mindig széles mosollyal üdvözölte Mihályt, és mindig megragadta az alkalmat, hogy váltson vele néhány szót. Többször előfordult, hogy éppen akkor jött ki a házból, amikor Mihály arra haladt, tehát figyelhette az utat az ablakon keresztül. Mivel általában nem volt egyedül, ezek a beszélgetések csak rövid, felszínes információcserét jelentettek, általában az időjárásra, egészségre vonatkozóan. De Mihály ma egyedül volt.

   – Hogy van, Mihail Joszifovics? Üdvözlöm.

   Mihály úgy intézte, hogy mindenki így szólítsa, unta ugyanis a hosszú magyarázatokat, hogy náluk odahaza ez másképpen van. Az oroszoknál a teljesen hivatalos megszólításokat kivéve, amikor is a családi nevet a tovaris szó előzte meg, a keresztnév és az apai név megfelelő utótaggal ellátott használata a szokásos, ha az illetők még nincsenek tegező viszonyban. Mivel Mihály apja, éppen úgy, mint fia, a József nevet viselte – Mihálynál ez a verzió volt a kézenfekvő.

   – Köszönöm, jól megvagyok és maga, Ludmilla Ivanovna?

   – Én is megvagyok, bár kicsit egyedül érzem magam néha. A lányomat se láttam már hónapok óta.

   – Hát bizony, nem könnyű manapság utazgatni.

   Mihály már a korábbi beszélgetésekből ismerte az asszony körülményeit.

   – Mihail Joszifovics, megtenne nekem egy szívességet? Be kéne verni egy szöget a falba, de magasan van, nem érek fel odáig.

   – Persze, megcsináljuk, nem tart semeddig, Ludmilla Ivanovna.

   Mihály felhúzta a taligát a bejárati ajtóig és belépett a házba.

   – Oda kéne, a mennyezet alá pár centivel – Ludmilla ujjával a kívánt irányba bökött.

   Mihály nem nagyon értette, hogy a szög vajon mi célt fog szolgálni, de nem kérdezősködött, ledobta magáról a kabátját, fejéről pedig az usánkát, a fülvédős, jellegzetesen orosz téli viseletet.  Az asszony hozta a kalapácsot és egy jókora szög volt a másik kezében. Ahogy odaért Mihályhoz, a szög hirtelen kicsúszott a kezéből. Mindketten lehajoltak, hogy felvegyék, de a nő volt a gyorsabb, egy mozdulattal a kezében volt az elejtett tárgy. Nem állt fel azonnal, így Mihály egyenesedett fel elsőnek. Aztán szép lassan Ludmilla teste is emelkedni kezdett felfelé. Jobb keble eközben erőteljesen végigszántott a férfi keze fején. Mihályt valami megmagyarázhatatlan bizsergés fogta el. A nő, jobb kezében a szöggel, a kívánt hely felé mutatott, félfordulatot téve testével. Ekkor a bal melle ért hozzá a férfi mellkasához, miközben kihívó tekintettel meredt Mihály szemei közé. Most már valami melegség is átjárta a férfi testét, és úgy érezte, hogy nagyon zavarban van. A nő teljesen szembefordult a férfival, és a két test még mindig összeért. A nő térdei kissé megrogytak, hogy ne túl magasról ejtse a kalapácsot a földre, másik kezéből észrevétlenül ejtette ki újra a szöget. Ahogy visszaegyenesedett, mindkét melle még szorosabban simult Mihály mellkasához. Ha Mihály nem vesztette volna el ítélőképességét egy pillanatra, valószínű, hogy józan elhatározásból nem tette volna meg azt, amit most megtett. Később magának sem tudta megmagyarázni, hogy miként történt az, hogy karjai hirtelen átölelték a nőt, vadul szájon csókolta az érzéki ajkakat, majd jobb keze hevesen markolászni kezdte a még mindig kemény, rugalmas melleket. Ellenállással nem találkozott. Egy idő után teljesen kiéhezve egymásra, Ludmilla a választottját ölelve, csókolva, kis lépésekkel araszolva, szinte észrevétlenül az ágy felé vonszolta Mihályt.

   Mihálynak eddig soha nem tapasztalt szerelmi együttlétben volt része. Hallott már az orosz nők rendkívüli odaadásáról, szerelmi túlfűtöttségükről, arról, hogy milyen örömökben tudják a férfiakat részesíteni. Olyasmit élt meg, amiben eddig még nem volt része. Nem volt nagy nőcsábász, összesen négy nő volt az életében, a feleségét is beleértve. Egyszer még Moszkvában érezte az egyik irodista nő közeledését, de az a viszony megmaradt az ártatlan flörtölés szintjén, egyrészt azért, mert Mihály meglehetősen járatlan volt a nők elcsábításában, másrészt nem lett volna hol lebonyolítani a találkákat, a nő sem lakott egyedül. Továbbá Mihály a házastársi hűséget is tisztelte.

   Most ez megváltozott. Megcsalta feleségét.

   – Misa, ugye máskor is eljössz? Mindig várni foglak.

   Mihály érezte, hogy nem először és utoljára járt itt. Tudta, hogy bonyodalmakat okoz saját magának, és Katalinnal szemben is volt némi bűntudata. De a nő mágnesként vonzotta.

   – Persze, Ljudocska, hogy jövök, nagyon jó veled. Sohasem volt még ilyen jó. De tudod, nekem feleségem van, meg azt sem akarom, hogy az emberek rólunk beszéljenek.

   – Megértelek, ami engem illet, én sem örülnék, ha rajtam köszörülnék az emberek a nyelvüket, de ha kitudódik, engem annyira azért nem érdekel, végül is nekem nincs már férjem, de miattad vigyázni kell.

   Mihály egy idő után felöltözött, hogy hazamegy.

   – A szögelést meg elfelejtettük.

   – Ó, te kis buta, imádlak.

   Szögbeverésről tehát szó sem volt eleve, viszont a hosszú időn keresztül a ház előtt várakozó taliga feltűnt a szomszédoknak, és a pletyka hamarosan szárnyra kapott.

   Mihály hetente kétszer-háromszor szakított időt a szerelmével való együttlétre. A szeretkezések szünetében beszélt neki hazájáról, Brazíliáról, Amerikáról. A nő tágra meredt szemmel itta magába a férfi szavait, olyan helyekről hallott, amelyekről annak előtte gyakorlatilag semmit nem tudott. Ugyanakkor volt valami kellemetlen mellékíz is a szájában, érezte, hogy az idegenekkel szemben a politika nem viseltetik jó szívvel, és nehogy valami baj keveredjen ki ebből. Ha tudott, Mihály hozott magával valami ennivalót is mindig, elsősorban egy kis vadhúst, amihez ő könnyebben hozzájutott. A nő pedig, ha tehette, megvendégelte szerelmét főztjével.

   Katalin pár hét múlva Klavgyijától értesült férje barátnőjéről. Klavgyija ugyan fogadalmat tett magának, hogy nem szól Katalinnak, de hát egy idő után nem bírta magában tartani a hírt és előrukkolt vele.

   Katalint szíven ütötte az értesülés, de aztán később valamelyest napirendre tért felette, és ebben Klavgyijának is volt része.

   – A férfiak már csak ilyenek – nyugtatta a barátnő Mihály feleségét, – majd ráun a nőre, aztán vége lesz, semmi sem tart örökké.

   Katalin is úgy ítélte meg, hogy jobb, ha úgy tesz, mintha semmit sem tudna. A veszekedéseknek nincs értelme, szereti a férjét, de ha még nem szeretné is, akkor sem tudna semmit tenni, mit kezdene itt az isten háta mögött egyedül. Sok mindenen átestek már együtt, ez a dolog is minden valószínűség szerint, ahogy Klavgyija is mondja, megoldódik, csak ki kell várni a végét.     

   Jellemző volt, hogy azok az emberek, akik ismerték egymást, a lehetőségekhez képest segítettek egymáson. Ha az egyik szomszédnak volt egy kis lisztje, adott a másiknak, és biztos lehetett benne, hogy majd visszakapja, lehet, hogy nem liszt formájában, hanem egy kis nyúlhúsként vagy szárított gomba gyanánt. Az értékekre viszont ügyelni kellett, egy kosár tetejéről például könnyen eltűntek a dolgok, ha az ember nem tartotta rajta a félszemét.

  Egyik este Oleg átjött Mihályékhoz. Hozott magával egy kis szamogont, amit erjesztett erdei gyümölcsből főzött le saját kezűleg. Katalin tudott szerezni egy kis lisztet a gyári konyháról, most éppen tésztát gyúrt belőle, derelyét készített, amit a szintén saját készítésű lekvárral fog majd megtölteni.

   – Te Misa, mit gondolsz, meddig tart még a háború? Teljesen értelmetlen ez a németek részéről, képtelenség, hogy eljussanak az Uralon túlra, onnan meg a Csendes-óceán még több mint ötezer kilométer. Még ha a japánok besegítenek nekik, akkor is nonszensz.

   – Vége lesz egyszer, és Hitler nem nyerhet, a nyugaton elfoglalt országokban is folyik partizánakció a németek ellen, igaz, ezek nem okoznak nagy veszteségeket, de arra talán jók, hogy bizonyos erőket Németország oda összpontosítson.

   A normandiai partraszállás még váratott magára.

   Mihály nem szívesen beszélt a háborúról azóta, hogy volt hazája a németek szövetségeseként a Szovjetunió ellen fordult. Úgy érezte, hogy ez a tény az emberek rosszallását válthatja ki személyével és feleségével kapcsolatban. De Olegtól nem tartott, vele mindent meg tudott beszélni, amiről meg nem beszéltek, arról mások sem nagyon ejtettek szót, még a házastársi kapcsolatokon belül sem. Az emberek rendíthetetlenül hittek a szovjetrendszer igazságosságában, Sztálin tévedhetetlenségében. A háború szörnyűségei pedig, eltörpítették a rendszer hibáit, kegyetlenségeit, egy dolog volt fontos, a győzelem, a németek kiűzése. Pedig hát lett volna miről beszélni.

   – Te Misa, te tényleg nem bántad meg, hogy idejöttél?

   – Már hogy kérdezhetsz ilyet, igaz, nehéz most az élet, de meglátod, egyszer csak minden rendben lesz. Odahaza most börtönben ülnék elveimért, vagy lehet, hogy ki is végeztek volna, mert nem vonultam volna be Hitler oldalán ellenetek harcolni.

   – Na, jól van, hagyjuk az egészet, rajtunk úgysem múlik semmi. Van kedved vasárnap kimenni az erdőre gombászni? 

   – Persze, menjünk, eső is volt szépen, szerintem nem jövünk haza üres kézzel, hozd az asszonyt is, Kátyát is viszem, jót tesz neki is egy kis kimozdulás.

   Az ismerősök Katalint Kátyának hívták.

   – Szeretek veled beszélgetni, te annyi felé jártál, annyi nyelvet beszélsz, én meg életemben egyszer jártam Moszkvában, Leningrádba meg még el sem jutottam. Istenem, mi lehet, ott most?

  – Majd elmegyünk együtt, ha mindennek vége lesz.

   – Te már ott is jártál, Misa, látod, én meg, aki ebben az országban születtem, alig jártam valahol.

   – Jól van, na, ne zsörtölődj, én azért jártam sokfelé, mert odahaza nem maradhattam. Nyelveket is emiatt beszélek. Egyébként, ha otthon maradtam volna, éppen, hogy csak egy nagyon kicsit németül tudnék.

   Mihály sokat mesélt Olegnak a falujáról, testvéreiről, arról, hogy édesapja nem akarta, hogy tovább tanuljon. Mihály is gyakran látogatott el Olegékhez.

   A Ludmillával való kapcsolat az idő múlásával alábbhagyott. Mihály most már hetente csak egyszer látogatott el általában az asszonyhoz. A nő ugyan még mindig nagyon ragaszkodott hozzá, de Mihály sem volt már fiatal, a libidója csökkent, meg nagyon fárasztotta az, hogy otthon mindig kell mondani valamit, hogy elszámoljon a távol töltött idővel, annak ellenére, hogy Katalin nem nagyon kérdezősködött.

  Katalin is ösztönösen érezte, hogy egyre kevésbé van vetélytársa. Klavgyiján keresztül a pletykák is ezt látszottak igazolni. Igaz, a kapcsolat csak akkor szűnt meg teljesen, amikor végérvényesen elhagyták Nyizsnyij Tagilt.  

 

   A sztálingrádi győzelem új hitet adott az embereknek. Ez a kegyetlen, százkilencvenkilenc napig tartó ütközetsorozat meghozta az első és döntő vereséget a németek számára. Pszichológiai értelemben is hatalmas jelentőséggel bírt ez mindkét oldalon, az oroszok megvédték a nagyvezér nevét viselő várost, a németek meg pont itt szenvedtek súlyos, helyrehozhatatlan vereséget. Lám, Sztálin legyőzhetetlen, mondogatták mindenütt a városban. A németek Moszkvára már többé nem gondolhattak.

   A fronton elesett katonák miatt érzett keserűséget valamelyest enyhítette a Vörös Hadsereg sikeres nyugat felé nyomulása. Ekkor már nagymértékben valószínűsíthető volt a szovjet győzelem, csak Hitler gondolta még másképp. A tankok gyártása gőzerővel folyt a gyárban, de a többi nagy, Uralon túli nagyvárosban is szakadatlanul termeltek a frontra.

   1944 júniusában megtörtént a normandiai partraszállás, ettől kezdve nyugat felől is megindult az előrenyomulás Berlin felé. Szeptember végén a Vörös Hadsereg benyomult Magyarország területére. Közép- és Kelet Európa országai szovjet megszállás alá kerültek, függetlenül attól, hogy Németország szövetségesei voltak-e, vagy sem. Berlin 1945 májusának első napjaiban elesik.

   Az emberek fellélegezhettek, bár a győzelem felett érzett öröm majdnem minden család esetében szörnyű tragédiákkal párosult. Oleg fia, Fjodor végigharcolta a háborút, és azon kevesek közé tartozott, aki egyszer sem sebesült meg. A háború alatt, akit arra érdemesnek találtak, gyorsan kapott a váll-lapjára egy újabb csillagot, Fjodor már tiszti rangban, főhadnagyként szolgált, amikor a Vörös Hadsereg átlépte a német határt. A zászlóalj már Berlintől száz kilométerre lehetett, amikor találat érte azt a teherautót, amiben ő a sofőr mellett foglalt helyet. Senki nem maradt életben, Fjodor pár nappal a végső győzelem előtt vesztette életét. Klavgyija férje rokkantan tért haza, elvesztette bal karját. Ludmilla fia is rokkantan jött meg, örök életére sánta maradt.

 

   Az ország ezt követően két nagy ünnep keretében is megemlékezett évente a győzelemről. Február 23-án tartották a Vörös Hadsereg napját, amely nem csupán katonai ünnepnek minősült, hanem a civil lakosság is ünnepelt. Május 9-e pedig a győzelem napja lett. Németország kapitulációját a felek május 8-án az éjszakai órákban írták alá, de az időeltérés miatt Moszkvában ekkor már másnap volt.   

Moszkva - 1947 – 1952

 

 

   Mihály és családja csak 1947 nyarán kerül vissza Moszkvába. Egy kis kétszobás lakásba költözhetnek, önállóan, nem kommunálkába. A hatalmas emberáldozat miatt úgy tűnik, legalábbis Mihály számára, hogy a lakásprobléma megoldása talán könnyebb lett. A Nyizsnyij Tagilban működő gyár moszkvai részlege visszakerül eredeti helyére. Ősszel Józsikát a hatodik osztályba íratják be.

   A rendszer borzalmai közé tartozik, hogy a hazakerülő hadifoglyokat Sztálin munkatáborokba küldi. Megadták magukat az ellenségnek, ezzel elárulták hazájukat. Jó részük ott pusztul el, akik hazatérnek, legyengült egészségi állapotban, betegen, nem biztos, hogy felépülnek. Ennek ellenére a Sztálin-kultusz még nagyobb magasságokba ível. Most már Istenként tisztelik, Istenként tisztelteti magát. Hiszen megnyerte a háborút, és a birodalom határait kitolta. A Szovjetunióval mostantól számolnia kell a világnak. Megkezdődik a hidegháborús korszak.

 

   Moszkvában Mihályék jó egészségben találták a Zsukov házaspárt, régi barátaikat. Nagyezsda a háború alatt is tanított, ha éppen nem volt szünet az iskolában szénhiány miatt. Férjét, Aljosát nem hívták be katonának igen erős rövidlátása miatt, különben is már közel járt az ötvenhez a háború kezdetekor. Nagyon örültek, hogy újra látják egymást.

   – Hát ezt is túléltük – kezdte a beszélgetést Aljosa.

   – Gondoltunk rátok sokat, de aztán egy idő után megnyugodtunk, amikor láttuk, hogy Moszkváig nem jönnek el a friccek – szólalt meg Mihály.

   – Hát igen, mi tulajdonképpen a háború alatt is úgy dolgoztunk, mint békeidőben, leszámítva azokat az időket, amikor nem lehetett fűteni, és ezért nem jártam be a könyvtárba, Nadja meg az iskolába. Ő még angolt is tanított idehaza.

   – Hát az csak rövid ideig tartott, egy kollegám kért meg, hogy foglalkozzak egy kicsit a gyerekeivel. Az angol különben sem erősségem, a francia az, ami jól megy, és amit igazán szeretek. De hát erre sehol sincs igény.

   – Tényleg, Nádja, te hol tanultál meg olyan jól franciául? – kérdezte Katalin.

   – Hm… ez egy másik történet… de nektek elmondom, nem szoktam róla beszélni. Apám jól kereső orvos volt a forradalom előtt. Odafigyelt a neveltetésemre. A mi kultúránkra a francia kultúra gyakorolta a legnagyobb hatást, ez a nyelv volt a legfontosabb elsajátítandó idegen nyelv nálunk. Amikor ötéves lettem, apám Franciaországból bentlakásos nevelőnőt hozatott. Tíz évig volt nálunk, csak franciául beszélt velem. Nem csak beszélt, de tanított is irodalomra, nyelvtanra, a francia szokásokat szivacsként szívtam magamba.

   – Hát ez nagyon érdekes, sosem mondtad azelőtt.

   – Nem lenne jó, ha erről sokan tudnának. De bennetek megbízom, tudom, hogy nem fogjátok továbbadni. Végül is nem titok ez, bármikor kiderülhet, de azért jobb, ha feledésbe merül.

   Vágyimról és Jelenáról továbbra sem volt semmi hír. A Komintern gyűléseiről ismert magyaroknak sem volt nyoma sehol. Igaz, Mihály nem is nagyon kereste a kapcsolatot, úgy volt vele, hogyha a véletlen összehozná valakivel, örülne, de ő maga nem kérdezősködött. Nyíltan érezhető volt, hogy mindenki gyanús, aki külföldi vagy külföldi származású. Korábban Sztálin megtiltotta a vegyes házasságokat, szovjet állampolgár külföldivel nem léphetett frigyre. Később, a népi demokráciák megalakulásával ezt az intézkedést törölték.

   Mihály levelet írt bátyjának, hogy jól van, a háborút ő és a felesége is átvészelték. Arról már nem írt, hogy a nélkülözések, a hideg kikezdték Katalin egészségét. Gyakran gyengélkedett, szervezete legyengült. Katalin sem tett erről említést édesapjának írott levelében. Öt év szünet után ismét híradással élhettek sorsuk alakulásáról.

   Magyarországról néhány hét múlva érkezett válasz. Mihály bátyja, Ferenc tudatta, hogy öccse elesett a háborúban, nem a fronton, hiszen már ő is öreg lett volna katonának, hanem bombatalálat érte, amikor a városba ment valamit elintézni. Lánytestvérük viszonylag jól van, ott él férjével nem messze egy közeli faluban, már két unoka is színesíti napjait.

   Amerikából csak jóval később érkezett válasz. Klára írt, Katalin apjának második felesége. Tudatta, hogy László három évvel korábban meghalt. Katalint a hír nagyon lesújtotta, egészségi állapotán tovább rontott édesapja halálhíre. Mihály is nagyon sajnálta a történteket, persze elsősorban felesége miatt. Ugyanakkor nagy kő esett le a szívéről, nem kell többé Amerikába levelezni, ami valószínűleg nagy kellemetlenségekkel járt volna együtt. Ezen a levélen is látszott, hogy felnyitották, jó gyűrött is volt, mind a boríték, mind maga a levél. Jó időbe telhetett a hatóságnak, hogy egy Amerikából érkező levélről megállapítsák, hogy az magyarul van írva, majd még meg is győződjenek annak tartalmáról.

   Katalin azért írt meg egy köszönőlevelet Klárának, de olyan stílusban, hogy a további levelezés ne folytatódjon. Különben is alig ismerte az asszonyt, apja házasságkötése után ők nem sokkal távoztak, és addig sem találkoztak túl gyakran.

   Mihály esetében a dolgok a régi kerékvágásba kerültek, évente váltott a két testvér egy-két levelet.

   Mihály testvérén kívül levelezett még Oleggel is Nyizsnyij Tagilból. A helyzet valamennyire normalizálódott 1949-re. Már volt szerény árukészlet a moszkvai boltokban, Leningrádban pedig nagy lépésekben igyekeztek a lebombázott épületeket helyreállítani. Eszébe jutott az Oleggel folytatott beszélgetés, hogy ő még csak egyszer járt Moszkvában, Leningrádban meg egyáltalán nem volt. Elhatározta, hogy meghívja magához őt és feleségét két hétre Moszkvába, és Leningrádba is ellátogatnak néhány napra.

   Oleg szívesen vette a meghívást, bár kicsit szabódott először, félt, hogy kényelmetlenséget okoz a vendégeskedés.

   A vendégek 1950 júniusában érkeztek, azért ekkor, hogy Leningrádban láthassák a fehér éjszakákat. Az egyik szobát átengedték az érkezőknek, ők hárman pedig a másik szobában húzták meg magukat. A gyári szakszervezet segítségével Mihály szerzett négy éjszakára két szerény berendezésű vendégszobát észak Velencéjében.

   – Hogy vagytok? – kérdezte vendégét Mihály, miután a pályaudvarról a lakásba értek.

   – Hát mit mondjak? Megvagyunk. Van újra szén, tüzelő. A boltok sem olyan üresek már. Látom, ti is jól vagytok, egészen szép ez a lakás, és egyedül vagytok benne, ez nagy szó.

   – Hát a lakással nagy mázlink van. Persze, ez nem biztos, hogy mindig így is marad.

   Oleg még Nyizsnyij Tagilban hallotta a történetet, hogy miként jártak a háború előtt a kényszerű lakáscserével. Katalin a konyhán foglalatoskodott, hogy vacsorát készítsen a vendégeknek. Hiába unszolta Natasát, Oleg feleségét, hogy maradjon a szobában, vagy ha fáradt, pihenjen le a másikban, ő is kiment a konyhába segédkezni. Az asszonyok már csak ilyenek, feszélyezve érzik magukat, ha a társaságban nincsenek nők is.

   – Te Misa, nem gondoltatok arra, hogy esetleg hazamentek? Nálatok is győzött a proletárhatalom, most már elveidért elismerést kapnál, nem üldöztetést.

   Mihály nagyot nyelt és nem felelt azonnal. Gondolt már erre ő is. De csak úgy futólag, néhányszor. Megfordult a fejében a lehetőség, de valahogy mindig elhessegette a gondolatot.

   – Hát nem tudom, egyelőre nem hiszem – szólalt meg hosszú hallgatás után. Majd később esetleg meglátjuk.

   Oleg látta, hogy barátja zavarban van, nem feszegette tovább a témát.

   Vacsora után tettek egy sétát, kimentek a Vörös térre, kószáltak egyet a meglehetősen lehangoló képet mutató Arbaton. Egyik este étterembe mentek, Mihály már jó előre foglalt asztalt, nem volt könnyű dolog ilyen helyen asztalt kapni. Az éttermekben nem egyszerűen vacsorázásról volt szó, ez volt az egyetlen vendéglátóipari szórakozási forma, ami létezett. Ünnepnapnak számított az ilyesmi, az éjféli zárórát általában mindenki kivárta, ha már egyszer eljutott egy ilyen helyre. Élőzene volt és tánc, egy négyfős asztalhoz minimum egy üveg vodkát és két üveg pezsgőt illett rendelni. Udvariasságból mindkét férfi megtáncoltatta saját és barátja feleségét is.

   Aznap éjjel Mihály nehezen aludt el. Oleg felszínre hozta benne azt, ami eddig nem igazán foglalkoztatta. Ennek oka talán valami olyasmi lehetett, hogy Mihály bele akart olvadni a szürkeségbe, nem akart feltűnni semmilyen módon. Elvei ellenére érzékelte, hogy a külföldiekkel szemben a fennálló hatalom bizalmatlanságot táplál. Hiszen honfitársainak nyoma veszett, persze lehet, hogy csak egyszerűen máshová költöztek az országon belül, és lehet, hogy volt köztük ellenség is, aki büntetését tölti. Ha kezdeményezné a hazatelepülését, lehet, hogy rossz néven vennék. Miért akarna ő elmenni onnan, ahol megvalósult a dolgozó tömegek nagy álma. Azt is érzékelte azért, hogy Magyarországon jobb az élet. Ferenc leveleiből olvasta ezt ki, aki írt disznóölésről, házrenoválásról meg ilyesmiről, és aki hallgatott a kitelepítésekről, deportálásokról és arról, hogy ott is bizony eltűnnek emberek az éjszakák leple alatt. Persze, fűzte tovább gondolatait Mihály, a bizalmatlanság most már nem vonatkozhat hazájára és a többi baráti országra, ahol a Szovjetunió segítségével megindult az új társadalmi rend felépítése. A testvéri kapcsolatokról állandóan hallott a rádióban, olvasott az újságokban. De azért mindenképpen várni kell még, aztán majd lehet erről gondolkodni később. Ezekkel a gondolatokkal merült álomba aznap éjjel.

   A leningrádi kirándulás a körülményekhez képest jól sikerült. Oleg és felesége odavoltak az egykori cári főváros szépségeitől, annak ellenére, hogy a háború pusztításaiból még nem sikerült mindent felszámolni. Bejárták a nevezetes látnivalókat, voltak Petrodvorecben, ahol a cárok színpompás nyári rezidenciája található, amit most már bárki meglátogathatott. Hamar elrepült ez a négy nap, majd a még hátralévő moszkvai pár nap is. Búcsúzás előtt a pályaudvaron arról beszélgettek, hogy milyen jó lenne egyszer együtt elmenni a tengerhez, együtt nyaralni Szocsiban vagy a Krímben.

   Mihályt Moszkvába való visszatérte után nem keresték meg többé portugál nyelvtudása miatt. A gyárban most már kitöltötte a teljes munkaidőt, részt vett a pártszervezet munkájában, ami főleg csak a gyűlések látogatásában merült ki, semmilyen funkciót nem kapott, az élet csendes, monoton kerékvágásba került. Katalin új adminisztrátori állást kapott egy iskolában Nagyezsda segítségével, de egyre többet betegeskedett. Józsika elég jól tanult az iskolában, nem volt eminens, de baj sem volt vele. Kezdett kirajzolódni, hogy ő is valamilyen műszaki pálya felé fog orientálódni. Szabad idejében egyik osztálytársával tengerjáró hajókat modellezett, először csak keménypapírból, majd később fából is. Édesanyja továbbra is szorgalmazta a magyar nyelvet, szerény választékban időnként hozzá lehetett jutni magyar kiadású könyvekhez, ezeket Katalin elolvastatta a fiával.

   A két ország között együttműködési, barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés aláírására került sor, aminek eredményeképpen Moszkvába és más városokba is megérkeztek az első Szovjetunióban tanuló ösztöndíjasok. Sokan közülük a budapesti, Oleg Kosevoj nevét viselő, leendő szovjet ösztöndíjasokat előkészítő, középiskola padjaiból kerültek ide.

   Oleg Kosevoj egy volt a háború tengernyi hőse közül. Valóban bátran harcolt a németek ellen, valós személy volt tehát, a németek ki is végezték. Azért fontos megemlíteni, hogy valós személy volt, mert a propagandagépezet előszeretettel kreált nem létező hősöket is. Kosevoj sem tett volna szert soha olyan hírnévre, hogy intézményeket, hazájában utcákat nevezzenek el róla, ha az akkori, egyik legnépszerűbb író, Fagyejev, „Az Ifjú Gárda” című regényében nem idealizálja, dicsőíti az egekig alakját és teszi kiemelkedő jelentőségű nemzeti hőssé.

   A KGST, azaz az újonnan létrejött kommunisztikus berendezkedésű országok gazdasági együttműködési szervezetének keretében szakemberek is érkeztek a Szovjetunióba. Mihály aggályai, hogy a külföldieket nem kezelik kellő bizalommal, csökkeni kezdtek. Ekkorra már az életben maradt hadifoglyok is hazatérhettek. Az ő hazatérésük ugyan rögtön a háború után megindult, de évekig tartott, nem úgy, mint a Nyugaton fogságba esetteké, akik szinte azonnal hazakerültek.

   Mihályt egyre jobban kezdte foglalkoztatni a hazatérés gondolata. Mardosta kicsit lelkét a honvágy is, de ezen túlmenően úgy gondolta, hogy egy olyan emberre, aki részt vett az 1919-es eseményekben, majd lassan két évtizede a Szovjetunióban él, otthon megbecsülés, jó állás vár.

   – Kati, mi lenne, ha mégis hazatérnénk Magyarországra? – vetette fel Mihály egyik este.

   Már korábban is beszélgettek erről kétszer-háromszor, de akkor a beszélgetés mindig abbamaradt, mivel mindketten érezték, hogy a kezdeményezésük nem biztos, hogy zöld utat kapna, sőt esetleg még negatív következményei is lehetnének.

   – Hát én szívesen mennék, megmondom neked őszintén, de ebben neked kell döntened. Misi, én rád bízom magam. Csináld, ahogy jónak látod.

   Katalinból folyamatos rosszullétei miatt hiányzott már a cselekvési vágy, hagyta magát sodortatni a sors által. Igaz, korábban sem volt túlzottan akaratos, nem nagyon volt köztük nézeteltérés, mindig követte férjét mindenben.

   Katalin, nem sokkal az esetleges hazatérésről való beszélgetés után, egyszer csak hirtelen ágynak dőlt. Korábban is volt már, hogy napokig otthon maradt rosszullétei miatt, most azonban a dolog komolyra fordult. Az orvos megállapította, hogy tüdőgyulladása van, amely magas lázzal járt együtt. Mihály felesége kórházba került. A korházban megtettek érte mindent, amit a szegényes eszközök lehetővé tettek. Mihály és Józsika a látogatási idők teljes időtartamát kihasználva ültek az asszony ágya szélén, biztatgatva, megpróbálva lelket önteni belé.

   – Vigyázzatok egymásra, ha velem valami történne.

 – Ugyan már, meggyógyulsz, mama, és hamarosan hazakerülsz, és főzöl nekünk finom paprikáskrump-lit.

   – Meg töltött káposztát, és sütsz utána egy kis buktát – tette hozzá Mihály.

   De Katalin nem épült fel. 1951 decemberében meghalt.

   A temetésen ott voltak a gyárból a munkatársak, Zsukovék is elhelyezték a saját maguk által kézzel készített koszorút a szertartás végén, ahol pap nem volt, a búcsúbeszédet Mihály egyik munkatársa fogalmazta meg és olvasta fel.

  Apa és fia egyedül maradtak, Józsika már a tizedik, utolsó osztályba járt. A jövő évben elvileg megkezdhetné felsőfokú tanulmányait.

 

   Az otthon csendes lett, Józsika végezte az iskolát, Mihály bejárt dolgozni. Hétvégeken kilátogattak a temetőbe, és mindig vittek friss virágot a sírra, ha lehetett kapni. Ha nem sikerült, a parkban törtek fenyőágakat és azzal díszítették a nyugvóhelyet fel.

   Mihály közeledett az ötvenhéthez, Józsika is betöltötte már a tizennyolcat. Mihály egyre többet kezdett el merengeni a múlton, a régi emlékek sorra felelevenedtek benne. Mi értelme volt az életének? Sajnos a dolgok nem teljesen úgy alakultak, ahogy ő elképzelte. Még mindig hitt a kommunista eszmékben, de a kivitelezés nem úgy történt és történik, hogy attól az emberek jobban éljenek. Már Sztálinba vetett hite is megingott, igaz, ezt még saját magának is félt bevallani. Otthon biztosan jobb lenne, meg, ha már így alakult minden, meg is tudná lovagolni a múltját. Itt legjobb esetben is egy egyszerű, hatodrangú mérnök maradna. Otthon még lehetne pár éve a munkában, mint szovjet emigránst, Rákosi rendszere megbecsülné.

   – Józsika, mi lenne, ha hazamennénk Magyarországra? – vetette fel az apa egyik este vacsora közben a fiának is.

   – Szegény anya beszélt velem erről – válaszolt bizonytalanul a fiú. 

   – Igen, mi is szóba hoztuk vele ezt egyszer-kétszer.

   – Én azt hiszem, szívesen mennék, bár a barátaim hiányoznának. Nagyon izgat, hogy milyen lehet otthon, ahol soha nem jártam.

   – Komolyan gondolod? Tudod, ha egyszer belevágtunk, nem lenne jó visszakozni.

   – Te is mennyi mindenbe belevágtál, négy hazád is volt. Biztos, hogy vissza tudnánk néha járni, és nem kéne mindenkit elveszítenünk. Igaz, te már csak Aljosa bácsival és Nagyezsda nénivel tartasz közelebbi kapcsolatot.

   – Az iskolát most mát mindenképpen itt fejeznéd be.

   – Persze, otthon másképpen is vannak a dolgok, nyolc osztály után jön a gimnáziumi négy év. Itt meg már ősszel mehetnék egyetemre. Nem világos, hogy honnan folytathatnám.

   – Kialakul majd, ha tényleg úgy adódik. Ezzel ráérnénk majd akkor foglalkozni.

 

   Mihály 1952. január végén rászánta magát a cselekvésre. Felkereste a belügyi szerveket, előtte papírra vetett egy hosszú kérelmet. Ebben részletesen megfogalmazta, hogy miért menekült el Magyarországról a proletárdiktatúra bukása után, kitért arra, hogy mivel Kelet felé nem volt lehetősége menekülni, kénytelen volt Nyugat felé venni az irányt, de mindvégig az lebegett a szeme előtt, hogy népi demokratikus államban szeretne igazán élni, és azért dolgozni. Brazíliában és az USA-ban is megtalálta a vele azonos nézeteket valló elvtársakat, és amikor felkínálták neki a Szovjetunióba település lehetőségét, ő és felesége habozás nélkül élt vele. Most végre eljött a lehetőség, hogy hazájába visszatérhessen, és hátralévő éveiben még kivegye részét a szocializmus építéséből. Mivel Józsika már nagykorú volt, külön kérvényt fogalmazott meg nevében édesapja, de együtt adták be a papírokat elbírálásra.

   – Mit gondolsz, apa, mikor kapunk valami választ? – kérdezte Mihályt fia, úgy két héttel az okmányok beadása után.

   – Nem tudom, fiam, a hivatalok nem dolgoznak túl gyorsan. Annyit tudok, hogy nemcsak rajtuk múlik, a hazatelepüléshez a magyar hatóságoknak is hozzá kell járulnia. Várunk, aztán meglátjuk.

   – Tudod, én nem hiszem, hogy ne sikerülne. Az itt tanuló magyar ösztöndíjasok közül már sokan megnősültek. Ők is hazavihetik feleségeiket minden baj nélkül.

   Az ötvenes években nagy divat volt, hogy a Szovjetunióban tanuló diákok onnan hoztak maguknak feleséget. A külföldi állampolgárokkal való házasságkötést már nem tiltották, legalábbis az úgynevezett testvér országok viszonylatában. A frigyre lépéseknek két alapvető oka volt. Az orosz nők tényleg jó szeretők voltak, és jobban alávetették magukat férjeik kénye kedvének, nem voltak még annyira emancipáltak, mint a nők Nyugaton. A másik ok az volt, hogy az ilyen házasság segítette az előrejutást a munkahelyeken, anyagi, pozícióbeli előnyökkel járt.

   Mihály azért nem volt annyira biztos a végkifejletre vonatkozóan. Idegesítette a várakozás, a bizonytalanság. De a kocka el volt vetve. A hatóságok tudomására hozta szándékát. Andrej, aki még a háború előtt intézte adminisztratív ügyeit, nem volt sehol. Nem volt más se, aki személyesen odafigyelt volna dolgaira, aki felkereste volna időnként.

   Úgy tűnt, a tél lassan enged szorításából. Egyik este Zsukovék meghívták Mihályt magukhoz. Ez volt az első alkalom, hogy Mihály egyedül ment hozzájuk vendégségbe. Több mint két hónap telt el a temetés óta és a házaspár úgy gondolta, hogy vár a meghívással, hadd csituljon a férfi felesége elvesztése felett érzett fájdalma.

   – Örülök, hogy látlak, Misa – kezdte a beszélgetést Aljosa, miután hellyel kínálta vendégét.

   Nagyezsda a konyhában foglalatoskodott.

   – Én is akartalak már látni titeket, ha még egy kis ideig nem jelentkeztek, én kerestelek volna meg benneteket.

   – Hogy boldogulsz egyedül? Most, hogy szegény Kátya nincs többé.

   – Megvagyunk, a fiam is segít a lakásban, képzeld, már egy-két ételt is el tud készíteni.

   – Hát ezt a tragédiát mi is nehezen emésztjük meg. Nagyezsda nagyon ragaszkodott a feleségedhez.

   – Tudom, de így rendelte sajnos a sors. Józsika nagyon el van keseredve.

   – Az idén befejezi a tanulmányait. Döntöttetek, hogyan tovább?

   – Nos, Aljosa, meg kell, hogy mondjak neked valamit. Lehet, hogy hazamegyünk.

   – Hm, nekem is eszembe jutott már, hogy esetleg gondoltok erre. Végül is, miért ne, téged szerintem tárt karokkal fogadnának és valljuk meg, csak így magunk között, nálatok azért könnyebb az élet.

    – Nézd, én ott születtem, két testvérem még él, mint tudod. Nem tagadom, vágyom haza. Csak…

   – Tudom, félsz az ügyintézéstől, hogy felhívod magadra a figyelmet, és a dolgok esetleg nem úgy sikerülnek.

   – Igen, van bennem egy ilyen érzés. Az igazság az, hogy a dolog már folyamatban van.

   –Szerintem feleslegesen aggódsz, kölcsönösen utazgatnak szakemberek innen oda, onnan ide. Sok ösztöndíjas tanul nálunk nemcsak tőletek meg az európai országokból, hanem még Kínából, Mongóliából és Észak-Koreából is. Bár ott most nehéz idők járnak, nem tudott az egész országban győzni a népi hatalom az amerikaiak miatt. De majd ott is véget ér a háború a mi győzelmünkkel.

   – Én is úgy gondolom, hogy nem lesz semmi baj, de azért csak idegesít ez a várakozás.

   – Mikor adtátok be a kérelmet?

   – Lassan két hónapja. Budapest döntésétől is függ a dolog.

   – Én nem nagyon izgatnám magam. Fogunk mi még nálatok vendégeskedni, remélem, meghívsz minket.

   – Ezer örömmel, ha a dolgok rendeződtek, várlak titeket.

   – Hol szándékozol otthon letelepedni? Gondolom, nem abban a faluban, ahonnan eljöttél? Ott nem lenne munka számodra.

   – Persze, mindenképpen Budapesten. A falumba meg hazajárhatnék néha hétvégeken meg szabadságra. Semmiképpen nem megyünk addig, amíg a fiam be nem fejezi itt az iskolát. Az is kérdéses, hogy hogyan tovább, otthon van általános és középiskola, a kettő összesen tizenkét év. Nem tudom, hogyan fogadják el az itteni tanulmányokat, kell-e vajon még iskolába, gimnáziumba járnia, mielőtt egyetemre mehet.

   – Hát lesznek megoldandó kérdések, de szerintem minden hamar rendeződni fog. Aztán, ne félj, szavadon foglak. Nem úszod meg, elmegyünk hozzátok.

   Nagyezsda közben behozta a vacsorát. Bor és vodka is került az asztalra. Mihály tizenegy óra körül ment haza, jó kedve volt.

 

   Április végén Mihályt és fiát behívatták a belügyi szervek. Közölték velük, hogy hazatelepülésüket engedélyezték a szovjet hatóságok és megjött a magyar jóváhagyás is, ami szerint hazatérhetnek és a budapesti letelepedés is zöld utat kapott. A fővárosi pártbizottság ki fog utalni egy tanácsi lakást is.  Az év végéig dönthetnek, hogy mikor hagyják el az országot.

   Mihály megnyugodhatott, szándéka nem okozott bonyodalmakat, kellemetlenségeket. Rövidesen azonban lelki állapotát ismét felkavarták az előtte álló események. Hogyan is lesz odahaza? Hogy fogadják? Milyen állást fog kapni? Milyen lesz a testvéreivel történő viszontlátás? Harminchárom év telt el azóta, hogy eljött. Nem volt már fiatal, már nem kezelte olyan könnyen az újat. Józsika sokkal nyugodtabban aludt, mint édesapja.  Gyakran beszélgettek arról, hogy miként is lesz otthon.

   Józsika júniusban megkapta bizonyítványát, ha maradnának, ősszel itt egyetemre mehetne.

 

   A vonatjegyek június 21-ére, az év leghosszabb napjára szóltak. Három bőrönddel mentek ki a pályaudvarra, könyveiket és egyéb kisebb mozdítható tárgyaikat teherpoggyászként adták fel. A Kijevi pályaudvar Moszkva legnagyobb pályaudvara. Magyarországra is innen indulnak a vonatok. A jegyek első osztályra szóltak, ami azt jelentette, hogy csak ők ketten voltak a hálókocsi kupéjában. Az utazás harminchat órát tartott. Nagyot dobbant Mihály szíve, amikor a vonat hirtelen megrándult és elindult. Útban volt hazafelé, mégis úgy érezte, hogy az ismeretlen felé tart. A kocsikísérő időnként meleg teát hozott. Kijevben éjszaka állt meg a vonat. Az étkezőkocsiba is többször átlátogattak, ettől az idő is jobban telt, az ételválaszték viszont meglehetősen szegényes volt. Próbáltak aludni, mély álom nem jött a szemükre, de félálomban átszunyókálták az utazás jelentős részét.  Már délután volt, amikor Csapra értek, itt a vonat hosszasan időzött, ugyanis a szovjet nyomtáv a síneknél szélesebb, mint Európában. A kocsikat felemelik és keskenyebb nyomtávú kerekekre helyezik vissza. Mihálynak eszébe jutott, hogy a nyugat felől fújó szél már Magyarországról jön. A vámvizsgálat nem volt túl szigorú, az útleveleket viszont alaposan megvizsgálták. A jó háromórás várakozás után a vonat újra megindult, füttyszó jelezte, amikor átlépte a határt. Záhony következett. Elolvasták a latin betűs állomástáblát: ZÁHONY.

 

Magyarország 1952 - 2004

 

 

   Mihály harmadévszázad elteltével újra itthon volt, Józsika először. A vonat most már magyar földön robogott tovább. Itthon voltak. Tudták, odakint magyarul beszélnek az emberek. Mindketten a vonat folyosójáról nézték a tájat. A szerelvény egy óra elteltével újra megállt. Nyíregyháza, olvasták el az állomás épületén a feliratot. Szolnok előtt már sötét volt, végül este tizenegykor Budapest fényeit pillantották meg. Nemsokára a kerekek enyhén csikorogva fékeztek a Keleti pályaudvaron. Az állomáson egy pártbizottsági munkatárs várta őket.

   – Üdvözöljük Önöket Magyarországon. Nagy Gézának hívnak – és kezet rázott a jövevényekkel.

  –Jó estét – szólalt meg Mihály, és bemutatkozott, majd fiát is bemutatta.

   – Egy-két napig egy szállodában fognak lakni, amíg ki nem választják, hogy melyik lakást szeretnék elfoglalni. Jöjjenek velem, elvisszük Önöket a szállodába, a költségeket a pártbizottság állja.

   A parkolóban egy Pobeda gépkocsi várakozott sofőrrel. A csomagtartóba csak két bőrönd fért be, Mihály és fia a hátsó üléseken foglalt helyet, a harmadik bőröndöt Nagy Géza nyújtotta be az autóba, és az ölükbe csúsztatta.

   Végighajtottak a szinte üres, gyengén megvilágított utcákon. Tíz perc múlva megérkeztek a szállodához.

   – Az étteremben a konyha már nem üzemel, de intézkedtünk, hogy Önök még kapjanak vacsorát. Felvisszük a csomagokat a szobába, aztán lekísérem Önöket az étterembe.

   A szobában volt két ágy, szekrény, asztal egy székkel, a sarokban mosdó, felette tükör.

   – Menjünk is, az étterem tizenkettőkor zár, de azért annyira nem kell kapkodni, egyenek kényelmesen, majd elindultak lefelé az étterem irányába.

   Egy asztalnál meg volt terítve két személy részére.

   – Foglaljanak helyet, a pincér rögtön hozza majd a vacsorát. Aztán pihenjék ki magukat, holnap tízre magukért jövök, addigra reggelizzenek meg itt a szállodában, ez is el van intézve. Jó étvágyat és jó pihenést kívánok.

   Nagy Géza ezek után kezet nyújtott mindkettőjüknek, majd távozott.

   Húsleves volt cérnametélttel, másodiknak sertéssült, párolt káposztával, pirított burgonyával. Józsika először evett ilyen káposztát, valahogy mindennek más volt az íze, állaga, finomnak találta a vacsorát. Mihály is jóízűen, merengő tekintettel evett. Az asztalon volt egy kancsó víz, de a pincér hozott egy fél liter száraz fehérbort is.

   – Ha fröccsöt szeretnének, hozhatok szódát – jegyezte meg a pincér.

   Józsika nem tudta, hogy mi az a fröccs.

   Az átélt élmények hatása ellenére hamar elaludtak, hiszen lassan negyvennyolc órája nem feküdtek rendes ágyban.

   Másnap a reggeli elfogyasztása után visszatértek a szobába, de nem kellett sokat várniuk Nagy elvtárs az ígért időben megjelent.

   A Pobeda a szálló előtt várakozott, aztán egyenesen a fővárosi pártbizottság egyik épülete előtt állt meg. Felmentek a második emeletre, a folyosó közepén lévő ajtón Mihályék kísérője bekopogott.

   – Tessék – szólt ki egy érces férfihang.

   Nagy megnyitotta az ajtót, és a vendégeket betessékelte.

   – Szabadság, Kelemen elvtárs. Kocsenás Mihály és fia megérkeztek tegnap éjjel, ahogy azt jelezték nekünk.

   – Szabadság, elvtársak, üdvözlöm Önöket Magyarországon.

   Mihálynak furcsa volt ez az üdvözlési mód, de kissé bizonytalan hangon ő is hasonló módon üdvözölte a férfit, aki felállt íróasztala mögül, és előrejött kezet rázni az érkezőkkel. Józsika is alig hallható hangon köszönt.

   – Kelemen István vagyok, a párt részéről az a feladatom, hogy Önöket átsegítsem a kezdeti nehézségeken és az ezekkel járó formaságokon.

   – Nagyon köszönjük a velünk való törődést. Reméljük, hogy nem okozunk túl sok gondot.

   – Az Önök anyagait az illetékes szervek átvizsgálták, és semmilyen jellegű probléma nem merült fel. A rendőrségről elhoztuk az űrlapokat, amiket kitöltés után az V. kerületi rendőrségnél be kell adni két fénykép kíséretében. A személyi igazolványokat aztán két napon belül átvehetik.

   – Köszönjük.

   – A másik dolog, amit meg kell oldani, az a lakás kiválasztása. Két lakás közül tudnak választani, mindegyik kétszobás, fürdőszobás, konyhával. Az egyikhez egy kis erkély is tartozik. Az egyik az V. kerületben van, a másik a II. kerületben. Ha itt végeztünk, Nagy elvtárs elviszi Önöket, és eldönthetik, hogy melyiket választják. Mindkettő azonnal beköltözhető. Ráérnek hétfőig dönteni, addig foglaltuk Önöknek a szállodai szobát.

   Mihály meg akart szólalni, de Kelemen elvtárs levegővétel nélkül folytatta.

   –Állást a Vasmunkás nevű gépgyárban szereztünk Önnek, természetesen ez nem jelenti azt, hogy innen kell nyugdíjba mennie, ha lesz jobb lehetőség, olyan munka, amit szívesebben csinál, bármikor változtathat. De fel szeretném hívni a figyelmét, hogy a Vasmunkás egyik büszkeségünk, ahol kiválóan kamatoztathatja a Szovjetunióban szerzett tapasztalatait, nagyon erős, ütőképes pártszervezettel is rendelkezik. A lakások megtekintése után Nagy elvtárs oda is elkíséri Önt, és bemutatja a vezetőségnek.

   – Hát Önök aztán mindenre gondoltak, Kelemen elvtárs.

   – Igyekeztünk, Kocsenás elvtárs, egy olyan régi és oly sokat bizonyított elvtársnak, mint Ön, megadunk minden segítséget, és örülünk, hogy újra a mi levegőnket szívja, munkájával, példamutatásával segíti hazánk fejlődését a szocializmus útján, vállvetve testvéreinkkel, Sztálin elvtárs útmutatásai alapján.

   Kelemenből egy pillanatra kifogyott a szusz, de aztán rögtön folytatta.

   – Ja, és még egy dolog, József iskolai problémáival keressék fel Suhajda elvtársat a Művelődési Minisztériumban. Jeleztük, hogy menni fognak, tudnak a fiú esetéről.

   – Most pedig intézzék dolgaikat, jó egészséget kívánok. Viszontlátásra, szabadság, elvtársak.

   – Szabadság, és mindent nagyon köszönünk - mondta apa és fia szinte egyszerre, miközben kezet ráztak Kelemen elvtárssal.

   A két lakás közül a II. kerületi tetszett jobban mindkettőjüknek. Ennek volt erkélye és az ablakok is egy zöld parkra néztek. A közlekedés sem volt rossz innen, igaz, az V. kerületből való közlekedés még jobbnak volt mondható, de ott minden csak épület és aszfalt volt.

   A gyári elbeszélgetésen is túlestek még aznap délután és abban állapodtak meg, hogy Mihály a munkát augusztus 1-jétől kezdi meg.

   Másnap délelőtt áthurcolkodtak a II. kerületi lakásba. A kulcs a házmesternél volt leadva. A házmester kitöltötte a bejelentkezéshez az űrlapokat, kiderült a személyi igazolványok intézésénél ezekre is szükség lesz. Majd elmentek fényképet csináltatni.

   Két nappal később beadták a személyi igazolványhoz szükséges papírokat az V. kerületben. Az ügyintéző tudott róluk, azonban, amikor meglátta, hogy a lakásbejelentőket a II. kerületre vonatkozóan állították ki, közölte velük, hogy ő nem illetékes. Mihály megkérte az ügyintézőt, hogy hadd telefonáljon az ügyben. Felhívta Kelement, aki megígérte, hogy azonnal intézkedik, addig várjanak ott helyben, nem fog sokáig tartani.

   Tíz perc sem telt bele és egy magas férfi lépett be az irodahelyiségbe. Magyarázni kezdett halk hangon az ügyintézőnek, Mihály és fia nem hallott mást csak sutyorgást. Aztán a magas férfi hozzájuk lépett.

   – Kiállítjuk Önöknek az igazolványokat, holnap jöhetnek is már értük, de sajnos a lakcímet mi nem írhatjuk be, ezért át kell fáradni a II. kerületi tanácshoz, de átszólok, és Önöket soron kívül fogják fogadni. Elnézést ezért a kis kellemetlenségért, de másképpen nem tudjuk megoldani.

   Aznap délután bejárták a főváros főbb látnivalóit. A Várban kezdtek, letekintettek a Halászbástyáról a Dunára, szemben a Parlamentre, átbuszoztak a Gellérthegyre és a Hősök terén fejezték be a túrát. Józsikának nagyon tetszett minden, lelkendezve kérdezgette apját, miközben a Mátyás pincében vacsoráztak. Mihály mindenre élesen emlékezett, négy évig itt volt valaha egyetemista.

   Pár nappal később megérkeztek a teherpoggyászként feladott csomagok. Néhány faliképet is becsomagoltak, ezek most a szobák falaira kerültek. Mihály ágya fölé került egy téli, szibériai tájat ábrázoló festmény, amit Oleg ajándékozott neki az egyik születésnapjára. A bejárati ajtó fölé került a Brazíliából származó indián maszk.  De a főhelyre, egy komód tetejére, az a fából faragott, sámánizmussal kapcsolatos szarvas került, amelyet még Hanti-Manszijszkban kapott azon a bizonyos vacsorameghíváson.

   Mihály úgy gondolta, hogy a minisztérium felkeresése előtt jobb, ha készíttett egy hivatalos fordítást Józsika bizonyítványáról. Felkereste a hivatalos okmányok fordításával foglalkozó irodát. A bizonyítvány fordítása nem jelentett nagy munkát, és amikor az iroda munkatársa meglátta, hogy miről is van szó, azonnal közölte, hogy másnap már jöhetnek is a dokumentumért.

   A következő héten mindketten ott álltak Suhajda elvtárs szobájában, aki hellyel kínálta őket. Mihály és Józsika közösen adták elő a problémát, azt, hogy nem világos számukra, az ottani végzettség miképpen passzítható az itteni rendszerhez, jelezve azt, hogy Józsika tovább akar tanulni majd.

   – Nem ez az első ilyen esetünk, elvtársak, több olyan fiatallal volt már dolgunk, akik a Szovjetunóból kerültek haza és ott elvégezték a tíz osztályos, középfokú végzettséget adó iskolát. Nálunk ez tizenkét évet jelent, de minisztériumunk, pártunk egyetértésével, az ottani végzettséget ekvivalensnek tartja az itteni négy gimnázium elvégzésével, azzal a kikötéssel, hogy az érettségi vizsgát azért le kell tenni. Erre is tulajdonképpen a magyar és a történelem tárgyak miatt van elsősorban szükség, de hát végül a matematika sem maradt ki, meg van egy negyedik, szabadon választható tárgy is. A maga esetében, fiam, kézenfekvő lenne az orosz nyelv érettségi tárgyként való választása.

   – Értjük, azt hiszem – szólalt meg Mihály. Tájékoztat bennünket a részletekről is ugye? Hol és mikor jelentkezzünk érettségi vizsgára, kaphat-e a fiam valamilyen segítséget előtte? Magyar irodalmat, nyelvtant, magyar történelmet nem tanult korábban.

   – Mint mondtam, ennek kijárt útja van. Az idei évi érettségiről már lekéstek ugyan, de így van legalább egy év idő a felkészülésre. Érettségi vizsga letételére elvileg az ország összes gimnáziumában van lehetőség. Említették, hogy a fiú tovább kíván tanulni, megkérdezhetném, hogy mik az elképzelései ezzel kapcsolatban?

   – Mérnök szeretnék lenni, gépészmérnök – szólalt meg Józsika.

   – Nos, akkor minden tiszta, tehetséges fiatalok százai mennek a Szovjetunóba tanulni. Magának még nyelvi előkészítőre sincs szüksége. Van egy iskolánk, Oleg Kosevoj nevét viseli. Ez középiskola, itt készítik fel a Szovjetunióba kerülő ösztöndíjasokat. Az érettségi bizonyítvány itt megszerezhető, konzultációs órákat is biztosítanak az olyanoknak, mint maga is. Gondolja meg, a taníttatás a Szovjetunióban nem jelentene anyagi gondot édesapjának, ösztöndíjat kapna, amiből kint fenntarthatja magát. Aki onnan kerül vissza, fényes jövő előtt áll.

   – Köszönjük, nem is számítottunk arra, hogy ennyire mélyen belemerülünk a dologba, tulajdonképpen csak a középiskolai végzettséget akartuk tisztázni.

   – Érettségi előkészítőre augusztus 25-éig kell jelentkezni mindegyik tanintézetben, az Oleg Kosevojban is. Az érettségi vizsgák csak jövő év május-júniusában lesznek, utána valamelyik magyar intézményben felvételi vizsgát kell tenni. A Szovjetunóba pályázókkal azonban már korábban, március táján elbeszélgetünk, felmérjük képességeiket és kiutazásukra az érettségi vizsga eredményétől függően kerül sor.

   A dolog első része világosnak látszott, van majdnem egy év az érettségiig, segítséget is nyújtanak hozzá. A kérdés tehát úgy merül fel, hogy hol történjen a bizonyítvány megszerzése. Az Oleg Kosevoj nevét viselő iskolában és utána vissza Moszkvába vagy egy másik gimnáziumban és utána irány a Műegyetem, az intézmény, ahová Mihály is járt egykoron, de amit nem fejezett be. Másfél hónap volt hátra a döntés meghozataláig.

   Mihály a hazaérkezést követő harmadik napon táviratot adott fel bátyjának, Ferencnek, hogy megérkeztek és rövidesen hazalátogat. Természetesen már Moszkvából megírta korábban a rövidesen bekövetkező eseményt, de akkor még a pontos időpont ismerete nélkül. Ferenc expresszlevélben válaszolt, hogy nagyon várja a találkozást, természetesen Józsikát is látni akarja.

   A következő péntek reggel került sor az utazásra. Mihályt és fiát az állomáson várta Ferenc.

   Harminchárom éve nem látták egymást. Ferenc majdnem teljesen kopasz volt, de Mihály azonnal felismerte. Némán átölelték egymást, hosszú időnek tűnt, mire megszólalt elsőnek Ferenc.

   – Isten hozott, öcsém.

   – Szervusz, Feri. Hát itt lennénk.

   Józsika csak állt egy helyben, rá még nem jutott idő, hogy bemutassák a nagybátyjának. Hirtelen nem tudtak mondani egymásnak semmit.

   – Na, ne álljunk már itt örökké, menjünk – bökte ki az idősebbik testvér.

   Ferenc korán megözvegyült, tizennégy éves fiával élt együtt az egykori családi házban. A gyerek, akit szintén Ferencnek hívtak, most végezte el a nyolcadik osztályt, ősztől szakmunkásképzőbe jelentkezett, autószerelőnek fog tanulni. Nővérük, Judit férjhezmenetelekor másik faluba költözött, ott már az unokák is nagyobbacskák voltak. A családi házat az eltelt idő alatt kétszer is felújították, takaros kis porta benyomását keltette. Mihálynak földbegyökerezett a lába, amikor meglátta rég nem látott otthonát. Kavarogtak benne az emlékek, beleszédült a látottakba.

   Leültek, és egyszer csak megindult mindkettőjükből a szóáradat. Egymás szavába vágva próbálták elmondani, hogy mi is történt velük az elmúlt csaknem három és fél évtized alatt.

   – Itt maradtok, ugye, legalább egy hétig?

   – Hát, én úgy gondoltam, hogy holnap legkésőbb visszamegyünk Pestre.

   – Dehogy mentek, hiszen alig láttalak benneteket. Hely van bőven, emlékszel a kamrára, azt átalakítottam a fiamnak, jó kis szoba lett belőle, a másik két szobában meg csak elleszünk valahogyan. Alhatsz Józsikával vagy velem, és akkor neki saját szobája lesz, ahogy akarjátok.

   – Hát nagyon kedves vagy, de…

   – Semmi de, Juditékhoz is átmegyünk vasárnap, nagyon készül a veled való találkozásra.

   Végül Mihály és fia öt éjszakát töltött a testvérénél. Ferenc főzött rájuk, első nap házi hurka volt az ebéd vöröskáposztával, hagymás krumplival, amit Mihály régmúlt ifjúkora óta nem evett. Józsika oda volt az új ízektől.

   Juditékhoz autóbusszal mentek át vasárnap, náluk voltak az unokák is. Itt is megteltek a szemek könnyekkel a viszontlátás örömére. Húslevest, kacsasültet szolgáltak fel, amit finom házi meggyes rétes követett. Bor is került bőven az asztalra.

   – Hát, hogy Sándor szegény ezt nem élhette meg – mondta Judit, miközben folyton-folyvást idézgették a múltat.

   Sándor a középső fiú volt, akit a háborúban bombatalálat ért.

   – Az a szörnyű háború, jól emlékszem szegény Sándor testvéremre… Judit, most, hogy mi Pesten lakunk, igazán felhozhatnátok néha az unokákat. Elvinnénk őket a Vidámparkba, az Állatkertbe, biztosan nagyon élveznék.

   – Nálatok zavarogjunk?

   – Nem zavartok, van két szoba, az egyikben mi elvagyunk Józsikával, a másikban meg ellesztek ti a kicsikkel.

   – Na, jó, majd meglátjuk.

   Másnap Judit jött át a férjével, de unokák nélkül. Megint átbeszélgették az egész napot.

   Aztán kedden Ferenc és Mihály egyedül maradtak. A kis Feri meg Józsika bementek a moziba, a városba, oda, ahová valaha Mihály járt gimnáziumba.

   – Na, Feri, beszéljünk egy kicsit a jelenről is. Hogy gondolod, jobb lett az élet?

   – Hát, nem is tudom, mit mondjak. Nézd, te a testvérem vagy, őszinte leszek veled. Az oroszok sok szörnyűséget követtek el. Kiűzték a németeket, de itt maradtak. Volt itt minden, nehéz erről beszélni. Tudom, te mindent másképpen gondolsz. Először volt földosztás, most meg újra el fogják venni a földeket, kollektív gazdaságokat akarnak, kolhozokat, mint az oroszoknál, de te ezt úgyis jobban tudod.

   – Hát kollektíven többet lehet termelni.

   Mihály tudatán azért átfutott a háború előtti nagy éhínség, ami igen tragikus helyzetet teremtett a Szovjetunióban.

   – Látod, tudtam én, hogy nem értjük meg egymást igazán. Aztán itt vannak a kitelepítések, deportálások. Emlékszel Kovács Andrásra, őt tavaly elvitték, senki nem tud róla semmit. A városból a volt jegyzőt valami távoli faluba telepítették ki családostul. Nincs jól sok minden Misikém, sajnos.

   Mihály csak hümmögött, megpróbálta védeni a rendszer igazát, de már nem olyan hevesen, mint azt korábban tette volna, aztán át is tértek semleges vizekre, és családi dolgokról kezdtek beszélgetni. A viszony nem romlott meg közöttük, másnap azzal váltak el, hogy rövid időn belül most a két Feri fog ellátogatni Budapestre.

   Mihály augusztusban megkezdte a munkát, de előtte volt nála két napig a bátyja a fiával, és egy másik alkalommal Judit az unokákkal. Judit férje nem élt a meghívással. A gyerekek nagyszerűen érezték magukat.

 

   Mihály a munkakezdéssel egy időben kérte felvételét az MDP-be, a párt 1956-ig a Magyar Dolgozók Pártja nevet viselte. Egy hónap múlva átvehette tagkönyvét. Mihálynak a rendszer igazságosságába vetett hite valamelyest megingott, de elveit nem adta fel. Úgy képzelte, hogy az ellentmondások majd idővel letisztulnak, és ha már az élete így alakult, akkor a nyugodt, jó élet reményében mindenképpen tovább kell haladni a megkezdett úton. Korára való tekintettel már nem is kell magát annyira aktivizálni talán, el fog járni a pártértekezletekre, javaslataival időnként segíteni fogja a munkát, de nem lesz szószóló, zászlóvivő.  Ha nem muszáj, funkciót sem vállal.

   – Akkor hogyan lesz ősztől? – szólt oda Mihály egyik este fiának.

   A kérdés inkább csak költői volt, hiszen a válasz szinte egyértelműen adta magát, Józsi Moszkvában fog tanulni. Az ott szerzett diplomával együtt járó előny, karrierlehetőség a napnál is világosabb volt, továbbá nyelvi problémákat sem jelentett, és Józsikának a barátai Moszkvában voltak. Az már csak hab a tortán, hogy az egyetem elvégzése nem kerül szinte egy fillérbe sem, igaz tandíj itthon sem lett volna, de így az ott kapott ösztöndíj a megélhetést is, bár szerényen, de fedezni fogja.

   Augusztus végén jelentkeztek az Oleg Kosevoj nevét viselő intézménynél. Kiderült, hogy három másik fiú és egy lány is hasonló cipőben jár, ők is hazatelepültek, kint végezték a tíz osztályt, és csak érettségizniük kell. Mind a négyen a Szovjetunóban készültek diplomát szerezni. Heti három alkalommal szerveztek külön nekik, öt fő részére, szeptembertől érettségire történő felkészítőt, magyarból, történelemből és matematikából. A magyar és a történelem jelentett nagyobb gondot, matematikából inkább csak a fogalmak magyar nyelvű elsajátítása hatott az újdonság erejével, bár voltak olyan anyagrészek, melyekről Józsika korábban nem hallott. Még volt egy kis idegen akcentusa, ha magyarul beszélt.

   Ez a tanév Józsika számára meglehetősen lazán telt el a nem túl sok elfoglaltság miatt.  Józsika barátságot kötött az egyik kurzustársával, Péterrel. Kezdtek eljárni együtt ide-oda, moziba, vasárnaponként ötórai teákra, télen korcsolyázni a műjégre, jó időben strandolni a Margit-szigetre. Az egyik táncmulatságon ismerkedett meg Évával, aki ebben az évben érettségizett, és most gép- és gyorsíró iskolába járt. Elkezdtek randevúzgatni. Évának volt egy barátnője, akit bemutattak Péternek, így sokszor négyesben szerveztek programokat. Éva elkezdte Józsikát Jozsónak becézni, ez a név aztán rajta is maradt, a fiatalok mind ezen a néven szólították.

   Mihály sokat volt egyedül, amikor a munkából hazaért, fia általában nem volt otthon, programjai voltak új baráti társaságával. Mihály fejében megfordult, hogy esetleg megnősülhetne újra. A boltban, ahová vásárolni járt megismerkedett egy elvált asszonnyal. Kezdetben csak köszöntötték egymást, de egyszer Mihály felajánlotta, hogy hadd segítsen hazavinni a boltban vásárolt holmit. Egy-két hét után a véletlenszerű találkozások rendszeressé váltak, ugyanis mindketten néhány perccel hat óra után érkeztek minden nap a boltba. Mindketten tudták, hogy az időpont megválasztása szándékos a másik fél részéről, azért jöttek egyszerre, hogy találkozzanak. Ezt azonban nem vallották be egymásnak.

   Eltelt több mint egy hónap, amikor Mihály a szatyrokkal ismét megállt a bejárat előtt, a háznál, ahol a nő lakott.

   – Meghívhatom egy csésze kávéra, Mihály?

   – Szívesen elfogadom, ha nem zavarok.

   – Már hogy zavarna, egyedül élek, a lányom Debrecenbe ment férjhez tavaly, azóta senki sem nyitja rám az ajtót. A lányom azért három-négyhavonta fellátogat hozzám.

   Irma egy másfél szobás lakást tudhatott magáénak. A vendéget hellyel kínálta, majd kiment a konyhába, hogy lefőzze a kávét.

   – Hány cukorral issza? – kiabált be a konyhából.

   – Kettővel, ha szabad. A kávé mellé hozott egy kis aprósüteményt is.

   – Hát szóval itt lakik?

   – Igen itt éltem a férjemmel és a lányommal, amíg el nem váltunk. Aztán, mint mondtam, a lányom is továbbállt. Úgy néz ki, hogy jól megvan a férjével.

   – Mit dolgozik a lánya?

   – Adminisztrátor az ottani egyetemen. A férje lakásügyi előadó. Így szerencséjük volt, hamar lakáshoz jutottak.

   – Hát az bizony nagy szó.

   – Láttam egyszer egy fiatalemberrel, ő a fia?

   – Igen, Józsika. De ősszel ő is elmegy, Moszkvában fog tanulni.

   – Tud oroszul, vagy előbb még azt is meg kell, hogy tanulja?

   – Hát ez hosszú történet.

   Mihály dióhéjban elmesélte az életüket, kihagyva azt, hogy tizenkilencben miért is kellett elhagynia az országot. Irma figyelmesen hallgatta partnerét. Már régen meg szerette volna hívni magához, csak mindig elbátortalanodott. Most azonban furcsa érzés vett rajta erőt. Olyan jó volt eddig ezzel a férfival társalogni, de a most hallottak nem voltak igazán ínyére. Igyekezett idegenkedését titkolni, de Mihály is megérzett valamit. Valahogy a légkör feszültebbé vált. Az okát is sejtette. A testvérével meg tudta valamennyire beszélni a kényesebb dolgokat, de Irmával ezt lehetetlennek tartotta.

   A férfi távozása után Irma sokáig töprengett, milyen jó is lenne egy társ, akivel el lehetne oszlatni a magányt, valaki, akivel el lehetne menni egyet sétálni, netán színházba, moziba időnként. Irma nem származott előkelő vagy gazdag, úri családból, így a rendszerváltozás kezdetén, közvetlenül a háború után még hitt is abban, hogy esetleg jobb idők következnek. De aztán, igaz csak áttételesen, de ő is érzékelte a Rákosi korszak szörnyűségeit. Mihályt kedvelte, a múltját nem. Találkoztak még egy párszor, de a sorompó, ami leereszkedett közéjük, többé nem akart felnyílni. A későbbiekben is, ha összefutottak, mindig leálltak beszélgetni, de közelebbi kapcsolat nem alakult ki közöttük. Mihály továbbra is egyedül maradt.

   Elmúlt a tél, megjelent a tavasz első hírnöke, hóvirágot árultak az utcán. Március 5-én néhány percre mindenütt leállt az élet. Néma vigyázzállásba merevedett mindenki a munkahelyeken. Meghalt a világ proletáriátusának vezetője, a bölcs és tévedhetetlen vezér. Sztálin elvtárs, alias Joszif Viszarionovics Dzsugasvili nincs többé. A Sztálin név ugyanis felvett név volt, az acél szóból származik. A névválasztás tökéletesnek mondható, hiszen a generalisszimusz valóban acélkemény akarattal rendelkezett.

   Mihályban a hír, kavargó érzéseket váltott ki. Nemrég még ő is úgy gondolkozott, ahogy az most a rádióból, az újságokból ömlött. Mi tagadás, saját fia nevének megválasztásában is szerepet játszott a teljhatalmú bolsevik vezér. Most azonban úgy gondolta, hogy a haláleset talán hozzá fog járulni a kinti körülmények javulásához, következésképpen idehaza is enyhülni fog a szigor. Ebben tényleg nem tévedett.

   Józsika rendben abszolválta az érettségit és felvételt nyert Moszkvába, gépészmérnöki szakra. Pétert Harkovba irányították, a két barát nem nagyon örült, hogy elszakadnak egymástól. Következett egy gondtalan nyár, Jozsó két hetet a Balatonnál töltött Péteréknél, akiknek volt itt egy kis nyaralójuk. A nagybátyjához is kétszer ellátogatott édesapjával a nyár folyamán. Évával eljártak táncolni, strandra, egyszóval jól telt az idő. Augusztus 29-én édesapja és Éva kikísérték a Keleti pályaudvarra, és a vonat elindult Moszkva felé. Kijevig Péter is a vonaton volt.

   Mihály teljesen egyedül maradt, azt leszámítva, hogy havonta egyszer meglátogatta Ferencet. Ilyenkor a szombat éjszakát ott töltötte, és sokszor találkozott nővérével is. Az élet viszonylag eseménytelenül haladt a maga útján. Jozsó kint könnyen beilleszkedett, a januári vizsgák után hazajöhetett, a nyarakat is itthon töltötte. A karácsonyok kimaradtak, de hát ő ezt már egyébként is megszokta. Annyi azért történt, hogy egy koordináló tevékenységet végző munkatárs a Követségről rendezett egy szerény kis megemlékezést a kint tanuló magyar diákok részére. Mindenki vett valami szerény ajándékot, pl. hamutartót, töltőtollat vagy valami ilyesmit, és egy kis fenyőfa felállítása után kisorsolták, hogy ki kit ajándékoz meg.

   A másodéven történt egy kellemetlen eset. Az egyik magyar hallgató magával hozott otthonról egy rossz minőségű fekete-fehér fotót, ami egy nőt ábrázolt fedetlen felsőtesttel. Az orosz évfolyamtársaknak ez hatalmas élményt jelentett, a fénykép kézről kézre járt, de az eset kitudódott, és a diákot azonnali hatállyal hazaküldték. A pornográf jellegű dolgoknak még a csíráját sem tolerálták. Ugyanakkor senki nem törődött vele, hogy a koedukált kollégiumokban ki hogyan oldja meg a szerelmi együttléteket. A lányok minden nehézség nélkül mehettek a fiúk szobáiba és fordítva.

   Jozsó, Joszif tartotta kapcsolatait régi moszkvai barátaival, de új barátok is akadtak az egyetemen. Erős volt a mozgalmi, Komszomol tevékenység, ez a szó a kommunista ifjúsági szövetséget jelölő szervezet neve volt, mozaikszóként meghonosodva. Társadalmi munkára is el kellett járni, az őszi félév egy egyhetes mezőgazdasági jellegű munkával indult.

   Idehaza megindult az enyhülés, a kitelepítettek lassan visszatérhettek otthonaikba. A szibériai kényszermunkáról is hazajöttek az életben maradók.

   Aztán pár év múlva történt valami. A Műegyetemen a diákok gyűlést tartottak. Az ott elhangzottak futótűzként terjedtek tovább az egész országban. Kitört a forradalom. Követelték, hogy a ruszkik menjenek haza.

   Mihály megrettent. Ezekben a napokban csak a boltig ment ki az utcára. Nem akart találkozni senkivel, félt. Még az is átfutott elméjén, hogy el kéne menekülni, Nyugat felé, kint új életet kezdhetne, ott nem tudnának semmit a múltjáról. De hát már hatvanegy éves, mit kezdene ott?

   Józsika meg Moszkvában van, vele mi lesz? Maradnia kell, vállalni kell, akárhogy is alakuljanak a dolgok. Rettegett a csengőtől, szerencsére csak kétszer csengettek november 4-éig. Egyszer a postás, és egyszer a villanyszámla-leolvasó. A rádiót bújta egész nap, újságért nem ment, mert azért ellenkező irányba kellett volna mennie a bolthoz képest. Nem ment be dolgozni sem, majd azt mondja, ha ezt számon kérik, hogy vidéken volt, és az események miatt nem tudott visszajönni. Esténként borral és a bátyjától hozott házi pálinkával nyugtatgatta megtépázott idegeit. A fiáról semmilyen híradás nem érkezett. Később kiderült, hogy Moszkvában azt fontolgatták, hogy a magyar diákokat hazaküldik, de erre az idő rövidsége miatt nem került sor.

   A tiszavirág életű magyar szabadság hamar elbukott. A szovjet tankok rendet csináltak. Mihály megnyugodhatott. Néhány nappal később megtudta, hogy unokaöccse, Ferenc fia elhagyta az országot. A saját hozzátartozói közül is lám van olyan, aki a másik oldalon áll. A fiú alig múlt tizennyolc éves. Bátyjával később kerülte a róla való kimerítő beszélgetést. Annyit azért tudott, hogy néhány hetes bécsi menekülttábor után Kanadába került, és ott kapott a szakmájában állást.

   A megtorlások megint csak nyugtalanították Mihályt. Nem értett egyet a kegyetlen leszámolásokkal, de elvetni sem tudta igazán azokat. Kezdte minden idegesíteni. Egyre többet gondolt arra, hogy ha majd nyugdíjba megy, visszaköltözhetne a falujába. Ferenc is egyedül maradt, de valószínűleg együtt lakni nem lenne teljesen jó ötlet, még ha el is férnének a két és fél szobában kényelmesen. Mi lenne, ha hozzáépítene a régi házhoz egy másfél szobás lakrészt? Józsika is jól járna, végzés után itt lenne neki a pesti lakás, akár meg is nősülhetne. Ő meg ott elkertészkedne, állatokat tartana, elbütykörészne a ház körül.

   Ferenc az ötletet szívesen fogadta, felajánlotta, hogy akár építkezni se kell, elég nagy a ház. De Mihály ragaszkodott az elképzeléséhez, jobb külön, de mégis együtt.

   1958 tavaszán vett egy Skoda 440 Spartak személygépkocsit, persze a párt segítette, hogy hozzájuthasson.  Ekkor jelent meg egy új rendelet, amely már nem kötötte engedélyhez magánszemélyek részére a gépkocsi tartást. Ezen túl már nem kellett vonatoznia, ha hazament falujába. Furcsa volt a volán mögött ülni ismét, utoljára Amerikában vezetett személyautót, na meg a háború előtt még Moszkvában, amikor kiképezték teherautó vezetésre a polgári védelemmel kapcsolatban, amiből aztán nem lett semmi a Nyizsnyij Tagilba való áthurcolkodás következtében.  Csak kiváltságosok jutottak ebben az időben új autóhoz.

   Jozsó negyedéves korában ismerkedett meg Galinával. Galina tanárszakon tanult biológiát. Özvegy édesanyjával élt együtt szerény körülmények között. Édesapja azon szerencsétlenek közé tartozott, aki a hadi fogságból Sztálin munkatáborainak egyikébe került és nem élte túl a megpróbáltatásokat. De Galina erről csak évekkel később számolt be Jozsónak. Egyre több időt töltöttek együtt, a nyári szünetben nagyon hiányoztak egymásnak. A lány édesanyja is kedvelte a magyar fiút, bár kissé aggasztotta, hogy lányának idegen udvarlója akadt. A beidegződött reflexek nehezen engedtek. Évával a kapcsolat már két évvel korábban megszakadt, a fiú távolléte alatt új udvarlója akadt és rövidesen férjhez is ment hozzá.

   Galina anyja gyakran meghívta a fiút ebédre vasárnap. Jozsó most már két helyen is ehetett háziasabb kosztot, Zsukovék is gyakran hívták. Mihály meg minden félév elején, amikor Józsika visszatért Moszkvába, küldött valamit a baráti házaspárnak, téliszalámit, gyulai kolbászt, kecskeméti barackpálinkát. Levelezés útján is tartotta a kapcsolatot, nemcsak velük, hanem Olegékkel is Nyizsnyij Tagilból, amely továbbra is zárt város maradt. Levelezni nem volt tilos, de személyes találkozásra gondolni sem lehetett. A forradalom leverése utáni évben, ígéretéhez híven meghívólevelet küldött Zsukovéknak, akik a kiutazási engedélyt ekkor még nem kapták meg.

   Ami Jozsót és Galinát illeti, az események felgyorsultak, ezt nem csak a szerelem, hanem az események is kikényszerítették. Ha össze kívánták kötni sorsukat, dönteni kellett, addig, amíg Józsika kint tanult, utána ezt már sokkal bonyolultabb lett volna intézni. 1958 márciusában megvolt az esküvő. Hat év után Mihály ismét kiutazott Moszkvába, hogy részt vegyen a sorsdöntő eseményen. Az esküvői ebéd egy étteremben került lebonyolításra, amelyen, Galina édesanyján és Mihályon kívül részt vettek az ifjú pár barátai és Zsukovék is. A fiatalok nászútja egy Moszkva melletti dácsába vezetett, amit Galina egyik barátnőjének a szülei engedtek át egy hétvégére a fiataloknak.

   Mihály már az esküvő előtt, januárban ismét kiküldte a hivatalos meghívólevelet Zsukovénak, és ezúttal sikerült megkapniuk a vízumot, ahogy odakint nevezték az érvényes útlevél megadását. Moszkvából, Leningrádból valamivel könnyebben ment az engedélyezés, mint máshonnan, feltéve, hogy az illető munkahelyét nem ítélték meg veszélyesnek a kiutazás szempontjából az erre illetékes szervek, nehogy valamilyen nem kívánatosnak tartott információ kijusson, még ha egy baráti országról van is szó. Attól is függött a dolog, hogy ki intézte éppen a papírokat, és az illető milyen kedvében volt. Mihály június hónapra tervezte a meghívást, ekkor még Józsika kint volt, és így kényelmesebben elfértek a lakásban.

   Aljosa és Nagyezsda először jártak külföldön. Bejárták Budapestet, mindent megnéztek, Mihály egy vállalati üdülőben szerzett két szobát a Balatonnál, egy hetet itt töltöttek.  A Skodával járták az országot. Esténként hosszas beszélgetésekre került sor.

   – Te Misa, tudod te azt, hogy Hruscsov kezdetben nem akart beavatkozni nálatok?

   – Nem tudtam, de hát jobb, hogy így alakult - Mihály válaszában azonban érződött némi bizonytalanság, zavar.

   – Tudod, én egy kicsit bűntudattal gondolok erre. Az ördög tudja, hogy mi lett volna a jobb.

   – Tudod, itt szépen haladunk azért előre, bár kétségtelen, hogy sokan nagy árat fizettek ezért. Talán pár év múlva azt mondhatjuk, hogy minden rendben. Aki vadrózsát irt, annak tövis megy a kezébe. Nekünk a fiammal biztos, hogy így jobb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mások baja engem hidegen hagy. Öregszem már, szeretnék semmire nem gondolni, nyugodtan leélni, ami még hátravan.

   – Nálunk is jobb lett azért, aki a rendszert becsülettel építi, nem kell már, hogy féljen.

   Zsukovék elutazása előtt két nappal Jozsó is hazatért, diplomával a zsebében. Galina még néhány hónapig nem jöhetett, az áttelepüléshez szükséges engedélyek csak november végére készültek el.

   Mihály úgy döntött, hogy belevág az építkezésbe a családi telken. Az építési engedélyt ekkorra már megkapta, maga a falusi tanácselnök sürgette meg személyesen a dolgokat.

   Július 15-étől nyugdíjaztatta magát, ekkor már hatvanharmadik évét taposta. Úgy gondolta, hogy eleget dolgozott életében, meg is fáradt már kicsit, különben is a fia felesége rövidesen megérkezik, szükségük van a pesti lakásra. Munkahelyén ünnepélyes keretek között, étteremben megrendezett vacsorán búcsúztak el tőle. Így a nyár folyamán már részt vehetett a segédmunkákban, amibe Ferenc és Józsika is jócskán besegített.

   A nagy házhoz épített másfél szobás lakrész szeptember közepére lakhatóvá vált. Október 1-jén Mihály beköltözött. Közben Jozsó szeptember 1-én egy gyár tervezőrészlegénél kapott munkát.

   Mihály tehát visszatért oda, ahol gyermek és ifjúkorát töltötte. A ház berendezése után a kertet kezdte el rendezni, sokat már ebben az évben nem tehetett, hiszen közeledett a tél, de előkészített mindent a tavaszi veteményezésekhez. Mihálynak lett az orvos és a tanácselnök után a faluban harmadikként televíziója, vagy ha úgy tetszik negyedikként, ugyanis a bátyját is meglepte egy készülékkel. A tél folyamán tovább csinosítgatta a lakást, a fából faragott szibériai szarvas most a televízió tetejéről szemlélte a világot, az indián maszk és a szibériai téli tájkép is a falra került. Időnként nagy sétákat tett a friss levegőn, sokszor egészen az erdő széléig kigyalogolt. Hetente egyszer vagy kétszer betért egy fröccsre a falusi kocsmába is. A faluban sokat beszéltek róla az emberek, rendkívüli személynek számított, mivel annyi helyen élt, megfordult. A kocsmában mindig akadtak beszélgetőpartnerek, akik szívesen tettek fel kérdéseket múltjával kapcsolatban. Az embereket érdekelte Mihály sorsa, életútja, ugyanakkor érződött valamiféle tartózkodás is vele szemben. A falusiak nem mertek mindenre nyíltan rákérdezni, ami érdekelte volna őket, különösen a szovjet évekkel kapcsolatban voltak óvatosak. Csodálkozva hallgatták, de egyben kicsit féltek is, nehogy valami nem kívánatos kicsússzon a szájukon az oroszokkal vagy a fennálló rendszerrel kapcsolatban. Mihály is érezte, hogy vele szemben a bizalom nem maradéktalan. Ez bántotta, de semmit nem tehetett ellene. Úgy gondolta, hogy ha majd az emberek alaposan kiismerik, nem fognak tartani tőle.

   Jozsó természetesen kérte felvételét a pártba, amit most már MSZMP-re kereszteltek át. A munkahelyén sikerült beilleszkednie. November végén megérkezhetett Galina. Felmerült a kérdés, hogy milyen munkakörben helyezkedhetne el, hiszen a nyelvet nem tudta, végzettsége alapján biológiatanárként így nem volt lehetséges munkába állnia. De volt pedagógiai végzettsége, az orosz pedig az anyanyelve volt.

   A Lenin Intézet az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Tanszékéből jött létre 1952-ben önálló intézményként, majd 1957-ben ismét visszakerült a tanszék égisze alá. Feladata a marxista-leninista oktatás és orosznyelv-szakos tanárok képzése volt. József és Galina rövid idő alatt egyetértésre jutott abban, hogy a legkézenfekvőbb tevékenység számára orosztanárnőként működni. Abban az évben már nem lehetett bekapcsolódni, de a következő őszön Galina felvételt nyert és mivel a nyelvet és a többi pedagógiai jellegű tárgy túlnyomó részét kinti diplomája alapján elismerték, egy év alatt diplomás orosztanár lett. A munkakezdésig, több mint másfél évig tehát nem járt el dolgozni, idejét intenzív magyar tanulással töltötte. Először két évig általános iskolában tanított, majd egy jó nevű gimnáziumban sikerült elhelyezkednie. Férje igyekezett vele magyarul beszélni, hogy ezzel is segítse felesége nyelvtudásának fejlesztését, de a társalgás gyakran váltott át oroszra, főleg, ha a téma bonyolultabb volta miatt a kommunikáció akadozva ment. Galina már egészen jól beszélt magyarul, amikor munkába állt. Helyesen ragozni azonban soha nem tanult meg igazán és a kiejtése is idegen maradt. Tetszett neki szinte minden Magyarországon, az élet sokkal kényelmesebb volt, az áruválasztékról nem is beszélve.

   – Te, Jozsó, olyan jó, hogy itt nálatok nem kell annyit sorban állni, ha venni akarsz valamit.

   – Hát, nem mondom, ez kicsit kényelmesebb, mint odaát.

   – Meg több mindent is lehet kapni a boltokban, sokszor nehéz ellenállni a kísértésnek.

   Ezt persze csak Galina érezte így, a boltok még meglehetősen szerény és silány árukészletekkel rendelkeztek, de hát minden relatív.

   – Majd nálatok is javulni fog a helyzet, meglátod.

   – Te Jozsó, szeretném egyszer meghívni a mamát. Menjünk ki hozzá egy kicsit, ha vége az iskolának, télre meg meghívhatnánk két hétre hozzánk.

   – Persze, már gondoltam erre én is.

   – Tudod, én nagyon jól érzem magam itt, de néha azért hiányzik Moszkva, főleg anyuka.

   – Jól van, persze hogy kimegyünk hozzá, meg őt is szívesen látjuk majd nálunk.

   Galina tényleg jól érezte magát, szerette férjét, élvezte a nagyobb szabadságot, a több lehetőséget. A hatalmas távolságok miatt Moszkvából nehéz és körülményes volt valahová elutazni egy kis kikapcsolódásra, az infrastruktúra hiányáról nem is beszélve. Pestről három óra alatt lent voltak a Balatonnál, szálláshoz is könnyen hozzá lehetett jutni.

   Az iskolaév végeztével a fiatalok kiutaztak Galina édesanyjához. Mihály is velük tartott, titkon ő Zsukovék miatt ment elsősorban, de a meghívót Galina mamája küldte mindegyiküknek. Mihály Zsukovéknál lakott, fia anyósánál el sem fértek volna.

   – Hát itt vagy megint, de örülök – mondta Aljosa.

   – Nekem is jólesik, hogy viszontlátlak titeket. Hogyan tengetitek napjaitokat?

   – Hát jövőre nyugdíjba megyünk mind a ketten, nem tudom, hogy leszünk meg aztán, a nyugdíjból nem lehet ugrálni, de jövőre azért még egyszer el szeretnénk menni – nyaralni, Szocsiba, ha lehet.

   – Ott én sem jártam, a Krímben voltunk egyszer, ha emlékszel.

   Mihály felidézte a krími nyaralást, aztán beszélgettek a háborús évekről is.

   – Olyan kár, hogy Oleg barátommal nem sikerül találkozni. Viszonylag gyakran írunk egymásnak, de hát nem hiszem, hogy látni fogom még valaha is.

   – Te, miért nem hívjuk meg ide őket, amíg itt vagytok, hátha el tudnának jönni. Szállást én tudnék szerezni pár napra.

   – Hát nem megy az olyan hirtelen, előbb kellett volna gondolni rá.

   – Ne problémázz, küldünk egy táviratot, aztán meglátjuk, itt vagytok még két hétig, legfeljebb a vonatjegyekkel lehet probléma.

   A távirat még aznap elment Nyizsnyij Tagilba. Már másnap jött válasz, hogy Oleg mindent megpróbál. Két nap múlva újabb távirat érkezett, hogy öt nap múlva, azaz következő kedden érkeznek Moszkvába. Olegék rendben meg is érkeztek, Aljosa némi utánjárást követően szerzett egy szállodai szobát részükre.

   Egyik este Nagyezsda nagy vacsorával rukkolt elő, Galina édesanyját is meghívták. A fiataloktól elnézést kértek, de annyi embert nem tudtak volna leültetni.

   A vacsora után Jozsó anyósa hamar távozott, hiszen Mihályon kívül nem ismert senkit.

   Valahogy ismét felvetődött Aljosáék terve a jövő évi, Szocsiba tervezett nyaralásra vonatkozóan.

   – Szocsiba én is szívesen elmennék – szólalt meg Oleg felesége.

   – Te Misa, te nem jönnél el, megszervezhetnénk, hogy mind az öten ott találkozzunk. Eltölthetnénk ott két kellemes hetet együtt.

   – Tudod, hogyha meghívsz, az csak Moszkvába érvényes, én nem utazhatom csak úgy el innen… De várj csak, eszembe jutott valami. Az IBUSZ egy utazási iroda nálunk. Olvastam az újságban, hogy szervez nyaralásokat ide a Fekete-tengerhez. Talán úgy meg lehetne oldani, hogy én otthon befizetek, ti meg igazodtok ehhez az időponthoz és akkor ott találkozhatnánk.

   – Úgy legyen – szólalt meg Oleg. Ami minket illet, mi megpróbálhatjuk a szállodafoglalást, ha meg nem megy, lehet ott magánháznál is megszállni.

   – Talán lenne annyi összeköttetésem, hogy nektek meg magunknak is tudnék ott szerezni vagy szállodát vagy valamilyen szakszervezeti üdülőben szobát – gondolkozott hangosan Aljosa.

   Mihály arca hirtelen gondterheltnek tűnt.

   – Mi van, Misa, nem jó ötlet? Olyan búskomor lettél, mintha foghúzásra várnál egy rendelőben.

   – Tudjátok, az jutott eszembe, hogy kiutaznék ide és meg sem látogatnám Katalin sírját.

   Mihály az itt töltött néhány nap alatt már háromszor volt a temetőben, a sírt Zsukovék szépen rendben tartották. Már régen foglalkoztatta a gondolat, hogy Katalin földi maradványait haza kéne vinni és ott helyezni örök nyugalomra. Józsika is így gondolta, és megígérte apjának, hogy majd utána érdeklődik ennek a lehetőségnek. De ő egyelőre mással volt odahaza elfoglalva.

   – Értelek tökéletesen – folytatta a beszélgetést Nagyezsda. De, azért igazán eljöhetnél Szocsiba is. Látod, szegény Katalin nyughelyéről mi gondoskodunk.

   Végül abban maradtak, hogy Mihály otthon utána érdeklődik a lehetőségnek és majd megírja levélben.

   Mihály még kétszer ment ki a temetőbe ottléte alatt. Józsika mindig vele ment, de egyik alkalommal elkísérte Galina és az édesanyja, korábban, egy másik alkalommal meg Olegék látogattak ki a sírhoz.

   Oleg és felesége két nappal Mihályék hazautazása előtt tértek vissza Nyizsnyij Tagilba.

   – Viszlát jövő nyárig, reméljük sikerül – integettek a vonatablakból.

   – Jó utat és vigyázzatok magatokra - kiáltott vissza Mihály és a vonat elindult.

 

   Hazatérése után Mihály látta, hogy Ferenc szépen gondját viselte a kertnek, az állatoknak. A tavasz folyamán ugyanis Mihály zöldséget ültetett, gyümölcsfákat telepített, baromfitartással is elkezdett foglalkozni, disznót hizlalt. A kis háztájiból szépen jutott Józsikáéknak is. A tél eleji disznóölésre ők is leutaztak, mindkettőjüknek nagy élmény volt az esemény, először láttak ilyesmit. Galina az állat kivégzésén nem vett részt, ágyban maradt, és csak később kapcsolódott be a munkába.   

   Mihály az újév beköszöntével úgy döntött, hogy az autóját odaadja fiának és menyének, neki nincs rá nagy szüksége itt a faluban, ha meg néha Pestre utazik, el tud ő menni vonattal is. Legfeljebb időnként visszakéri az autót, ha mégis szüksége lenne rá. Így legalább a fiatalok gyakrabban meglátogatják őt, és könnyebb lesz Pestre vinni a kertben termelt dolgokat.

   Jozsó így 1960-ben autótulajdonos lett, keveseknek volt még autójuk, pláne ilyen fiatal korban.

   A városi IBUSZ irodában Mihály sikerrel járt, volt lehetőség Szocsiba utazást befizetni. Az ügyintéző azonban nagyon elcsodálkozott, és zavarba jött, amikor megtudta, hogy Mihály egyedül szándékozik utazni.

   – Tudja, a szállodában kétágyasak a szobák. Nem is volt még ilyen esetem, szerintem csak akkor tudnánk elfogadni a jelentkezését, ha akadna még valaki, aki egyedül utazna és Önöket egy szobában helyeznék el. A másik lehetőség, amit látok, hogy kifizetné az utat két személyre, esetleg ebben az esetben talán le lehetne vonni a repülőjegy költségét. De elég bonyolult lenne mindenképpen. Nem tudna egy útitársat szerezni maga mellé? Ketten érdekesebb is lenne a nyaralás.

   Mihály agyán átfutott, hogy mi lenne, ha rábeszélné Ferencet, úgyse járt még sehol külföldön életében.

   – Visszajövök hamarosan, megpróbálom rávenni a bátyámat.

   Ferencet először meglepte az öccse elképzelése, most hatvankilenc évesen utazzon, szálljon repülőre? Kora ellenére Ferencnek semmilyen egészséggel kapcsolatos panasza nem volt. Pénze is volt szépen, hiszen alig költött valamire, őt is eltartotta a kert. Meggyőzte magát, egyszer ő is elmegy nyaralni.

   Mihály július első felére foglalta le az utat. Megírta a pontos időpontot Aljosának és Olegnek is. Most már csak rajtuk múlott a közös nyaralás. Eltelt egy kis idő bizonytalanságban, de öt hét után Aljosától megérkezett a híradás, hogy sikerült egy vállalati üdülőben két szobát szereznie, így Olegéknek is van helyük.

   Az utazásra Moszkván keresztül került sor, ahol a csoport egy éjszakát töltött és városnézésre is sor került. Ennek a nem várt fejleménynek Mihály nagyon örült. Némi nehézség árán sikerült leválnia a csoporttól. A kinti idegenvezető először hallani sem akart róla, de Mihály erőszakos fellépése következtében, miután elmagyarázta, hogy ő hosszú éveket élt itt, elment telefonálni. Amikor visszajött, közölte, hogy rendben, de a holnapi reggelinél legyen ott időben, mert onnan már a reptérre mennek egyenesen. Aljosáék már két nappal előbb elutaztak Moszkvából vonattal. Mihály útja a temetőbe vezetett, Ferenc először vele akart menni, de miután észlelte, hogy nem olyan könnyen megy ez, a csoporttal maradt. Tulajdonképpen örült is, hogy így alakult, így legalább lát Moszkvából valamit, öccse feleségét úgysem ismerte személyesen.

   A szakszervezeti üdülő nem volt túl közel a szállodához, úgy két kilométerre lehetett, de ez az itteni lépték szerint a szomszédban volt. Olegék csak másnap reggel érkeztek meg. Nagy volt az öröm, hogy ismét látják egymást.

   Megfürödtek néhányszor a tengerben, de egyikük sem volt igazi strandoló. A napra csak a két feleség feküdt ki időnként, ők sem hosszú időre. Ferenc először nagyon élvezte az idegen környezetet, a látnivalókat. Később azonban kezdte magát kicsit kényelmetlenül érezni, hiszen egy szót sem értett a társalgásból. Mihály szorgalmasan tolmácsolt, de látszott rajta, hogy egy idő után őt is fárasztja a helyzet. Ferenc rájött, hogy feltalálja magát egyedül is, nem kell mindig a társasággal lennie. Hosszú tengerparti sétákat tett, jól elvolt egyedül. Az étkezéseken a szállodában persze mindig együtt volt Mihállyal.

   A két hét hamar elrepült. Mihály ekkor még nem tudta, hogy utoljára járt a Szovjetunióban.

 

   Az élet csendes mederben folyt tovább. Mihály kertészkedett, állatokat nevelt, esténként általában a televíziót nézte, vagy átment bátyjához traccsolni. Néha megivott egy-két fröccsöt a kocsmában. Nővére látogatásai megritkultak, ő is ritkán buszozott át hozzájuk, de azért évente ötször-hatszor találkoztak. József és Galina kétévenként utaztak ki a mamához, a közbeeső években ő jött ide, egészen 1969-ig, aztán már fárasztó lett neki a hosszú utazás, ettől kezdve a fiatalok jártak csak ki egészen 1980-ig, amikor is Galina édesanyja meghalt.

 

   1966 nyarán megjött Ferike Kanadából a feleségével, aki egy szót sem tudott magyarul. Volt már egy kislányuk, de őt nem hozták magukkal, rábízták a kinti nagyszülőkre. 1962 táján enyhülés állt be a politikában, „aki nincs ellenünk, az velünk van” – jelentette ki az ország első embere, Kádár János. Akik nem vettek részt az ötvenhatos eseményekben, most már hazalátogathattak. Ferike már egy évvel korábban haza akart jönni, de akkor még nem mert. Úgy döntött, hogy eljön Bécsig, édesapja meg kérjen útlevelet és ott kint találkozhatnak. Ferenc ekkor járt másodszor és utoljára külföldön, egy hetet töltött Bécsben, itt ismerte meg a menyét. Simán megkapta az útlevelet, ilyen öregember már nem marad kint úgyse, ha meg mégis, legalább nem kell az államnak a nyugdíjat fizetnie tovább.  Ferike Bécsből hazatérve Kanadába beszélt egy szintén ötvenhatos, kint élő magyarral, aki azon a nyáron itthon volt Magyarországon és nem esett bántódása. Felbátorodott. A következő nyáron már hazajött ő is a feleségével, teljes életnagyságban.

   A családból csak Mihály volt képes beszélgetni  Patríciával. Ő is nehezen, csak lassan jöttek elő a szavak angolul, 1933 óta egyáltalán nem használta a nyelvet. Három hétig maradt a kanadai rokonság, de nem végig otthon a faluban töltötték az időt, közben elmentek Pestre és a Balatonra is néhány napra.

 

   Mihály miután unokaöccse és felesége elutazott sokszor a gondolataiba mélyedt. Ez a Ferike milyen jól él, van saját házuk, autójuk, tavaly is, idén is átjött a feleségével Európába. Az élet ugyan itt is elviselhetővé vált, mi lettünk a szocialista világ legjobban élő polgárai, de hol van ez a nyugati lehetőségektől. Miért is küzdött ő tulajdonképpen? Az elképzelt eredmények, úgy tűnik, csak nagyon lassan valósulnak meg, ha egyáltalán valaha is megvalósulnak. De hát nem lehet az embernek teljesen feladni az elveit. Valahogy úgy volt Mihály a kommunista eszmékkel, mint a vallással. Isten létezését a vallás keretei nélkül elfogadta, mert gyermekkorában szülei ezt belénevelték. Ifjúkorában magába szívta a kommunista eszméket, egész eddigi életét ezek az eszmék vezérelték, most pedig, így öregen nem tudja már megtagadni teljesen a múltját önmaga előtt sem, nem bújhat ki a saját bőréből. A legnagyobb lelki terhet a kommunizmus rengeteg áldozata jelentette számára. Miért kellett emberek millióinak meghalni a börtönökben, munkatáborokban? Miért volt ez Magyarországon is így az ötvenes években? Magát azzal tudta valamennyire megnyugtatni, hogy ő nem vett részt a kegyetlenkedésekben. Tizenkilencben kicsit nyers, durva és erőszakos volt, de senki nem halt meg miatta, nem is hurcoltak meg senkit az ő közszereplése következtében. Az is többször eszébe jutott, hogy bizony ő is, családja is könnyen pórul járhatott volna, az emigránsok többsége soha nem tért haza a szabadság országából. Sokszor végiggondolta életét, gyermekkorát itt a faluban, a gimnázium éveit a városban, az egyetemi éveket Pesten, Brazíliát, az Amerikában töltött időt, aztán Moszkvát, a Nyizsnyij Tagilban töltött ínséges éveket, a hazatelepülést. Volt még egy dolog, ami nagyon megkeserítette mindennapjait. Felelősnek érezte magát felesége korai haláláért, ha nem kellett volna elviselnie annyi nélkülözést, hideget, Katalin valószínűleg még most is élne.

   Egyébként egészen érdekes élete volt tulajdonképpen, eseményekben nem szűkölködött. Érezte, hogy az emberek bizalmát sem bírja, hogy a faluban sokan megvetik, még akkor is, ha ezt nem mutatják ki.  Elhatározta, hogy nem gondol többet ezekre a dolgokra, van más, amire gondolhat, amivel elfoglalhatja magát. Itt a kert, az állatok, itt van Ferenc, a fia, a menye, a nővére. Kell egyéb az egészségen kívül? A lelkét mardosó gondolatok azonban gyakran visszatértek esténként elalvás előtt. De az egészség se volt már a régi. Mihály szívpanaszokkal küzdött, rendszeresen kellett gyógyszert szednie orvosi utasítás alapján.

   Az élet pedig csordogált tovább, különösebb események nélkül. Mihályt az is kezdte aggasztani, hogy miért nincs még unokája. A dolog csak 1967-ben oldódott meg, amikor Galina végre egészséges kislánynak adott életet kilencévi házasság után. A gyermek az Anna nevet kapta, mivel ez a név mindkét nyelvben használatos volt.  Mihály boldogságban úszott, de már nehezére esett Pestre feljárni, azért évente kétszer megtette még az utat. Józsefék viszont gyakran lelátogattak. Mihály ilyenkor hosszasan nézte unokáját, bár nem igazán értett a gyerekekkel való bánásmódhoz. Amikor a kislány elmúlt hároméves, megesett, hogy csak a papával ketten érkeztek. Kézen fogta unokáját, és ha volt éppen érőben lévő gyümölcs, együtt szedték a fáról. A kicsi kezdetben jobban beszélt oroszul, mint magyarul, de aztán az óvodában a magyar tudása is tökéletes lett.

   Mihálynak egyre többet kellett a kerti munka közben leülnie egy kis pihenésre. Az ásót egyre nehezebben nyomta be a talajba, különösen, ha a föld szikkadt volt. Az orvos újabb gyógyszerek adagolásával próbálkozott, de a szívműködés csak nem állt helyre tökéletesen. A fáradékonyság pedig mind jobban erőt vett az idős férfin.

   Mihály és Ferenc között régóta volt egy megállapodás. Egyik nap egyikük készít reggelit, a másik pedig ebédet. A következő nap aztán fordítva. Aki nem volt éppen soros, átment a másikhoz enni. Két emberre gazdaságosabb készíteni és gyakorlatilag fele annyi munkát jelent összességében. A vacsorát mindegyikük maga oldotta meg, rendszerint ettek valami hideget, mindkettőjük a saját konyhájában.

   1971 tavaszán Mihály nagyon rosszul lett. Az orvos erősítő injekciót adott be és újabb gyógyszereket írt fel. Ferenc úgy döntött, hogy nem hagyja öccsét magára éjszakára. Rábeszélte, hogy jöjjön át hozzá, így ha valami baj lenne, ő azonnal tud segíteni. Mihály szabódott egy kicsit, de aztán engedett a rábeszélésnek. Már egy hete a nagy házban lakott, igen gyakran és egyre erősebben jelentkeztek a rosszullétek.

   Egyik reggel Ferenc elkészítette a közös reggelit és várta öccsét, hogy felébredjen. Általában hat és fél hét között szokott erre sor kerülni. De Mihály ma nem jött ki a szobájából. Ferencnek rossz érzése támadt. Fél nyolckor aztán nem várt tovább. Odament az ajtóhoz, és először halkabban, majd erősebben megkopogtatta az ajtót. Válasz nem jött. Benyitott.

   Mihály ott feküdt mozdulatlanul, nyitott szemei üres tekintettel bámultak a semmibe. Ferenc megérintette a homlokát, az jéghideg volt. A falon a hajtogatós naptár 1971 áprilisánál volt nyitva. Elrohant orvosért, bár tudta, hogy hiába.

   Misi – Miguel – Micky – Misa - Mihály hetvenhat éves korában távozott az élők sorából. Ott halt meg, ahol született, ugyanabban a szobában, még az ágy is ugyanabban a sarokban állt, ott ahol édesanyja a világra hozta, pedig hát micsoda hatalmas utat járt be a kezdet és a vég között.

   A temetésen a család tagjain kívül részt vettek sokan a faluból is. Ferenc egyházi temetést rendelt öccsének. József nem szólt egy szót sem, bár valószínű, hogy ha ő intézi a dolgokat, pap nem lett volna, ő már egyáltalán nem hitt Istenben. Mihály a családi sírba került, szülei és másik bátyja mellé. Az volt a terv, hogy majd Katalin is itt fog nyugodni egyszer, de erre nem került sor. József halogatta a dolog intézését, és így végül sohasem történt meg a maradványok hazahozatala. Katalin örök álmát a moszkvai temetőben fogja aludni az idők végezetéig.

 

   Józsefet nem a legjobb mérnökök között tartották számon, elvégezte ugyan munkáját, de nem mindig az elvárható legnagyobb precizitással. Párttagsága, előélete és a gyűléseken történő felszólalásai miatt azonban soha nem maradt ki a fizetésemelésekből, jutalmakból, prémiumokból.

   Anna 1985-ben leérettségizett és középfokú nyelvvizsga bizonyítványt szerzett angolból, a felsőfokú orosz mellé. Felvették a Külkereskedelmi Főiskola üzletkötői szakára, amit három évvel később sikeresen elvégzett. Végzés után azonnal elhelyezkedett.

 

   1989-ben megszűnt a kötelező orosznyelv-oktatás a tanintézményekben. Az igazgató Galina gimnáziumában úgy döntött, hogy a harmadik és a negyedik osztály még fusson ki úgy, hogy a tanulók az orosz nyelvet tanulják tovább, nem lett volna értelme a hátralévő rövid idő alatt egy új nyelv oktatásába belefogni, meg hát nyugati nyelveket oktató tanár sem állt még kellő számban rendelkezésre. Az első éven is meghirdették az orosz nyelv választásának a lehetőségét, de szinte senki nem jelentkezett, így nem lehetett oroszos osztályt beindítani. A másodikosok sem akarták folytatni e nyelv tanulását. Így az ellátandó orosz órák száma a felére csökkent szeptembertől, majd két év múlva teljesen meg is szűnt a nyelv oktatása. Az orosztanároknak lehetőséget adtak gyorsított formában arra, hogy átképezzék magukat valamelyik másik idegen nyelvre. Galina a szabályozás életbe lépésekor ötvennégy éves volt, a következő évben jogosult öregségi nyugdíjra. Az igazgató behívatta magához. Galina sejtette, hogy miért hívják. A tanévet még végigdolgozhatta, a következő évben nyugdíjba kellett mennie. Megértette a helyzetet, nem háborgott. Különben is lehet, hogy elment volna, belefáradt a sikertelenségbe. Huszonkilenc évet tanított és ez alatt az idő alatt aligha volt összesen huszonkilenc diák, akivel tényleg érdemes volt foglalkozni. A többség az iskolából való kikerüléskor gyakorlatilag semmit nem tudott, volt egy pár eminens tanuló, aki az orosz órákra is felkészült, az aznapi leckét tudta, ha a tanár nem zavarta meg kérdésekkel, de ők sem tanulták meg a nyelvet. Négy-öt diákkal, akik az összes évfolyamról verbuválódtak össze, folyt szakköri tevékenység is, ez jelentette Galina számára az egyetlen sikerélményt tanári munkájában.

   József, apjához hasonló módon, szintén átélte a lelki vívódásokat. A nyolcvanas évek közepén már egyértelműen látszott, hogy bizony a lenini út sehová nem vezetett. Ő azonban cinikusabb volt apjánál, úgy gondolta, nem olyan nagy baj, ha a gazdaságban bajok vannak, és nem lehet anyagi értelemben legyőzni a nyugati országokat, a szovjet fegyverektől való félelem úgyis fenntartja a társadalmi rendet. Pártértekezleteken mindig harcos kiállást tanúsított, de azért érezte az idők szavát is. Nem tudta elképzelni, hogy a rend összeomoljon, mint ahogy senki más sem tudta ezt elképzelni akkor még.

   1989-ben aztán megdöbbent, amikor az ötvenhatos eseményeket népfelkeléssé nyilvánították, majd a forradalom évfordulóján kikiáltották a köztársaságot. Megszűntek a munkahelyi pártszervezetek, nem volt többé mibe kapaszkodnia. József még csak ötvenhat éves volt, maradt még négy év a nyugdíjba menetel lehetőségéig. Aztán egy év múlva kicsit megnyugodott, a munkahelyén nem bántották, szürke eminenciásként maradhatott. Éreztették vele, hogy előrejutásra már nem számíthat, de dolgozhatott tovább. Munkahelyét csak később privatizálták, kihúzta a nyugdíjig, hatvan éves korában tette le a lantot.

   A tanácsi lakást sikerült az önkormányzattól jóval áron alul megvennie, és beköszöntött most már mindkettőjük számára a nyugdíjas élet. Anna természetesen eljárt dolgozni.

   Nem messze a lakástól, ugyanabban az utcában, volt egy kis drinkbárszerű söröző. A tulajdonos nem túl sok gondot fordított a külcsínre, elég sötét kis lyuk volt, az egész nem haladta meg a harminc négyzetmétert. Az egyik oldalon három boksz helyezkedett el keskeny ülésekkel és asztalokkal, hogy faltól falig valahogy elférjenek. A másik oldalon a bárpult volt található, előtte három forgó bárszékkel. A tulajdonos beszédes, jó humorú ember volt.

   Idegen csak ritkán nyitotta meg az ajtót, viszont kialakult egy törzsközönség, akik napi rendszerességgel bejártak egy-két italra. A törzsközönség két részre oszlott. Az egyik társaság a közeli irodákból jött, és az asztaloknál foglalt helyet. Azok, akik között barátinak nevezhető viszony alakult ki a barman és egymás között is, a bárszékekre ültek vagy körülállták a pultot.

   Nos, Józsefnél is kialakult egy szokás, délután négy-öt óra tájban megjelent a vendéglátóhelyen. Mindig egy pohár sört kért és egy vodkát. A vodkát azonnal kiitta, a stampedliből pedig gondosan kirázta az esetlegesen megmaradó cseppeket, rá a sör habjára. Ne vesszen semmi kárba. Természetesen megismerkedett a többi, a bárpult körül lebzselő, vendéggel is. Ha érdekesnek találta a társalgást és nem sietett, a kört megismételte, de túl sokáig sohasem maradt. A korkülönbség is nagy volt, a társaság tagjai negyven-ötven évesek voltak, ő már ekkor hetven felé járt.

   Esett itt szó politikáról, nőkről, mindenről. Az itt lévő társaság inkább jobboldali beállítottságúnak volt mondható, divat volt az elmúlt időket pellengérre állítani, visszásságaiból gúnyt űzni. Persze, ahogy az ország dolgai kezdtek nem jó irányba haladni, a kritika ezzel kapcsolatban sem maradt el, sőt felerősödött, nem csak az úgynevezett utódpártra vonatkozóan, hanem annak ellenlábasa tekintetében is. József igyekezett oly módon hozzászólni, hogy az ott lévőkből az ne váltson ki visszatetszést. Kifejtette, hogy a szovjetrendszernek nem volt létjogosultsága, de valahogy a beszédéből kiérződött, hogy azért nem teljesen őszinte.

   Ugyanakkor nem tagadta le múltját, részletesen elmesélte édesapja kalandos életútját és saját történetét is. A részletekre más alkalmakkor is időnként visszatért.

   Aztán József egyszer csak elmaradt a kocsmai társaságból. A kocsmáros néhány nap múlva megtudta, hogy rákos beteg, nem sok ideje van hátra. Egyszer-kétszer a vendégek még látták az ablakból, lehorgasztott fejjel haladt az utcán, oda sem pillantva törzshelyére. Szintén a kocsmárostól tudtuk meg pár héttel később, hogy József meghalt. 2004-et írtunk. Joszif – József hetvenkét évet élt.

   Felesége nem maradt egyedül, mivel Anna nem volt férjnél.

 

   Lakásukon, Galina szobájában a sámánszarvas tekintete a szemközti falon függő indián harcos maszkjára esik, az ágy fölött pedig a szibériai tájkép látható szemben a bejárati ajtóval.

  

 

 

   Szarvasgomba és csalánleves

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                          Előszó

 

A könyv alapját egy sörözőben elhangzott visszaemlékezés ihlette, ahogy a regény végén ez ki is derül az olvasó számára. A történetben szereplő ifjabb József egy pohár sör mellett mesélte el részben saját, de elsősorban édesapja kalandos, kontinenseken átívelő, több országon végignyúló életútját. Az események több mint száz évet ölelnek fel, és végigvezetik az olvasót azon, hogy az édesapa és maga József is hogyan lett kommunista, ennek folyományaként az apa miként került Brazíliába, az Egyesült Államokba, majd a volt Szovjetunióba, milyen viszontagságokon ment keresztül a család, és végül, már majdnem öregemberként hogyan került ismét haza, szülőföldjére, együtt Moszkvában született fiával. Megtudjuk, hogy agilis kommunistából hogyan lett az édesapa öregkorára lelkileg meggyötört, megkeseredett, labilis lelkivilágú, bizonytalan világnézetű öregember.

   A regényben szereplő országokon és fővárosokon kívül az összes többi említett földrajzi helység, valamint a történelmi személyiségek neveit kivéve, az összes szereplő neve a fantázia szüleménye, esetleges megegyezés valós személlyel csak a véletlen műve lehet.

   Ugyanilyen módon csak a történet váza, a négy országon átívelő életút tekinthető igaznak, József elbeszélése alapján. A kerettörténetet kitöltő, konkrétan leírt események, történések tehát szintén a képzelet szüleményei a történelem valós eseményeinek figyelembevételével.

      

Magyarország 1895 – 1919

 

 

 

   A tél már az utolsókat rúgta ugyan, de még hideg volt, éjjelenként még többnyire fagypont alatti hőmérsékletekkel. A Kocsenás család kis parasztháza a falu szélén állt, ilyenkor éjszaka csend volt, csak a kutya morgott időnként, ha valamilyen, az emberi fül számára hallhatatlan neszt észlelt. Bent a szobában és kint a konyhában is égett a petróleumlámpa, Kocsenás József és neje negyedik gyermekük érkezését várták. A férj felöltözve várta a pillanatot, amikor indulnia kell majd Örzse nénéért, aki emberemlékezet óta segédkezett a környéken az újszülöttek világra hozatalában. Nem volt hivatásos bábaasszony, de értette a dolgát. Máriának a kora esti óráktól az volt az érzése, hogy ma éjszaka világra fogja hozni gyermekét. Már az ezt megelőző napokban is volt néha ilyen érzete, de ma este biztosnak érezte az esemény eljövetelét. Mária az ágyban feküdt, József ott ült mellette, néha beszélgetni próbáltak egymással, de ezek a próbálkozások néhány szó után mindig hallgatásba torkolltak. József időnként felállt, kiment a konyhába, sodort magának egy cigarettát és húzott egyet a demizsonból. Idegőrlő volt ez a várakozás József számára, nem tudott igazán mit kezdeni magával. Az is átvillant az agyán, hogy mi lesz, ha komplikációk lépnek fel, ha Örzse néne tudása kevésnek bizonyul. Orvos csak a városban, innen húsz kilométerre van. Lovas kocsival bemenni közel két órát is igénybe vehet. Mária jobban tűrte a nehezen múló perceket, ő anya volt és a természet első számú parancsát készült éppen teljesíteni, azt, amit a természet a női nemre kirótt. Számára a csecsemő születése a legnagyobb boldogságot jelentette az életben, akkor is, ha ez fájdalmakkal járt együtt, tudta, hogy mi vár rá, nem először készült új életet adni.

   A kinti nyirkos hideg sem kedvezett ilyenkor a jobb hangulatnak, már délután ötkor teljesen besötétedett, a petróleumlámpák fénye éppen hogy csak megvilágította valamennyire a két helyiséget. A másik szobában a három gyerek nyugodtan aludt, ilyenkor télen általában már este nyolckor ágyban voltak, hiszen nem nagyon lehetett semmit csinálni a házban. Mária eltitkolta előlük, hogy a kistestvérük valószínűleg ma éjszaka fog megérkezni. Nem lett volna értelme, sőt kifejezetten zavaró lett volna, ha izgalmukban folyton kikukucskálnak a szobájukból.

   – József, azt hiszem, indulhatsz – hallatszott egyszer csak a szobából, úgy éjjel féltizenegyre járhatott az idő, a férj épphogy csak rágyújtott a petróleumégő lángjáról a konyhában.

   – Igen, megyek – fejébe húzva kucsmáját és belebújva bekecsébe, a családfő kilépett az ajtón.

   Örzse néne csupán néhány háznyira lakott és tudta, hogy bármelyik pillanatban hívhatják Kocsenásékhoz. Korábban úgy egyeztek meg, hogy József majd az ablakot zörgeti meg erőteljesen, hogy azonnal felébredjen, ha eljött a pillanat.

   – Igen – válaszolt Örzse néne szinte azonnal.

   Ruháit, két perc sem telt bele, magára kapkodta és gyors léptekkel indultak visszafelé. Nem múlt el összesen több mint egy negyedóra és már ott álltak a vajúdó asszony ágya mellett. A szülés minden baj, komplikáció nélkül lezajlott, Mária egészséges fiúgyermeknek, Mihálynak, adott életet.

 

   Mihály egy amolyan, az akkori idők szerint nem teljesen nincstelen, de jómódúnak korántsem mondható paraszti családba született - negyedik gyermekként, 1895. február 26-án. Ritkán volt beteg, szépen fejlődött, többi testvéréhez képest sokkal hamarabb tanult meg járni és hamarabb kezdett el beszélni.  Kora gyermekkorától részt vett a család megélhetését biztosító munkálatokban, etette az állatokat, segített a szántásban, vetésben, termény- betakarításban. Értelme már kora gyermekkorában kitűnt, már iskolás kora előtt ismerte a betűket és a számok összeadásában sem nagyon tévedett. Testvéreivel ellentétben jó tanuló lett az iskolában, és a falusi tanító úr később sokat győzködte a családfőt, hogy bizony ennek a fiúnak tovább kellene tanulnia.

   – Kocsenás gazda, vétek, ha ez a gyerek nem tanulhat tovább, vág az esze, mint a beretva.

   – Hagyjon mán engem, tanító úr, nem a mi fajtánknak való az ilyesmi, no meg nem is telik rá, nincs nekünk feleslegesen kidobni való pénzünk. Megleszünk mi emígy is jól.

   – Higgye el, én csak a gyerek javát akarom, hallgasson rám.

   De az apa a tovább tanulásról kezdetben hallani sem akart, mondván, mi értelme lenne, különben sem tudná a család állni a taníttatást, miközben a szorgalmas, segítő kezek is ugyebár kiesnének a munkából.

   Mihályban azonban hatalmas ambíció volt, egyre csak puhítgatta apját, hogy a nyári szünetben, amikor a munka dandárja folyik, úgyis otthon lenne az iskolai szünet miatt, és természetesen reggeltől estig tevékenykedne, elvégezve minden munkát.

   – Édesapám meglátja, minden rendben lesz, a nagy munka úgyis a nyárra esik.

   – Megmondtam fiam, hagyd abba a rimánkodást. Minek tanulnál? Semmi haszon abból nem származna.

   – De édesapám…

   – Gyere, etessük meg a disznókat, van mára éppen elég dolog, nem érek rá itt veled felesleges dolgokról szaporítani a szót.

   Testvérei is ígéretet tettek, hogy ők majd dolgoznak Misi helyett is. A négy elemit még kijárta, de apja hajthatatlan maradt, Mihály nem mehetett gimnáziumba, tíz évesen részt vett mindenben, csak nagy ritkán csatlakozhatott a falubeli gyerekekhez egy kis játszadozás kedvéért. Terveiről azonban nem tudott lemondani, állandóan nyomást próbált gyakorolni édesapjára, amit a tanító úr is mindig megtoldott, amikor időnként összefutottak a faluban.

   Mária asszony igyekezett gyermekeit vallásosan nevelni, vasárnaponként elvitte őket a templomba istentiszteletre. Férje csak évente kétszer tartott velük, karácsonykor és húsvétkor. A kis Misiben ez kételyeket szült, hogyan lehet az, hogy az egyik szülő heti rendszerességgel, míg a másik csak nagyon ritkán járul Isten színe elé, ugyanakkor teljes egyetértésben élnek, nincsenek köztük viták még ebben a kérdésben sem. Isten elvárja híveitől a teljes odaadást, vagy mégsem így van?

   A következő tanévben, egy év kihagyással, a családfő nagy nehezen engedett. Misi mégis csak bekerült a húsz kilométerre lévő kisváros nyolc osztályos, egyházi gimnáziumába. Bentlakásos tanuló lett, hiszen az egyetlen közlekedési eszköz a lovas szekér volt, ami ugyebár két-két óra utazást jelentett volna oda-vissza, arról már nem is beszélve, hogy kétszer kellett volna az utat megtenni, hajnalban és a tanítás végeztével délután. Valahogy az is elintéződött, hogy a bentlakásos koszt-kvártélyért csak egy jelképes összeget kellett fizetni.

   Mihály állta a szavát, kiváló tanuló volt és a szünetekben megállás nélkül dolgozott a családi gazdaságban. Tanulótársai szülei közül voltak olyanok, akik az ő terményeikből, tyúkjaikból, kacsáikból vásároltak, ily módon is hozzájárult Misi tanulása a családi pénztárcához. Ez a tény végleg arra ösztökélte a keményszívű családfőt, hogy megbékéljen a helyzettel, hiszen az új helyzet további bevételt jelentett a családi kasszában. Szünetek idején, amikor a lovas kocsi éppen hozta vagy vitte a kisfiút a városba, a szekér hátulja mindig jól meg volt pakolva. A terményeket, a baromfit, pedig József a megadott címekre házhoz szállította.  

   Az élet nehéz volt és a század elején már szórványosan terjedtek azok a nézetek itt a kisvárosban is, ahol Misi tanult, hogy létezhet egy igazságosabb társadalmi rend. Voltak, akik elbizonytalanodtak és voltak, akik szimpatizáltak, sőt hittek abban, hogy létezhet olyan társadalmi formáció, ahol az emberek egyenlők, és a javakból való részesedés is igazságosabb módon valósul meg, nem sejtve azt, hogy mindez majd milyen tragédiákhoz fog vezetni a későbbiekben.

   Nos, Misit már a gimnázium felsőbb osztályaiban megcsapta e gondolatok szele. Látta azt, hogy néhány osztálytársa, azok családjai viszonylag gond nélkül élnek, mindig kerül valami az asztalra, és nem is kell látástól vakulásig dolgoznia a szülőknek a javak megszerzéséért. E gondolatok azonban ekkor még nem nagyon vertek mély gyökeret nyíló tudatában, a tanulásra koncentrált, és érdeklődése hamar a mérnöki pálya felé fordult.

   Az új eszmék tagadták Isten létezését. A gimnáziumban pedig papok tanítottak, kötelezőek voltak a napi imádkozások, gyakoriak az istentiszteletek. Misi erőltetettnek érezte ezt a légkört. Olyasmit is tapasztalt, igaz az iskola falain kívül, hogy a papok időnként mást prédikálnak, mint amit tesznek. A városban volt egy pap, akiről az a hír járta, hogy van egy özvegyasszony szeretője. Az iskolában tanult természettudományos jellegű tárgyak, a kémia, fizika, biológia törvényszerűségei is ellentmondóaknak tűntek a vallás dogmáival szemben.

   Ugyanakkor kicsi gyermekkorától kezdve, főleg édesanyja nevelésén keresztül, hitt Isten létezésében. A szülői házból hozottakat senki sem képes teljes mértékben száműzni tudatából. Az ezzel kapcsolatos lelki skrupulusai felett végül úgy tért napirendre, hogy Isten nem haragudhat meg azokra, akik becsületesen élnek, nem lopnak, nem követnek el egyéb bűnöket. A világon különben is sokféle vallás létezik, ahol az előírások, tilalmak mind más és más formában jelennek meg. A társadalmi egyenlőség gondolata sem volt szerinte ellentmondásban valamilyen felsőbbrendű lény létének elismerésével. Misi tehát felnőtt korára nem lett sem vallásos, sem istentagadó. Amíg otthon volt, ő is eljárt a családdal a templomba a nagy keresztény ünnepeken. 

   Érettségi után irodai munkát ajánlottak fel neki a szomszédos, nagyobb falu elöljáróságán. Édesapja most már örült, hogy fia továbbtanult és örült a lehetőségnek, fiából úgymond értelmiségi lesz.

   – Misikém, hát mégis csak jó, hogy tanultál, úriember leszel, fiam.

   De Misinek más tervei voltak, a József Nádor Műszaki Egyetemre akart menni. Apa és fia között megint kialakult némi disszonancia, de ez viszonylag hamar lecsillapodott. Misi felkerült Pestre. Két másik, szerény anyagiakkal rendelkező évfolyamtársával együtt kivettek egy szegényes berendezésű, közepes méretű szobát albérletbe. Ekkor a fiú már teljesen önálló volt anyagi értelemben. Mindenféle munkát elvállalt, rakodott vagonokat pályaudvarokon, takarított, cipelte a hordókat egy vendéglőben, és ki tudja még mi mindent csinált.

   Elsőéves volt, amikor kitört az első világháború. Tanulmányai miatt kezdetben nem hívták be katonának. Vizsgáit mindig időben abszolválta, de kevés szabad idejében szerette azok társaságát keresni, akik egy jobb társadalmi rend eljövetelében hittek. Rendszeressé váltak az ilyen beszélgetések, és Mihály egyre jobban magáévá tette a kommunisztikus eszméket. Ezek a momentumok nem maradtak rejtve az egyetem oktatói előtt sem. Szorgalmáért, eszéért élvezte tanárai elismerését, nézeteit viszont nem vették jó néven. Ki tudja, hogyan történt, lehet, hogy a tanárai közül is valaki közbenjárt, hogy Misit besorozzák, de az is tény, hogy a háború végéhez közeledvén már csak nagyon kevesen úszhatták meg a behívóparancs kézhezvételét. 1917 nyarának végén ő is magára húzta a mundért. Ekkor már negyedéves volt az egyetemen. Nem volt sokáig katona, hamar megsebesült egy, az Isonzónál megvívott csatában és hazakerült. Felépülése után segített a mezőgazdasági munkákban a ház körül. A háborúnak a következő évben vége lett, de Mihály már nem fejezte be az egyetemet. Nem tudni pontosan miért, valószínű, hogy csak ki akart hagyni egy évet a zűrzavaros körülmények miatt, de az is elképzelhető, hogy nézetei miatt nem volt kívánatos az intézmény számára.

   Aztán tizenkilenc márciusában jött a felfordulás, kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

   Mihályt megkeresték városi barátai, azok, akikkel korábban eszmecseréket folytatott az új társadalmi rend megteremtésének lehetőségeiről.

   – Misi, köztünk a helyed. Eljött az idő, a mi időnk a cselekvésre.

   Mihályt kicsit meglepte az események hirtelen fordulata, de egyetértett, a munkát a családra hagyva a városba ment.

   Beszervezték, tanácstag lett a kisvárosban, ott, ahol középiskolai tanulmányait folytatta korábban. Részt vett a kezdődő államosításokban. Először az íróasztal mellett vették számításba a teendőket, aztán személyesen fel is keresték az érintetteket.  Magatartása, ha elfogadjuk azt, hogy melyik oldalon állt, ha az ő nézetei szemszögéből mérlegeljük a dolgokat, nem volt túlságosan agresszív, nála sokkal erőszakosabb, mondhatni véresebb kezű egyéniségek tűntek fel. Most már nem csak eszméi, de a hatalom is, kismértékben ugyan, de megszédítették. Vér nem tapadt a kezéhez, de sokaknak okozott kínos perceket, abban a hála istennek, rövid időszakban.

 

 

Brazília 1919 – 1925

 

 

A Tanácsköztársaság bukása után úgy érezte jobb elhagynia az országot. Tartott attól, hogy börtönbe kerülhet. Voltak szép számmal, akik biztosan szívesen tanúskodtak volna ellene a bíróságon. A menekülők többsége Bécs felé vette az irányt, ő is. Egyedül ment, nem csatlakozott senkihez. Néhány hetet Bécsben töltött, alkalmi munkákból tartva fenn önmagát, németül valamennyire beszélt, még a gimnáziumban tanulta. Egy egyedül élő öregasszonynál húzta meg magát a fáskamrában, nyár volt, fűteni nem kellett. Cserébe a lakhatásért eljárt a boltba, a néni mindig felírta egy papírra, hogy mire van szüksége. Mihály ezen kívül egyéb dolgokat is elvégzett a ház körül, takarított, rendben tartotta az udvart. A kerti csapnál mosakodott, csak a dolgát végezni járt be a házba.

   Közben lázasan gondolkodott, hogy hogyan tovább. Akart valamit az élettől, eszméin kívül volt benne nagyravágyás is. Ebben az időben tömegek vándoroltak ki Amerikába a szerencsés megélhetés reményében, ami a többségnek sikerült is.  Hazajönni nem mert, ezért úgy döntött, hogy az ő helye is az Atlanti-óceán túlpartján van.

   Némi pénz összegyűjtése után Olaszországon keresztül Marseille-be ment. A kikötők körül ólálkodott állandóan abban a reményben, hogy előbb-utóbb feljuthat valamelyik Amerikába induló hajóra. Közben rakodásoknál segédkezett, hogy fenntartsa magát. Megengedték neki, hogy egy használaton kívüli raktárhelyiségben húzza meg magát, ahol jó páran laktak még hozzá hasonló helyzetben lévő, lakással és rendes állással nem rendelkező francia és máshonnan érkezett férfiak.

   A szerencse nem váratott sokáig magára, igaz nem az Egyesült Államokba, de felkerült egy Brazíliába induló teherhajóra, ahol gépészeti ismeretei miatt hasznosítani tudták. Úgy egyeztek meg, hogy ellátást kap, fizetséget nem. A fő szempont az óceánon való átjutás volt természetesen. Kicsit bizonytalan volt, hogy várjon-e még egy kicsit a lehetőségre, hogy New Yorkba mehessen, de mivel az itteni alkalmi munkák nem látszottak folyamatosan biztosítottnak, úgy döntött, nem vár tovább. Ekkor már majdnem két hónapja volt itt.

   A hajóút majdnem két hétig tartott, az út során a teendők teljesítésével nem volt baj. A tisztekkel és a legénységgel is jó viszonyt alakított ki, igaz többnyire csak mutogatva tudott mindenkivel kommunikálni, a kapitányt kivéve, aki beszélt németül.

   Mihályban kavarogtak az érzések, nemcsak szülőföldjét hagyta hátra, de Európát is. Vajon visszakerül-e valaha is az életben? Hogyan lesz odaát? Szabad idejében a végtelen vizet kémlelte, a hatalmas kékséget, amely úgy tűnt, hogy örökre maga köré zárta a hajót és a fedélzeten lévőket. A nyílt óceánon az egész út alatt csak egyetlen hajót láttak, amely Európa felé haladt. Mindkét hajó kürtjelzéseket adott le egymásnak és egy zászló felvonásával is tisztelegtek.  Egyszer vihar is kitört, aminek elmúltával a tengerészek csak legyintettek, hogy semmiség volt az egész. Mihály nem úgy érezte, még két nap múlva is kavargott a gyomra.

   A hosszú út után egyszer csak egyre több hajó került látótérbe, majd nagyon lassan, fokozatosan kirajzolódott a szárazföld. Néhány órával később Mihály Rio de Janeiróban lépett Brazília földjére.

 

   A hatóságok a hajót szinte nem is ellenőrizték. Két egyenruhás ugyan feljött a fedélzetre, vetett néhány pillantást a rakományra, a kapitány átadott nekik egy dossziét, amit sietve átlapoztak, az egyik papírra ütöttek egy pecsétet, szalutáltak és távoztak.

   Mihály szabadon távozhatott a kikötőből miután elbúcsúzott a hajó személyzetétől.

   Zsebében volt elég pénz ahhoz, hogy néhány napot átvészeljen munka nélkül. Először is keresnie kellett valami fedelet a feje fölé. Azt sem tudta, hogyan fogjon neki, nem ismert senkit és semmiféle helyismerettel sem rendelkezett természetesen. A nagy meleg miatt betért egy pohár sörre egy ivóba. A kocsmároson kívül két középkorú férfi ült egy asztalnál, csendesen kortyolgatva italaikat. Mihály a sörre és egy pohárra mutatva magyarázta el, hogy mit szeretne fogyasztani. A két férfi sűrű pillantásokkal szemlélte a jövevényt. Egy idő után az egyikük átszólt Mihály asztalához, de persze ő egy szót sem értett az egészből.

   – Alemo? – szólalt meg újra a férfi, most már csak egyetlen szót mondva jó hangosan.

   Mihály széttárta karjait, jelezve, hogy így sem megy a társalgás.

   – Inglo? Frances?

   Most már tudta, hogy mit akarnak.

   – Ungarisch – mondta németül.

   A férfi először értetlenül nézett, de hirtelen felcsillant a szeme.

   – Ah, Hungaro, Budapest.

   – Si, si – vágta rá Mihály, mert tudta, hogy olaszul így kell helyeselni, hátha ez bejön itt is.

   A férfiak mindenáron beszédbe próbáltak elegyedni és rendeltek még egy pohár sört Mihálynak. Ő pedig úgy gondolta, kihasználja az alkalmat, hátha tudnak segíteni neki a szálláskerítésben. Egy számolócédulán rajzolt egy házat, aztán egy ágyat és mutatóujjával böködte a mellét. A szemkontaktus is segített a megértésben.  A harmadik pohár sör elfogyasztása után intettek, hogy Mihály menjen velük, az egyikük a falon lévő órára mutatott, majd bal kezével, nyitott tenyérrel kétszer erőteljesen legyintett. Mihály megértette, hogy tíz perc gyaloglás után valahová odaérnek majd, és ott esetleg történik valami az ő lakhatására vonatkozóan. Egy szegényes kinézetű, földszintes sorház előtt álltak meg. Az egyik ajtó előtt egy idősödő nő ruhát teregetett egy kötélre, ami két fa ágai között volt kihúzva.  A férfiak odamentek hozzá és hangos beszélgetés vette kezdetét. Végül intettek neki és elindultak be a házba, Mihály követte őket. A kis előszobából balra nyílt egy ajtó, ide tessékelték be. A szoba padlóját olcsó szőnyeg borította, az egész nem volt több kilenc-tíz négyzetméternél. Egyik oldalon egy ágy, másik oldalon egy szekrény, az ablak előtt középen egy kopott asztalka egy székkel.

   A nő egy papírra leírta a szoba árát, utána egy perjelet téve, majd egy 30-as szám került a papírra, ismét perjel, amit a 31-es szám követett. Mihály felfogta, hogy a szoba havi bérleti díjáról van szó.

   – Si, si – mondta és a lakáskérdés pillanatnyilag megoldódott.

   Mihály nem akarta, hogy később valamilyen kellemetlensége támadjon, ezért két nap múlva elment a rendőrségre, hogy bejelentse érkezését és rendezze valahogyan ittlétét. Amikor megérttette magát annyira, hogy a rendőrtisztviselő felfogta, hogy Mihály németül beszél, leültették, és hosszas várakozás vette kezdetét. Jó másfél óra múlva behívták egy irodai helyiségbe, úgy látszott, hogy addigra sikerült német tolmácsot keríteni. Két hét múlva kapott valamilyen ideiglenes papírokat.

   Az emberek szegénysége volt az, amit először érzékelt. Nagy volt a piszok a hatalmas városban, vigyázni kellett, mert az embert könnyen kirabolták, megtámadták akár fényes nappal is az utcán. Nehezen viselte a meleget is, hiszen Rio de Janeiro már a Baktérítő közelében fekszik. Talán nem is annyira a meleg volt kellemetlen számára, hanem a rendkívül magas páratartalom. A hőmérő higanyszála ugyanis ritkán emelkedik harminc fok fölé, még januárban sem nagyon, ami itt a legmelegebb hónap. A minimum húsz fok viszont télen, július- augusztusban is megszokott volt.

   Mihály itt is talált magának három héten belül állandó munkát. Erre nagy szüksége is volt, hiszen pénze már lassan teljesen elapadt. Egy közepes méretűnek számító műhelyben alkalmazták, ahol a főnök tizenkét munkást foglalkoztatott. Hamar kitűnt szorgalmával, de az elismerést igazán azzal vívta ki, hogy nemcsak a rábízott munkát tudta maradéktalanul elvégezni, hanem a meghibásodott gépeket, berendezéseket is meg tudta javítani. Egy idő után különböző ötletekkel állt elő, hogyan lehet a munkát jobban szervezni. Új, saját agyában született módszerek bevezetését javasolta a tulajdonosnak, és ezek az elképzelések mindig gyorsan sikeresnek bizonyultak.

   Kezdetben nagy nehézséget jelentett számára a portugál nyelv ismeretének a hiánya, mutogatással kellett mindent mások tudomására hoznia. De Mihály a nyelvek elsajátításával sem állt hadilábon. A műszaki beállítottságúak közül sokan vannak, akiknek egy másik nyelvet megtanulni nagy erőfeszítésekbe kerül. Ő ebben is jó volt, pár hét után már rendelkezett néhány száz szavas szókinccsel, kezdetben amolyan egy szavas beszédkészség alakult ki nála, a nyelvtani szabályszerűségek figyelembevétele nélkül, csak a kulcsszavakat tudta kimondani, kézzel-lábbal igyekezvén megadni hozzájuk az összefüggések magyarázatát. Az újonnan hallott szavakat, amelyeknek meggyőződött a jelentéséről, mindig felírta egy noteszbe és üres perceiben igyekezett azokat tudatában rögzíteni. Egy napon egy könyvesbolt felé vitte az útja, a kirakatban brazil kiadású angol, francia és német nyelvkönyveket pillantott meg. Bement és érdeklődött, nagy nehezen elmagyarázva, hogy mit is akar, hogy nincs-e véletlenül német kiadású portugál nyelvkönyv. Abban bízott, hogy német tudása elegendő ahhoz, hogy általa betekintést nyerjen a portugál nyelv rejtelmeibe. Nem volt, de az eladó felírt egy darab papírra egy címet, ahol külföldi kiadású könyveket árusítottak. Az utca néhány perc sétányira volt csupán. Magyar kiadású nyelvkönyvre, tudta, nem számíthat, valószínűleg Magyarországon sem adtak ki abban az időben még ilyen könyvet. A boltban szerencsével járt, rátalált arra, amit keresett. A leckék felépítése jól tükrözte az akkori poroszos oktatási módszereket. Párbeszéd nélküli szöveges rész, majd a szövegben szereplő nyelvtani jelenségek szabályokba sűrített magyarázata, végül fordítási gyakorlat. A könyv alkalmas volt arra, hogy a nyelvtani összefüggéseket többé-kevésbé meg lehessen tanulni. A német nyelvű magyarázatok, különösen kezdetben, nem voltak mindig érthetőek számára, de veleszületett intelligenciája, érzéke segített a dolgokat megemésztésében. Ezen kívül minden alkalmat megragadott a nyelv gyakorlására. Egyszóval, egy év után, mondhatni, meglehetősen jól beszélte a nyelvet.

   Közben szorgalmasan tevékenykedett a műhelyben, egy idő után ki nem mondottan ugyan, de ő lett a napi tevékenység irányítója. A műhely tulajdonosa tudta, hogy meg kell, hogy becsülje dolgozóját anyagiakban is, ha nem akarja, hogy beosztottja máshol keresse a boldogulását. Egy fél év után már jobban keresett, mint a többiek, egy év után pedig már dupla órabért kapott. Ekkor úgy döntött, hogy jobb lakásba költözik, olyanba, ahol van egy kis saját konyha, saját mellékhelyiségekkel. Nem volt itt sem különösebb luxus, de egyedül lakhatott. Időnként főzött is magának, és a még odahaza szerzett szerény szakácstudománya kiegészült egy-két helyi étel elkészítésének az elsajátításával. Egyik kedvenc csemegéje a feijoada lett, ami tulajdonképpen egy pörköltszerű étel, babból és különböző húsokból készül és ananász- vagy narancsszeletekkel szokás enni mivel meglehetősen zsíros. Szívesen csinált néha egy gulyásleveshez hasonlítható ételt marhahúsból és maniókából. A manióka növény gyökerét kell felhasználni a főzéshez, ami az őslakos indiánok fő eledelének számít emberemlékezet óta. Mihály szorgalmasan rakta pénzét élire, csak a legszükségesebbekre költött, élelemre, no meg fizette természetesen szerény lakásbérleményét. Vasárnaponként azért eljárt egy félig lepusztult vendéglőbe, ahol megevett valami meleg ételt és ivott egy-két pohár italt, a fő cél ekkor is az volt, hogy szóba elegyedhessen a többi vendéggel, azért, hogy tájékozódjon a világ folyásáról, és fejlessze közben nyelvtudását. Itt is azok társaságát kereste, akik elégedetlenek voltak a társadalom helyzetével, bár Európa kommunista eszméi itt nem nagyon éreztették hatásukat.

   Egyik nap Mihály elnézelődött egy utcai árus bódéjánál, csak úgy véletlenszerűen állt meg, nem sietett éppen sehová. Az árus sötét, cserzett bőre, hosszú sasorra, ébenfekete hosszú haja elárulta indián származását. Csecsebecséket árult, és az ilyesmi nem igazán vonzotta Mihályt. Szeme azonban most megakadt egy fából faragott, fekete színű maszkon. A faragás egy indián harcos arcát ábrázolta, a fejdísz tollai is fából voltak, látszott, hogy az egész alkotás egy darab fából lett kifaragva. A legfelső toll a hegyén át volt fúrva és vékony madzag volt átfűzve a lyukon, hurokra kötve. Ennél fogva egy falba vert szögre fel lehetett akasztani. Valahogy megfogta Mihályt ez a tárgy, kézbe vette, hosszasan forgatta, nézegette. Szépen mutatna a falon – gondolta magában. A portéka fillérekbe került. Úgy döntött, megveszi és otthon az ágya fölé akasztja. Azon kevés tárgyak közé tartozott, amit Mihály élete során, költözéseikor mindig magával vitt.

   Mihályt a nők társasága nem vonzotta túlságosan. Időnként ugyan gondolt arra, hogy jó volna, ha lenne állandó társa, egy nő, aki gondját is viselné, de munkája lekötötte, kevés szabad idejében meg szívesebben cserélt eszmét újdonsült ismerőseivel egy pohár ital mellett. Féltette függetlenségét is, úgy érezte, egy nő oldalán többé nem tehetne azt, amit akar. Érezte valahogy, hogy még nem állapodott meg, bár brazíliai tartózkodása kezdetén nem gondolt arra, hogy az Egyesült Államokba készült eredetileg, és csak a véletlen sodorta a brazil partokra. A pénzt hajtotta, gazdag akart lenni, de hogy pontosan miért, mit kezd majd egy esetleges nagyobb pénzösszeggel, nem fogalmazódott meg benne.

   Időnként írt szüleinek, de a kezdeti sűrűbb levélváltások megritkultak. Úgy két-háromhavonta azért tudatta, hogy jól van, miatta ne izguljanak. Édesanyjától gyakrabban érkezett híradás, e levelek végére édesapja is odabiggyesztett néhány üdvözlő szót. A levelek tartalma kizárólag személyes jellegű volt, a kialakult magyarországi politikai helyzetről egyáltalán nem esett szó.

   A műhely tulajdonosa, ahol dolgozott, özvegyember volt, a házasságból nem született utód. Két évvel Mihály érkezése után a főnök váratlanul, szívelégtelenségben meghalt. Az üzemet öccse örökölte, aki nem tudta, mit kezdjen a hirtelen nyakába szakadt műhellyel. Először el akarta adni, de Mihály ügyesen előadta saját verzióját, mi lenne, ha ő havi rendszerességgel bért fizetne a műhelyért és a felszerelésért, így a testvér rendszeres havi bevételhez jutna, a műhely is megmaradna, amit, ha később úgy dönt, még mindig értékesíthet. Elérte célját.

   A műhely további felvirágzásnak indult. Nem ő volt a tulajdonos, de tulajdonképpen mindenben ő döntött. Amolyan ügyvezető igazgatónak hívták volna manapság. Az alkalmazottak száma tizennyolcra emelkedett, szervezett, hatékony tevékenység folyt.

   Mihály végül is oda jutott, hogy vehetett volna már magának saját otthont, de a dolog nem érdekelte, jóformán csak aludni járt haza, így maradt a lakásbérlemény. Rendeződött az országban a jogviszonya is. Állampolgárságért még nem folyamodott, de állandó letelepedési engedélyt kapott. Közben tovább rakta élére a pénzt és egy idő után azzal állt elő az örökös elé, hogy megvenné a műhelyt. Ez nem sikerült azonnal, bár az illető kezdetben, mint tudjuk, el akarta adni örökségét, most azonban nem akart ráállni, hiszen a bérleti díj szépen hozott neki is, nagyobb pénzösszegre meg éppen nem volt szüksége.

   Mihály cselhez folyamodott, néhány hónap múlva azzal állt elő, hogy fel fogja mondani a bérleti jogot. Ezt nem gondolta ugyan komolyan, de tudta, hogy nincs más hirtelen a láthatáron, aki ilyen sikeresen irányítaná a munkát. Tudta azt is, hogy a tulajdonos is tisztában van ezzel, más vezetése alatt nagy lenne a valószínűsége annak, hogy az üzem majd hanyatlásnak indul, akár csődöt is mondhat, és akkor nincs bérleti díj sem. Mihály megint elérte célját, tulajdonos lett.

   Már majdnem négy éve élt Rio de Janeiróban, a műhelyben már huszonhárman dolgoztak, további bővítésre azonban már nem volt lehetőség, egyszerűen a falak határt szabtak a terjeszkedésnek. A tevékenység beállt egy adott szintre. Anyagilag a későbbiekben is hozta azt, amit eddig, de nem többet. Baj persze nem volt, Mihály busásan meg tudott élni, és munkásai is valamivel többet kerestek az átlagosnál.

   A vendéglői beszélgetések folytatódtak, Mihály most már több időt tudott szentelni a világ folyásának a megvitatására. Érdekes módon még mindig, sőt egyre erősebben vonzották az új kommunisztikus eszmék, annak ellenére, hogy társadalmi helyzetéből adódóan ezeket éppen elvetnie kellett volna, hiszen egy esetleges változás az ő vállalkozásának is pontot tett volna a végére.

   Az Oroszországban beállt új rend sajátosságairól viszonylag keveset tudott. A hivatalos sajtó általában csak röviden érintette a témát, értelemszerűen negatív értelemben szólva az ott történtekről. Hallott valamit a polgárháborúról, vörösök és fehérek harcáról, arról, hogy a vörösök egyre több sikert érnek el. Az újságok óva intették a világot az eszmék továbbterjedésével kapcsolatban. A szovjet határokon belüli valóságos helyzetről pedig igencsak kevés információ került ki. Az üldöztetésekről, a borzalmakról csak valami igen homályos kép alakult ki. Aki hitt az eszmékben, könnyen hajlamossá vált arra, hogy az ottani üldöztetéseket, szörnyű életkörülményeket igaztalannak tartsa. A kommunizmus eszméi terjedtek Amerikában is, ami az 1929-33-as gazdasági válság alatt komoly fenyegetettséggé vált az Egyesült Államokban.

    – Szerinted átveszik a hatalmat a munkások az USA-ban is? – kérdezte Pedro, egy az újdonsült ismerősök közül, az egyik beszélgetés alkalmával a bodega jellegű vendéglőben.

   – Szerintem úgy lesz, az új rend előbb-utóbb mindenütt győzni fog - vágta rá Alberto.

   Miguel, mert így hívták ismerősei Mihályt, csak hallgatott, nem tudta, hogy mit is mondjon. Tizenkilencben otthon ez nem sikerült.

   Ezek a beszélgetések nem tartalmaztak magas szintű filozófiai vagy politikai tartalmat. Mihály szívesen beszélt a dolgokról, de időnként kicsit unta is a társalgást, beszélgető partnerei nem voltak eléggé műveltek, a társalgás egy sekélyes szinten megfeneklett. Eljárt még közéjük, beszélt a tizenkilencben Magyarországon történtekről, de valahogy valami nem stimmelt, hiányérzete volt.

   A munka már nem kötötte le minden idejét, néha unatkozott is. Aztán mégiscsak megismerkedett egy nála három évvel idősebb, Portugáliából kivándorolt hölggyel, aki különváltan élt férjétől és egy étteremben pincérkedett, zárás után meg takarított. Már többször összefutott a nővel, hol a boltban, hol az utcán, egy idő után köszönni kezdtek egymásnak. A karnevál kezdete előtti napon Mihály kissé bátortalanul megszólította végre a hölgyet.

   – Hadd mutatkozzak már be, Miguel vagyok, igazából Mihály, Magyarországról kerültem ide néhány éve.

   – Elana, röviden csak Ela. Akkor maga is bevándorló, mint én. A férjemmel jöttünk ki öt éve. De már nem élünk együtt.

   – Hát magának azért könnyebb lehetett, nem voltak nyelvi problémái.

   – Hát az tényleg nem, volt viszont sok más, ami nem volt könnyű. De mindenkinek megvan a maga baja.

   – Nem vágyik vissza?

   – Nem is tudom, az igazság az, hogy néha eszembe jut a szülővárosom, de azt hiszem, hogy most már maradok. Megszoktam itt, és odahaza nincs senkim. A kislányom már itt született.

   – Látja, én meg teljesen egyedül vagyok… meghívhatnám egy kávéra, kicsit elbeszélgetnénk.

   – Hát nem is tudom, ma szabadnapos vagyok, de vár a munka otthon is.

   – Egy kávé azért beleférhet, na, jöjjön már, beszélgessünk egy félórát.

   – Hát jó, de tényleg nem maradhatok sokáig.

   Mihály és Ela beszélgetése jól elhúzódott, a félórából majdnem két óra lett. Szimpatikusak voltak egymásnak, ezt a vonzódást nyilván fokozta az a tény, hogy egyiküknek sem volt társa. A beszélgetés azzal zárult, hogy megbeszélték, hogy másnap együtt mennek megnézni a karneváli felvonulást, de Ela elhozza a kislányát is.

Éjszakába nyúlóan szemlélték másnap a színes forgatagot, de azért viszonylag korán távoztak, a kis Amanda álmos lett, és le kellett fektetni. Mihály hazakísérte őket, de Ela elköszönt a férfitől a bejárati ajtónál.

   Az elkövetkezendő napokban többször is találkoztak. Egy hét után Ela engedett Mihály többszöri próbálkozásának és felment a férfi lakására. Mihály a nőkkel szemben félénken viselkedett világéletében, most is félt sürgetni a dolgokat. Ela sem viselkedett kihívóan, de aztán mégiscsak úgy alakult, hogy egymáséi lettek, de hajnal felé a nő hazament, először hagyta magára hosszabb ideig a kislányát.

   A szerelmi együttlét mindig Mihálynál zajlott, a nő feszélyezve érezte volna magát a saját lakásán a kislánya miatt. Az együttléteket megrontotta, hogy Elának anyai kötelességei miatt mindig haza kellett sietnie, soha nem maradt éjszakára a férfinél, nem volt idő egyéb dolgokra. Ha készített valami ételt, azt otthon főzte meg és lábasban vitte át társának.

   Ha néha, napközben hármasban mentek valahova sétálni, nézelődni, a hangulat feszélyezett maradt, Mihály nem értett a gyermek nyelvén, és érződött, hogy a kislány sem kedveli anyja új ismerősét. A kislány éket vert kettőjük viszonyába. A kezdeti vágyak tompulni kezdtek, és a vonzalom nem tudott kiteljesedni, egyre jobban elhidegültek egymástól és a kapcsolatnak egyszer csak vége szakadt.  Mihály ismét magányossá vált.

   Közben kósza hírek kaptak lábra arról, hogy nem brazil állampolgár a jövőben nem alkalmazhat majd többet, mint 10 főt vállalkozásában. Ha igaz a hír, akkor az üzem tevékenységét vissza kell majd fogni, több mint a felére. Holott inkább fejlesztett volna még. Az állampolgárságra meg jócskán kellene várni, ebben az irányban Mihály még semmilyen lépést nem tett.

   Mihály ki nem mondottan ugyan, de kezdett elégedetlen lenni. Már hat éve élt az országban, a naptár 1925-öt mutatott. Társa nem volt, egyedül kellett gondoskodnia a mosásról, a takarítást hetente egyszer elvégezte egy asszony a szomszéd házból, csekély fizetség fejében. Egyedül kellett kitalálnia, hogy mit egyen, ez különösen nehezére esett. Utált a boltba járni, mert nem tudta határozottan eldönteni, hogy mit is vegyen, annak dacára, hogy férfi létére egész jól elboldogult a konyhában is. Csak az éttermi étkezések hoztak némi változatosságot étrendjében. Rendkívüli módon idegesítette, hogy esetleg vissza kell, hogy fejlessze tevékenységét, ha tényleg igaznak bizonyul majd a hír a külföldiekre vonatkozóan. A barátaival történő beszélgetések is már ugyancsak érdektelenné váltak, mindig ugyanazt szajkózták, közben nem sok fogalmuk volt sem Európáról, sem az orosz viszonyokról.

   Elkezdett esténként a kikötőbe járni, hosszú, több órás sétákat tett, gondolatai ide-oda cikáztak, miközben hosszasan bámulta a nagy teherszállító hajókat. Néha betért a kikötői kocsmába egy italra is, ahol szóba is elegyedett matrózokkal, a nagy hajókon szolgáló személyzettel, akik nem régen érkeztek vagy rövidesen útra kelnek. Megismerkedett egy kapitánnyal is, akit egy hajózási társaság alkalmazott, nem a saját hajóját parancsnokolta. A hajó New York és Rio között végzett teherszállítást. Mihály elmondta, hogy honnan származik, mit csinál Brazíliában.  A kapitány meg beszélt New Yorkról, az Egyesült Államokról, a korlátlan lehetőségek országáról.

   – Persze, maga már itt is megtalálta a szerencséjét, boldog ember lehet.

   – Hm, talán – mormogta Mihály.

   Aznap este nem aludt el sokáig. Régi álmai tértek vissza. Amerika, a korlátlan lehetőségek országa és ahol egyre többen érdeklődnek az új politikai eszmék iránt is. A kettő persze ellentmondott egymásnak, ahol könnyű meggazdagodni, ahol az emberek jól élnek, ott miért lenne szükség változásokra? De Mihály tudatában ez az ellentmondás valahogy nem kristályosodott ki.

   A hajó még két hétig állt a kikötőben, karbantartási munkákat kellett rajta elvégezni.

   Mihály másnap előadta a kapitánynak az éjszaka folyamán megvilágosodott gondolatait. Hosszú kertelés után előhozakodott. Mi lenne ha, elvinné őt a kapitány New Yorkba?

   – A hajó nem az enyém, különben is a személyszállítás tilos, nem is lenne hely, a személyzet priccsein kívül nincs fekvőhely sem.

   – Ellennék én valahogy a hajó gyomrában, a szén között, akárhol.

   Mihály nem erőltette nagyon a dolgot, nehogy teljesen elriassza a kapitányt az ötlettől.

   Két nap múlva óvatosan újra felhozta a témát. Beígért egy vonzónak tűnhető összeget is a szolgáltatásért.

   – Hát tulajdonképpen az odajutást még meg lehet oldani, baj a partraszálláskor lehet, mivel nincsenek papírjai. A bevándorlókat hozó hajók pedig Ellis Islandre érkeznek. Ha vállalja azt, hogy ha kirakodás közben elcsípik, akkor azt mondja, hogy maga a tudtom nélkül szökött fel a hajóra, hát… akkor legyen, nem bánom.

   Mihályt aggasztotta az is, hogy a műhely sorsáról nem rendelkezett. Volt egy munkatársa, akire szívesen átíratta volna a tulajdonjogot, de erre már nem volt idő, sorsára hagyta azt, amit ha nem is ő hozott létre, de mindenképpen ő virágoztatott fel. Az is megfordult a fejében, hogy ha a dolgok az USA-ban nem jönnek össze, még mindig visszatérhet ide és folytathatja azt, amit hátrahagyott, legfeljebb kevesebb alkalmazottal. De az élet úgy hozta, hogy soha nem tudta meg, hogy mi lett a műhely sorsa.

   Öt nap múlva Mihály örökre búcsút intett Brazíliának, a szenes raktér kis ablakán át figyelve az ismert partok távolba veszését. Egy kis táskában volt minden ingósága, főleg alsóruha, egy nadrág, egy zakó. Készpénzét a rajta lévő nadrág szárának alsó részébe varrta be.

   Három matróz, akik a raktárba bejáratosak voltak be volt avatva, ők hoztak a potyautasnak élelmet, vizet is. A kapitány is lejött időnként, nem túl gyakran, megnézni, hogy minden rendben van-e. Az út egyébként tizenkét napig tartott eseménytelenül. A legénység többi tagja tudomást sem szerzett a potyautas jelenlétéről. A fő kellemetlenséget az jelentette, hogy Mihály csak egy fél vödör vízben tudott valamelyest megmosakodni naponta egyszer, bár ebben a korban mindenki kicsit hasonló módon tisztálkodott még, a fürdőszoba újdonságnak számított, és általában egyszer egy héten volt csak meleg víz.

 

Amerikai Egyesült Államok

1925-1933

 

 

   Mihálynak sikerült észrevétlenül lelopóznia a hajó fedélzetéről. Úgy gondolta, hogy jobb, ha valahogyan mégiscsak legalizálja tartózkodását. Ebben az időben mindenki bebocsátást nyert, az egyetlen probléma az volt, hogy ő nem Ellis Islandre érkezett a tömegekkel. Rövid morfondírozás után úgy döntött, hogy felkeresi a rendőrséget, de egy olyan mesét ad elő, hogy a hajó kapitányára ne hozhassa rá a bajt. Azt adta elő, hogy Brazíliából került egy hajóval a Bahama szigetekre, ez a hely akkoriban még angol gyarmat volt. Nassauban, a kormányzósági székhelyen aztán fizetett valakinek, hogy hozza át a Miami közelében lévő partokra. Innen jött fel New Yorkba, és most döntött csak úgy, hogy kéri a bevándorlási engedélyt. Probléma nem volt, az engedélyt megkapta.

   Pénzét, jelentős veszteséggel ugyan, de átváltotta amerikai dollárra. Sokat gondolkozott azon, hogy hogyan tovább, hol telepedjen le, legalábbis hol kezdjen bele valamibe, ahonnan, ha a dolgok nem kedvezően alakulnak, tovább lehet állni. Tudta, hogy egy régi barátja Bostonban él, ő is a kommunizmus magyarországi leverését követően jött el. Nem tartott fenn vele semmilyen kapcsolatot, még a címét sem tudta, de azt ki lehetne deríteni. Minden nagyobb városban voltak szervezett magyar közösségek, általuk biztos rá lehetne találni az ismerősére. De hamar elhessegette a gondolatot, két okból is. Az egyik, hogy ez a barát egyáltalán nem biztos, hogy olyan helyzetben van, hogy segíthetne az induláshoz, meg aztán, ha tudna, sem biztos, hogy ezt meg is tenné. A másik ok azonban sokkal többet nyomott a latban. Michigan állam volt az autógyártás fellegvára. Mihály ráérzett, hogy a jövő az automobilé, az autógyártás lesz jó pár évtizedig a legfontosabb, legnépszerűbb iparág. Aki itt lábat tud vetni, közel kerül a húsosfazékhoz. Döntött, megpróbál állást szerezni egy michigani kisvárosban, Detroit közelében, ahol tíz éve indult útjára teljes gőzzel ez a tevékenység.

   Érkezése után három héttel már Michigan államban volt, és felvételt nyert egy autógyárban, igaz csak amolyan hórukk munkára, cipelte a szerszámokat, alkatrészeket egyik műhelyből a másikba, sepergette a gyárudvart.

   Ismét szembesült azzal a problémával, amivel Brazíliába történő érkezésekor, a nyelvtudás hiányával. Most az angolt kellett elsajátítania. Igaz, ez nem volt teljesen annyira idegen, mint a portugál hat évvel korábban. Még odahaza a gimnáziumban, délutáni foglalkozások keretében tanult valamicskét angolul. Akkoriban az egyházi vezetésű középiskolák, a klasszikus nyelveket építették még csak kötelezően be a tanrendbe, így volt ógörög és latin, a németet fel lehetett venni és osztályzatot is lehetett belőle kapni, angolul viszont csak délutáni foglalkozások keretében tanulhatott egy évig, amolyan szakkör- félére hasonlított ez a tevékenység. Mihály szerzett megint, ezúttal portugál anyanyelvűek számára íródott, angol nyelvkönyvet. Szorgalmasan böngészte és ismét megragadott minden alkalmat a tanulásra. Egy év sem telt bele és bár valószínű, hogy újságírónak nem alkalmazták volna, de már elboldogult a sors útvesztőiben az angol segítségével is.

   Mihály helyzete munkahelyén hasonló volt a Brazíliában bejárt úthoz, sikerült előrelépnie. Hat hónap után bekerült egy szerelőcsarnokba és már szerszámmal a kezében végezte munkáját. Többféle, egyre bonyolultabb és nagyobb presztízst jelentő munkafolyamatokat bíztak rá. Időnként itt is előállt a tevékenység intenzívebbé tételét szorgalmazó megoldásokkal. Másfél év után amolyan brigádvezető-félévé nevezték ki, lett hat beosztottja, majd kicsit később, kilenc. Két év múlva már nem végzett egyáltalán fizikai munkát, már csak irányított.

   1928-ban állampolgárságot kapott, valószínűleg már korábban is kaphatott volna, de mivel hátránya ennek hiányából nem származott, nem sürgette a dolgokat.

   Egy évvel később eljött a gazdasági világválság kezdetének éve, amely, mint ismeretes, négy évig tartott. Az autógyárban is voltak elbocsátások, de Mihályt ilyen veszély nem fenyegette.

   A munkások között korábban is voltak már olyanok, akiket szintén megfertőzött a kommunizmus ideája, most ezek a hangok felerősödtek, a munkanélküliség, a nélkülözések pedig újabb tömegeket sodortak az elégedetlenkedők soraiba. Mihály sem hallgatott, a munkásokkal történő beszélgetései folyamán ő is hangot adott nézeteinek. Azt ugyan megfogadta, hogy semmilyen nyilvános szereplést nem vállal addig, amíg, ha a sors is úgy akarja, ki nem kerekedik valami a mozgalomból. Már csak az esetleges győztes hatalom oldalán vállal szerepet, forradalmárként nem, egyszer már ráfizetett erre. Innen már nem nagyon lenne hová továbbmenni, ilyen pozíciót nem tudna még egyszer kiharcolni magának. Jobban mondva képes lenne rá, de csak egy olyan helyen, ahol győzött az új társadalmi formáció, legalábbis ez volt a szilárd meggyőződése.  Változásokra itt nem sok esélyt látott, tehát el kell fogadni azt, ami van, végtére is nem él rosszul, megvan mindene.

   Kezdetben itt is bérleményben lakott, de három évvel ideérkezése után vett egy kis házrészt, a felét azonnal ki tudta fizetni, a másik felére kölcsönt vett fel. Nem volt valami luxusnak számító otthon, de volt benne két, külön bejáratú szoba, fürdőszoba, konyha. Kis előkert tartozott hozzá.

   Néha, úgy havonta egyszer, ha semmi dolga nem volt, beutazott Detroitba, ahol működött egy magyar klub. A magyar emigránsok jártak el ide magyar szót hallani, beszélgetni a távoli hazáról, amelyet maguk mögött hagytak. Mihály számára nem voltak túlzottan érdekesek az itt töltött órák, nem találkozott olyanokkal, akik osztották volna vele nézeteit.

   Aztán egyszer csak találkozott Katalinnal. Katalin a szüleivel jött ki közvetlenül az első világháború után a jobb élet reményében. Édesapja egy palackozó üzemben végzett fizikai munkát, édesanyja egy irodában volt takarítónő, és alkalomszerűen vállalt takarítást, mosást magánházaknál is. Katalin egy építkezési vállalatnál volt anyagnyilvántartó, regisztrálta a beérkező és kimenő készleteket. Megvolt mindenük, de azért meg kellett nézni, hogy mire költenek. A lány tizennégy éves volt, amikor kikerült, most, Mihállyal való találkozása előtt töltötte be a huszonhármat. Elbeszélgettek erről-arról, főleg Magyarországról.

   Megbeszélték, hogy két hét múlva ismét találkoznak itt a klubban.

   Mihály gondolatai a két hét alatt gyakran felidézték Katalint. Soha nem volt amolyan hősszerelmes típus, most sem érzett magában semmilyen rendkívüli vonzódást a lány irányában, de megfordult a fejében, hogy esetleg kialakulhat valami közöttük. Átlagos külsejű lány volt, szép nagy keblekkel, hosszú szőke hajjal.

   Két hét múlva a lány már a klubban volt a szüleivel, amikor Mihály megérkezett. Az előző alkalommal is ott voltak a szülők, de akkor az együtt érkezők szétszéledtek és elvegyültek a többiekkel, így Mihályt a lány nem mutatta be a szülőknek. Most azonban Katalinék csak néhány perccel érkeztek korábban, és a család még együtt ácsorgott a bejárati ajtó közelében, másik két távolba szakadt hazánkfiával.

   –  Kezét csókolom, Katalin, csókolom, asszonyom, jó napot kívánok – mondta az ott állók felé kissé meghajolva Mihály.

   – Üdvözlöm – szólt Katalin kezet nyújtva. Édesapám, engedd meg, hogy bemutassam Mihályt.

    – Kocsenás Mihály, nagyon örülök - először a feleségnek, aztán a férjnek, majd a két másik idegennek is bemutatkozott.

   Rövidesen helyet foglaltak egy asztalnál, a két másik férfi valahová elsomfordált, így négyesben maradtak. A beszélgetés persze Magyarországra, meg az itteni, amerikai életmódra, körülményekre terelődött.

   A következő találkozáskor Mihály meghívta Katalint egy étterembe vacsorázni. A randevúra egy héttel később került sor. A vacsorához nem fogyaszthattak bort vagy más alkoholt, ugyanis ekkor már érvényben volt a szesztilalom, amit röviden csak a „tilalom éveinek” neveztek később, és amely következtében létrejött az amerikai alvilág. Rövidesen csempészek, gyilkosok, bűnözők lepték el az országot.

   Katalinnak korábban udvarolt egy szintén magyar fiú, ő azonban jobb munkát talált a nyugati parton, a kapcsolat néhány levélváltás után megszakadt. A lány jól érezte magát Amerikában, azt leszámítva, hogy gyakran sóvárgott szülővárosa és otthon maradt, volt iskolatársai után. Anyagilag a család rövid idő alatt sokkal jobb helyzetbe került, mint ahogy korábban odahaza éltek. Ezért nem nagyon értette, amikor Mihály arról kezdett beszélni, hogy lehetséges, hogy hamarosan az egész világon változások lesznek, az üzemek, gyárak, egyéb intézmények állami tulajdonba fognak kerülni, és igazságosabb lesz a javak elosztása az emberek között. Mihály minden találkozás alkalmával, volt, hogy csak egészen röviden, de érintette a témát. Katalin rövidesen beleszeretett Mihályba, és így a férfi nézetei sem voltak már annyira idegenek tőle.

   – Meglátod, jobb világ lesz – mondta Mihály, ekkor már tegeződtek.

   – Hát, nem tudom, de neked biztos igazad van, annyi felé jártál, sok mindent hallottál.

   Mihály a Tanácsköztársaságról csak éppen, hogy említést tett, nem ment bele a részletekbe az államosítás terén kifejtett tevékenységére vonatkozóan. Érezte, hogy ott azért voltak elítélendő dolgok, még akkor is, ha ő nem érezte magát személyesen hibásnak semmiben.

   Katalin apjának nem nagyon tetszettek Mihály nézetei. Odahaza valószínűleg erélyesebben kifejtette volna nemtetszését, itt Amerikában azonban a szülők már nem tudtak olyan mértékben hatni gyermekeikre, mint odahaza. A felnőtt gyermekek önálló személyiségként léptek fel az amerikai családokon belül, kezdett elterjedni például az a szokás, hogy a házastárs szüleit a megházasodott fiatal a keresztnevén szólította. Természetesen Mihály Katalin apját azért László bácsinak szólította.

   – Rendes ember ez a Mihály, csak ne lenne tele a feje ezekkel az új elképzelésekkel, megélünk mi így is minden baj nélkül, a szovjetrendszerről pedig aztán semmi jót nem lehet hallani. Még akkor is így van ez, ha esetleg nem minden úgy igaz, ahogy azt tálalják.    

   – Igaza van talán, édesapám, de Misi azért senkinek nem akar rosszat, a férfiak szeretnek politizálni, nem rossz ember ő.

 

   László hagyta, hogy a dolgok alakuljanak saját maguktól.

   Katalin is leutazott néhányszor a kisvárosba Misihez, de éjszakára mindig hazament, a múlt század elején elfogadhatatlan lett volna, ha nem így tesz. Az ötödik látogatásakor, amelyeket közben detroiti találkozások is fűszereztek, egymáséi lettek.

   1929-et írtak ekkor, a gazdasági válság következtében Mihály nézeteit egyre többen tették magukévá.

   Katalin is sodródott az árral. Már nem volt annyira idegen neki az, amiről Mihály beszélt. Egy napon hívatták Katalint a főnök irodájába. Elbocsátották. Olyan nagy baj nem történt, László és felesége keresete elég volt ahhoz, hogy hárman megéljenek.

   Mihály ekkor már a házasságra gondolt. Az autógyárban, ahol dolgozott szintén voltak elbocsátások, de gondolt egy merészet és rákérdezett, hogy egy nő számára, akinek van gyakorlata az anyagnyilvántartásban, nem akadna-e valami munka.

   – Mr. Koszcenasz, a nevét nem nagyon tudták kiejteni, hogy képzeli, most, amikor mindenhol szorítani kell a derékszíjon?

   A tény, hogy Mihály házasodni készül, a főnökség tudomására jutott egy hónappal később. Az is, hogy leendő feleségének akar a városban munkát találni. Az irodából valaki felmondott, mert családi okok miatt átköltözött egy másik államba. Mihálynak felajánlották, hogy félállásban ugyan, de tudnának valakit alkalmazni. Mihály megragadta a lehetőséget, kérte, hogy várjanak egy kicsit, leendő feleségének jól jönne a munka.

    – Katalin, nem vagyok a szavak embere, nem tudom, hogy illik az ilyesmi, de szívesen megkérném édesapádtól a kezedet, ha te is úgy akarod. A két szobás házban nálam jól ellennénk, már állást is szereztem neked nálunk a gyárban.

   – Misi, nem tudom, mit mondjak.

   Katalin zavarba jött, mélyen elpirult, nem jött ki hang a torkán.

   Két nap múlva Mihály ott állt Bendecsi László és felesége előtt, és kissé zavartan, de azért határozottan megkérte Katalin kezét.

   – Legyetek boldogok, gyermekeim – mondta László, aki már számított arra, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.

   Az esküvőt Detroitban tartották egy étteremben, amire a családon kívül meghívtak még öt vendéget, akiket a klubból ismertek, ott volt még Mihály három munkatársa is a gyárból. Vacsora után a fiatal pár egy szállodába ment nászéjszakára, onnan másnap elutaztak öt napra egy, a Michigan-tó partján fekvő, festői szépségű kisvárosba. A nászút után megkezdődtek a csendes hétköznapok.

   A helyzet rosszabbodott. Mihálynak volt némi megtakarított pénze, de csak nagy ritkán nyúlt hozzá, olyankor, ha nagyon muszáj volt. A szesztilalom és a gazdasági káosz következtében nőtt a bűnözés. Itt a kisvárosban ez nem érződött, de Bendecsiék Detroitban már féltek sötétedés után kimenni az utcára.

   Katalin naponta csak körülbelül öt órát volt távol munkája miatt, így aztán kiadós vacsorákat főzött férjének estére, gyakran paprikás krumplit, amit mindketten nagyon szerettek, és aminek az otthoni ízét nem tudták maradéktalanul produkálni a magyar pirospaprika hiánya miatt, de azért egészen jól sikerült. Egyszerű, de finom falusias ételeket ettek többnyire.

   Mihály munka után időnként elbeszélgetett barátaival, akik a munkatársai és azok barátai közül kerültek ki. Ők is az elégedetlenkedők táborát szaporították, ezért is csapódott történetesen hozzájuk Mihály.

   Egy nap a gyárba Brazíliából jöttek látogatók, autók, autóalkatrészek vásárlása céljából. A velük jött angol tolmács igen gyengén teljesített, talán nem is azért, mert kicsi volt a szókincse vagy nem tudott megszólalni. A baj inkább az volt, hogy a gyors, hadaró beszédet a tolmács nem értette, folyton vissza kellett kérdeznie és őt is csak nehezen értették kiejtése miatt. Hiába, a szavak kihallása az angol nyelv rákfenéje, ellentétben más úgynevezett világnyelvekkel, amelyeknél ez kevésbé jelent problémát. Valakinek eszébe jutott Mihály. Hívatták az irodába, ahol a tárgyalások folytak. Mihály megint bizonyított. Nem csak azért, mert jobban beszélt és értett angolul, mint a tolmács, hanem azért is, mert otthon volt a témában, ismerte a műszaki paramétereket.

   Mihály most már a gyár külkereskedelmi tevékenységébe is bekapcsolódott nyelvismerete által. A brazilokkal való levélváltásokat is rábízták. Ennek következtében a munka szervezésével kapcsolatos javaslatait is még jobban elfogadták, mondhatni, a gyár egyik kulcsemberévé vált.

   Hozzájutott a dokumentációkhoz, a gyár szempontjából fontos stratégiai dokumentumokhoz.

   Rövid idő múlva már a kisujjában volt a tevékenység minden szegmense. Az itt folyó munka a hadiipar számára sem volt közömbös, a polgári járműveknél történt fejlesztések, innovációk a hadi gépezet számára sem voltak érdektelenek. A hadsereg mérnökei betekintést nyerhettek a gyár műszaki dokumentációiba, azokba, amelyeket Mihály is ismert. Most már a nevét is mindenki ki tudta helyesen ejteni.

   Egy ilyen sikeres üzletkötés után, válság ide, válság oda, a gyár díszvacsorát adott partnereinek. Megadták a módját, perzsa beluga kaviár volt az előétel. Erről tudni kell, hogy a világ legdrágább kaviárja. Egy, a Kaszpi-tengerben élő halfajtától származik, a fiatal egyedektől származó ikra fekete, az idősebb egyedeké pedig szürkés színű. Mai ára az utóbbinak kilogrammonként az ötezer dollárt is elérheti. A több fogásos vacsorán szarvasgomba is felszolgálásra került, ami szintén csak a nagyon tehetősek asztalán szokott előfordulni.  A vacsorára Katalint is meghívták.

   Ez volt a Kocsenás házaspár életében az egyetlen alkalom, hogy ilyen kaviárt és szarvasgombát fogyasztottak, bár több ünnepi vacsorán is részt vettek még a későbbiekben.

   A dolgok tehát egészen jól alakultak a fiatal pár életében, a gazdasági nehézségeket kevéssé érzékelték saját bőrükön.

   Mihály esténként egyre gyakrabban eljárt találkozni ismerőseivel és ilyenkor elemezgették a világ folyását, aminek fő témája az volt, hogy hogyan lesz, ha az új társadalmi rend egyszer majd eljön. Mihály nem lázadozott, nem volt hangadó, de egyre jobban szimpatizált a felforgató eszmékkel, és kezdett kirajzolódni előtte a szovjet állam, mint mintakép.

   Katalint nyugtalanította Mihálynak a kommunizmushoz való erős vonzódása, félt, hogy ez bajt hozhat rájuk, ugyanakkor vakon hitt mindenben, amit a férjétől hallott. Ő még azoknak az időknek volt a képviselője, amikor a feleségek mindenben elfogadták férjeik álláspontját. Édesapjának soha nem beszélt ezekről a dolgokról, tudta, hogy ellenezné. Ha az öreg rákérdezett, hogy a veje nézetei hogyan alakulnak, röviden elütötte a témát azzal, hogy sokat dolgozik, nincs ideje politizálni.

   A házaspár úgy tervezte, hogy két gyermeket lenne kívánatos felnevelni, a gyermekáldás azonban sehogy nem akart bekövetkezni. Ez inkább csak Katalint kedvetlenítette el valamelyest, Mihály úgy gondolta, hogy van még idő, bár már harmincöt éves volt, Katalin tíz évvel volt fiatalabb nála. Felesége hangulatának feldobása céljából úgy döntött, hogy jó lenne egy kis kikapcsolódás. Ebben az időben még nem nagyon volt divat utazgatni, világot látni. Egy nap azzal állt elő, hogy mi lenne, ha elutaznának két hétre, megnéznék New Yorkot, Philadelphiát, Washingtont. Katalinnak először az volt a véleménye, hogy ez felesleges kiadásokkal jár, pláne most, amikor sokaknak állása sincs, de végül is hagyta magát meggyőzni, és tettek egy körutazást, amely 15 napig tartott. Szerényebb szállodákban szálltak meg, a látnivalók voltak a fontosak, nem a luxus. New Yorkban láttak egy tüntetést, amit a rendőrség oszlatott fel. Ilyen megmozdulást korábban nem láttak még, az események felkavarták őket, különösen Mihályt.

   Hazatérése után beszámolt barátainak a New Yorkban látottakról. A társaságban volt egy újonnan odacsapódott fiatalember is, aki élénken figyelte minden szavát, együtt érzően bólogatott a szavaira, szeméből ki lehetett olvasni, hogy tetszik neki, ahogy Mihály a dolgokat kommentálja. A férfit Robertnek hívták, volt valami idegen az akcentusában, később kiderült, hogy Lengyelországból került Amerikába néhány évvel ezelőtt. Robert a későbbiekben rendszeresen megjelent az eszmecseréken. Ettől kezdődően gyakran volt ital is ezeken az összejöveteleken, általában rum, néha whisky, de volt, hogy egy-egy üveg bor is akadt, és az üvegeken ritkán volt címke. Fekete áru volt ez a javából. Robert elmondta, hogy ez neki is pénzébe kerül, így aztán összedobták az összeget.

   – Micky, szeretnék veled egyszer beszélni nyugodt körülmények között. Barátai Mihályt itt Micky-nek szólították.

   – Jól van, beszélgessünk, kíváncsi vagyok, hogy mit akarsz.

   – Nem most és nem itt. Majd visszatérünk rá.

   Mihályt furdalta a kíváncsiság, de a többiek közül ketten is odacsapódtak, és Robert szeméből ki lehetett olvasni, hogy a beszélgetés végére pontot tett, legalább is egyelőre.

   Ezt követően Mihály Robertet több mint egy hónapig nem látta. Mi az ördög lehet, gondolta kissé ingerülten magában, először titokzatoskodik, most meg eltűnik, mint a kámfor.

   Aztán az egyik este újra felbukkant, három üveg italt is hozott magával, de Mihályhoz nem közelített. A társaság szétszéledésekor Mihály odalépett hozzá és közölte, hogy ő még ráér, nem siet annyira. Robert viszont elhadarta, hogy neki dolga van, sietnie kell, arra, hogy mikor mondja el azt, amire korábban utalt, még csak célzást sem tett. Sarkon fordult és távozott. A következő eszmecserén ismét nem történt semmi, az azt követőn sem. Mihály végül úgy gondolta, biztos, hogy a dolog, amiről szót akart váltani, már nem aktuális, és ő sem tett újabb kísérletet a beszélgetés lefolytatására.

   Egyszer csak levél jött hazulról. Még mindig az volt a helyzet, ahogy az még Brazíliában kialakult. Mihály leveleire édesanyja azonnal válaszolt, majd nem bírva ki a várakozást, két-három levelet is feladott addigra, amire újra híradás érkezett fiától. Ez a levél most más volt, a boríték bal sarkában, átlósan vastag fekete csík húzódott. Idegesen tépte fel, de menetközben már felfogta, hogy a kézírás édesanyjáé, tehát ő életben van. Apám - villant át agyán, és a következő pillanatban a gondolat már valóság volt. Édesapja gyászjelentését tartotta a kezében, a borítékban volt egy levél is. Édesapja úgy egy hónapja rosszul lett, amire az orvos kiért, már nem tudott segíteni rajta, valószínűleg akkor sem tudott volna, ha rögtön ott tudott volna teremni. Az idős asszony tudatta, hogy a szomorúságon kívül más baj nincs. Testvérei, akik most már kivétel nélkül családosak voltak és ott éltek a faluban, jobban mondva egyikük a szomszédos faluban, gondját viselik, egyébként is még jól tartja magát. Mihály még aznap írt, telefon még nem volt. Ilyen hosszú levelet azelőtt sohasem írt, leírta, hogy nem megy rosszul a sora a bajok ellenére sem, részletesen beszámolt arról, hogy miképpen mennek a dolgok, apósáról, anyósáról is írt néhány szót, és a végső, együtt érző búcsúszavak előtt még a nemrégiben lezajlott két hetes utazásukról is tett említést.   

   Egyik nap, a késő délutáni órákban hazafelé a gyárból Mihály már a saját utcájába fordult be éppen, amikor tekintete Robertre esett, aki úgy tűnt, hogy egy fának támaszkodva várta érkezését.

   – Micky, hát akkor most beszélgethetnénk. Ha nincs ellenedre, nálad a lakáson, remélem, hogy a feleséged nem veszi rossz néven, hogy vendégül látsz egy rövid időre.

   – Persze, persze, gyere csak, nálunk az ilyesmi nem probléma.

   Megindultak a ház felé. Mihály nem igazán tudta mire venni a dolgot, hiszen korábban is nyíltan fejtették ki gondolataikat a baráti társaság tagjai egymás jelenlé-tében. Érzett valamit a levegőben, de hogy mit, azt nem tudta.

   – Katikám, vendégünk jött, bemegyünk a szobába, ha valamit akarsz, nyugodtan gyere be, valahogy érezte, hogy jobb, ha a feleségét távol tartja.

   – Jó napot, Mrs. Kocsenás – köszönt Robert, egészen jól kiejtve a fura hangzású nevet - ne haragudjon, hogy így magukra törtem, ígérem, hogy nem maradok sokáig. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Robert Kazlowsky, alázattal.

   – Maradjon csak, ameddig jólesik, nekem úgyis dolgom van a konyhán – mondta, ösztönösen ráérezve arra, hogy jobb, ha távol marad.

   Mihály betessékelte a szobába, becsukta maguk után az ajtót, hellyel kínálva az asztalnál Robertet. Mielőtt a vendég leült, kinyitotta aktatáskáját, ahonnan egy üveg bor került elő.

   – Így kellemesebb lesz, hozzál már két poharat.

   Mihály a szekrényhez lépett és onnan vett ki két ivóalkalmatosságot a használaton kívüli pezsgőskészletből. Nem akart kimenni a konyhába, mert nem akart az asszony előtt magyarázkodni, hogy hogyan került szeszes ital a házba.

   – Micky, te jó kommunista vagy, úgy tűnik, igazi elvtárs lehetne belőled.

   – Hiszek benne, igen, a világ így nem jó, ahogy most van, hiszem, hogy lesznek világméretű változások, de hogy mikor, azt nem tudom.

   – A Szovjetunió által megvalósítottakkal is egyetértesz?

   – Azt hiszem, igen. Bár az ottani rossz helyzetről, üldöztetésekről érkező hírek kicsit néha aggasztanak.

   – Azok a kapitalista világ propaganda gépezetének a koholmányai. Nehogy bedőlj az ilyesminek.

   – Nem dőlök be, de azért nem látok teljesen tisztán. Hallani olyat is, hogy hithű kommunisták is estek már áldozatul, bár én ezt nem akarom elhinni.

   – Nem is lehet elhinni ezeket a rágalmakat. A kapitalista világ félti hatalmát, ezért minden eszközt megragad, hogy az eszméket sárba tapossa, a szemenszedett hazugságtól sem riadnak vissza. Hidd el, én első kézből is ismerem a helyzetet.

   – Hogyhogy első kézből?

   – Erről majd egyszer még lehet, hogy beszélünk, most még erről korai lenne szólni. Hajlandó lennél a mozgalmat segíteni?

   – Robert, én már a többiek előtt is elmondtam, hogy semmiben nem kívánok részt venni. Tizenkilencben odahaza sem sikerült, a gondolatokkal egyetértek, de nem látok arra egyelőre itt semmi lehetőséget, hogy a dolgok megváltozzanak, és lehet, hogy megalkuvónak tartasz, de feleségem van, szép otthonunk, jó anyagi körülmények között élünk és gyermekeket is szeretnénk.

   – Nem is kéne neked itt semmit sem csinálnod nagyon.

   – Akkor, ne haragudj, de nem értelek.

   – Micky, te rendes ember vagy, úgy tűnik, megbízható is, részt vettél tizenkilencben a magyarországi eseményekben. Ne haragudj, de egy kis vizsgálódásnak vetettelek alá, azért tűntem el a múltkor több mint egy hónapra, hogy lássam, elmondod-e a többieknek, hogy én bizalmasan szerettem volna veled beszélni. Meggyőződtem – nem szóltál senkinek. Aztán a türelmedet is próbára tettem, azt tettetve, hogy mégsem akarok veled beszélni, vártam, hogy sürgetsz-e majd. Ne haragudj ezért, látod, most utólag mindent bevallottam. Hidd el, semmi rosszat nem akarok neked, veszélyes dolgokba nem kívánlak belehajszolni. 

   Mihály kezdte magát furcsán érezni, egy részről nem tetszett neki ez a túlzott bizalmasság, amiről nem tudta, hogy mi is Robert célja vele, másrészről kíváncsi is volt, furdalta az oldalát, hogy vajon mire akar kilyukadni. A bizonytalanságot látva Robert visszakozott.

   – Rendben, megértelek, nincs is tulajdonképpen olyan túl fontos mondanivalóm. Közénk tartozol, és ennyi elég. Ha mindenki úgy gondolkozna, ahogy te, már más lehetne a világ.

   Mihály érezte, hogy Robert akart volna még mondani valamit, de az ő hozzáállása megálljt diktált neki.

   – Beszélhetünk még sok mindenről máskor is – mondta Mihály, mert valahogy most nem volt ínyére ezt a vonalat folytatni – sikerült legyűrnie a kíváncsiságát.

   – Vasárnap beutazom Detroitba, segítek egy idős asszonynak rendbe tenni a lakást festés után - és ezzel a további beszélgetés más irányba terelődött. Az üveg bor közben elfogyott, Robert éppen távozni készült, amikor Katalin bekopogott.

   –Van egy kis vacsora, Robert, egyen velünk. Paradicsomos húsgombóc, magyaros étel, talán még nem is evett ilyet. Otthon paprikába töltöttük, de az a fajta paprika itt nem kapható, főtt krumpli van hozzá. Tekintete az üres üvegre meg a poharakra esett, de nem szólt egy szót sem.

   – Köszönöm, de hát rám biztosan nem számított - szabódott Robert.

   – Na, jöjjön már, ne kéresse magát.

   Vacsora után Robert illedelmesen elköszönt a ház asszonyától, kezet rázott Mihállyal és sietve kilépett a házból.

   Mihálynak aznap nem akart álom jönni a szemére, fél éjszaka forgolódott az ágyban, csak hajnal felé sikerült végre elaludnia. Katalin zsigereiben érezte, hogy valami aznap este történt.

 

   1931 tavaszán végre Katalin várandós lett. Az öröm, a boldogság, amit érzett, teljesen megváltoztatta egyéniségét. Ezt az érzést csak nők tudják átélni. Mihályból is örömet, várakozást váltott ki az esemény, de ugyanúgy végezte munkáját, mint korábban, eljárt továbbra is az eszmecserékre barátaihoz, még a magyar klubba is nagy ritkán beutaztak Detroitba, ahová a feleség is elkísérte. A gyermekvárás a férfi életét kevésbé hatotta át, mint a feleségét.  Egy férfi biológiai elrendeltetések alapján másként éli meg a gyermekáldás tényét.

   A gyárban időnként akadtak olyan autók, amelyeknek volt valami olyan, a gyártás során keletkezett hibája, amit utólag nem vagy csak nagy költséggel lehetett volna korrigálni. Ezeket az autókat is értékesítették, de lényegesen olcsóbban, mint a hibátlanokat. Mihálynak ajánlatot tettek egy ilyen autó megvételére, amiért még a szokásosnál is kevesebbet kellett fizetnie, a gyár ily módon is próbálta honorálni tevékenységét.  Az autó színhibás volt, és volt valami gond a motortérben is, ami azonban az autó teljesítményét nem befolyásolta. Saját autója lett, ami ebben az időben kevesek privilégiumának számított.

   Munkába járásra használta elsősorban, vasárnaponként kirándultak valahová a közelbe, bejártak vele Detroitba is időnként.

   Egy napon kirándulni mentek egy közeli erdős vidékre gombát szedni. Már korábban is voltak errefelé.  A gombaszedés tulajdonképpen nem is volt annyira fontos, tulajdonképpen csak ezzel magyarázták saját maguknak meg a kirándulás célját. A fő célt a környezetváltozás, no meg a vezetés élménye jelentette. Katalin a harmadik hónapjában járt.

   Már közeledett az este, amikor visszaértek a házuk elé. Mihály kiszállt, hogy kinyissa a kertkaput. Katalin nem várta meg, hogy Mihály visszaüljön a volán mögé és behajtson, hanem még az utcán kikászálódott az autóból. Előre akart sietni, hogy kinyissa a bejárati ajtót, amíg férje az autóval bíbelődik. Mivel a kapu már nyitva volt, amire kiszállt, nem a gyalogosok számára épített kiskapu felé vette útját, hanem az autós kapun keresztül kívánt a kertbe lépni. A kapu két oszlopa között középen volt egy pár centire kiálló vaspöcök bebetonozva, ahol egy riglivel rögzíteni lehetett a kaput becsukás után. Katalin jobb lába ebben megakadt, és teljes testsúlyával vágódott előre. Érezte, hogy nagyon megütötte magát. Valahogy feltápászkodott.

   – Úristen, jól vagy?

   – Nem tudom, nagyon fáj - nyögte Katalin.

   Mihály szép lassan besegítette feleségét a házba. Lefektette ruhástól az ágyra, de látszott, hogy baj van. A könnyű ruhácskán véres váladék ütött át az asszony ágyéka táján. A mentőkért rohant, telefon még nem volt a házban. 

   Katalin elvesztette gyermekét. Saját magának a zúzódásokon kívül nem lett semmi baja.

   A történtek jó ideig rányomták a bélyeget a családi hangulatra. Katalin melankolikussá, majdnem hogy depresszióssá vált. Mihály mindent megtett, hogy feleségét kizökkentse ebből az állapotból.

   – Nincs még veszve semmi, meglátod, újra állapotos leszel.

   De az ilyen és hasonló vigasztalások alkalmával a nő csak révedező, üres tekintettel bámult maga elé. Titkon Mihályt is aggasztotta a helyzet, hiszen Katalin csak nagy sokára került áldott állapotba.

   De hát az élet úgy van elrendelve, hogy az ember túljut előbb-utóbb a lelki kríziseken, különösen fiatalkorban. Egy idő után Katalin is napirendre tért valamelyest a dolgok felett, igyekezett nem gondolni a tragédiára.

   Hátra volt azonban még egy családi tragédia. Két évvel apja halála után levelet kapott a legidősebb bátyjától. Testvéreivel eddig soha külön nem levelezett, édesanyja adott mindig híradást arról, hogy hogyan megy a soruk és róla is a mamán keresztül értesültek a testvérek. Azonnal tudta, felbontás nélkül, hogy mi lesz a levélben, pedig ezúttal normál borítékban, gyászkeret nélkül érkezett a küldemény. Szörnyű előérzete bebizonyosodott. Mihály elvesztette édesanyját is. Néhány nap után írt bátyjának, édesanyja elvesztése felett érzett fájdalmát taglalva és megnyugvást kívánt valamennyi testvérének is. A levelezés azonban nem állandósult, december elején írt még egy rövid levelet, boldog karácsonyt és új évet kívánva mind a három testvérnek. Ők is hasonló módon viszonyultak a kapcsolattartásra vonatkozóan, Ferenc, a legidősebb fiú írt a másik kettő nevében is röviden.

 

   A gazdasági válság egyre jobban éreztette hatását. Tömegek voltak munka nélkül, diplomás emberek is elvállaltak bármilyen alkalmi fizikai munkát, ha nagy ritkán akadt ilyesmi. Ez a helyzet felfokozta az elégedetlenkedők érzelmeit, már voltak felvonulások, tüntetések itt is. Sokakat zavart meg a rózsásnak éppen nem mondható helyzet, akadtak szép számmal, akik a szovjethatalommal szimpatizáltak. Mihályban is még jobban erősödött a kommunista rendbe vetett hite. Nem hitt a hivatalos médiának a szovjetrendszert elítélő megnyilvánulásaiban, úgy gondolta, hogy azok a fennálló társadalmi rend konzerválását célozzák, a politikai rend fenntartását szolgálják minden lehetséges eszközzel. A véleménynyilvánításnál azonban még mindig nem ment tovább, azt is csak ismerősei körében tette. Ösztönösen érezte, hogy itt nem lesz változás, legalábbis nem a közeljövőben. Nem vett részt demonstrációkon, nyilvános megmozdulásokon. Otthon viszont feleségét igyekezett befolyásolni, állandóan politizálni próbált vele is.

   Az egyik esti, barátaival történő összejövetelen ismét megjelent Robert is. Üdvözölték egymást, de csak az este folyamán jóval később alakult úgy, hogy ismét szót váltottak.

   – Hogy vagy mostanában? – kérdezte Robert.

   – Megvagyok, köszönöm, nekem még nincs okom panaszra. Bár a dolgok alakulása egyáltalán nincs az ínyemre.

   – De azért nem is akarnál semmit tenni, igaz?

   – Tudod jól, már megmondtam, nyugalmat akarok, ez van. Ha a Szovjetunióban születtem volna, akkor most, úgy érzem, tehetnék is valamit.

   Robert arcára furcsa, érdeklődő kifejezés ült ki.

   – Te tudsz arról, hogy Sztálin országa szívesen befogadja azokat, akiknek el kell nézeteik miatt saját országaikból menekülni, vagy akik segítenék építeni az új társadalmi rendet?

   Mihály természetesen hallott valamit erről, tizenkilencben is voltak olyanok, akik arrafelé vették az útirányt. Moszkvában volt Kun Béla is, akit először Bécsben bújtattak, és akit a tizenkilences események vezéralakjának lehetett tekinteni.

   – Messze esik ide Moszkva, Robert.

   – A szovjet államnak szüksége van az olyanokra, mint például te, nem csak az elkötelezettség játszik szerepet, de szükség van ott jó szakemberekre is.

   Ekkor három másik társaságbeli férfi csapódott hozzájuk, és a beszélgetés más mederbe terelődött.

   Mihály aznap este megint gondolataiba merülve tért nyugovóra. Mit akarhatott vajon Robert azzal mondani, hogy a Szovjetunió várja a hasonló gondolkodásúakat és a jó szakembereket. Eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Moszkvában vagy valami másik szovjet nagyvárosban élhetne, ott, ahol megszűnt a kizsákmányolás. Későre aludt el, másnap reggel korán kelt és újra a gyárban rá váró feladatokra gondolt.

   – Ma mikor jössz haza? - kérdezte Katalin. Ő ugyanis még mindig rövidített munkaidőben dolgozott, csak fél tízre járt, és három óra körül már otthon volt.

   – Jövök haza egyenesen, hatra legkésőbb itthon vagyok.

   – Tegnap olyan gondterheltnek látszottál, amikor hazajöttél, nem szóltál egy szót sem.

   – Hát tudod, hogy megvan az embernek a gondja, bent is állandóan probléma van, anyaghiány, meg hát az emberek nem érzik magukat biztonságban. Egyébként minden rendben van, nem hiszem, hogy minket, egyelőre legalább is, érhetne valami baj.

   De Katalin érezte, hogy a férje valamit elhallgat.

   Néhány héttel később Mihály autóját megrongálták. Az autó az utcán állt, egyik barátja háza előtt, ahová megint egy kis eszmecserére érkezett. Betörték a szélvédőt, összekarcolták a karosszériát. Ebben az időben még nem volt divat csak úgy élvezetből rongálni. Valószínűleg, aki tette, az a tehetősek ellen érzett haragot, olyan valaki, akinek gond a napi betevő kenyér, és nem tetszett neki, hogy vannak, akik ugyanakkor autóval száguldoznak.  Mihály is a rongálás okát ily módon magyarázta meg saját magának, és a haragja valahogy hamar elszállt. A kocsit a gyárban két nap alatt rendbe hozták.

   A hasonló esetek száma itt a kisvárosban is kezdett szaporodni. Az utcában az egyik házba betörtek, elvitték a rádiót, egy arany nyakláncot, némi kézpénzt, még élelmiszereket is. A korábbi biztonságról már nem lehetett beszélni.

   Az is rontott a család hangulatán, hogy Katalin nem került újra másállapotba. Nem beszéltek róla, de mindketten érezték, hogy amit szeretnének, sehogy sem akar sikerülni. Természetesen a dolog Katalinban hagyott mélyebb nyomot. Különösen télen volt nyomott a hangulat, amikor a hőmérő mindig mínuszt mutatott, és korán sötétedett.

   Katalin édesanyja már ősz eleje óta nem érezte túl jól magát, de az orvos felkeresését egyre csak halogatta. Végül férje állandó unszolására rászánta magát. A vizsgálatok a lehető legrosszabb eredményt hozták. Bendecsiné rákos volt, előrehaladott állapotban.

   Három hónappal később a temetésre a szűk családon kívül eljöttek sokan a magyar klubból, és a házaspár munkahelyi kollegái közül is voltak szép számmal. Aznap bent aludtak Detroitban, ily módon is kifejezve együttérzésüket, enyhíteni próbálva a most már egyedül maradt öregedő ember fájdalmát. Katalin hosszasan, fél éjszakán át elbeszélgetett édesapjával, Mihály még éjfél előtt visszavonult, miután úgy érezte, hogy megadta a kellő tiszteletet és részvétnyilvánítást. Közte és apósa között nem alakult ki közelebbi kapcsolat, aminek egyik fő okaként Mihály nézeteit lehetett betudni. Az öreg nem említette fel soha rosszallását, de Mihály így is érezte, hogy az apósnak nem tetszik a világról, politikáról alkotott véleménye. Másnap délután visszaautóztak, az út során többnyire mély hallgatásba burkolózva mindketten.

   A halálesetet követően kéthetente meglátogatták az egyedül élő férfit, Katalin ilyenkor kitakarított, mosott, elvégezte az adódó teendőket a lakásban. Mihály is segédkezett valamelyest, vagy pedig leült apósával kicsit elbeszélgetni, de ezek a beszélgetések mindig erőltetettnek hatottak. Volt, hogy elment bevásárolni, ilyenkor felszabadultnak érezte magát, bevásárlás után be-beült valahová egy csésze kávéra is, mielőtt visszament volna apósa otthonába.  

   Robert egyszer csak újra feltűnt. Nem a szokásos találkozókon, hanem megint estefelé érkezett a családi otthonba, olyankor, amikor tudta, hogy Mihály már biztosan hazament. Katalin nyitott ajtót, kedvesen mosolyogva a vendégre, de a torkában gombócot érzett. Valami rossz érzés fogta el, nem tudta még magának sem megmagyarázni, hogy mi az, de valahogy valami nem stimmelt. Megmagyarázhatatlan titokzatosság burkolta körül ezt az embert, legalább is ő így érezte.

   – Fáradjon beljebb, Robert, Mihály… Micky itthon van.

   – Köszönöm, remélem, nem zavarok, nagyon asszonyom.

   – Dehogyis zavar, én így is, úgy is a konyhán teszem a dolgomat, a férjem meg legfeljebb olvasna, vagy csak unatkozna magában. Menjen csak be, biztosan örülni fog magának.

   Robert, miután levette kabátját bekopogott.

   – Ki az? Tessék csak bejönni.

   – Szervusz, Micky, ugye nem zavarlak? – és azzal becsukta maga mögött az ajtót.

   – Ülj csak le, úgyse csináltam semmi érdekeset, nem szeretem ezeket a rövid nappalokat meg a kinti hideget. Másfél hónap múlva már jobb lesz.

   – Hát igen, így vagyunk ezzel mindnyájan, majd csak eljön a tavasz.

   Még jó néhány percig ment ez a sehová nem vezető beszélgetés, amit ma az üzleti életben small talknak hívnak, és azt a célt szolgálja, hogy a partnerek között oldja a feszültséget. De Mihály jól tudta, hogy vendége érkezésének van valami ennél konkrétabb célja, nem azért kereste csak fel, mert ő is unatkozott. Annyira nem voltak jóban, hogy jövetelét baráti látogatásként értékelje.

   Robert is érezte, hogy a légkör egy kicsit feszélyezett, de a korábbi beszélgetések alapján azt a következtetést szűrte le, hogy Mihály egy megbízható kommunista érzelmű ember, talpig becsületes, legalább is az ő szemszögükből nézve, csak kicsit bátortalan, félti azt, amit sikerült elérnie.

   Mihály nem tudott mindent Robertről. Annyit tudott róla, hogy lengyel emigráns, kommunista érzületű, és a húszas évek második felében jött ki Amerikába. Robert ennél több volt. Még otthon, Lengyelországban kapcsolatba került az országban tevékenykedő orosz csekistákkal, akik később a GPU állományába kerültek, mert a titkosszolgálati szervezetet átnevezték, bizonyos szempontok alapján át is szervezték. KGB néven a szervezet csak a második világháború után tevékenykedett a szovjetrendszer összeomlásáig, amikor is újra átkeresztelték.

   Nos, Robertet szovjet elvtársai az Egyesült Államokban is megtalálták és a maguk oldalára állították. Az is lehet, hogy eleve rábeszélték arra, hogy vándoroljon ki és onnan segítse a mozgalmat. Mihály soha nem tudta meg, hogy a két verzió közül melyik az igaz.

   Egyik feladata az volt, hogy rávegye a jó szakembereket a szovjet ipar megsegítésére. Mihály az autóiparban való tevékenysége miatt került képbe, fontos szempont volt az is, hogy tudták róla, hogy szimpatizáns, amit tettekkel is bizonyított 1919-ben. Az autóiparnak természetesen voltak haditechnikai vonatkozásai is. Mihály esetében inkább a szaktudásának volt jelentősége. A konkrétan fejlesztés alatt lévő műszaki megoldások titkosak voltak, ezekhez a dokumentációkhoz azonban ő sem tudott hozzáférni, bár meglétükről, a fejlesztés irányvonalairól azért értesült.

   – Tudod, Micky, elgondolkoztam azon, ami a múltkor kiszaladt a szádon.

   – Mire gondolsz konkrétan?

   – Hát, hogy azt mondtad, hogy ha a Szovjetunióban születtél volna, más lenne a helyzet.

   – Más, persze, hogy más, de hát nem ott születtem… nem értelek.

   – Nos, figyelj rám jól, amit azzal kapcsolatban mondtam, hogy Moszkvában várják a jó elvtársakat, azt komolyan gondoltam. A jó szakemberek előtt meg fényes jövő is áll.

   – Igen, de…

   – Ne szakíts félbe, kérlek.

   Robert ezek után felfedte szovjet kapcsolatait, legalábbis olyan mértékig, amennyire a jelen ügy érdekében szükségesnek tartotta.

   – Tehát, Micky, ha akarod, megszervezem neked a kijutást, természetesen nemcsak neked, de a feleségednek is.

   – Hogyan gondolod?

   – Ne szólj még semmit, van időnk, mindent szépen átgondolhatsz, elrendezhetsz, a felmerülő kérdésekre én meg fogom adni neked mindig a választ. Ismerve helyzetedet, most az elsődleges feladat az lenne, hogy Katalint is meggyőzd.

   – Katalin ebbe soha nem menne bele, nem akarná, azt meg biztosan tudom, hogy nem hagyná magára özvegy édesapját.

   – Mondom, van időnk, én úgy látom, hogy a feleséged imád téged, mindenben követi óhajaidat. Azt már csak zárójelben említeném, hogy ha egyszer úgy alakulna, hogy egyedül szánnád el magad erre a lépésre, hát… nos, akkor sem lenne semmi gond. De természetesen mindkettőtökre egyformán számítunk.

   Mihály szeme előtt összefolyt a világ. Nem tudott mit mondani.

   Robert meg úgy gondolta, hogy a kocka el volt vetve, jobb, ha most rögtön kitálal mindent, addig üti a vasat, amíg meleg, később kínosabb lenne visszatérni további részletekre.

   – Még egy dolog, Micky, a szovjet elvtársak természetesen nagy örömmel vennék érkezésedet akkor is, ha puszta kézzel érkeznél. De neked lehetőséged van arra is, hogy bizonyos dokumentációkkal, gyártási eljárási folyamatok ismeretével segítsd a fiatal szovjet állam ipari tevékenységét. Ezt most azért hadartam el ilyen gyorsan, hogy teljes legyen előtted a kép, annak minden aspektusát legyen módod átgondolni, jól megrágni. Azt javaslom, hogy a beszélgetést most zárjuk le. Legyen időd arra, hogy mindent jól megfontolhass és a feleségedet is előkészíthesd, ha sikerült döntened. De gondolj arra is, hogy fényes jövő állhat előtted egy olyan országban, ahol megszűnt a kizsákmányolás, minden ember egyforma, és ennek az országnak a nézeteivel, politikájával te egyetértesz, hiszen tizenkilencben ezt tettekkel is bizonyítottad. Ja és még egy, ha nem jönnének össze a dolgok odaát, amit kizártnak tartok, még mindig vissza is jöhettek.

   Azt azért Mihály is tudta, hogy visszaút aligha lenne. Nem valószínű, hogy Amerika befogadna egy olyan valakit, akit egyszer már befogadott, de az jobbnak látta az oroszoknál élni és most újra visszakunyerálja magát. De ennek a gondolatának nem adott hangot.

   Robert ezek után felállt, kezet nyújtott és kilépett a szobából.

   – Maradjon még egy kicsit, Robert – szólt ki a konyhából Katalin - negyedóra és kész a vacsora.

   – Köszönöm, Katalin, de nem maradhatok, nagyon kedves.  Majd talán legközelebb.

   Felvette kabátját, a bejárati ajtóból még egyszer búcsút intett és sietős léptekkel távozott.

   Mihály rögtön eldöntötte magában, hogy feleségének erről a beszélgetésről most nem szól egy szót sem. Tudta, hogy hosszú napokra, esetleg hetekre is szüksége van ahhoz, hogy rendezze gondolatait. Azt meg végképp nem tudta még elképzelni sem, hogy hogyan fogjon majd hozzá Katalin meggyőzéséhez akkor, ha ő neki saját magának már sikerült Robert elképzelései szerint döntenie. Gondolatait felesége hangja szakította félbe.

   – Gyere enni, Misi, krumplifőzelék van fasírttal.

   – Megyek már, – felállt és leült a konyhaasztalhoz.

   Vasárnaponként, vagy ha vendég volt, a szobában vacsoráztak, de a mindennapi étkezés a konyhában történt.

   – Jó illata van, éhes is vagyok, nem tagadom.

   – Jó sokáig itt volt a barátod.

   – Igen, igen… elbeszélgettünk egy kicsit.

   Katalin érezte, hogy jobb, ha nem érdeklődik tovább, és a benti munkahelyi problémákról kezdett beszélni.

   Katalin édesapja néhány hónap múlva megismerkedett egy özvegyasszonnyal a magyar klubban. Kialakult köztük bizonyos szimpátia, amely főleg abból táplálkozott, hogy mind a ketten egyedül voltak. László egyre gyakrabban látogatott el Klára asszony otthonába, de mivel ő együtt élt a lányával és vejével, a látogatások szép lassan fordított irányt vettek, Klára járt el többször Lászlóhoz. Szerelem már ilyen korban nem nagyon alakul ki, de érezték mindketten, hogy jobb együtt, mint külön-külön. A gyászév leteltével úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Klára Lászlóhoz költözik, így legalább a fiatalok is külön lehetnek. A válság miatt úgysem lett volna sok remény arra, hogy saját otthonra tegyenek szert, így már könnyebbé vált utódot is vállalni számukra. 

   Katalint kezdetben kicsit bántotta, hogy édesanyja emléke ilyen hamar feledésbe merült apja részéről, de aztán megértette, hogy ez sokkal jobb megoldás, mint továbbra is egyedül tengődnie. No meg aztán nekik is kényelmesebbé vált az életük, most már nem kellett olyan gyakran látogatni az öreget, az időnkénti látogatások alkalmával pedig nyugodtabban lehetett beszélgetni, mivel a nőkre háruló házimunkát Klára elvégezte. Katalin egy idő után kifejezetten örült, hogy édesapját ki lehetett zökkenteni búskomor, depresszióra hajlamos hangulatából. Klára asszony dolgos, kedves asszony volt, még Mihállyal szemben is megtalálta a megfelelő hangot, és így a László és a közötte meglévő kicsit feszélyezett hangulat is oldódott. Három-négyhetente azért meglátogatták az idősödő párt.

   Mihály azonban belül nyugtalan volt. A gondolat már kikristályosodott benne, igen, menni akar, a Szovjetunióban kíván élni. De hátra volt a Katalinnal való beszélgetés, amiről jól tudta, hogy hosszas beszélgetések kezdetét jelenti, de amiről viszont nem volt elképzelése, hogy majd milyen eredménnyel zárul. Sehogy sem tudta, hogy hogyan fogjon hozzá ehhez a manőverhez. Katalin már régóta érezte, hogy van valami a levegőben, de várt, majd Mihály egyszer csak kitálal. De egyelőre nem tálalt ki.

   Egy este, vacsora után, Katalin erőt vett magán és elhatározta, hogy megpróbálja feltárni férje lelkiállapotának az okát. Nem rohant ajtóstól a házba, úgy gondolta, hogy ártatlannak tűnő, közömbös kérdésekkel próbálja kifürkészni a dolgot. A gyárról kérdezi, bár nagyjából tudta, hogy milyen válaszokra számíthat.

   – Nálatok bent minden rendben? Panaszkodtál néha anyaghiányra, hogy emiatt áll a munka.

   – Előfordul, de olyan nagyon nagy fennakadás azért nincsen.

   – Lesznek még elbocsátások, mit gondolsz?

   –  Biztos, hogy lesznek, hogy milyen mértékű, azt nem tudom.

   – Szörnyű ez a bizonytalanság, az emberek idegeire megy, felőrli őket.

   Mihály úgy érezte, hogy most, vagy soha. Felesége a rossz itteni körülményekről beszél, most kell előjönni azzal, amit akar. Azzal, hogy lehet jobb körülmények között is élni a munkások és parasztok országában, ott, ahol, úgy tudta, hogy mindenki becsületes munkából él. Ott, ahol nem lehet meggazdagodni, és így az emberek nyugodt tekintettel tudnak egymás szemébe nézni, mert egyik ember sem zsákmányolja ki a másikat.

   – Igen, kicsim, így van. Mihály csak nagyon ritkán szólította feleségét kicsimnek.

   – Ezért már régóta akarok neked mondani valamit.  Valamit, aminek a kifejtésébe nem tudom, hogy hogyan fogjak bele. Régóta fogalmazgatom magamban mondanivalómat. Azért nehéz erről beszélni, mert bár tudom, hogy a nézeteimmel kapcsolatban sok mindennel egyetértesz, de azt is tudom, hogy most nem fogsz velem egyetérteni, sőt valószínűleg ellenkezni fogsz.

   Katalin szemei tágra kerekedtek, de nem szólt egy szót sem.

   – Katalin, nekünk felajánlották, hogy éljünk és dolgozzunk a Szovjetunióban. Kérlek, most egy percig ne szólj közbe. Látod, itt sem mennek már egyáltalán jól a dolgok, munkanélküliség, tüntetések. De nem ez a lényeg, a lényeg a világ sorsa. A jobb világ felé új eszmék vezetnek. Ezek az eszmék azok, amiért érdemes élni. A Szovjetunióban anyagilag nem lenne valószínűleg jobb a sorunk, a cári időkből származó szegénységet még nem sikerült felszámolni. De becsületben élhetnénk, engem mérnöki ismereteim miatt valószínűleg nagyon megbecsülnének. Kevés még ott a jó szakember, elmaradott ország volt Oroszország, a jobb szakemberek pedig, akik a cári rendszert szolgálták ki, nagy számban elmenekültek a forradalom után.

   – Misi, hogyan gondolod ezt? Átgondoltad egyáltalán? Van állásunk, otthonunk, még autónk is van. Nem szűkölködünk ennivalóban. Belemenni a teljesen ismeretlenbe?

   – Miért, amikor idejöttetek szüleiddel, nem az ismeretlenbe jöttetek?

   – Az más volt, odahaza a mindennapi betevő is kérdésessé vált. Azonkívül a kivándoroltak leveleiből mindenki tudta, hogy itt nagy valószínűséggel jobb élet vár ránk. Ne felejtsd el, hogy az ottani életről keveset tudunk. A híradások csak rosszat mondanak… tudom, ez propaganda, nem biztos, hogy így van.

   – Egyáltalán nincs így, erről már beszéltünk korábban is többször. Vannak nyugat-európai írók is már, akik lelkendezve írnak a szovjet valóságról. Romain Rolland, Nobel-díjas francia író például Gorkij meghívására Moszkvába készül, de sorolhatnám a pozitív példákat tovább is.

   – Aztán meg itt van az apám is. Hagyjam itt öregkorára?

   – Nincs már egyedül, Klárával jól megvan. 

   – Nem tudom, mit mondjak, sok mindenre számítottam, de erre nem. Zúg a fejem, nem érzem magam jól.

   – Akkor feküdjünk le, ráérünk a dolgokat majd még később, jó néhányszor átrágni.

   – Egyáltalán, honnan veszed, hogy már várnak ránk, honnan jött ez az egész?

   – Nos, most nem akartam erről beszélni, de legyen. Robert intézné el. Robert kapcsolatban áll egy olyan szervezettel, amely a Szovjetunió érdekeit képviseli itt Amerikában.

   – Robert kém?

   – Nem, drágám, ő csak az eszmék síkján tevékenykedik. Azt szeretné, ha az eszméket minél többen megismernék, azért, hogy egy jobb világ lehetősége sokak számára ismertté váljon.

   – Éreztem, hogy ezzel a Roberttel nincs minden rendben.

   – Nagyon is rendben van minden, a kérdés csak az, hogy mi mit akarunk. Ha nemet mondunk, ő nem fog minket többet nyaggatni.

   Még sokáig ment a szópárbaj kettejük között, mígnem végül nyugovóra nem tértek anélkül, hogy bármilyen megegyezésre jutottak volna. Két napig a dolog nem került újra szóba.

   Mihály hallgatása mögött azonban felesége jól tudta, hogy a kérdés nem került le a napirendről. Jól ismerte férje természetét, biztos volt benne, hogy nem fogja tudni lebeszélni tervéről, így rövidesen arra a következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen a kérdést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy Mihály egyedül vág-e bele életcélja megvalósításába, vagy pedig ő is társa lesz ebben. Némi halvány reményt látott ugyan arra vonatkozóan, hogy ha ő nemet mond, Mihály is marad. De ez csak halvány remény volt, amiben maga sem hitt igazán. Ezért úgy döntött, hogy mindent bevet társa meggyőzése érdekében, mert azt nem tudta volna elviselni, hogy elszakítsa magát örökre tőle.

   Jó néhány, időnként heves vitákba torkolló beszélgetés zajlott még le közöttük, de ahogy az várható volt, Mihályt már nem lehetett eltántorítani, még Katalin azon próbálkozása sem győzött, hogy ő nem hajlandó vele menni. Mihályt ugyan ez az érv egy múló pillanatra elbizonytalanította, de az csak tényleg egy pillanat volt. Ő is ismerte annyira feleségét, hogy tudta, hogy nem hagyná el. Nemcsak az asszonyi kötelességérzet, ami ekkor még erősen élt az Európában élő vagy onnan származó asszonyok körében, vagy a férje utáni tisztelet játszott ebben szerepet. Katalin látta azt is, hogy apja halála után teljesen egyedül maradna, azon néhány, a magyar klubból ismert felszínes ismerősén kívül nem lenne senkije. Ugyanakkor összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy elhagyja édesapját, akit valószínűleg soha nem fog többé látni. Ezen a gondolaton enyhített valamicskét az, hogy Klára ott volt édesapja mellett.

   Döntése ellenére Mihály úgy határozott, hogy nem keresi Robert társaságát. Érezte, hogy egy idő után úgyis jelentkezni fog. Nem tévedett. Az előző beszélgetés után néhány héttel később Robert ismét tiszteletét tette Kocsenáséknál. Már kéznyújtáskor tudta Mihály válaszát. De hogy ne tűnjön olyan magabiztosnak mégsem, rákérdezett minden bevezető nélkül a dologra, miután helyet foglaltak a szobában. Katalin elő sem jött, visszavonult a konyhába és hagyta, hogy az ő sorsa felett is megszülessen a döntés.

   –Nagyon jól döntöttetek, Micky. Csak ha mi is akarjuk, akkor valósulhat csak meg a népi demokrácia győzelme.

   – Belátom, neked van igazad, bár nem volt könnyű döntés.

   –Beszéljünk akkor a részletekről, felesleges az időt további lelki magyarázkodásokkal húzni. Egy kereskedelmi hajó vinne benneteket Halifaxból Arhangelszkbe. Az út maximum tíz napig tartana Halifaxból, az időjárástól, áramlatoktól függően. Innen Bostonig vonaton jutnátok el, onnan északra, Kanadába egy jó darabig szintén vonaton, az út utolsó szakaszán meg gondoskodunk autóról. A szovjet teherhajó március 23-án fog kihajózni, tehát majdnem két hónap van még addig. Innen március 17-én indultok Bostonba, ott eltöltenétek egy vagy két éjszakát, ezt majd még pontosítjuk.

   Mihály csak hallgatott, kezdeti idegességét inkább egyfajta izgalmi állapot váltotta fel, melyet részben maga az utazás, a dolgok konkretizálódása, de nagyobbrészt az a tény váltotta ki benne, hogy lelki szemei előtt feltűnt, hogy egy olyan országban élhet hamarosan, amelyről régóta álmodott.

   – Van még egy dolog, ha emlékszel rá, hangsúlyozom, ez csak rajtad áll, ne érezd magad lekötelezve. Még egyszer mondom, hogy a becsületes kommunista nézeteid azok, amiért ezt a lehetőséget felajánlottuk, de ha ezen felül még segítesz is, ami nem kerül neked semmibe, azt nagyon meghálálnák az ottani elvtársak.

   Persze hogy emlékezett Mihály, információt kell gyűjtenie a gyár tevékenységéről. Lelkiismeretét azzal nyugtatta, hogy a titkos, új fejlesztésekhez úgysem férhet hozzá, amihez meg hozzájuthat, az már nem is annyira titkos. Volt benne valamiféle betyárbecsület, hogy kenyéradó gazdáinak nem lenne szép dolog nagy kárt okoznia.

   – Ha már így alakult, természetesen nem megyek üres kézzel, ami tőlem telik, megteszem, természetesen az a meglátásom, hogy sok hasznot, ismeretet ebből nem fognak meríteni odaát.

   A kérdés tehát eldőlt, Mihály és felesége egy új élet küszöbére léptek.

   Az elkövetkező napokban Mihály igyekezett eleget tenni ígéretének. Volt egy, az akkori idők szerint jó minőségűnek számító fényképezőgépe, amit még feleségétől kapott születésnapi ajándékként korábban. A gyárból időnként hazavitt dokumentációs anyagokat, ezeket napos időben rajzszögekkel felerősítette a ház falára, olyankor, amikor a nap odasütött. Egészen közelről, úgy hogy csak maga a fényképezésre váró oldal essen bele a gép nézőkéjébe, felvételeket készített. Az első tekercset elő is hívta, azért, hogy lássa, olvasható-e munkájának eredménye. Viszonylag jól sikerült. Egyszerre nem vitt haza sok dokumentumot, nehogy észrevegyék. Összesen hat tekercs filmet készített. Begyűjtött néhány apróbb méretű alkatrészt is, melyekről úgy gondolta, hogy műszakilag érdekes megoldást jelenthetnek. Majdnem egy egész bőröndre való ketyere gyűlt össze. Felesége előtt erről az egészről nem beszélt, nem akarta feleslegesen tovább feszíteni a húrt.

   Egyszer majdnem lebukott, amikor egy már lefényképezett aktacsomagot éppen visszacsempészett a helyére. Két mérnök jött be váratlanul az irattárba, de Mihály feltalálta magát, azt mondta, hogy kinn a szerelőműhelyben elbizonytalanodtak egy alkatrész illesztésével kapcsolatban, ezt a problémát akarta kontrollálni. Hittek neki, ilyesmi előfordulhat, ő ugyan napokig idegeskedett, hogy vajon a szerelőknél nem kérdeznek-e majd rá a dologra, de az eset feledésbe merült.

   Katalin úgy döntött, hogy nem szól édesapjának a fejleményekről. Tudta, hogy úgysem értené meg, semmilyen magyarázatot nem fogadna el. Még azt is el tudta képzelni, hogy tervüket megosztaná másokkal is, és akkor a dolog kiderül, ami az egész akció meghiúsulását eredményezheti. Írt egy hosszú levelet, érzelmesen búcsúzkodva édesapjától, megmagyarázva tettük mozgatórugóit, nyugtatgatva, hogy néhány év múlva biztos, hogy találkoznak. Ebben ő maga sem hitt, de így próbálta enyhíteni édesapja leendő fájdalmát.

   A hosszú, több oldalas levelet borítékba tette, megcímezte és úgy döntött, hogy majd közvetlenül a tengerre szállás előtt adja fel valahol Kanadában, kész tények elé állítva az apját. Az indulás előtti búcsúlátogatáson, amiről csak ők ketten tudták, hogy búcsúlátogatás, Katalinnak sikerült egészen jól tartania magát. Az öreg ugyan érezte, hogy valami nincs teljesen rendben, de ebben a válsággal sújtott időszakban ez máskor is előfordult.

 

   A tervnek megfelelően Kocsenásék 1933. március 17-én a Boston felé robogó vonaton ültek, jobban mondva kényelmesen feküdtek, mivel egy éjszakai, hálókocsis szerelvényen utaztak. Robert várta őket másnap az ottani pályaudvaron, három nagy bőröndjüket és őket magukat taxi vitte egy szállodába. Robert, miután elhelyezkedtek, elköszönt tőlük, de előtte elmondta, hogy két nap múlva 20-án reggel fél kilenckor jön majd értük, amikor is felteszi őket a Kanadába induló vonatra.

   Volt másfél napjuk még, amit valahogy el kellett tölteni. Ami előttük állt, arról nem beszéltek, ösztönösen érezték, hogy jobb nem felkorbácsolni egymás idegeit. Mindketten az ismeretlen felé tartottak, nem lett volna sok értelme találgatásokba bocsátkozni a jövőt illetően. Városnézéssel töltötték az időt, no meg jókat ettek különböző éttermekben.

   Katalin úgy döntött, hogy még itt Bostonban feladja apjának írt, már előre felbélyegzett levelét. Mire kézhez kapja, ők már az Atlanti-óceán vizeit fogják szelni valahol a messzeségben. Megpillantva egy postaládát, eljött az alkalom. Remegő kézzel húzta elő retiküljéből a levelet. Bedugta a postaláda nyílásába, egy pillanatra még megfordult fejében, hogy nem dobja be, hátha valahogy mégiscsak elmarad az utazás.  De aztán egy határozott mozdulattal elengedte a borítékot, hallotta, hogy a levél halk puffanással ért célba, nem lehetett a láda túlságosan tele. Rossz érzés vett rajta erőt, csak órák múlva cikáztak el gondolatai másfelé, addig a postaládát látta, amit agya örökre lefényképezett.

   Éjszaka szorosan egymás mellé bújtak, mintegy egymás testének a melegétől várva a bennük felgyülemlett feszültség levezetését. Mereven néztek egymás szemébe, kezükkel simogatva egymás testét. A feszültség oldódott, majd heves kívánalomba csapott át mindkettőjük részéről. Azon az éjszakán olyasvalami történt, amely csak egyszer-kétszer fordult elő házasságkötésük első évében, háromszor hosszan szeretkeztek, mielőtt kimerülve, egymás karjaiban mély álomba nem zuhantak.

 

   Robert két nap múlva fél kilenc előtt néhány perccel ott volt. Sokat nem beszéltek, taxi, és irány a pályaudvar. Robert átadta a vonatjegyeket, melyek a kanadai Monctonig szóltak. Megtudták, hogy az állomáson autóval fogják őket várni, ami már egyenesen Halifaxba megy majd.

   Robert küldetése ezzel véget ért. Jó utat, szerencsés megérkezést kívánt a szabadság földjére. Megölelte Mihályt, majd röviden, de kőkemény fogással kezet rázott vele. Katalinnal is kezet fogott, de a szorítás nem volt olyan erős. A vonatablakból még integettek egymásnak, de Robert a szerelvény indulását nem várta meg, sarkon fordult és határozott léptekkel távozott.   

   Az út Monctonig majdnem egy teljes napig tartott. A vonatablakból alig láttak valamit, sűrű eső esett szinte végig, majd be is sötétedett. Sikerült időnként egy kicsit elszundítaniuk, de hosszú, igazán pihentető álom nem jött a szemükre.

   Március 21-én, a kora reggeli órákban futott be a vonat. Az állomáson egy körülbelül harmincöt év körüli, akcentussal beszélő férfi várta őket. Bemutatkoztak, Jan Nowiczkynek hívták a fiatalembert. Elmondta, hogy ő Robert régi elvtársa, még Lengyelországból ismerik egymást. A kocsi az állomás előtt várakozott, és mint kiderült, egy három és fél órás autóút állt még előttük. Útközben egyszer megálltak egy kisebb településen áthaladva, itt ettek valamit, kávét ittak, könnyítettek magukon egy büféjellegű étteremben. Az autó aztán egy kertes kis faház udvarán állt meg másfél órával később.

   Jan nadrágzsebébe nyúlt, ahonnan egy kulcscsomót halászott elő. Beléptek, kellemes meleg levegő fogadta őket. Kint még a hó nagy darabokban megmaradt, különösen ott, ahol előzőleg felkupacozták. Az előtérben étkezőasztal volt, körülötte négy székkel. Jan megnyitotta az egyik szoba ajtaját.

   – Itt fognak aludni ma éjjel, ennivaló van a konyhában, én a másik szobában alszom. Mosakodni itt lehet - mondta és megnyitott egy ajtót. Az ott balra a WC - ujjával egy ajtó felé bökve magyarázta a lengyel.

   – Köszönjük – mondta Mihály.

   – Pihenjenek kicsit a hosszú út után, aztán estefelé majd eszünk valamit. Nekem most el kell mennem, zárják be nyugodtan az ajtót, csak ne hagyják a kulcsot a zárban, hogy majd be tudjak jönni. Lemegyek a kikötőbe, hogy megmondjam a hajó kapitányának, hogy megérkeztek. Az indulás holnap este nyolc körül lesz, de maguk sokkal előbb fognak felmenni a hajóra.

   – Rendben, Jan, elboldogulunk, intézze a dolgokat nyugodtan.

   – Akkor, viszlát, estefelé – ezzel Jan ki is lépett az ajtón.

   Mihály és felesége úgy döntöttek, hogy mindenekelőtt megmosakodnak. A meleg vizes fürdés után hatalmas fáradtság vett mindkettőjükön erőt a hosszú, kényelmetlen utazás után. Ágyba bújtak és pillanatok alatt elaludtak mindketten. Órákon át alhattak, amikor Mihály arra ébredt, hogy valaki mászkál a házban. Megnyitva az ajtót, Jant pillantotta meg, sötét volt már megint.

   – Sikerült aludnia, Micky?

   – Igen, nagyon jót aludtam – mondta, miközben behúzta maga mögött az ajtót, hogy feleségét még ne ébressze fel.

   – Készítek valami vacsorát, ha akar, feküdjön vissza még egy kicsit nyugodtan.

   – Köszönöm, azt hiszem, én is inkább kimegyek a konyhába, hogy ne zavarjam az asszonyt.

   Katalin azonban a halk, suttogó beszélgetés ellenére megébredt. Hamarosan ő is kint volt a konyhában, és segített Jannak összeütni a harapnivalót. Hideg vacsora volt teával. Az eső elállt, és Micky javaslatára úgy döntöttek, hogy tesznek egy sétát a városközpontban, ami pár percnyire volt csak. A férfiak részéről a sétának volt egy olyan célja is, hogy megigyanak egy italt valahol, a szesztilalom itt nem volt érvényben.

   Egy fél óra kószálás után beültek egy fogadó jellegű létesítménybe, amelyhez tartozott egy kis vendéglő egészen jó étlappal, amit csak az érdekesség kedvéért néztek meg, hiszen vacsoráztak már, így hát csak italt rendeltek. Katalin tejes kávét ivott, a férfiak whiskyt szódával.

   – Szóval maguk elmennek – szólalt meg Jan, miközben az italát kortyolgatta. Remélem, egyszer majd odaát találkozunk.

   – Maga is jönni akar?

   – Igen, de nekem egyelőre még feladataim vannak itt. Legszívesebben én is most magukkal mennék, de még nem lehet. Az elvtársak elvárják, hogy segítsek, persze mindezt belső meggyőződésből és nem kényszerből teszem.

   – Maga nős, Jan?

   – Nem, nem vagyok, a sors úgy rendelkezett, hogy hol itt vagyok, hol ott. Nyugodt családi életre egyelőre még nem számíthatok. Majd eljön annak is az ideje.

   – Mióta él Amerikában?

   – Hét éve, talán úgy két-három év múlva Moszkvában találkozhatunk. Ha az itteni küldetésem véget ér.

   A beszélgetés egy második ital mellett még folytatódott egy kicsit, majd szép lassan visszasétáltak a házhoz, hogy nyugovóra térjenek.

   Reggel Jan korán elment hazulról, jobban mondva a házból, mert minden jel arra utalt, hogy a ház nem Jan állandó otthona. Előtte azért beszólt a szobába, hogy nyugodtan elmehetnek ők is, ha kedvük tartja, de legkésőbb délután három órára vissza kell érniük.

   Mihály az éjszakát, valószínűleg az ital bódító hatásának köszönhetően, végigaludta. Katalin azonban jó néhányszor megébredt, ilyenkor mereven bámulta a plafont, nem nagyon mocorgott, hogy férjét ne zavarja. Aztán egyszer csak elkezdett világosodni, még a nap is előbújt egy rövid időre megvilágítva a szobát a fák csupasz ágain keresztül.

   Miután mindketten felkeltek, ettek valamit a konyhában, főztek teát is, de nem sok minden csúszott le a torkukon, idegesek, nyugtalanok voltak Kerülték az előttük álló útról való beszélgetést, érezték, hogy az csak fokozná nyugtalanságukat. Nem tudtak mit kezdeni az idővel. Végül úgy döntöttek, sétálnak egyet, jobban telik az idő. Elmentek egészen a kikötő közelébe, de mégsem teljesen odáig, nem akartak arrafelé mutatkozni, hátha felkeltik valaki gyanúját. Az időjárás ma kedvezett, bágyadt napsütés szűrődött át a bárány felhős égen.

   – Ehetnénk valamit, méghozzá nem ártana valami jobbat, ki tudja, milyen lesz a hajón a koszt az utunk során – szólalt meg Katalin.   

   – Erre gondoltam pont én is. Mi lenne, ha visszamennénk oda, ahol az este voltunk? Egészen jónak tűnt az étlap.

   – Menjünk, nekem is tetszett a hely.

   Consume levest rendeltek, melyben bőven volt tortellini, és parmezán sajt volt a tetejére reszelve. Másodikként marhasteaket rendeltek héjában sült, félbevágott krumplival. Sodóval nyakon öntött tortaszelettel és kávéval zárták az étkezést. Italként cidert ittak.

   Még mindig éppen hogy csak elmúlott egy óra. Kiültek egy padra és az óceánt bámulták, nézték a messzeséget, ahová nemsokára elindul majd velük a hajó a végtelen víz habjait szelve. Két órakor már újra a faházban voltak. Nyomasztó másfél óra következett. Fel-alá járkáltak, hol bent a házban, hol hátukra dobva kabátjaikat, kint az udvaron. Fél négy után megérkezett Jan.

   – Megvárjuk a teljes sötétedést és indulunk – mondta röviden.

   A feszült hangulat enyhítése érdekében előkerült egy üveg bor három pohárral. Katalin jelezte, hogy ő csak egy kortyot kér, ezt is csak azért tette, mert nem akarta Jant megsérteni azzal, hogy visszautasítja. Próbáltak beszélgetni erről-arról, de a társalgás fonala mindig megszakadt.

   Fél öt lett és sötét.

   – Indulunk – mondta röviden Jan.

   A három bőrönd újra az autóba került. Pár perc múlva a kikötőben voltak. A kocsi a hajók horgonyozási helyétől távol állt meg.

   – Kiszállunk – szólalt meg ismét lakonikus rövidséggel Jan.

   A kocsi mellett ott állt egy targonca, félig megpakolva. A csomagtartóból Jan egyenesen a targoncára pakolta Kocsenásék cókmókját. Egy idegen egyenruhás tengerész pedig azonnal megindult a targoncával a hajók irányába, sapkáján egy pillanatra megcsillant az ötágú vörös csillag.   

   – Jöjjenek – adta ki az újbóli egyszavas utasítást Jan.

Jobbra, nem a hajók felé indultak el. Különböző raktárépületek, hangárok mellett vezetett az útjuk. Egyszer csak feltűnt a tenger, balra fordultak és haladtak a part mentén. Már három hajó mellett elhaladtak, amikor Jan egy fa alatt hirtelen megállt.

   – Látják ott azt a feljárót? A következő hajónál? Határozott léptekkel lépjenek fel és menjenek a hajó belsejébe. Senki nem fogja megállítani önöket, de azért útközben ne nézzenek hátra. Ott már várják magukat. Jó utat kívánok, és boldog, békés életet a Szovjetunióban.

   Kezet nyújtott Katalinnak, majd Mihálynak, akit egy pillanatra magához is ölelt.

   – Viszlát.

-          Viszlát, Jan – a házaspár elindult határozott léptekkel, úgy, ahogy Jan kérte.

   Jan figyelte, amint a pár felsiet a pallón, majd eltűnik a hajó belsejében. Megfordult és elindult a kikötő kijárata felé, ahol az autója várta. Az ő küldetése ezzel lejárt. Legalábbis ami a Kocsenás családot illeti.

 

   A hajó kapitánya két másik tiszt kíséretében már várta őket.

   – Üdvözlöm Önöket a kapitány nevében, sajnos csak velem tudnak beszélni, a kapitány elvtárs nem beszél angolul – szólalt meg egyikük.

   Ezt követően a kapitány, majd az angolt törve beszélő tiszt és harmadik társuk is kezet rázott mindkettőjükkel.

   – Engedje meg, hogy bemutatkozzunk. Ez itt Volkov kapitány, Nyikoláj Szergejevics. A politikai tisztünk, Lebegyev őrnagy, Anatolij Vlagyimirovics. Végül jómagam, Ribackij első tiszt, Alekszandr Tyimofejevics.

   – Mihály Kocsenás és a feleségem, Katalin – mondta zavartan Mihály.

   – Mihály – Mihail vágta azonnal rá a tolmácsoló tiszt. Engedjék meg, hogy a fülkéjükbe vezessem Önöket. A csomagjaik már ott vannak.

   A fedélzetről lépcsőn a hajó gyomrába ereszkedtek. Az első tiszt megállt egy ajtó előtt és bekopogott, majd választ nem várva megnyitotta az ajtót. Bent egy 30 év körüli civil ruhás férfi ült a priccs szélén. Lerítt róla, hogy amerikai.

   – Bemutatom Thomas Burke elvtársat. Ő az Önök útitársa lesz. Sajnos nem tudunk külön kabint biztosítani. De gondolom, a négy személyes kabinban csak elférnek majd hárman. Helyezzék kényelembe magukat, a hajó kifutása után majd keresem Önöket, akkor mindent megbeszélünk, és utána lesz majd csak a vacsora is. Burke elvtárs egyébként hasonló okokból van a fedélzeten, mint Önök. Most viszlát, estig.

   Tom beszédes férfinek bizonyult. Minden kérdezés nélkül előadta, hogy kora fiatalsága óta vonzódik a kommunista mozgalomhoz, öt éve a CPUSA, vagyis az amerikai kommunista párt tagja. Jövőjét szülőföldjén nem látja biztosítva, kapcsolatai révén sikerült elintéznie, hogy a Szovjetunóba emigrálhasson.

   Az alsó, egymással szemben lévő két fekvőhelyet Mihályék foglalták el, Tom az emeleti priccsre került, Mihály fölé.

   Mihály is elmesélte röviden eddigi életüket, Katalin csak nagy ritkán szólt egy-két szót. Az idő most gyorsabban telt, nyilván azért, mert volt kivel és miről beszélgetni. Közben elhelyezték csomagjaikat, viszonylag sok helyük volt, mivel a negyedik ágy üresen maradt. Nem igazán értették, hogy milyen feladata lehet egy politikai tisztnek egy kereskedelmi hajón, hiszen a legénység nem érintkezett kívülállókkal. Később megértették, hogy ez a beosztás az eszmei, politikai azonosulás erősítését szolgálja a hajón szolgálatot teljesítők részére. A politikai tiszt rendszeresen tartott tájékoztatót, annak ellenére, hogy friss hírekkel nem tudott szolgálni itt kint a nyílt tengeren, úgyis fogalmazhatnánk, hogy egyfajta ateista pap szerepét töltötte be. Hirdette a Moszkvában megfogalmazott eszméket, célokat, világosan értésére adva mindenkinek, hogy mindent fenntartások nélkül el kell fogadni. 

 

   Egyszer csak megszólalt az indulást jelző hajókürt. Majd egy perc múlva érezték, hogy a hajó megmozdult és megindult az ismeretlen világ felé. Végleg eldőlt minden – nincs már visszaút. Döntésük mindhármójuk tudatában végleges, megmásíthatatlan tényként csapódott le. Nemcsak saját szorongásukat érezték, hanem valamilyen lelki kémiai folyamat révén egymáséit is. Az amerikai kontinens partjai távolodtak, este lévén a kajüt ablakán át csak a parti fényeket látták, amelyek azonban hamar belevesztek az éjszaka sötétjébe.

   Az első tiszt kifutás után egy órával megjelent.

   – Megmutatom, hol fognak étkezni. Kérem, minden nap ezen a helyen jelenjenek meg reggel nyolckor, déli fél egykor és este hét órakor. Másik dolog, amit közölni szeretnék, hogy innen a nyílt fedélzetre bármikor felmehetnek, ha kedvük tartja, no meg, ha az időjárás engedi. De határozott kérésünk, hogy a hajó belsejében sehová ne menjenek ezen az egy lejárón kívül, ahol most vagyunk, meg ahová most elmegyünk vacsorázni. Hajónk nem utasszállítással foglalkozik, Önökkel a tengeri kereskedelmi parancsnokság felsőbb utasításra kivételt tett. Jöjjenek!

   Felmentek a lépcsőn a nyílt fedélzetre, rettenetesen hideg szél fújt. Pár méterrel arrébb ismét beléptek egy ajtón, lementek a lépcsőn, majd egy kis terembe léptek be, ahol a padlóhoz rögzítetten négy durvára gyalult asztal volt, körülötte szintén fixen álló egyszerű padokkal, háttámla nélkül.

   – Itt étkeznek hajónk tisztjei, és itt fognak enni Önök is. Kérem, ennél az asztalnál foglaljanak helyet, a szakács rövidesen tálalni fog. Adunk Önöknek egy étkészletet, amelyben kés, villa, kanál van, ezt tartsák maguknál és mindig hozzák magukkal evéshez. A kabinjuk melletti mosdóban el tudják mosni.

   Az étkészletek már ott voltak az asztalon, a kés pengéjét kivéve minden alumíniumból volt.

   Leültek és vártak, közben megjelentek a vacsorához a tisztek is, és helyet foglaltak a többi asztalnál. Odabólintottak, de nem jöttek oda bemutatkozni. Egy fiatal, huszonöt év körüli fiú, háromszor fordulva, lábasokat tett az asztalokra. Káposztaleves volt, itt-ott egy kis rágós húsdarabbal. De a lé íze egészen elfogadhatónak bizonyult. Második fogásként két kis fasírtszerű gombócot szolgáltak fel kifőtt tésztával, amelyet nyakon öntöttek egy kis húslével. Nem volt túl bizalomgerjesztő ez sem, de kiderült, hogy ez is egészen ehető.

   A tisztek időnként feléjük pillantgattak, nyilván arra voltak kíváncsiak, hogy a jövevények milyen ábrázatot vágnak az egyszerű orosz konyha étkeihez. Vacsora után az oroszok nem álltak fel azonnal, hanem jó hangosan diskurálni kezdek egymással. A három új utas úgy döntött, hogy visszavonul a kabinjába.

   – Do szvidányija, továriscsi – mondták. A tisztek pedig csak bólogattak, egy „good bye”-t megeresztve.

   A kabinba visszaérve Mihályban tudatosult, hogy megint egy új feladattal áll szemben, olyannal, amivel már kétszer szembe kellett néznie eddigi élete során, egyszer Brazíliában, egyszer meg az USA-ban, újra meg kell tanulnia egy új nyelvet.  Nem csak neki, de a feleségének is. Az orosz, mint szláv nyelv, teljesen idegen hangzású volt számára, a portugál elsajátítását segítette a középiskolában tanult latin, az angolról is volt némi fogalma korábbról, de az orosz az teljesen új volt. Nagyon elbizonytalanította az a tény, hogy a latin betűs átírásban korábban látott néhány orosz szó és helységnév, mint pl. „Dnyepropetrovszk”, rendkívül hosszúnak tűnt és kimondhatatlannak tűnő mássalhangzó-torlódásokat vélt felfedezni. Most, itt a hajón, a feliratok révén szembesült igazán azzal is, hogy még az írásmód is más. Az eddig általa ismert nyelvekben latin betűket használtak, kivéve a gimnáziumban tanult ógörögöt. Valami rémlett, hogy a cirill ábécé alapja az ógörög és a latin ábécé és sok betű megegyezik, de van, ami csak formailag, mert más hangot jelöl. Az írás elsajátítását közvetlen feladatnak érezte, a szavak megtanulásához pedig a jól bevált, noteszbe való feljegyzéses módszert választotta. Úgy döntött, hogy mindjárt a kezdetektől fogva nyomtatott cirill betűkkel fogja beírni azokat a szavakat, amelyeknek értelmét sikerült tisztáznia. A harminchárom betű elsajátítása azért nem tűnt olyan nagy feladatnak.

   Fél órával a vacsoráról való visszatérés után a hajó három elsőszámú tisztje megjelent a potyautasok kabinjában. A politikai tiszt egymásba tolt hat poharat tartott a kezében, az első tiszt egy üveg vodkát szorongatott.

   – Engedjék meg, hogy még egyszer üdvözöljem Önöket hajónk fedélzetén – mondta a kapitány oroszul, amit az első tiszt azonnal tolmácsolt. Önök eddigi magatartásuk, életvitelük alapján méltóvá váltak arra, hogy a Szovjetunió befogadja Önöket. Üljünk le és ünnepeljük meg közösen ezt az eseményt.

   Hármasával helyet foglaltak a két alsó ágyon, egyik oldalon a tisztek, a másikon Mihály, a felesége és Tom. Az első tiszt mindenkinek a kezébe nyomott egy kétdecis poharat, kinyitotta az üveget és félig töltötte a poharakat. Katalin szabadkozott, hogy ő nem iszik tömény alkoholt, végül némi huzavona után az ő adagját szétöntötték a másik öt pohárba, de azért egy ujjnyit hagytak a pohár alján, mondván, hogy koccintani csak fog ő is.

   – Új világot építünk, a munkások, parasztok országát. Önök nagyon szerencsések, hogy egy olyan országban élhetnek majd, ahol megszűnt az embernek ember által történő kizsákmányolása. Lenin elvtárs halála után, amely felejthetetlen veszteség számunkra és a földkerekség valamennyi becsületes lakója számára, Sztálin elvtárs vezetése alatt visszük azt tovább, amit Vlagyimir Iljics 1917-ben megkezdett. Ürítsük poharainkat Lenin elvtárs emlékére, és arra, hogy szeretett vezérünk hosszú életet éljen meg egészségben, hogy vezetése alatt teljességgel felépítsük azt, amit Lenin elvtárs elkezdett.

   A három tiszt sorban koccintott a jövevényekkel, majd egymással is.

   – Egészségünkre, elvtársak és a több mint száz gramm, az oroszok grammban fejezik ki az egy liter alatti folyadékmennyiségeket, azaz több mint egy deci vodkát a három egyenruhás egyetlen hajtásra kiitta. Mihály és Tom is húzott egy jót poharából, de a poharak tartalmának legalább a fele a poharakban maradt. Katalin is belenyalt, leplezve undorát, mosolyogni próbált.

   – Egészségükre! - mondták ők is szinte egyszerre angolul.

   – Na, mi van, nem ízlik?

   – Dehogyisnem, de ilyen gyorsan nem megy – mondta Tom.

   Érezve az elvárást, a két férfi két-három apró kortyban kiitta a maradékot. Katalint nem presszionálták tovább.

   – Önök ketten magyarok, hogyan kerültek Amerikába? – kérdezte a politikai tiszt.

   – A szovjethatalmat nálunk tizenkilencben eltaposták, külső segítséget is igénybe kellett venni, hogy ez sikerüljön.  Nekem menekülnöm kellett, de csak Bécsen át tudtam elhagyni az országot.

   Arról, hogy felesége miként került Amerikába, Mihály nem beszélt. Bár abban sem lett volna semmi kivetnivaló, de úgy gondolta, hogy amíg nem kérdezik, feleslegesen nem bocsátkozik magyarázatokba. Nem kérdezték.

   – Ön pedig a kommunista párt tagja már jó pár éve, Burke elvtárs, igaz? – kérdezett újfent a politikai tiszt.

   – Így van, őrnagy elvtárs.  Emiatt voltak kellemetlenségeim odahaza, de a problémám most az Önök segítségének köszönhetően megoldódik.

   – Hát érezzék jól magukat nálunk. Ha valami gondjuk támad, étkezéseknél mindig elmondhatják. Do szvidanyija, tovarisi.

   – Do szvidanyija – mondta Mihály, kiejtve az orosz szót kissé bizonytalanul.

   A következő két nap viszonylag eseménytelenül telt. Másnap ebédnél Mihály odament az első tiszthez és megkérdezte, hogy le tudná-e neki írni a cirill ábécét oly módon, hogy mellé írná a latin betűs megfelelőket. A tiszt egy óra múlva megjelent a kajütben, kezében egy darab papírral. Átnyújtotta és néhány olyan betűvel kapcsolatban magyarázatba bocsátkozott, amelyeknek nem volt egyértelmű megfelelőjük az angolban. Hozott még egy oldalt egy újságból is, amelynek jobb felső sarkában Lenin portréja volt látható, azért, hogy gyakorolhassák a betűk összeolvasását.

   Mihály már aznap, Tom és Katalin csak másnap sajátította el az írásmódot, igaz, az összeolvasás csak kínlódva ment. A bajt a nyelvtanulás szempontjából az jelentette, hogy a hajó személyzete egyáltalán nem, a tisztek pedig jóformán csak az üdvözlés erejéig álltak szóba velük. Kaptak viszont angol-orosz szótárt. Az időt azzal ütötték főleg agyon, hogy fontosnak vélt szavakat kikerestek a szótárból, kiírták a noteszeikbe, ezeket rendre elővették, és egymást kérdezgetve merültek el az orosz nyelv rejtelmeiben.

   A harmadik napon ebédről visszafelé tartva a fedélzeten hatalmas kiabálásnak lettek fül- és szemtanúi.  Az egyik tiszt egy matrózzal kiabált, majd látták, hogy hirtelen teljes erővel arcon üti. A tengerész elesett és vérző szájjal tápászkodott fel a földről. Vigyázzállásba merevedett, tisztelgett, mondott valamit, amire a tiszt kezével dühösen legyintett egyet, hátraarc következett, és a matróz mehetett dolgára. Katalinon nagyon rossz érzés uralkodott el, de a férfiak sem érezték jól magukat. Az okát az eseménynek persze soha nem tudták meg.

   Az ötödik nap estefelé hatalmas vihar támadt. A hajót ide-oda dobálta a szél, kisebb szélviharok már eddig is voltak, de ez a mostani túltett minden eddigi ítéletidőn.  Katalin az ölében tartott egy vödröt, minden kijött belőle. Egy idő után már nem volt semmi a gyomrában, de az öklendezés nem akart alábbhagyni.  Rettenetesen félt, halálfélelem vett rajta erőt. A két férfi is nehezen viselte, de Mihály egyáltalán nem, és Tom is csak egyszer hányt. Aznap nem mentek vacsorázni. Aztán néhány óra múlva a vihar megcsendesedett. De Katalin még másnap is szörnyen érezte magát.

   Másnapra az idő kitisztult, még a nap is előbújt sok nap után a felhők mögötti rejtekhelyéről. Jól felöltözve fel lehetett menni egy rövid időre a fedélzetre is. Az első tiszt meglátogatta őket és elmondta, hogy rövid idő múlva szárazföldet fognak látni, ha feljönnek kicsit szétnézni. A hajó Izland déli partjai közelében haladt ugyanis. A kajüt ablaka is pont arra nézett, így úgy döntöttek, hogy először onnan próbálják megpillantani a szárazföldet, mivel nem lehetett túl sokáig a nyitott fedélzeten lenni a hideg miatt. Tom volt az, aki először látni vélt valamit. A hajó himbálózása miatt ugyanis a látható horizont mindig máshová esett. Végül felmentek a fedélzetre és a távolban hófedte dombokat fedeztek fel. Hosszasan nézték, de egy idő után a látvány egyhangúnak bizonyult, jól át is fagytak, így visszamentek kajütjük melegébe. Izland hozzávetőlegesen az út megtételének a felét jelentette.   

   Két nap múlva a vacsora sokkal bőségesebb és jobb volt az eddig megszokott ételeknél. Eddig jóformán híg levesek, hal, krumpli, káposzta, fasírt, hajdinakása képezte az étkezést.

   Ezen az estén húsban nem szerénykedő káposztás céklaleves, amit az oroszok borscsnak hívtak volt az első fogás, ezt pedig sertéshússzeletek követték krumplipürével. Még kompót is került az asztalra, néhány szem cseresznye úszkált szirupos lében, a pohárban.  Vacsora után az első tiszt odaszólt, hogy ne menjenek sehová. Kiderült, a kapitány ünnepli születésnapját. Előkerült több üveg pezsgő és vodka. Nagy dáridózás vette kezdetét. Sűrű pohárköszöntők követték egymást fergeteges gyorsasággal, szerencsére a házigazdák a nagy kavalkádban nem vették észre, hogy a vendégek nem mindig isszák fenékig poharaikat. Egy idő után a többség annyira lerészegedett, hogy nem törődtek már egymással, így sikerült egy óvatlan pillanatban kislisszolniuk és visszatérni nyughelyükre.

   Másnap reggelinél a tiszteknek töltöttek egy fél pohár vodkát, ez a kutyaharapást szőrével elv alapján történt, erre a gyógymódra az orosz nyelvben külön ige létezik.

 

A kilencedik napon áthaladtak az Északi sarkkörön, a tizedik napon pedig már Norvégiát kerülték észak felől. A tizenegyedik napon már a szovjet partok mellett hajóztak, a távolban Murmanszk kikötője volt, amit nem láthattak a távolság és az időjárás miatt. Innen a hajó délnek vette az irányt, hogy a következő napon befusson Arhangelszkbe.

 

 

                                    

 

Moszkva 1933 – 1941

 

 

   Arhangelszk nem közvetlenül a tengerparton van, a Dvina folyó két partjára épült, a várostól kicsit északabbra folyik bele a folyó a Fehér-tengerbe. A Dvina fontos vízi út szerepét töltötte be már a korábbi évszázadok során is. Két folyó, a Szuhona és a Jug összefolyásából eredően tart észak felé. Tulajdonképpen Északi Dvinának hívják, mert van egy Nyugati Dvina is, ami szintén Oroszországban ered, de Rigánál ömlik a Balti-tengerbe, és Európában inkább Daugava néven vált ismertté.

   A hajó, amely a Szovjetszkaja Rosszija nevet viselte, a koradélutáni órákban futott be a kikötőbe, 1933. április 5-én. A fedélzetről a folyó két partját pásztázta a jövevények tekintete, ez volt első benyomásuk leendő új hazájukról. Kikötés után a három idegen holmija került először partra. A három tiszt még a fedélzeten búcsúzott el a hajó utasaitól.

   – Sok sikert és boldog életet kívánunk Önöknek szovjet földön.

   Mindhárman kezet ráztak sorban a három utassal, röviden elköszöntek és visszafordultak a hajó belseje felé.

   A parton egy egyenruhás férfi várta őket. Mihály szíve nagyot dobbant, amikor a pallóról a Szovjetunió földjére lépett.

   – Jó napot – köszönt az egyenruhás igen gyenge angolsággal. Jurij Belouszov vagyok, én fogom Önökkel elrendezni a formaságokat, és útba indítani Önöket holnap Moszkvába. Üdvözlöm Önöket a népi demokrácia országában. Jöjjenek, kérem!

   Megfogta Katalin bőröndjét, és megindultak az épületek felé. Úgy száz méter után beléptek egy folyosóra, majd onnan egy irodaszerű helyiségbe, ahol két egyenruhás ült kabátban egy asztalnál. Látszott ugyan, hogy egy vaskályhában pislákol a tűz, de nem volt valami meleg a helyiség. Köszöntek és utána az egyikük rögtön a tárgyra tért.

   –Önök most ideiglenes papírokat kapnak, végleges igazolványaikat Moszkvában fogják kézhez venni.  

   Az egyik, az asztalnál ülő férfi felemelt egy A4-es méretű papírdarabot.

   – Thomas Burke – szólalt meg az érkezők felé pillantva.

   Tom előre lépett és elvette papírját.

   – Mihály Kocsenás és Katalin Kocsenás.

   Viszonylag érthetően ejtette ki a neveket, ugyanis azok cirill betűs átírásban, gyakorlatilag fonetikusan szerepeltek a papírokon.

   – Itt írják alá, hogy átvették – hangzott el Belouszov szájából, azzal egy további papírt vett el az asztalról, és tette elébük oly módon, hogy alá tudják az asztal fölé hajolva írni. A kajütben folytatott gyakorlást leszámítva, életükben először cirill betűkkel írták le neveiket.

   – Maguk tudnak oroszul? – kérdezte.

   – Nyet – felelte Mihály, majd angolul folytatta, hogy reméli, hogy hamar sikerül majd elsajátítani a nyelvet, a hajón már belekezdtek a tanulásba.

   – A vonatuk holnap délben indul Moszkvába. Ma éjszakára a kikötői parancsnokság biztosít Önöknek szállást. Jöjjenek, elkísérem magukat.

   Egy barakkszerű épület előtt álltak meg néhány perc múlva, az ajtóban fegyveres őr állt. A tiszt most a saját zsebéből halászott elő egy papírdarabot és az őr kezébe nyomta, aki vetett rá egy pillantást. Összecsapva bokáit, vigyázzállás pózt vett fel, majd félrelépett az ajtótól. Bementek az épületbe, egy hosszú folyosón találták magukat, két oldalról ajtók nyíltak, meg voltak számozva. Valószínűleg a kikötő szolgálati szálláshelyéül szolgált ez az épület.  Minden szürkére volt mázolva, legalábbis ott, ahol nem pergett a vakolat. A folyosó közepe táján a tiszt megállt, zsebéből két egyes kulcsot halászott ki.

   – A 14-es a maguké, a 15-ösben pedig maga alszik - bökött ujjával Thomas felé. - Kérem Önöket, hogy az épületet ne hagyják el, WC-t és mosdót a folyosó végén találnak. Úgy egy óra múlva hozok maguknak vacsorát, reggel az indulás előtt hozok majd szintén ennivalót. Most mennem kell… do szvidányija.

   Belépett mindenki a részére kijelölt szobába. Mindegyikben két-két, emeletes ágy volt, közöttük az ablaknál kis kopott asztal egy székkel. Az asztalon papírszalvéták voltak, később megértették, hogy a WC-használat miatt készítették oda. Volt még két polc a falon, mellette szögek voltak beverve, ahová a kabátokat lehetett akasztani. A sarokban égő vaskályha, mellette egy vödör szén állt, benne lapát. A plafonról egy szál dróton egy izzó árválkodott. Miután Tom az aznapra szükséges dolgokat kipakolta bőröndjéből, átkopogott. Látszott rajtuk, hogy nincsenek túlságosan megelégedve a körülményekkel, de erre vonatkozóan egyetlen szó sem hagyta el ajkukat. Mihály ment ki először a mosdóba. Az első felfedezés az volt, hogy nincs külön női és férfimosdó. A WC guggolós, egy téglasor három oldalról, középen egy negyven centiméter átmérőjű lyukkal. A sarokban volt egy vödör, a WC előtt csap, ahol a vödröt meg lehetett tölteni, és használat után az illemhelyet leönteni. Persze ez sohasem sikerült tökéletesen. Mihály előtt nem volt ismeretlen a pottyantós árnyékszék, Marseille-ben is ilyen volt, persze a tisztaság mértéke ennél magasabb színvonalat képviselt. Mihály azonnal Katalinra gondolt, tudta, hogy neki ilyen élményben még nem volt része. A zuhanyozót egy két méter magasan lévő vascső képviselte, alatta két csap, a meleg víz éppen hogy csak langyosnak volt mondható. Volt még egy több mint kétes tisztaságú mosdó is a helyiségben. Mihály úgy döntött, hogy jobb, ha előre felkészíti feleségét az élményre.

   – Tudod, kedvesem, az ilyen távoli vidékeken a szovjet kormány még nem tudta felszámolni a cári időkből visszamaradt nyomort – mondta, amikor visszaért a szobába. A WC-re rá kell guggolni, de hát egy éjszakát kibírunk. Katalin elhúzta a száját, de nem szólt egy szót sem.

   Belouszov úgy másfél – két órával később visszajött. Meleg levest, kenyeret és pelmenyit hozott. A pelmenyi olyan, mint a ravioli, csak nagyobb tésztagombócokat jelent hússal megtöltve. Letette az asztalra a két egymásba csúsztatott lábast, majd kilépett a szobából. Egy perc múlva visszajött, három tányér, kanál és négy pohár volt a kezében. Köpenye zsebéből előkerült egy üveg vodka.

   – Hadd üdvözöljem Önöket még egyszer hazánkban.

   Négyfelé öntötte a fél liter vodkát, megvárta, amíg mindenki kézbe veszi a poharát, majd a sajátját az ég felé emelte.

   – Igyunk az Önök megérkezésén kívül szeretett Sztálin elvtársunk egészségére is.

   A pohár egy hajtásra kiürült, s amikor látta, hogy a vendégek csak éppen hogy belekóstoltak az italba, furcsán nézett, de nem szólt egy szót sem.

   – Elvtársak, nekem sajnos mennem kell, reggel kilenc óra felé hozok maguknak enni. Jó éjszakát mindnyájuknak.

   Azzal felkapta saját, üres poharát és távozott.

   Katalin az asztalnál evett, a két férfi pedig az ágy szélén vigyázva kanalazta a levest, hogy nehogy kilögyböljék. A második fogás elfogyasztása már könnyebben ment. Korán volt még lefeküdni, a két férfi szép lassan azért megitta a vodkaadagját, széttöltve poharaikba Katalinét is. Tom végül visszatért szobájába, a két férfi a vodka hatására könnyebben aludt el, mint Katalin.

   Reggel meleg teát, fehér és fekete kenyeret, fejenként két kemény tojást, tejfölt és valami felvágottfélét kaptak.

   – Fél tizenegykor indulunk a pályaudvarra, addigra készüljenek el – mondta röviden Belouszov, és ismét magukra hagyta őket.

   A megjelölt időpontban ismét megjelent a tiszt, a bőröndökkel együtt kiléptek az épületből, ahol egy dzsip várta őket járó motorral. Belouszov maga vezette a járművet. A forgalom nélküli utcákon hamar elérték a pályaudvar épületét, bár száguldozni nem nagyon lehetett a kátyús utak miatt. A legtöbb helyen aszfalt sem volt. Kiszálláskor a tiszt egy hátizsákot vett magára.

   A vonat innen, Arhangelszkből indult a több, mint ezer kilométerre délre fekvő Moszkva felé. Az út huszonegy óráig tartott a menetrend szerint. A vonat még nem állt bent, amikor megérkeztek. Az állomás előtt, kint a peronon sokan várakoztak, valószínűleg erre a vonatra, mivel a legtöbb ember nagy bőröndök társaságában álldogált, így logikus volt a következtetés, hogy messzire utaznak. Tizenegykor egy mellékvágányról betolták a szerelvényt, és hamarosan fel lehetett szállni. Belouszov ellenőrizte a jegyeken a vagonszámot, majd intett kezével, hogy kövessék. Felkapaszkodtak a lépcsőkön és beléptek az óbsij vagonba. Az óbsíj vagon azt jelenti, hogy az egész kocsi egy légtérben van, hosszában az ablakok mellett van az eljáró folyosó az egyik oldalon, a másikon pedig a fekvőhelyekhez lehet belépni. Egymással szemben és egymás fölött két-két heverőhely van, a csomagok az alsó ágyak alá, illetve a felső ágyak fölötti polcokra kerülnek. Fekvőhelyzetből jobbra és balra is végig lehet látni faltól falig. Mihály és felesége megint az alsó fekhelyeket kapták, de Tom ágya ezúttal Katalin fölött volt. Mellettük, a szomszédos bejárókon keresztül, idegenek foglalták el a helyeket. Elhelyezték csomagjaikat. Belouszov levette hátizsákját, és Mihály fekvőhelyére kezdett kipakolni belőle. Élelemmel látta el őket az egynapos útra.

   – Meleg teát az út során többször fog felszolgálni a kocsikísérő. Az ő feladata a jegyek ellenőrzése felszálláskor, két darab lepedő, párnahuzat és egy takaró kiosztása utasonként, valamint tea többszöri felszolgálása az utazás során. Szerencsés utat kívánok Moszkvába, viszontlátásra.

   – Do szvidanyija, tovaris Belouszov – mondta először Mihály, majd Tom és Katalin is hasonló módon köszöntek el.

   A vonat egyszer csak megindult, hogy megkezdje hosszú útját a hatalmas ország szíve felé.

   Kietlen, lakatlan vidékeken haladtak át, sötétedés előtt egy helyen álltak meg, itt volt egy kis állomás, a távolban pedig lakott terület helyezkedett el, látszott néhány épület.

   Este a kocsikísérő már másodszor hozott teát. Füles, fémkeretben lévő üvegpoharakba töltötte a meleg italt. Ugyanabba, amibe először, az utazás végéig mindenki megtarthatta az ivóalkalmatosságát.

   Hajnalban értek Vologdába, éppen világosodott. Kiderült, hogy a vonat itt jó ötven percet fog rostokolni. Többen leszálltak egy kis friss levegőt szívni. Volt, aki bement az állomás épületébe is. A három idegen úgy döntött, hogy ők is leszállnak egy kicsit megmozgatni izmaikat és szívni egy kis friss levegőt.

   A kocsikísérő fülkéjének ajtaja nyitva volt, bentről pont a vonat lépcsőjére látott rá.

-          Vi kuda?

   Mihály megértette, hogy azt kérdezik tőlük, hogy hová akarnak menni, de válaszolni nem tudott. Mélyeket lélegzett, mindkét tenyerét mellkasára téve próbálta magyarázni, hogy friss levegőt szeretnének. A nő leszállt a vonatról, intett, hogy menjenek utána, majd körbejárt egy háromszor háromméternyi területet a lépcső előtt.

   – Zgyesz – mondta, majd kezével körbemutatott - tam, nyet.

   Megértették, itt a vonat mellett elácsoroghatnak, de a kocsikísérő szeme elől nem tűnhetnek el egy percre sem. Nem kommentálták az eseményt egymásnak sem, érthető, a szovjetek félnek a kémektől, és erre szerintük meg is volt minden okuk. Nem használták azonban ki a teljes időt, nagyon hideg volt még ilyenkor hajnalban, bár már április 7-ét mutatott a naptár.

   A vonat végül is egy órányi késéssel futott be a Jaroszlavszkij pályaudvarra, Moszkvában voltak.

 

   Ezúttal két civil ruhás várta őket.

   – Tom Burke? – kérdezte az egyik.

   Tom bemutatkozott, a másik férfi a házaspárhoz lépett.

   – Üdvözlöm Önöket Moszkvában. Most elviszem magukat a lakhelyükre, a formaságokat holnap reggel intézzük. A nevem Ozerov, de szólítsanak csak nyugodtan Andrejnek. Amerikai társukat kollegám kíséri el.

   Tom és a Kocsenás házaspár nem búcsúztak hosszasan el egymástól, hiszen rengeteg alkalom lesz még találkozni, legalábbis ekkor még így gondolták. Egyikük sem tudta, hogy most látták egymást utoljára az életben.

   Taxi vitte őket leendő otthonukba, útközben egy pillanatra feltűnt a Kreml épületegyüttese a híres toronyórával, sarló-kalapáccsal ékesített vörös zászlóval. Mihálynak nagyot dobbant a szíve.

   Behajtottak egy árkádon keresztül egy ház udvarára. A bőröndöket megragadva felmentek egy lépcsőn. Soklakásos, régi építésű, négyemeletes házban jártak, de ők csak az első emeletig mentek, ami orosz fogalmak szerint már a második, mivel a földszint is emeletnek számít.

   Andrej elővett egy kulcsot és egy ajtóhoz érve a zárba helyezte. Elbabrált vele egy darabig, mire kinyílt az ajtó. Kis előszobán keresztül egy nagyobb szobába léptek, ebből nyílt még egy kisebb szoba, ezen kívül konyha, fürdőszoba volt a lakásban. Az illemhelyen volt rendes csésze, de ülőke nem volt rajta. A fürdőkád meglehetősen kopott volt, mellette fűtőhenger, amibe meleg víz igénylése esetén be lehetett fűteni. A nagyszobában cserépkályha volt, a kicsiben csak vaskályha, bár az elhelyezkedéséből látszott, hogy valaha itt is cserépkályha lehetett. Mindegyik szobában volt két-két ágy, egy-egy szekrény, a nagyszobában volt egy asztal, körülötte négy fotel, a kicsiben egy íróasztal székkel és egy további szék a sarokban.

   – Érezzék magukat otthon – szólalt meg Andrej, miután kicsit körbejárták a lakást. Átadom a pincekulcsokat is, ez itt magát a pincét nyitja, a másik pedig a lakáshoz tartozó tárolót. Balról a harmadik az Önök tárolója. Fát, szenet a pincében találnak, a vödrök meg ott vannak a kályhák mellett. Mihail, ugye szólíthatom így, a maga neve szinte teljesen így hangzik a mi nyelvünkben is.

   – Persze, Mihály az Mihail, Önök Misának becézik.

   – Nos, Mihail, a biztonság kedvéért én magammal vinném azokat a dolgokat, amiket nekünk hozott az autógyárból. Tudja, a fényképnegatívokra, meg azokra a kisebb alkatrészekre gondolok. Nálunk nagyobb biztonságban lesznek.

   Mihály kinyitotta azt a bőröndöt, ami a kért dolgokat tartalmazta. Katalin szeme tágra nyílt, erről ő eddig nem tudott, de nem szólt egy szót sem, elfordult, nehogy zavarát az orosz észrevegye. Andrej a gyors szemrevételezés után visszacsukta a bőröndöt.

   – Majd visszahozom a koffert valamelyik nap… ja, még annyit, a sarkon találnak egy boltot, ha sietnek, még éppen elérik, fél hétig nyitva van. Ott vehetnek élelmet meg ilyesmit.

   A belső zsebébe nyúlva egy rubelköteget húzott elő és átadta Mihálynak.

   – Ezzel meglesznek pár napig, aztán majd intézkedünk mindaddig, amíg a rendes fizetésüket nem folyósítják. Van valami kérdésük?

   – Köszönünk mindent, szerintem minden rendben lesz.

   – Hát akkor töltsék a ma estét pihenéssel, reggel fél kilencre magukért jövök.

   – Várjuk, Andrej. Do szvidanyija.

   Andrej távozása után Mihály és felesége rögtön kimentek az utcára megkeresni a boltot. A boltban egy fiatalabb és egy idősebb nő szolgált ki a pultnál. Mindketten rövid, derékig érő kabátban voltak, nem volt túl meleg a helyiségben. Nagy választék nem volt, kétféle kenyér, fehér és fekete, főleg halkonzervek, egy féle kolbászszerű húskészítmény, krumpli, rizs, ez volt nagyjából a választék.

   Hazatérésük előtt, tettek egy sétát a környéken. Estére krumplit sütöttek, halat ettek vajas kenyérrel és főztek egy jó erős teát. Hamar nyugovóra tértek, és első moszkvai éjszakájukat sikerült végigaludniuk, több mint nyolc órát aludtak, hiszen egy nap híján három hete úton voltak, jólesett már végre megérkezni.

   Andrej reggel időben érkezett. Némi gyaloglás után villamosra szálltak, majd átszálltak egy másikra, onnan pár perc után egy négyemeletes, hatalmas épület elé értek.

   – Kun elvtárs már várja Önöket. Mihály nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e.

   – Kun Bélára gondol?

   – Igen. Ő most a Komintern Agitációs és Propaganda Bizottsága Kelet-európai Titkárságának a vezetője. Önök, mint magyarok, az ő hatáskörébe tartoznak.

   Kun Bélával a találkozó rövidre sikerült. Üdvözölte őket a Szovjetunióba történt emigrálásuk alkalmából, jó egészséget kívánt a szocialista társadalom építésében való munkához, majd innen átvezették őket egy másik irodába. Itt kitöltötték végleges dokumentumaikat, amelyeket azonban csak két nap múlva küldtek meg nekik, ugyanis a fényképeket is itt készítették róluk, de azokat még elő kellett hívni és beragasztani az igazolványokba.

   Kun Bélával Mihály egyébként soha többé nem találkoztak személyesen. Néhány alkalommal ugyan látták még a május elsejei és a november hetedikei ünnepségeken, a Vörös Téren, a díszemelvény második-harmadik sorában, egészen addig, amíg végleg el nem tűnt a hatalmas gépezetben. 1937-ben letartóztatták és a mai napig tisztázatlan, hogy a két verzió közül melyik a valóság, a következő évben kivégezték-e, vagy még egy évvel később börtönben halt-e meg. 

   Az út innen Mihály leendő munkahelyére vezetett. Andrej is velük ment, hiszen szükség volt tolmácsra. Sok minden nem történt, kiderült, hogy Mihály csak június 1-től fog bejárni a munkahelyre, és addigra valamilyen munkát találnak Katalinnak is.

   – Kocsenás elvtárs, a legfontosabb feladat most az orosz nyelv valamilyen szintű elsajátítása. A feladatot a pártvezetés megkönnyítette az Önök számára. Találtunk maguknak egy tanárnőt, aki minden nap, most júniusig foglalkozik majd Önökkel. Ma délután négy órakor a tanárnő felkeresi Önöket otthonukban, hogy megbeszéljék a részleteket, és a tanulás már akár holnaptól elkezdődhet. A tanárnő beszél angolul.

   Mindezt Andrej tolmácsolta számukra.

 

   Négy óra előtt két perccel kopogtak lakásuk ajtaján. Katalin ment ajtót nyitni, férje éppen kezet mosott.

   – Jó napot, Nagyezsda Ivanovna Zsukovának hívnak. Szólítsanak Nagyezsda Ivanovnának, kérem.

   Ekkor már Mihály is ott állt az ajtóban. Betessékelték a vendéget és megegyeztek, hogy Nagyezsda minden nap délután háromra jön órát tartani, és fél ötig fogják tartani a foglalkozásokat.

   Nagyezsda Ivanovna jó tanárnak bizonyult, délelőtt egy iskolában tanított orosz irodalmat. Valamikor franciát és angolt is tanított, de ezeknek a nyelveknek az oktatása már nem képezte az iskolai oktatás részét. Művelt asszony volt, férje könyvtárosként dolgozott a Lenin nevét viselő hatalmas moszkvai könyvtárban. A házaspárnak nem született gyermeke, ami fiatal korukban nagy szomorúságot okozott, mostanra azonban megbékéltek, belenyugodva a sors akaratába.

 

   Másnap Andrej újra látogatást tett Mihályék otthonában.

   – Meg kell, hogy még beszéljünk néhány dolgot –kezdte, miután üdvözölte őket. – Ne vegyék rossz néven, de tudják, hogy milyen ellenséges a hozzáállás hazánkhoz az idegen hatalmak részéről. Nem az egyszerű munkásemberekre gondolok, ők nyilván pozitívan ítélik meg politikánkat, hanem a kapitalista világ kormányaira. Minden eszközt felhasználnak, hogy bennünket megpróbáljanak ellehetetleníteni. Ezért résen kell lennünk. Vigyáznunk kell, hogy országunkból ne kerüljön ki olyan információ, amely árthatna a fiatal proletárállamnak. Ezért bizonyos mértékig kontrolláljuk állampolgáraink külföldi kapcsolatait. Önök idegen országból érkeztek hozzánk. Nem akarjuk Önöket véglegesen elszakítani rokonaiktól, ismerőseiktől. A szocializmus építése emberarcú. De ne vegyék rossz néven, tudni akarjuk, hogy kikkel akarnak kapcsolatban maradni, levelezést folytatni. Nem titkolom el azt sem, úgyis rájönnének, hogy a levelek tartalmát szúrópróbaszerűen ellenőrizni fogják. Beszéljük ezt most meg, remélem, hogy egyet tudnak érteni velem.

   Mihály és felesége számított ilyesmire.

   – Nézze, a szüleim meghaltak, van három testvérem Magyarországon, az egyikük révén tartom a kapcsolatot a másik kettővel is. A kapcsolat nem szoros, évente egyszer, maximum kétszer váltottunk levelet szüleim halála óta. Nem hinném, hogy a levelezésünk a jövőben intenzívebbé válna. Van néhány barátom Amerikában, ezek nagyrészt osztották nézeteimet, hisznek a szocializmus világméretű jövőjében, de szoros barátság velük nem alakult ki. Nem kívánok velük levelezést folytatni. Brazíliából semmilyen kapcsolatom nem maradt fenn. Úgyhogy marad egy-egy ritka levél a testvéremnek.

   – És Ön Katalin?

   – Édesapám, mint azt tudják, az Egyesült Államokban él, a félfeudális Magyarországról menekült el egy jobb élet reményében családjával. Becsületes, dolgos ember, még néhány évet munkában fog tölteni. Én vagyok az egyetlen gyermeke. Édesanyám nemrégen halt meg. Apám újra nősült, hogy ne legyen egyedül öregkorára, felesége szintén amerikás magyar. Ennyi, ezzel a két rokonnal szeretnénk fenntartani kapcsolatot az Egyesült Államokban.

   – Értem, és rendben van minden, remélem, megértenek minket.

   Többet erről nem esett szó, Mihály és felesége megértette, hogy mit várnak el tőlük.

   Az elkövetkezendő majdnem két hónap intenzív nyelvtanulással telt. Nem csak a tanárnővel folytatott órák keretében, hanem Mihály szorgalmasan jegyzetelt is, sétái során felírta a boltok és egyéb intézmények feliratait, és otthon szorgalmasan kiszótározott mindent. Andrej ugyanis szerzett egy orosz-magyar és magyar-orosz szótárat is valahonnan. Egy idő után sétáik során megpróbáltak szóba elegyedni egyszerű orosz emberekkel, főleg ráérő öregekkel, nyelvgyakorlás és az orosz valóság mélyebb megismerése céljából. Kedvelt sétálóhelyük a Szokolnyiki-park volt. Az emberek reakciója az ő közeledésükre két végletet képviselt. Voltak nagyon beszédes emberek, akikből áradt a szó, különösen akkor, amikor megtudták, hogy külföldiek, és voltak, akik mereven elzárkóztak a beszélgetésektől. Ennek okát csak jóval később értették meg. Az első csoporthoz tartozók még soha nem kerültek szembe a hatóságokkal, így nem is tartottak tőlük, különben is ártatlan, közömbös témákról folyt a szó. A másik csoport már közvetlenül vagy közvetve érzékelte, hogy jobb idegenekkel nem szóba állni, abból még baj is lehet.

   A Komintern szekciói megalakulásuk óta rendszeresen szerveztek összejöveteleket a Moszkvában élő külföldi emigránsok számára. Mihályt és feleségét is meghívták ezekre a rendezvényekre, jó pár magyar is jelen volt ilyenkor. A találkozók hivatalos keretek között lezajlott szónoklatokkal indultak, amelyek a nemzetközi osztályharc, a proletárdiktatúra és ezekkel kapcsolatban a Szovjetunió vezető szerepének kérdésköreivel foglalkoztak. Az előadás után hozzászólások következtek. Különösebb baráti kapcsolatok, legalábbis Mihály így érzékelte, itt nem alakultak ki. Ennek ellenére a második ilyen alkalommal megismerkedett egy férfival, Matolcsai Károlynak hívták. Ő 1920 óta élt Moszkvában, Budapesten született, huszonkét éves volt, amikor ide került. Orosz nőt vett el feleségül, volt két gyermekük. Mihály úgy intézte, hogy a hivatalos tájékoztatók végeztével mindig odacsapódjon Károlyhoz, akinek ez szintén nem volt ellenére, és jókat beszélgettek. Ha az idő engedte, a rendezvény végeztével leültek egy padra egy parkban. Mindkettőjüknek jólesett, hogy magyarul beszélhetnek, felidézhetik az otthoni dolgokat, politikáról nem nagyon esett szó.

   – Tudod, egy jó paprikás csirkét ennék egyszer szívesen – mondta egyik alkalommal Károly. Az itteni paprikából ezt nem csinálod meg, egész más lesz a színe, no meg az íze is.

   – Jaj, de jó is lenne egyszer, úgy ahogy még anyám csinálta szegény. Vagy egy jó töltött káposzta, mit nem adnék érte.

   Sok mindenről szó esett, főleg olyan dolgokról, amelyek Mihály egyetemi évei alatt Budapesten történtek. Károly a falusi életet nem nagyon ismerte, így a beszélgetés hamar elterelődött, ha Mihály olyan dolgokról kezdett beszélni, amelyek még a családi otthonban történtek.

   Lehet, hogy azért, mert Károly nagyon messze lakott, de tény, hogy soha nem hívta meg Mihályt vendégségbe magához. Mihály kétszer is tett kísérletet arra, hogy meghívja Károlyt és feleségét otthonukba. Károly megköszönte a meghívásokat és úgy reagált a dologra, sok elfoglaltságára hivatkozva, hogy a legközelebbi értekezlet után majd konkretizálják az időpontot.

   Aztán az értekezletek ritkulni kezdtek, egy évvel később meg is szűntek teljességgel. 

 

   Április első harmadában Katalinnak nem jött meg az, ami a nőknél havi rendszerességgel bekövetkezik. Kezdetben nem is gondolt rá, az a sok változás, ami az utóbbi hónapban történt, elvonta a figyelmét.  Április 20-án azonban erős émelygés kerítette hatalmába, ilyen tapasztalata már volt korábbról. Várt néhány napot, nem akarta férje kedélyeit esetleg feleslegesen felborzolni. A rosszullétek azonban ismétlődtek, és a hónap vége felé egy este kitálalt Mihálynak. Mihály nagyon megörült a hírnek, igaz, motoszkált benne egy másik érzés is, jobb lett volna, ha mindez kicsivel később történik, akkor, amikor az élet számukra itt már teljesen rendes kerékvágásba kerül. Hiszen három hete érkeztek, még minden új volt, még nem is dolgozott. A gyanút, hogy Katalin valószínűleg állapotos, közölték Andrejjel. Április 29-én, kórházi kivizsgálás után megtudták a bizonyosat, Mihály felesége a második hónap közepén jár. Mindkettőjüknek eszébe jutott az a bizonyos bostoni éjszaka, ami vad szeretkezéssel telt. Leendő gyermekük, aki magyar, az Egyesült Államokban fogant, és a Szovjetunióban fog megszületni.

 

   Másnap Andrej felkereste őket azzal, hogy a május 1-i ünnepségre meghívást kaptak a Vörös térre. Előkelőnek számító helyre kerültek, kicsit balra a vezetők emelvényétől, de közel hozzá, a negyedik sorban. Mihály most látta és hallotta először életében Sztálin elvtársat. Magával ragadta az ünnepség, annak monumentalitása, a lelkes, éljenző tömegek. Boldog embernek érezte magát, hogy itt lehet egyikeként azon maroknyi külföldinek, akinek az élet ezt a nagyszerű élményt megadta. Lelkesedése bizonyos fokig feleségére is átterjedt. Kun Béla is az emelvényen volt, balról a harmadik sorban.

   A május 1-i ünnepség után úgy két héttel Mihály a szekrényéből ki akart venni egy inget, amelyet mindig a legfelső polc tetején tartott, szépen összehajtogatva. Nem találta, amit keresett. Végül egy polccal lejjebb ráakadt. Meg mert volna rá esküdni, hogy az előző nap a szokásos helyén látta. Talán a felesége pakolt, bár nem volt szokása férje ruhái között turkálni. Aztán a dolog ki is ment a fejéből. Másnap reggel Katalin jött be a konyhából kicsit bosszúsan.

   – Képzeld, egy órát kerestem a teás zacskót, végül a tűzhely alatt találtam meg, mintha leesett volna, és valaki alárúgta volna. Nyúltál a teához?

   – Nem, drágám, mindig te főzöl teát. Leesett, aztán véletlenül berúgtad a tűzhely alá.

   – A csészék is megfordítva álltak a helyükön. Furcsa.

   – Ugyan már, ne bosszantsd magad ilyenekkel.

   Mihálynak eszébe jutott az előző napi eset az inggel. Elgondolkozott. Lehet, hogy járt valaki a lakásban? De hát semmi nem tűnt el. Lassan arra a következtetésre jutott, hogy lehet, hogy a lakást átkutatták távollétükben. Az eset több napig nem hagyta nyugodni, de Katalinnak nem szólt egy szót sem. Végül napirendre tért felette azzal, hogy lehet, hogy a lakást tényleg átkutatták, de hát ők mégiscsak külföldiek, a szovjet elvtársak szemszögéből nézve a dolgokat érthető az óvatosság, nincs ebben különösebb kivetnivaló.

 

   Katalin a várandós időszakot tulajdonképpen jól viselte. A néhai émelygéseken kívül más baja nem volt. Az egyik este hirtelen megszólalt.

   – Gondolkoztál már azon, hogy milyen nevet adjunk majd a kicsinek?

   Mihály nem felelt azonnal, bár már magában elhatározásra jutott fiú születése esetén.

   – Te mire gondolsz? – kérdezte feleségét.

   – Tudod, ha lány lenne, én szívesen adnám neki a Katalin nevet, de tetszik a Mária, a Veronika, sőt az Orsolya is.

   – Én meg arra gondoltam, hogy ha fiú, legyen József, apám után egyrészt, az ő emlékére. Másrészt gondolnunk kell arra, hogy legyen a névnek

orosz megfelelője is, hiszen itt élünk, olyan nevet kell választanunk, ami nem okoz majd bonyodalmakat. A véletlen úgy rendelte, igen szerencsésen, hogy a Joszif név, József megfelelője, egyben Sztálin elvtárs keresztneve is. Legyen a neve Joszif, ha fiúnk születik. A te választásaid is tetszenek, talán az Orsolyát nem kéne, hogy adjuk, ennek nincs megfelelője az oroszban.

   Aztán a beszélgetés más irányba terelődött, nem döntöttek egyelőre a leánynév mellett.

    A Joszif név választása egyben hatalmas politikai állásfoglalást is jelentett. Ugyanis ez a név meglehetősen ritka az oroszoknál. Sztálin sem volt orosz, grúz volt, mint tudjuk. Ha valaki a Joszif nevet kapta ebben az időben, akkor szinte egyértelmű volt a névválasztás oka. A Vlagyimir név meglehetősen gyakori volt korábban is, most azonban tömegek nevezték így el újszülött fiúgyermekeiket, tisztelegve a forradalom nagy vezére előtt. Divat volt ebben az időben ily módon tisztelni a nagy vezéreket. Új, úgynevezett forradalmi nevek is születtek. A Vladlena női név például Vlagyimir Lenin nevéből jött létre mozaiknév gyanánt. A Nyinel - Lenin visszafelé olvasva. De voltak olyan férfinevek is, mint a Szovjet és a Traktor.

   Ekkor már Moszkvában is éreztette hatását az 1933-as nagy éhínség. A rosszul szervezett szovjet mezőgazdaság szinte teljesen összeomlott. A boltokban lassan nem lehetett semmit kapni. Fejadagrendszert vezettek be, ami azt jelentette, hogy az emberek általában a munkahelyeken kaptak bizonyos alapvető élelmiszercsomagot meghatározott időben, de a csomagok tartalma a lehetőségektől függött. Fő csemegének a sózott hering számított, ha éppen hozzá lehetett jutni. Moszkvában és Leningrádban azért valamivel jobb volt a helyzet, mint másutt, e két város ellátásáról jobban gondoskodtak, a néhány beutazó külföldi is többnyire csak itt fordulhatott meg.

   Ugyanakkor nagy beruházások folytak az iparban. 1935-ben megnyílt a moszkvai első metróvonal. Nagy ünnepe és büszkesége volt ez a szovjetvezetésnek. A második napon Mihályék is utaztak a vonalon, gyönyörű állomásokon haladt át a szerelvény.  

   A rendszernek sikerült jól lepleznie a nyomort a külföld előtt. Az ide látogató újságíróknak a nagy építkezéseket mutatták meg, voltak kirakatgazdaságok, iskolák, egyéb intézmények. A külföldieknek csak ezeket volt módjukban megszemlélni, a valóság rejtve maradt. Ezért ebben az időben viszonylag sok beszámoló jelent meg nyugaton, magasztalva a szovjetrendszert. Ekkortájt került sor Romain Rolland látogatására Gorkij meghívása alapján. Dicshimnuszokat zengett a Szovjetunióról hazatérése után.

 

   A házaspár jól haladt az orosz nyelvvel is. Esténként gyakran egymást korrepetálták, bár Mihály sokkal gyorsabban szívta magába az új szavakat, kifejezéseket, de Katalin sem maradt el azért nagyon. Két hónap után már kezdetleges módon ugyan, de ki tudták magukat fejezni, egy év múlva pedig folyamatosan beszéltek, igaz, ragozási, nyelvtani hibáktól nem volt mentes tudásuk, de ez a kommunikációt nem zavarta.

   Mihály és felesége jóba lettek a házban lakó egyik családdal, akiknek egy gyermekük volt. Néhány lépcsőházi beszélgetés után egyik este Vagyim és Jelena meghívták a magyar házaspárt vendégségbe. Ekkor találkoztak először az itteni társbérleti rendszerrel, az ilyen lakásokat kommunálkának hívták. A forradalom előtt épült házban ez a lakás háromszobás, elegáns középosztálybeli otthon volt. Most három család lakott benne, mindegyiknek jutott egy szoba, a konyha és a mellékhelyiségek pedig közös használatban voltak. Kiderült, a házban Mihályékon kívül csak egy család lakik önállóan.

   A szoba közepén lévő asztalnál hellyel kínálták a vendégeket. Öt év körüli gyermekük egy fából készült kis vonattal játszadozott a sarokban. Jelena forró teát szolgált fel szamovárból, és sütött valami süteményfélét is lekvárral töltve.

   Vagyimot nagyon érdekelte, hogy miképpen került a magyar család Moszkvába. Mihály elmesélte eddigi életét, kihagyva az olyan momentumokat, hogy például Amerikában volt saját autója, igyekezett sorsukat úgy leírni, hogy az ne kelthessen visszatetszést a vendéglátókban.

   A későbbiekben is sokszor összejöttek, többnyire Mihályéknál, megtanulták a durák nevű kártyajáték egyik bonyolultabb változatát, és az estéket sokszor kártyázással, néha a férfiak sakkozással töltötték. A két férfi és a két nő tegeződött, de Mihály és Jelena, illetve Vagyim és Katalin magázták egymást.

   Eljött a június, és Mihály munkába állt. Katalinnal közölték, hogy legyen türelemmel, neki is fognak találni elfoglaltságot. A gyárban az állami és pártvezetés fogadta. Volt egy külsős elvtárs is, aki a moszkvai központi pártbizottság munkatársa volt az agitációs és propagandaosztályról. A gyár járműalkatrészeket gyártott, harckocsik számára is gyártottak lánctalpakat, ilyen irányban fejlesztések is folytak.

   – Kocsenás elvtárs, hadd mutassam be Cserkaszin elvtársat, ő fogja a maga tevékenységét irányítani, majd később mindent megmutat, részletesen elmagyaráz Önnek – szólalt meg az intézmény igazgatója. Egyelőre nem fog teljes munkaidőben dolgozni, mert Önre más területen is nagy szükség van. Ezért van itt Marinyin elvtárs a központi pártszervezettől, hogy ezt a másik, igen fontos tevékenységet Önnel megbeszélje.

   Mihály kezet rázott először Cserkaszinnal, majd Marinyinnal.

   Cserkaszin azonnal felkínált egy irodai helyiséget, ahol Marinyin nyugodt körülmények között folytathatott megbeszélést Mihállyal.

   – Nos, Kocsenás elvtárs, a következőkről van szó – szólalt meg Marinyin, miután helyet foglaltak. Pártunk nagy erőfeszítéseket tesz a proletárforradalom minél előbbi világméretű győzelme érdekében. Kommunista pártok mindenütt működnek a világban, nagy erőfeszítések árán tartják fent magukat, hiszen a kapitalista kormányok igyekeznek sárba tiporni eszméinket. Ezért nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy megismerjék pártunk tevékenységét, hogy tiszta képet kapjanak a nálunk folyó gigantikus méretű fejlesztésekről, a munkások és parasztok nagy reményekre feljogosító helyzetéről. Az osztályharc az, ami céljaink eléréséhez vezet. Mi ezt a harcot már sikeresen megvívtuk, de a világ nagyobbik felén ez még nem sikerült, a dolgozó tömegek elnyomás alatt élnek. Ezért szükséges, hogy nézeteinket mindenütt megismerjék. Ennek érdekében, propagandatevékenységünk keretében, felvilágosító jellegű irodalmat bocsátunk ki számos idegen nyelven, hogy a kapitalista országok dolgozó tömegei anyanyelvükön kapjanak tájékoztatást. Tud követni, Kocsenás elvtárs?

   – Értek mindent, azt hiszem.

   – Nos, a magyar nyelvű anyagok elkészítésével nincsen gondunk. Sok becsületes magyar menekült ide az Önöknél dühöngő fehérterror elől, a Kárpátokon túli területekről is vannak munkatársaink. De vannak olyan nyelvek, amelyekkel hadilábon állunk, nincs, vagy nincs elegendő munkatársunk a feladatok megoldásához. A portugálra gondolok, ez a nyelv számunkra fontos, hiszen nem csak Portugáliáról és Brazíliáról van szó, bár ez önmagában sem kevés, de ott vannak még a portugál uralom alatt szenvedő gyarmatok is.  Ön hat évet Brazíliában élt, és az életrajzában az áll, hogy jól bírja a nyelvet. A kiadónknál csupán egy munkatárs rendelkezik portugál nyelv tudással. Az ő édesapja még a cári időkben, hosszú éveken keresztül végzett diplomáciai tevékenységet Lisszabonban. Fia portugál iskolákban végezte tanulmányait, ott nőtt fel, a nyelvet anyanyelvi szinten beszéli. De egyedül nem tudja ellátni feladatát. Az Ön feladata az lenne, hogy besegítsen a fordítói munkába, hogy nyers fordításokat készítsen, amiket aztán a kollegánk véglegesítene. Mit gondol minderről, Kocsenás elvtárs?

   Mihály nem felelt azonnal, lázasan gondolkozott. Végül is, az ilyen propaganda, politikai jellegű szöveg megértése nem olyan nagyon nehéz, sokkal könnyebb, mint mondjuk egy műszaki vagy jogi természetű szöveg átültetése.

   – Azt hiszem, mindenbe bele kell rázódni, de úgy gondolom, a feladatot idővel biztosan meg tudom oldani.

   – Köszönöm Kocsenás elvtárs a hozzáállását, nagyon hálás lesz pártunk, ha a feladatot teljesíteni tudja.

   Mihálynak így a gyárban négy órás munkaidőt írtak elő, hogy legyen ideje a másik tevékenységének maradéktalanul eleget tenni. Tulajdonképpen a négy órát sem volt muszáj kitöltenie, akkor jött és akkor ment, amikor kedve tartotta. Mihály azonban nem élt vissza a helyzetével, napi öt-hat órát a gyárban töltött, a fordítási tevékenység meg, amit otthon végzett, sokszor a késő esti órákig elhúzódott.

   Munkájával elégedettek voltak mind a két vonatkozásban, ezért egy idő után Andrej közölte, hogy Katalin most már maradjon otthon a szülésig, meg még utána is egy darabig, egyelőre ne dolgozzon.

   Mihály várta, hogy hamarosan hívatni fogják, hogy megbeszéljék vele az amerikai munkahelyén végzett tevékenységét, amivel kapcsolatban anyagot is szolgáltatott, elsősorban fotónegatívok formájában. Azonban erre nem került sor, vagy váratott magára a dolog.

   Nyár lett, Katalin émelygései megszűntek, jól érezte magát.

   Nagyezsda Ivanovnával igen jó viszony alakult ki. Az orosz foglalkozások befejeztével sokszor hosszasan elbeszélgettek, Katalin főzött teát, és általában készített valami egyszerűbb süteményt is, amihez össze tudta kaparni az alapanyagokat.

   – Igazán eljöhetnének már egyszer hozzánk is. Aljosa már többször nyaggatott, hogy miért nem hívom meg magukat.

   – Köszönjük, élünk a meghívással.

   A következő szombat este Mihály és felesége egy csokor virággal és egy üveg borral a kezében csengetett be Zsukovékhoz. Aljosa nagyon kellemes társalgónak bizonyult. Baráti kapcsolat szövődött a két házaspár között. Most már két moszkvai családdal voltak jó viszonyban. A Zsukov házaspárral gyakran jártak vasárnaponként kirándulni a városon kívülre, napozgattak, a magukkal hozott ennivalót a fűre leterített abroszról fogyasztották el. Ha volt korábban eső, gombásztak, jól érezték magukat. Volt, hogy Vagyim és felesége is csatlakozott.

   A nyár vége felé, augusztus utolsó napjaiban a szakszervezeti bizalmi hívatta Mihályt.

   – Kocsenás elvtárs, hogy érzi magát, nem akarna egy kicsit pihenni?

   – Köszönöm, jól vagyok, vasárnaponként kirándulok a feleségemmel, barátokkal, fáradtnak egyáltalán nem érzem magam.

   – Arra gondoltunk, hogy a hónap végén, 29-étől el tudnánk küldeni magukat két hétre üdülni a Krímbe, Jaltába.

   Mihály hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon.

   – De hiszen…

   – Ne szabadkozzon, Kocsenás elvtárs, ráfér Önökre egy kis kikapcsolódás. A felesége is, hála istennek, jól van, úgy tudom, a babát csak decemberre várják. Gyárunk kapott néhány beutalót, szeretnénk, ha elfogadnák. A vonatköltségen kívül ez nem kerül Önöknek semmibe. Napi háromszori étkezést biztosít az üdülő, a tengerpart csak kétszáz méterre van, lesz egy-két kirándulás is, a Krím a mi büszkeségünk, jómagam is jártam ott három évvel ezelőtt.

   – Mit is mondjak, nagyon hálás vagyok. A feleségemmel azért meg kell beszélni, tudja, az asszonyok, ha gyermeket várnak nehézkessé válnak kissé. A feleségem elvesztette első gyermekünket a terhesség alatt.

   – Rendben van, de azt kérném, hogy döntsék el holnaputánra, mert ha nem tudnak elutazni, a lehetőséget egy arra érdemes másik dolgozónknak ajánljuk fel, de nagyon szeretnénk, ha Önök mennének.

   Katalin némi aggályoskodás után ráállt az utazásra.

   Augusztus 29-én az óbsij vagonban ültek, hogy a másfélezer kilométeres távot egy napi zötykölődés alatt megtegyék. Három család utazott még a gyárból, kettőjük gyermekeikkel. Az egész vasúti kocsi üdülni utazó emberekkel volt tele, különböző munkahelyekről. Az állomáson, Jaltában teherautók várták őket, a nyitott platón utaztak a pár kilométerre lévő üdülőtelepre. Az üdülőtelep földszintes, fából készült épületsorokból állt. A szobák közvetlenül az üdülő belső parkjára nyíltak. A füvet, látszott, hogy régebben kaszálták, és jócskán meg volt sárgulva. Minden házsor két végén volt egy-egy mosdó két zuhannyal és két pottyantós illemhellyel, balra a nők, jobbra a férfiak számára. Katalin számára ez jelentette a legnagyobb gondot, másállapotban nehezen végezte dolgát guggoló állásban.

   A szobák két, illetve négyágyasak voltak, a négyágyasokban emeletes ágyak voltak beállítva. Ezen kívül volt egy kis asztalka két székkel és egy szekrény. A szobában víz nem volt. A terület közepén volt az étterem a konyhával, az irodahelyiség, és volt egy nagyméretű közösségi szoba, ahol a nyaralók este összeülhettek egy kis tereferére, sakkozásra, kártyajátékra. A bejárati ajtó előtt padok voltak, ide is ki lehetett ülni. Volt egy homokos röplabdapálya, kispályás foci és néhány viharvert pingpongasztal.

   Az üdülőben körülbelül ötszázan töltötték szabadságukat, de az étterembe ennek csak a fele fért be egyszerre, így turnusokban oldották meg az étkeztetést.

  A tenger még jó meleg volt, úgy 25-26 fok lehetett a vízhőmérséklet. Mihály nagyokat úszott, Katalin inkább csak úgy derékig ment be időnként, megmártózott, aztán jött is ki a partra árnyékot keresve. Ebéd után sziesztáztak, ha a gyerekek ricsajától el tudtak szunnyadni egy kicsit. Esténként, ha éppen nem fogyott ki, lehetett vodkázni az étteremben vacsora után, ezért külön kellett fizetni. Mihály is megivott néha egy-egy deci vodkát, elsősorban a gyárból itt üdülő kollegákkal. Senki nem vitte túlzásba az italozást, legalábbis nem itt az étteremben, nehogy a munkahelyen később ez visszhangot kapjon. Éjszaka azért volt, hogy nagy dajdajozásra ébredtek, ilyenkor az őrök próbáltak rendet teremteni.

   Egyik nap hajnalban keltek, a hideg ételcsomagokat már előző este kiosztották vacsora után. Egész napos autóbuszos kirándulásra mentek. Gyönyörű hegyvidéki utakon keresztül jutottak el Szevasztopolba, ahol városnézés következett, a tengeri flotta kikötőjét azonban csak a távolból láthatták, ennek komoly hadászati jelentősége volt, így a közelébe jutni nem volt lehetséges. Innen az út Bahcsiszerájba vezetett, ami valamikor a krími tatárok fővárosának számított, rengeteg, ebből az időből származó műemlékkel, rommal, a várostól délre érdekes barlangokkal. Csak éppen a krími tatárok nem voltak sehol. Sztálin elvtárs nem szívlelte őket, kitelepítés, kivégzés, üldöztetés jutott nekik osztályrészül néhány évvel korábban. A tisztogatások oszlopos tagját, Sztálin akaratának megvalósítóját pedig Kun Bélának hívták. De Mihály és felesége ezt még ekkor nem tudták. Az út szimferopoli városnézéssel zárult, majd gyönyörű tájakon, de rossz minőségű kátyús utakon keresztül érkeztek vissza Jaltába a késő esti órákban.

   Pár nappal később elvitték őket Feodoszijába, ezt a várost még a görögök alapították, persze ezt el lehet mondani az egész félsziget legtöbb lakott településéről. A tatárok csak később jöttek, a mongol-tatár birodalom lealkonyulásakor egy részük a félszigeten telepedett le. Feodoszijában még strandolásra is nyílt lehetőség.

   Szeptember 12-én ismét a vonaton ültek, hogy másnap Moszkvába érkezzenek, ahol az időjárás már rosszabbra fordult.

 

   Az elkövetkezendő hónapok alatt nem történt semmi különös, azon kívül, hogy nagyon hideg lett, igaz, ez Detroit és környéke után nem hatott újdonságként. Októberben ők is elvégezték az ablakok téliesítését, ami szinte rituális műveletnek számított minden orosz otthonban. Mivel az ablakok nem zártak jól, a hideget oly módon rekesztették viszonylag hatásosan kívülre, hogy újságpapírt öt-hat centiméteres csíkokra vágtak, egyik oldalát bekenték lisztből és vízből kevert csirizzel és felragasztották a csík egyik felét az ablakkerethez, másik felét pedig magához az ablaktokhoz, az ablak mind a négy élén. Így ablaknyitás tavaszig nem volt. Az ablak mellett viszont volt egy körülbelül húsz centiméter széles, hosszúkás, nyitható, fából készült deszkaablak is, a fortocska, ezen keresztül történt a szellőztetés.

 

   Katalin elkezdett terebélyesedni. A terhességet továbbra is jól viselte. Andrej már elrendezte a rövidesen bekövetkező szülést az egyik kórházban. Tudtak róla, hogy december közepén valamikor a magyar asszonyt ide fogják behozni. December 8-án, pár nappal korábban, mint számítottak rá, megindultak a szülési fájdalmak. Estefelé járt már az idő, Mihály villamossal vitte be feleségét. A kórház nem volt messze, a villamostól talán öt percet kellett gyalogolni. Az orvos azonban kezdetben nem volt sehol, a folyosón, egy padon ülve vártak, egyre idegesebben, mert a fájdalmak intenzívebbé váltak. Távolabb betegek feküdtek ágyakon, a folyosón is. Aztán majdnem egy óra után előkerült az orvos, aki most viszont azonnal intézkedett. Mihály csókot lehelt felesége homlokára, miközben betolták a szülőszobába. Nem kellett sokat várnia, egy félóra múlva kiszólt az ápolónő.

   – Polgártárs, fia született, egészséges, két kiló kilencven deka.

   Mihály boldog volt. Megszületett József, azaz Joszif. Egy jó félóra múlva már személyesen gratulálhatott feleségének, aki magához ölelve tartotta szerelmük gyümölcsét. Néhány perc múlva az orvos figyelmeztette Mihályt, hogy az asszonynak most pihennie kell, és felkérte, hogy távozzon. Másnap reggel újra meglátogathatta tíz óra után.

   Mihály hazament és az otthon lévő két üveg vodkából felnyitotta az egyiket. Leült az asztalhoz, szemben önmagát pillantotta meg a tükörben.

   – A fiamra – és poharát a tükör felé emelte.

   Aznap este még vagy háromszor töltött magának, a félliteres üveg úgy harmadáig volt, amikor nyugovóra tért.

   Másnap tíz órakor pontban a kórházban volt, miután előtte berohant a gyárba, közölni a hírt és azt, hogy most egy-két napig szabadságon lesz. Katalin gyermekükkel a folyosón feküdt egy ágyon.

   – Hogy vagy? - kérdezte Mihály, megragadva felesége kezét.

   – Teljesen jól, az orvos azt mondta, hogy holnap hazamehetek. Elnézést kért tőlem, hogy itt a folyosón tudott csak elhelyezni, de a kórtermekben azokat helyezik el, akikkel komolyabb baj van. Kibírom ezt az egy napot, egészen jó idő van itt is.

   – Jól van, drágám- Mihály leplezni próbálta felesége előtt elégedetlenségét.

   Mihály délután még egyszer visszajött, a portás nem akarta beengedni, de amikor rájött, hogy ő annak a magyar asszonynak a férje, zöld utat adott.

   – Holnap délelőtt tizenegyre gyere értem, hazamehetünk.

   Másnap tizenkettő előtt néhány perccel a kisded József és szülei átlépték lakásuk küszöbét.

   József egészséges kis gyermek volt, nem betegeskedett, nem volt túl sírós sem, egyszóval kevesebb gondot okozott, kisebb törődést igényelt az átlaggyermeknél. Szülei otthon természetesen magyarul beszéltek és ügyeltek arra, hogy fiuk itt, az idegen környezetben is megtanuljon szépen magyarul.

   Közben az élelmiszer-ellátás hiánya egyre erőteljesebben éreztette hatását már Moszkvában is. Máshol hatalmas éhínség pusztított, Ukrajnában elsősorban, de mivel itt volt az európai területek éléskamrája is, az éhínség elérte a távolabbi vidékeket szintén. Az ok a mezőgazdaság kényszerű kollektivizálásában keresendő elsősorban, de része volt benne Sztálin tudatos politikájának is, mivel Ukrajnában bizonyos fokú ellenállás volt tapasztalható a szovjet rezsimmel szemben. Mihályék ezt a korszakot viszonylag könnyen átvészelték. Mindig volt mit enniük, sőt szerény vendégeskedésekre is sor került, hol náluk, hol Zsukovéknál, hol Vagyimék egyszobás kommunálkájában.

   Mihály közben szorgalmasan tevékenykedett a gyárban, de nem vált kulcsfigurává a termelési feladatok meghatározásában, véleményét csak ritkán kérték ki. A portugál nyelvű propagandaanyagok készítésében azonban elismerést váltott ki a pártapparátus részéről, gyorsan és pontosan dolgozott. Egy idő után kollegájának alig jelentett feladatot az anyagok ellenőrzése, Mihály szépen belejött az orosz szövegek újrafogalmazásába portugálul. Igaz, a szövegek természete meglehetősen egysíkú volt, a proletárforradalom elkövetkezendő győzelméről, a Szovjetunióban folyó szocialista társadalmi rend építéséről és a kapitalista világ embertelen kizsákmányolásáról szóltak. Az élet ment előre a maga útján.

   Az 1936-37-es évek a sztálini nagy leszámolások eljövetelét hozták magukkal. Ekkor vált a Szovjetunió igazi totalitáriánus országgá. Intenzívebbé váltak az elhurcolások, melyeknek sok kommunista vezető is áldozatul esett. Néhány évvel később Sztálin keze mindenhová elért, egykori fő riválisát, Lev Trockijt, a Vörös Hadsereg szülőatyját, jégcsákánnyal verette agyon mexikói emigrációjában, mert miután kegyvesztetté vált, kiutasították a Szovjetunióból. Az emberek otthonaikból általában az éjszakai órákban tűntek el. Ekkor alakult ki a gulágok rendszere is, ahonnan csak kevesek tértek vissza. Az emberek nem nagyon beszéltek erről, egyrészt félelemből, másrészt hittek ennek szükségességében, elhitték, hogy a kommunista társadalom felépítéséhez az ellenséggel könyörtelenül le kell számolni. Az a tény, hogy az ellenség igen sok esetben a saját, a kommunista élgárda soraiból került ki, nem szúrt szemet. A tömegek elhitték, hogy ezek a vezető egyéniségek valójában az új társadalmi rend ellen harcoltak a sötétben. A történelem ismét bebizonyította, hogy az embereket könnyű manipulálni, Hitler Németországában is milliók zengtek dicshimnuszokat a nagy vezérről.

   Az 1937. november 7-i ünnepi gálaelőadásra, a forradalom ünnepére Mihályt és feleségét meghívták a Bolsojba, azaz a moszkvai Nagy Színházba. Ide normál hétköznapokra is szinte lehetetlen volt jegyet szerezni, az ország első számú kulturális intézményének számított. Az előadás után az illusztrisabb meghívottaknak a Metropol szállodában rendeztek ünnepi vacsorát és ivászatot. Ez a szálloda még a századfordulón épült, és a legelegánsabb helynek számított a fővárosban. Előételnek, ha nem is belugát, de a szintén nagyszerű, bár nagyságrendekkel olcsóbb nagy szemű vörös kaviárt szolgálták fel. Józsikára az esemény alatt Vagyimék vigyáztak, a kisfiú ott aludt náluk egy matracon, mivel fölösleges ágy a szobában nem volt. Moszkvában nem volt éjszakai élet, a kevés számú étterem éjfélkor bezárt. Itt most azonban kivételt tettek, csak úgy az utcáról nem jöhetett be senki, hajnalig mulatott az arra érdemesnek ítélt nomenklatúra. Mihály és felesége is ott volt hajnalig, a szálloda előtt autók várakoztak az éjszaka folyamán, hogy hazaszállítsák a kifáradt, többnyire ittas vendégsereget.

   Aztán elmúlt a tél, kitavaszodott, elolvadt a hó, rügyezni kezdtek a fák. Ugyanakkor aggasztó hírek lepték el a sajtót a Németországban kialakuló helyzetről.

   Az egyik este vacsoránál ülve Mihály megkérdezte feleségét, hogy mikor látta utoljára Vagyimot vagy Jelenát. Katalin ekkor már nem volt otthon egész nap, korábban munkát kapott abban a szerkesztőségben, ahol a férje által is készített propagandaanyagok készültek. Iktatói, anyagrendezési feladatok végzése volt a feladata. Józsikát pedig bölcsődébe, később óvodába vitték. Az iskola csak hét éves korban kezdődött, de decemberi születése miatt Józsika évvesztes volt, iskolába így csak az 1941-es tanévben íratták be, de erre már nem Moszkvában került sor.

   – Nem tudom, én sem láttam őket legalább három napja.

   Három nap nagy időnek számított, hiszen legalább kétnaponta, ha rövid időre is, de keresték egymást.

   – Csak nem betegek? Most így, hogy a tél elmúlt? Furcsa, hogy nem jelentkeznek, a lépcsőházban se futottam egyikükkel sem össze.

   Elmúlt még két nap, de a barátok még mindig nem adtak életjelt magukról.

   – Átmegyek, megnézem, mi van velük- szólalt meg Mihály.

   – Jól van, hívd át őket egy kicsit, addig én összeütök valami harapnivalót.

   Mihály néhány perc múlva visszajött.

   – A társbérlő nyitott ajtót, Vagyimék szobája zárva van. Nem értem, hol lehetnek, soha nem mennek sehová hétköznap este. A gyerekkel hová is mennének ilyenkor.

   A szobaajtót másnap is, harmadnap is zárva találták. Egy hét múlva vaspánt és lakat került az ajtóra. Mindkét társbérlő azt mondta Mihálynak, hogy fogalmuk sincs, hová tűnhettek bérlőtársaik.

   – Talán hirtelen valami új beosztást kapott Vagyim, és elköltöztek más városba – mondta az egyik társbérlő, de ebben ő maga sem hitt, érződött a hangján, hogy csak úgy beszél a levegőbe.

   Mihályt és feleségét lehangolta az esemény, de hátha tényleg valami olyan dolog történt, amit nem volt idejük Vagyiméknak közölni, vagy esetleg állami érdekek úgy kívánták, hogy az ne legyen publikus. Majd talán később jelentkeznek.

   Elvesztették közeli jó barátaikat, de nem volt mit tenni, az életnek mennie kellett tovább a maga útján. Egy idő után Mihály kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy barátaikat letartóztatták, de biztos volt benne, hogy itt valami félreértés van, és a dolgok tisztázása után a család visszatérhet lakhelyére. Ebben a meggyőződésében tévedett. Soha többé nem látta őket, és semmiféle híradás sem érkezett hogylétükről. Később a gyárból is eltűnt két munkatárs nyomtalanul.

   – Mi folyik itt? – kérdezte egy este Katalin a titokzatos eltűnésekre utalva. Mása, az egyik szerkesztő sem látható már két hete.

   – Nem tudom, de a párt biztosan nem tévedhet, egyszer majd minden kiderül, és meglátod majd, hogy nem történt semmilyen törvénysértés.

   A sajtóból, a rádióból pedig ömlött a szovjet gazdaság és politikai rend sikereinek a dicsőítése. Mihályt és feleségét továbbra is gyakran hívták meg különböző ünnepségekre, eszem-iszom mulatozásokra. Természetesen már régóta mindketten párttagok voltak, a párt még a Szovjetunió Kommunista Bolsevik Pártja nevet viselte, később a bolsevik szó kimaradt az elnevezésből.

   A Zsukov házaspárral továbbra is összejártak, de kerülték a témát Vagyimékkal kapcsolatban. Hitler hatalomra jutása elterelte a figyelmet a belső bajokról, amelyek meglétéről tulajdonképpen nem is tudtak az emberek, hiszen minden rózsaszínben volt feltüntetve a hatalom részéről, a nyomort, a nélkülözéseket pedig a kommunizmusba való átmenet szükségszerű velejárójának tartották, mert így hitették el velük.

 

   Józsika hamar elsajátította az orosz nyelvet, öt éves korára mindkét nyelven tökéletesen kommunikált. Nem volt az óvodában szóbeszéd tárgya, hogy ő tulajdonképpen nem közülük való. Barátai is akadtak, közelben lakó két társa kezdett átjárni hozzájuk egy kis játszadozásra, és Józsikát is elengedték hozzájuk időnként.

   Közben számos per lefolytatására is sor került. A magasabb beosztású, érdemeiket vesztett nomenklatúra tagjait általában nem vitték el csak úgy egyszerűen, eltűnésüket valahogy igazolni kellett a nép előtt, számukra törvényes keretek között megrendezett pereket folytattak le, ahol bebizonyosodott róluk, hogy ők a szovjetrendszer ellenségei. Ezreket végeztek ki, küldtek kényszermunkára a távoli gulágokra. Egész népcsoportok váltak az üldöztetések áldozatává, olyanok, akikről Sztálin úgy ítélte meg, hogy egy esetleges háború esetén a németekkel konspirálhatnak. A Volga-parti németek Kazahsztán kietlen vidékein, Kirgízia magas hegyei között leltek új otthonra. Ezekről a lépésekről az átlagember nem nyert tiszta képet. Amit nem lehetett titokban tartani, azt a szovjet rend védelmével magyarázták.

   Mihály a nyár folyamán, a villamoson összefutott egyik honfitársával, Lászlóval, akit még a Komintern gyűléseiről ismert.

   – Jaj de jó, hogy látlak, mi van veled? - üdvözölte Lászlót Mihály.

   – Megvagyok és ti?

   – Mi is, a fiam már óvodás.

   – Gratulálok, a gyárban minden rendben?

   – Igen, te nem tudod véletlenül, mi van Matolcsai Károllyal? Mostanában nem jövünk össze, és régen nem láttam, szeretném felkeresni.

   – Károly új feladatot kapott, nincs már Moszkvában, úgy tudom, Krasznodárba került a munkája révén.

   – Üzennél, ha megtudsz valamit róla? A címére gondolok.

   – Hát, ha megtudok valamit, majd szólok.

   A következő megállóban László leszállt. Károlyról pedig hír később sem jött. 

 

   Elmúlt a nyár, és Kocsenásék ismét részesültek egy pár napos üdülésben. A szakszervezet Leningrádba utalta be őket, ez amolyan csereüdültetés volt, az ottaniak Moszkvába kaptak meghívást. Leningrád, az egykori Szentpétervár monumentális architektúrája lenyűgözte őket. Büszkeség töltötte el a szívüket azért is, mert ez volt a forradalom bölcsője, innen indult ki mindaz, aminek világméretű győzelmében mindketten, most már Katalin is, szilárdan hittek. Az egy hét alatt alaposan bejárták a várost, jó érzéssel tértek vissza Moszkvába. Azt sajnálták csak, hogy nem a júniusi fehér éjszakák idejére esett leningrádi tartózkodásuk.

 

   Egyik kedvenc időtöltésnek számított az oroszoknál a nyilvános fürdők látogatása, amely a tisztálkodási célokon túlmenően népszerű időtöltésnek is bizonyult. A férfiak és a nők különböző napokon vehették igénybe ezt a szolgáltatást. A bánjákba, ahogyan ezeket a helyeket nevezték, szinte kötelező volt ellátogatni az év utolsó napján a férfiaknak, itt szívtak magukba megújult erőt a beköszöntő újesztendőre. 1938 szilvesztere előtt néhány nappal Andrej meghívta Mihályt, hogy búcsúztassák el együtt az óévet fürdőzéssel. Nem egyedül jött, voltak a társaságában Mihály számára eddig ismeretlen férfiak is, mint kiderült, ők Andrej munkatársai voltak. Andrej és Mihály a fürdőben, Andrej javaslatára, összetegeződtek. A fürdőzés után vodkázásra került sor az egyikük lakásán, de Mihály hamar elköszönt, várta otthon Katalin, mert aznap estére Zsukovékhoz készültek, hogy együtt töltsék a szilvesztert, ahová még két másik házaspár is meg volt hívva. Útközben hazafelé azon morfondírozott, hogy vajon miért is hívta meg őt Andrej erre az óévi búcsúztatóra. Korábban csak hivatalos ügyben találkoztak, most meg hirtelen ez a barátinak minősíthető meghívás meg tegeződés. Aztán a vendégségbe való készülődés közben kiment az egész dolog a fejéből.  

   Az év végén a szilveszter volt a fő ünnep, a Karácsony, mint a többi vallási eredetű ünnep száműzve lett az ünnepek sorából a forradalom után, különben is a pravoszláv Karácsony tizenhárom nappal később van, már januárban. A régi újévet azonban január 13-án nem hivatalosan, de szokás volt megünnepelni, nem csak a hagyományok miatt, de ez jó ok volt egy kis ivászatra is sokak számára. A Télapó is szilveszterkor látogatta meg a gyerekeket. Általában a munkahelyek szerveztek Télapó-ünnepélyt. A Télapó társa itt nem a krampusz, hanem Sznyegorucska, akit talán hótündérnek lehetne magyarra fordítani, és a Télapóhoz hasonlóan jóságos, nem ijesztgeti a gyerekeket, mint nálunk a krampusz. A fenyőfát is szilveszterre állították fel. A szovjethatalom hadat üzent a vallásnak, de azért nem vált az ország teljes mértékben ateistává. Az orosz nép nagyon vallásos nemzet volt a forradalom előtt, és még Sztálin sem ment el odáig, hogy teljesen száműzze a hitet az emberek életéből. Paradox módon ifjúkorában ő is papnövendék volt. Nagyon sok templom szűnt meg templomként funkcionálni, de nem rombolták le azokat, hanem raktárként vagy egyéb célra hasznosították. A megmaradt templomokban pedig volt istentisztelet, ahová elsősorban az öregek jártak el, akiknek nem kellett már retorziótól tartani munkahelyeiken. A jobb állásokban tevékenykedőknek nem volt ajánlatos a templomlátogatás.

   Már a régi újév köszöntésén is túl voltak, amikor egy nap Andrej újra jelentkezett. A gyárban kereste fel Mihályt, ahol az igazgató egy üres irodahelyiséget bocsátott a rendelkezésükre, ahol zavartalanul beszélgethettek.

   – Mihail, Misa – szólította meg, életében először becézve. Meg kell beszélnünk valamit, ami talán első hallásra nem fog kellemesen érinteni téged és családodat. De ne aggódj, átmeneti állapotról van szó, néhány hét, maximum egy-két hónap, és a dolgok újra kedvezően fognak rendeződni számotokra.

   Mihálynak rossz érzése támadt, de nem szólt egy szót sem, hanem merev szemekkel nézett Andrej arcába.

   – Nos, egy kis bajban vagyunk. Leningrádból, az ottani csúcsvezetőségből hozzánk, Moszkvába kerül egy magas beosztású elvtársunk. Két gyermekük van, de nem tudunk pillanatnyilag üres lakást biztosítani a számukra. Úgy gondoltuk, hogy átmenetileg a ti lakásotokba költöznének, de nektek sem kell a házból kiköltözni, van egy üres lakrész a házban, de szerintem ezt te is tudod, a Noszov család lakhelyére gondolunk, úgy tudom ismertétek Vagyimot és Jelenát személyesen is.

   Mihály először nem talált szavakat, de aztán erőt vett magán.

   – Persze, az ilyen problémákat át kell tudni hidalni, megleszünk mi egy szobában is, az ottani társbérlők rendes emberek, nem lesz semmi baj.

   – Örülök, hogy ilyen megértő a hozzáállásod, most is bebizonyítottad, hogy becsületes kommunista ember vagy, közénk tartozol. A párt nem fog megfeledkezni rólad.

   Másnap a gyárban üzenet várta. Andrej délután négyre embereket küld a házukba, és a két lakásból összeválogathatják a bútorokat, az emberek mindent hozzájuk, azaz Vagyimék volt lakásába visznek, amire szükségük van, a felesleges darabokat pedig, amik nem kellenek, elszállítják. Mihályék estefelé látták, amint régi lakásukba új berendezést, bútorokat hoztak.

   Mihály a következő hónaptól emelt fizetést kapott. Katalin először felháborodott, de aztán belenyugodott az új helyzetbe.

   A konyhán való foglalatoskodást innentől kezdve be kellett osztani, meg kellett egyezni a másik két családdal, hogy ki mikor főzhet, süthet. Különösebb konfliktus ebből soha nem származott. Jó, ha barátinak nem is mondható viszony alakult ki a lakás többi lakójával. A Leningrádból áttelepült fontos elvtárssal és családjával azonban nem alakult ki semmilyen kapcsolat. Ha a házban összefutottak, röviden, kimérten üdvözölték egymást, és a dolog ezzel el volt intézve. Mihály és Katalin még abban sem voltak biztosak, hogy vajon az új lakók tudják-e, hogy előttük ők laktak a helyükön.

   Mihály azon is sokat morfondírozott magában, hogy megkérdezze-e Andrejtől, hogy tud-e valamit Noszovékról. Végül úgy döntött, hogy velük kapcsolatban nem kérdez semmit, ugyanis, ha Andrej nem tud semmit róluk, akkor felesleges a kérdésfelvetés, ha meg tud, akkor esetleg neki okoz kellemetlenséget, ha őt valamilyen titoktartás kötelezi. Viszont úgy döntött, hogy Thomas Burke hollétére rákérdez.

   – Burke elvtárs Frunzében van. Ott végez pártunk számára értékes munkát.

   Frunzének Kirgízia fővárosát hívták a szovjethatalom éveiben, mára visszakapta régi nevét, Biskeknek hívják. Frunze egy bolsevik hadvezér volt a polgárháború idején. A spanyol polgárháború befejeződésével, amikor Franco került hatalomra, többen menekültek a vesztes oldalról a Szovjetunióba, nagyrészük Kirgíziába került, ahol aztán sokan távoztak az élők sorából. Magyarok is kerültek ebbe a magashegyvidéki köztársaságba, itt található a világ kilencedik legnagyobb tava, az Isszik-köl, ami sohasem fagy be a hófödte csúcsok között. 

   – Meg tudnád adni a címét, Andrej?

Andrej ígéretet tett, de a címet Mihály nem kapta meg. Egyszer még később rákérdezett, Andrej ekkor úgy tett, mintha kiment volna a fejéből a dolog, de ezután sem történt semmi, Mihály meg nem kérdezősködött többé.

   Mihály évente egyszer-kétszer váltott levelet fivérével. Továbbra is ő számolt be a másik két testvéréről is. A levelezés tulajdonképpen csak azt a célt szolgálta, hogy tudassák egymással, hogy megvannak, élnek, egészségük rendben van. Mihály sohasem írt arról, hogy hol dolgozik, nem írt természetesen a nehéz életkörülményekről sem. Testvére is csak röviden írt a faluban végzett munkáról, ahol az élet nem sokat változott azóta, hogy Mihály távozott.

   Katalin gyakrabban váltott levelet édesapjával, nagyon vigyázott arra, hogy olyasmi véletlenül se szerepeljen a levelekben, ami a szovjet hatóságoknak esetleg nem tetszene. Az apa leveléből kiérződött az a keserű fájdalom, ami lánya elvesztésének következtében alakult ki lelkében. Katalin szíve ilyenkor összeszorult, igyekezett apját megnyugtatni, hogy boldog, és az unoka is szépen fejlődik, okosodik. A levelek általában egy-másfél hónap elteltével értek célba a feladást követően.

   1939-ben a Kocsenás házaspár megkapta a szovjet állampolgárságot. Nem kellett kérvényezniük, egyszer csak behívatták őket és közölték velük a tényt. Új igazolványokat kaptak. Jogi helyzetükkel azonban nem voltak tisztában, nem tudták, hogy mi a helyzet korábbi amerikai, illetve a még korábbi magyar állampolgárságukkal, kettős, esetleg hármas állampolgárok-e, vagy csupán szovjet állampolgárok. De ennek a tisztázása, úgy érezték, bonyodalmakat okozhatna, különben sincs jelentősége, hiszen életüket örökre összekötötték a Szovjetunióval és annak társadalmi, jogi rendszerével.

 

   Közben már jócskán érződött a háborús készülődés, ebben az évben elkezdték gyártani az ukrajnai Harkovban a későbbi harcok legendás tankjait, a T34-eseket. Augusztusban aláírták a szovjet-német megnemtámadási szerződést, ami egészen rövid ideig kicsit enyhített a feszült légkörön, bár a háború gondolatát senki sem tudta végleg elhessegetni a tudatából. Néhány nappal később Hitler lerohanta Lengyelországot. A II. világháború ezzel elkezdődött.

   A katonai felkészülés került előtérbe. A már leszerelt, tartalékállományban lévőket behívták adategyeztetésre, felületes orvosi ellenőrzésre, ahol katonai szolgálatra majdnem mindenki megfelelt. A fiatalokat mind összeírták, besorozták, persze nem hívták be őket mind azonnal. Mihály ekkor negyvennégy éves volt, a sorkötelesség ötven éves korig szólt, de rá nem került sor. Valószínűleg azért, mert mégsem tekintették igazi szovjet állampolgárnak. Beosztották azonban őt és feleségét is a polgári védelemhez. Ez azt jelentette, hogy ha Moszkvát támadás érné, vagyon- és életmentésben kell majd segíteniük. Néhány alkalommal meg is kellett jelenniük az ezzel kapcsolatos kiképzésen. Katalin vöröskeresztes tanfolyamban részesült, ápolónői feladatokat látott volna el szükség esetén. Mihály feladata teher- és személyszállítás lett volna, mivel rendelkezett jogosítvánnyal. Igaz, az csak személyautóra szólt, de néhányszor felültették teherautóra egy oktatóval, aki egy-két alkalom után pecsétes igazolást adott arról, hogy Kocsenás elvtárs tud teherautót vezetni. Külön jogosítványt erről nem állítottak ki.

   Egyik nap, életében először, megkérdezték Mihályt a munkahelyén, hogy tudná-e esetleg valamilyen módon igazolni a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett mérnöki tanulmányait. Erről ugyanis tudtak, hiszen részletes életrajzot nem egyszer kellett beadnia különböző hatóságoknak és a munkahelyének is korábban. Az életrajzból az is kiderült, hogy Mihály a tanulmányait a Magyar Tanácsköztársaság ideje alatt kifejtett tevékenysége miatt nem tudta befejezni, mert annak bukása után elmenekült az országból. Alapos ember lévén, a magával vitt kevés holmi között ott lapult leckekönyve, benne az abszolvált félévekkel. Ez a dokumentum eddigi élete során mindenhová elkísérte, de eddig soha senki nem volt rá kíváncsi. A leckekönyvet hivatalos fordításra átvették tőle. Egy jó hónap múlva visszakapta, mellékeltek hozzá egy példányt az orosz fordításból is. Várta, hogy milyen folytatás következik, arra gondolt, hogy esetleg befejeztetik vele a tanulmányokat, azonban soha semmi ezzel kapcsolatban nem történt.

 

   Az 1940. évet a Szovjetunió sikerként élte meg, bekebelezte a balti államokat, amelyek a Szovjetunió részévé váltak, az ellenállókkal kíméletlenül leszámoltak. A korábban aláírt megnemtámadási szerződés tette ezt lehetővé, amely a balti államokat és Finnországot a szovjet érdekzóna részévé tette. Finnországot azonban nem sikerült beolvasztani. A siker mögött azonban ott húzódott a félsz is. Most már szinte biztosra volt vehető, hogy az oroszok nem kerülhetik el a háborút.

   1941 júniusában Hitler megtámadta a Szovjetuniót. A harcok kezdete előtt már villámgyorsan megkezdődött a kulcsfontosságú létesítmények kitelepítése távoli vidékekre, elsősorban az Ural-hegység túlsó oldalán lévő nagy iparvárosokba, Szverdlovszkba, Cseljabinszkiba, Nyizsnyij Tagilba és még sok más helyre. A T34-eseket előállító harkovi gyár Nyizsnyij Tagilba került. Sztálin úgy számolt, hogy a németek Moszkváig is eljöhetnek, ezért az itteni intézmények közül sok innen is kitelepítésre került.

   Egy napon a gyárvezetőség értekezletet tartott dolgozói számára.

   – Elvtársak, a friccek - ez volt a németek gúnyneve - egyelőre nyomulnak előre országunk belseje felé. Meg fogjuk őket állítani és kiűzzük őket hazánkból, de hogy ez mikor és hol sikerül, azt egyelőre nem tudjuk. Értékeinket, gyárunkat elmenekítjük. A felső pártvezetés úgy döntött, hogy tevékenységünk Nyizsnyij Tagilban fog folytatódni. Az áttelepítés néhány napon belül megkezdődik. A gyár mérnökei és nélkülözhetetlen munkatársaink szintén velünk jönnek. Az itthon maradókat a helyi lakosság soraiból fogjuk pótolni. Az áttelepülő munkatársak a holnapi napon megkapják az erre vonatkozó utasítást. Nekik lakóhelyet fogunk biztosítani a városban. A többiek folytatják itt a munkát, bizonyos tevékenységek végzésére azonban itt a jövőben, nem kerül sor.

 

   Mihály másnap megtudta, nekik is menniük kellett. Az utazásig volt még tizenkét nap.

   Július 24-én a vonat elindult, hogy körülbelül harmincórás utazás után, átlépve az Uralnál Európa és Ázsia képzeletbeli határát, bepöfögjön Nyizsnyij Tagil szürke, komor pályaudvarára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     Nyizsnyij Tagil 1941 – 1947

 

 

 

   Nyizsnyij Tagil a tizennyolcadik század legvégén indult fejlődésnek. Vasércet találtak, ami a települést később a vas és acél városává tette. Az 1830-as években itt gyártották az első orosz mozdonyt. A városban és környékén több folyó található, így a vízen történő szállítási tevékenység szempontjából is fontos helynek számított. Az eurázsiai határtól mindössze 25 kilométerre fekszik, az Ural lábánál. A másik nagy település errefelé Szverdlovszk, százharminc kilométerre déli irányban, amit még Nagy Péter cár idején alapítottak és feleségéről Jekatyerinburgnak nevezték el, ma újra így hívják. Ettől még délebbre fekszik Cseljabinszk, szintén nagy ipari központ.

 

   Mihály és családja egy másfél szobás harmadik emeleti lakást kapott, amely nem volt egészen harminc négyzetméter. Újra egyedül laktak, nem kommunálkában. Az újonnan érkezőknek úgy tudtak sokszor csak helyet biztosítani, hogy a kiköltöztetett családokat társbérletekben zsúfolták össze. Kevés ilyen több lakásos épület volt még ekkor a városban, a gyárak környékére építettek pár ilyen lakótelep jellegű tömbházat. A házak nagy része, hasonlóan ahhoz, mint mindenhol orosz földön, fából épült, úgynevezett ízbák voltak. Ezek a rönkfából összeállított, sajátos architektúrájú konstrukciók sajátos hangulatot kölcsönöznek a tájnak. Különösen télen, amikor hó borít mindent és az ablakokon át kiszűrődik a fény, a látvány egy téli képeslap hatását váltja ki a szemlélődőből. A forradalom előtti gazdagok háza kétszintes volt, az alsó szint kőből épült, az emeleti szint pedig fából.

   Mihály és Katalin nem zúgolódott, végül is újra saját maguk laktak, különben is az ország nagy bajban volt, és mivel már nekik is ez az ország volt a hazájuk, a kellemetlenségekből, úgy érezték, hogy ki kell venniük a részüket nekik is. Egyébként is itt nagyobb biztonságban érezték magukat, valószínűsítették, hogy Hitler csapatai idáig már nem jutnak el. Később, már Moszkva előtt jóval, megtorpantak, és a támadás irányát inkább a második legfontosabb város, a korábbi főváros, Leningrád ellen intézték. Mint tudjuk, elfoglalni ezt sem sikerült, de a kilencszáz napos blokád, körülzárás alatt emberek tízezrei haltak meg, elsősorban nem a német fegyverek által, hanem egyszerűen éhen haltak, vagy megfagytak az élelem és a tüzelő hiánya miatt. Keletről, a Ladoga-tó felől érkezett élelem, de ez nem volt rendszeres.

   Nyizsnyij Tagil zárt város volt. A zárt városok rendszere ebben az időben jött létre, ez azt jelentette, hogy engedély nélkül nem lehetett sem beutazni, sem távozni ezekről a településekről. Később a zárt városoknak bonyolult rendszere jött létre, voltak olyanok, amelyek csak a külföldi állampolgárok előtt voltak lezárva. Olyan helységek kaptak ilyen státust, ahol stratégiai szempontból fontos ipari tevékenység folyt. A leveleikre nem érkezett válasz sem Magyarországról sem Amerikából, így a kapcsolattartás szeretteikkel megszakadt. Moszkvából szerencsére még tudatták, hogy a hátországba költöznek Hitler csapatai elől, így biztonságban lesznek, nem kell miattuk aggódni.

   Mihály munkahelye fokozottan bizalmi állásnak számított. Titoktartási nyilatkozatot írattak vele alá, amire fel is kellett esküdnie.

   A háború kezdetén a zárt városok jobb ellátásban részesültek, mint az ország egyéb települései. Ami nem volt a boltokban, azt megkapták a gyár falain belül. Katalin a gyári élelmezés területén kapott irodai munkát.

   Szeptemberben Józsikát beíratták az iskolába. Nagy létszámú, közel ötvenfős osztályokat alakítottak ki, ahol kemény fegyelem volt, a rendetlenkedő nebulókat hamar megfékezték. Józsika, vagyis Joszif, ahogy hivatalosan hívták, a jó tanulók közé tartozott, bár édesapja szorgalmát nem örökölte. Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a magyar nyelvet is minél tökéletesebben elsajátítsa. Volt némi idegen akcentusa, ha magyarul szólalt meg, de kétnyelvűnek lehetett tekinteni. Édesanyja esténként foglalkozott vele, írni tanította magyarul. Még Moszkvában sikerült beszereznie néhány magyar könyvet, volt köztük két mesekönyv is, ezeket olvasta és olvastatta fiával. Otthon továbbra is magyarul beszéltek.

   Aztán eljött a tél. A hideg messze felülmúlta az eddig megszokottakat. A moszkvai és michigani telek után meg kellett szokni a még zordabb időjárást, a hőmérő higanyszála napközben időnként mínusz harmincnál is hidegebbet mutatott, éjszaka előfordult a mínusz negyven fok körüli hőmérséklet is. Persze ez még messze elmaradt Szibéria távolabbi vidékeinek időjárásától, a verhojanszki körzetben mínusz hetven alá is mehet a hideg. Tüzelő egyelőre volt, át lehetett valahogy vészelni a telet.

   A gyárakban a munkások az idősebb korosztályból kerültek ki, a fiatalabbakat sorra behívták katonának. A mérnöki gárdából is csak azok maradhattak, akiknek irányító munkája elengedhetetlen volt a tevékenység végzéséhez. Mindent a hadi termelés szolgálatába állítottak.

   Mihályék itt is kialakítottak barátinak mondható kapcsolatokat. Katalin jóba lett a gyár étkezdéjében dolgozó Klavgyijával, akinek a férje ekkor már a fronton volt. Volt egy fia, aki egy osztállyal járt feljebb, mint Józsika, és volt egy ötéves kislánya is. Klavgyija időnként átjött Mihályékhoz, volt, hogy együtt főztek valamit, amíg a gyerekek eljátszadoztak.

   Mihály is jóba lett az egyik mérnökkel, az ő gyerekei, egy fiú és egy lány, már nagyobbak voltak, a fiút néhány hónapja sorozták be a Vörös Hadseregbe és az ukrán frontra küldték. Időnként került vodka is az asztalra, de sokszor csak szamogon volt, ami mindenféle erjesztett erdei gyümölcsből, növényi származékból került lefőzésre. A frontokról hazaíró katonák leveleit családtagjaik jó nagy késésekkel, általában több mint egy hónappal később kapták meg.

   Az emberek itt kevésbé voltak szem előtt, mint Moszkvában és az európai nagyvárosokban. Tisztogatási akciók itt is folytak, de jóval kisebb mértékben. A hatalom nem tudott mindenhová egyforma intenzitással figyelni. Időnként azért innen is el-eltűnt valaki, általában az éjszaka leple alatt. December végén az egyik idősebb művezető nem jött be a munkahelyére. A műszak leteltével hárman elmentek a lakására, hogy megtudják a hiányzás okát. A feleség nyitott ajtót, akinek a válaszai zavarosak voltak, és a munkatársak jobbnak látták nem kérdezősködni tovább. Két nappal később a részlegnél közölték, hogy Matvejev a Szovjetunió ellensége, adatokat próbált kijuttatni a gyárból, hazaárulásért el fogják ítélni, jelenleg a szverdlovszki börtönben ítéletre vár. Felesége is eltűnt néhány nap múlva, a szomszédok szerint hazaköltözött édesanyjához, aki egy másik urali városban lakott egyedül.

   Egyik este Mihály újdonsült barátjánál, Olegnél töltötte az időt, aki szóba hozta az esetet.

   – Tudod, Misa, én nem hiszem, hogy ez a Grisa áruló lenne. Egész életében itt élt, még Moszkvában sem járt soha, honnan lehetnének neki olyan kapcsolatai, hogy adatokat adjon ki valakinek a gyárunkra vonatkozóan. Több mint húsz éve becsületes párttag. A munkáját is mindig tisztességesen végezte.

   Mihály nem tudta, hogy mit feleljen, feszülten mocorgott a székében.

   – Hát tudod, mi ebbe nem látunk bele, ha egyszer bűnösnek találják, valószínűleg az is. A bíróság majd kideríti. Én is megbízható elvtársként ismertem meg, persze én alig vagyok itt néhány hónapja. Az is igaz, ha valaki ártani akar a szovjethatalomnak, az nem veri nagydobra. Beszervezhették, bár azt én sem tudom elképzelni, hogy ellenséges ügynökök hogyan tudnának bejutni városunkba, egyébként meg hogyan tarthatnák a kapcsolatot.

   Most Oleg jött zavarba. Nem tudta eldönteni, hogy folytassa-e a témát, vagy jobb, ha semlegesebb területekre tereli a szót. Végül csak nem tudta megállni, hogy ne folytassa.

   – Ne érts félre, én csak hangosan próbálok gondolkozni. Sztálin elvtárs tisztánlátása az vitathatatlan. Ő sohasem téved. Népünk óriási szerencséje, hogy ő vezetheti a harcot ezekben a nehéz években. Amire én gondolok, az az, hogy alacsonyabb szinteken az elvtársak esetleg nem mindig eléggé körültekintőek. Esetleg tévedhetnek. Nem Grisa az első, akivel kapcsolatban ez eszembe jutott. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Grisa biztos, hogy nem bűnös. De egészen biztos, hogy volt már olyan eset, ahol az ítélkezők tévedtek. Abban is biztos vagyok, hogy ha Sztálin elvtárs ezekről tudna, nem engedné meg, hogy igazságtalanság történjen. De hát ő nem figyelhet oda minden apró részletre ebben a hatalmas országban, pláne most, amikor országunkat el akarják pusztítani.

   – Valószínűleg úgy van, ahogy mondod. De gondolj arra, hogy ha történnek is esetleg ilyen esetek, a kapitalista világban ezek hatványozottan fordulnak elő. Nálunk, odahaza Magyarországon, a mi szovjethatalmunk leverése után százakat gyilkoltak meg, ezreket börtönöztek be, és sokan kényszerültek menekülésre, mint én is.

   Ezeket a szavakat Mihály félig meggyőződésből, félig pedig a beszélgetés élének tompítása érdekében mondta. Nem akarta tovább folytatni a beszélgetés fonalát ebbe az irányba. Sikerült neki, a téma másfelé terelődött.

   Közben jöttek a hírek a németek előrenyomulásáról. A kezdeti német sikereket a szovjet pártvezetés szépíteni próbálta, amennyire csak lehetett. A hátországban nem volt reális kép a veszteségekről. A hírek azonban vala-mennyire mégiscsak eljutottak. Leningrád már régen körül volt zárva, de a városban uralkodó belső viszonyokról itt vajmi keveset tudtak. Pedig hát nem csak a fagy és az éhínség szedte áldozatait, hanem a hiány következtében a bűnözés mértéke is az egekbe szökött. A kegyetlen mészárlást itt, Nyizsnyij Tagilban csak áttételesen élték meg az emberek, nem volt bombázás, fegyverropogás. Az ellátás mértéke volt az, ami időről időre rosszabbá vált, már a gyárból kapott ellátmányon is érezni lehetett, hogy egyre kevesebb jut mindenből. A boltokban meg még üresebbé váltak a polcok. De az igazi éhezés még váratott magára egy kicsit.

   Egy napon Mihállyal közölték, hogy a gyárból néhány munkatárs, köztük ő is, kiküldetésbe fog menni Hanti-Manszijszkba. Mihály azelőtt nem hallott erről a több száz kilométerre keletre fekvő helyről. Valamilyen újonnan létesített üzem megnyitásáról volt szó, ahol segíteni kellett az ottaniaknak a munkálatok beindításában.  Később, a háború után ezen a vidéken hatalmas földgáz- és kőolaj-lelőhelyekre bukkantak. De a mostani utazás még nem ezzel volt kapcsolatos.

   Egy hét múlva volt az indulás, és több mint egy napig tartó vonatozást jelentett, nemcsak a távolság miatt, hanem a vonat gyakran órákat várakozott, különböző állomásokon. Itt-tartózkodása alatt tudta meg Mihály, hogy a települést egy évvel korábban még Osztjako-Vogulszknak hívták, és hogy ez egy nemzetiségi terület központja, ahol az orosz megnevezés szerint az osztjákok és a vogulok élnek, akik saját magukat hantiknak, illetve manysiknak hívják, és sikerült az elmúlt évben elérniük, hogy a város nevében is ez megjelenjen. Sztálin az ilyen jellegű igényeknek engedett, ezzel akarta bizonyítani, hogy ő a nemzetiségek problémáit komolyan, megértéssel kezeli, miközben más népek szörnyű üldöztetéseknek voltak kitéve. Az ilyen kis népek esetében az ilyesmi semmilyen veszéllyel nem járt, a hantik és manysik ma összesen körülbelül húszezres lélekszámot képviselnek Szibériában, akkoriban sem lehettek sokkal többen. Régebben csak vadászatból, halászatból éltek, a nagypolitika síkján semmilyen jelentőséggel nem bírtak. Finnugor eredetű népek, és sok nyelvészeti kutatás szerint ők a magyarok legközelebbi rokonai. Érdekes felfedezés volt ez Mihály számára, az iskolában ezekről a népekről semmit sem hallott. Az üzemben persze főleg oroszok dolgoztak, voltak más nemzetiségűek is a nagy ország területéről, a legkevesebben éppen az őslakosok képviseltették magukat az üzemben. Ők azonban tudatában voltak a velünk való rokonságnak.

   Az egyik részlegvezetőnek, aki hanti nemzetiségű volt, feltűnt, hogy Mihálynak gyenge idegen akcentusa van, és nagy ritkán egy-egy hiba is becsúszik a beszédébe.

   – Ön hová valósi? – arra gondolt, hogy Mihály valamelyik másik tagköztársaságból való.

   – Magyar vagyok, de már lassan kilenc éve élek a Szovjetunióban - felelte Mihály.

   – Nahát, de ilyet, bátyuska, mi rokonok vagyunk.

Szorosan megrázta Mihály kezét, majd mindkét karjával erőteljesen magához ölelte.

   – Jöjjön el hozzánk az egyik este, itt lesznek még pár napig. Vacsorázzon nálunk, a feleségem nagyon fog örülni. Ugye eljön? Nagyon boldoggá tenne vele.

   Mihály két nap múlva új ismerősénél vacsorázott. A feleség orosz asszony volt, volt két gyermek is a családban.

   A házigazda élénken érdeklődött Magyarországról, az éghajlatról, az emberekről, arról, hogy Mihályt mi szél hozta erre. Ő pedig igyekezett kielégíteni a férfi kíváncsiságát. Aztán szavakat kellett Mihálynak oroszról magyarra fordítania, így próbálta a vendéglátó megállapítani a hanti nyelvvel való rokonságot, de ez nem járt semmilyen eredménnyel. Mihály is tett fel kérdéseket, amiből kiderült, hogy rokonaink bizony nagyon egyszerű életmódot folytattak a múltban. Valamiféle fejlődés csak néhány éve indult be, elkezdődött az iparosítás, amely építkezésekkel járt együtt. A szovjethatalmat itt másképpen élték meg egy kicsit az emberek. A beruházások révén úgy érezték, hogy ők is kezdenek felzárkózni a huszadik századhoz, a rendszer kegyetlenségei pedig ide csak érintőlegesen jutottak el, itt nem keresték állandóan az ellenséget, a szabotőröket, nyilván azért, mert isten háta mögötti területnek számított, ami semmilyen szempontból nem játszott fontos szerepet. Mihály nagyon jó érzéssel köszönt el vendéglátójától és feleségétől a látogatás végeztével, a házigazda egy kis, fából faragott, szarvast ábrázoló szobrot adott át neki ajándékul azzal, hogy ez náluk egy ősrégi időből származó szimbólum, amikor még az itt élő népek hittek a sámánizmusban. Mihály kicsit kényelmetlenül érezte magát, hogy ő semmivel nem tud szolgálni.

   Dolga végeztével a gyári küldöttség visszatért Nyizsnyij Tagilba. A mindennapi kerékvágásban folytak a dolgok tovább, már ami a munkát illette. Az ellátás egyre rosszabb lett. Hús már csak hébe-hóba akadt, az üzletekből minden eltűnt. A szerencsétlenségben nagy szerencse volt, hogy a várost erdők, az érintetlen természet vette körül. A nyár ugyan rövid erre felé, májusban még előfordulhatnak kisebb havazások, és augusztus vége felé már meglehetősen hűvösre fordul az idő. A nyár viszont eléggé meleg, és az erdőkben gazdagon terem a gomba, amit meg lehet szárítani és eltenni a téli időkre. Található itt mindenféle bogyós növény, amit be lehet főzni lekvárnak, a lekvár az egyik fő tápláléknak számított ezekben az időkben. Vadban is gazdag volt az erdő. A vadászoktól időnként lehetett venni vadhúst, nyulat, vaddisznót, őzet, szarvast, fácánt. De jártak az emberek maguk is húsért az erdőbe. Csapdákat állítottak fel, a fegyveres testületek tagjai is lőtték a vadat, ahol érték. A vadászattal kapcsolatban semmilyen szabályozás nem volt. Ily módon Katalin is főzhetett vadból készült ételeket havonta kétszer-háromszor is. Ha hozzájutottak, a hús mennyisége általában több étkezésre is elég volt.

   Amikor nem volt semmi, csalánból főztek levest. A csalánleves nem hiányzik néhány európai szakácskönyvből sem, megfelelő hozzávalókból állítólag egészen jó leves készülhet. Amit Katalin itt megtanult, azonban nincsen benne a szakácskönyvekben. Egyszerűen vízben megfőzték a csalánleveleket, behabarva egy kis liszttel, korpával, darával, mikor mi volt. A csalánleves lett az étrend első számú főszereplője.

   Éhínség volt, de itt azért az emberek nem haltak éhen, mint Leningrádban. Amikor leállt a szénszállítás, az emberek az erdőből hoztak fát. A vasárnapok fő foglalatossága a tüzelőgyűjtésben merült ki. De mentek az emberek, amikor csak tudtak, a gyerekek iskola után indultak fáért az erdőbe. Néhány összeszögelt deszkára sokan kerekeket szereltek és azon húzták-tolták a meleget adó tüzelőt.

   Mihály sokszor a fiával, néha Oleggel járt tüzelőt gyűjteni, Katalin csak nagy ritkán vett részt ebben a foglalatosságban.  Egyik délután azonban egyedül ment, már hazafelé tartott, húzva maga után az otthon barkácsolt taligát. Útja faházakkal szegélyezett földes úton vezetett hazafelé. Látásból ismerte az itt lakókat, de csak köszönő viszonyban volt a legtöbbjükkel. Voltak olyanok is, akikkel váltott pár szót, ha ők éppen a ház előtt foglalatoskodtak valamivel.

   Volt egy csinos, negyven év körüli özvegy, aki egyedül lakott, fia a fronton volt, lánya pedig egy közeli másik városba ment férjhez. A nő mindig széles mosollyal üdvözölte Mihályt, és mindig megragadta az alkalmat, hogy váltson vele néhány szót. Többször előfordult, hogy éppen akkor jött ki a házból, amikor Mihály arra haladt, tehát figyelhette az utat az ablakon keresztül. Mivel általában nem volt egyedül, ezek a beszélgetések csak rövid, felszínes információcserét jelentettek, általában az időjárásra, egészségre vonatkozóan. De Mihály ma egyedül volt.

   – Hogy van, Mihail Joszifovics? Üdvözlöm.

   Mihály úgy intézte, hogy mindenki így szólítsa, unta ugyanis a hosszú magyarázatokat, hogy náluk odahaza ez másképpen van. Az oroszoknál a teljesen hivatalos megszólításokat kivéve, amikor is a családi nevet a tovaris szó előzte meg, a keresztnév és az apai név megfelelő utótaggal ellátott használata a szokásos, ha az illetők még nincsenek tegező viszonyban. Mivel Mihály apja, éppen úgy, mint fia, a József nevet viselte – Mihálynál ez a verzió volt a kézenfekvő.

   – Köszönöm, jól megvagyok és maga, Ludmilla Ivanovna?

   – Én is megvagyok, bár kicsit egyedül érzem magam néha. A lányomat se láttam már hónapok óta.

   – Hát bizony, nem könnyű manapság utazgatni.

   Mihály már a korábbi beszélgetésekből ismerte az asszony körülményeit.

   – Mihail Joszifovics, megtenne nekem egy szívességet? Be kéne verni egy szöget a falba, de magasan van, nem érek fel odáig.

   – Persze, megcsináljuk, nem tart semeddig, Ludmilla Ivanovna.

   Mihály felhúzta a taligát a bejárati ajtóig és belépett a házba.

   – Oda kéne, a mennyezet alá pár centivel – Ludmilla ujjával a kívánt irányba bökött.

   Mihály nem nagyon értette, hogy a szög vajon mi célt fog szolgálni, de nem kérdezősködött, ledobta magáról a kabátját, fejéről pedig az usánkát, a fülvédős, jellegzetesen orosz téli viseletet.  Az asszony hozta a kalapácsot és egy jókora szög volt a másik kezében. Ahogy odaért Mihályhoz, a szög hirtelen kicsúszott a kezéből. Mindketten lehajoltak, hogy felvegyék, de a nő volt a gyorsabb, egy mozdulattal a kezében volt az elejtett tárgy. Nem állt fel azonnal, így Mihály egyenesedett fel elsőnek. Aztán szép lassan Ludmilla teste is emelkedni kezdett felfelé. Jobb keble eközben erőteljesen végigszántott a férfi keze fején. Mihályt valami megmagyarázhatatlan bizsergés fogta el. A nő, jobb kezében a szöggel, a kívánt hely felé mutatott, félfordulatot téve testével. Ekkor a bal melle ért hozzá a férfi mellkasához, miközben kihívó tekintettel meredt Mihály szemei közé. Most már valami melegség is átjárta a férfi testét, és úgy érezte, hogy nagyon zavarban van. A nő teljesen szembefordult a férfival, és a két test még mindig összeért. A nő térdei kissé megrogytak, hogy ne túl magasról ejtse a kalapácsot a földre, másik kezéből észrevétlenül ejtette ki újra a szöget. Ahogy visszaegyenesedett, mindkét melle még szorosabban simult Mihály mellkasához. Ha Mihály nem vesztette volna el ítélőképességét egy pillanatra, valószínű, hogy józan elhatározásból nem tette volna meg azt, amit most megtett. Később magának sem tudta megmagyarázni, hogy miként történt az, hogy karjai hirtelen átölelték a nőt, vadul szájon csókolta az érzéki ajkakat, majd jobb keze hevesen markolászni kezdte a még mindig kemény, rugalmas melleket. Ellenállással nem találkozott. Egy idő után teljesen kiéhezve egymásra, Ludmilla a választottját ölelve, csókolva, kis lépésekkel araszolva, szinte észrevétlenül az ágy felé vonszolta Mihályt.

   Mihálynak eddig soha nem tapasztalt szerelmi együttlétben volt része. Hallott már az orosz nők rendkívüli odaadásáról, szerelmi túlfűtöttségükről, arról, hogy milyen örömökben tudják a férfiakat részesíteni. Olyasmit élt meg, amiben eddig még nem volt része. Nem volt nagy nőcsábász, összesen négy nő volt az életében, a feleségét is beleértve. Egyszer még Moszkvában érezte az egyik irodista nő közeledését, de az a viszony megmaradt az ártatlan flörtölés szintjén, egyrészt azért, mert Mihály meglehetősen járatlan volt a nők elcsábításában, másrészt nem lett volna hol lebonyolítani a találkákat, a nő sem lakott egyedül. Továbbá Mihály a házastársi hűséget is tisztelte.

   Most ez megváltozott. Megcsalta feleségét.

   – Misa, ugye máskor is eljössz? Mindig várni foglak.

   Mihály érezte, hogy nem először és utoljára járt itt. Tudta, hogy bonyodalmakat okoz saját magának, és Katalinnal szemben is volt némi bűntudata. De a nő mágnesként vonzotta.

   – Persze, Ljudocska, hogy jövök, nagyon jó veled. Sohasem volt még ilyen jó. De tudod, nekem feleségem van, meg azt sem akarom, hogy az emberek rólunk beszéljenek.

   – Megértelek, ami engem illet, én sem örülnék, ha rajtam köszörülnék az emberek a nyelvüket, de ha kitudódik, engem annyira azért nem érdekel, végül is nekem nincs már férjem, de miattad vigyázni kell.

   Mihály egy idő után felöltözött, hogy hazamegy.

   – A szögelést meg elfelejtettük.

   – Ó, te kis buta, imádlak.

   Szögbeverésről tehát szó sem volt eleve, viszont a hosszú időn keresztül a ház előtt várakozó taliga feltűnt a szomszédoknak, és a pletyka hamarosan szárnyra kapott.

   Mihály hetente kétszer-háromszor szakított időt a szerelmével való együttlétre. A szeretkezések szünetében beszélt neki hazájáról, Brazíliáról, Amerikáról. A nő tágra meredt szemmel itta magába a férfi szavait, olyan helyekről hallott, amelyekről annak előtte gyakorlatilag semmit nem tudott. Ugyanakkor volt valami kellemetlen mellékíz is a szájában, érezte, hogy az idegenekkel szemben a politika nem viseltetik jó szívvel, és nehogy valami baj keveredjen ki ebből. Ha tudott, Mihály hozott magával valami ennivalót is mindig, elsősorban egy kis vadhúst, amihez ő könnyebben hozzájutott. A nő pedig, ha tehette, megvendégelte szerelmét főztjével.

   Katalin pár hét múlva Klavgyijától értesült férje barátnőjéről. Klavgyija ugyan fogadalmat tett magának, hogy nem szól Katalinnak, de hát egy idő után nem bírta magában tartani a hírt és előrukkolt vele.

   Katalint szíven ütötte az értesülés, de aztán később valamelyest napirendre tért felette, és ebben Klavgyijának is volt része.

   – A férfiak már csak ilyenek – nyugtatta a barátnő Mihály feleségét, – majd ráun a nőre, aztán vége lesz, semmi sem tart örökké.

   Katalin is úgy ítélte meg, hogy jobb, ha úgy tesz, mintha semmit sem tudna. A veszekedéseknek nincs értelme, szereti a férjét, de ha még nem szeretné is, akkor sem tudna semmit tenni, mit kezdene itt az isten háta mögött egyedül. Sok mindenen átestek már együtt, ez a dolog is minden valószínűség szerint, ahogy Klavgyija is mondja, megoldódik, csak ki kell várni a végét.     

   Jellemző volt, hogy azok az emberek, akik ismerték egymást, a lehetőségekhez képest segítettek egymáson. Ha az egyik szomszédnak volt egy kis lisztje, adott a másiknak, és biztos lehetett benne, hogy majd visszakapja, lehet, hogy nem liszt formájában, hanem egy kis nyúlhúsként vagy szárított gomba gyanánt. Az értékekre viszont ügyelni kellett, egy kosár tetejéről például könnyen eltűntek a dolgok, ha az ember nem tartotta rajta a félszemét.

  Egyik este Oleg átjött Mihályékhoz. Hozott magával egy kis szamogont, amit erjesztett erdei gyümölcsből főzött le saját kezűleg. Katalin tudott szerezni egy kis lisztet a gyári konyháról, most éppen tésztát gyúrt belőle, derelyét készített, amit a szintén saját készítésű lekvárral fog majd megtölteni.

   – Te Misa, mit gondolsz, meddig tart még a háború? Teljesen értelmetlen ez a németek részéről, képtelenség, hogy eljussanak az Uralon túlra, onnan meg a Csendes-óceán még több mint ötezer kilométer. Még ha a japánok besegítenek nekik, akkor is nonszensz.

   – Vége lesz egyszer, és Hitler nem nyerhet, a nyugaton elfoglalt országokban is folyik partizánakció a németek ellen, igaz, ezek nem okoznak nagy veszteségeket, de arra talán jók, hogy bizonyos erőket Németország oda összpontosítson.

   A normandiai partraszállás még váratott magára.

   Mihály nem szívesen beszélt a háborúról azóta, hogy volt hazája a németek szövetségeseként a Szovjetunió ellen fordult. Úgy érezte, hogy ez a tény az emberek rosszallását válthatja ki személyével és feleségével kapcsolatban. De Olegtól nem tartott, vele mindent meg tudott beszélni, amiről meg nem beszéltek, arról mások sem nagyon ejtettek szót, még a házastársi kapcsolatokon belül sem. Az emberek rendíthetetlenül hittek a szovjetrendszer igazságosságában, Sztálin tévedhetetlenségében. A háború szörnyűségei pedig, eltörpítették a rendszer hibáit, kegyetlenségeit, egy dolog volt fontos, a győzelem, a németek kiűzése. Pedig hát lett volna miről beszélni.

   – Te Misa, te tényleg nem bántad meg, hogy idejöttél?

   – Már hogy kérdezhetsz ilyet, igaz, nehéz most az élet, de meglátod, egyszer csak minden rendben lesz. Odahaza most börtönben ülnék elveimért, vagy lehet, hogy ki is végeztek volna, mert nem vonultam volna be Hitler oldalán ellenetek harcolni.

   – Na, jól van, hagyjuk az egészet, rajtunk úgysem múlik semmi. Van kedved vasárnap kimenni az erdőre gombászni? 

   – Persze, menjünk, eső is volt szépen, szerintem nem jövünk haza üres kézzel, hozd az asszonyt is, Kátyát is viszem, jót tesz neki is egy kis kimozdulás.

   Az ismerősök Katalint Kátyának hívták.

   – Szeretek veled beszélgetni, te annyi felé jártál, annyi nyelvet beszélsz, én meg életemben egyszer jártam Moszkvában, Leningrádba meg még el sem jutottam. Istenem, mi lehet, ott most?

  – Majd elmegyünk együtt, ha mindennek vége lesz.

   – Te már ott is jártál, Misa, látod, én meg, aki ebben az országban születtem, alig jártam valahol.

   – Jól van, na, ne zsörtölődj, én azért jártam sokfelé, mert odahaza nem maradhattam. Nyelveket is emiatt beszélek. Egyébként, ha otthon maradtam volna, éppen, hogy csak egy nagyon kicsit németül tudnék.

   Mihály sokat mesélt Olegnak a falujáról, testvéreiről, arról, hogy édesapja nem akarta, hogy tovább tanuljon. Mihály is gyakran látogatott el Olegékhez.

   A Ludmillával való kapcsolat az idő múlásával alábbhagyott. Mihály most már hetente csak egyszer látogatott el általában az asszonyhoz. A nő ugyan még mindig nagyon ragaszkodott hozzá, de Mihály sem volt már fiatal, a libidója csökkent, meg nagyon fárasztotta az, hogy otthon mindig kell mondani valamit, hogy elszámoljon a távol töltött idővel, annak ellenére, hogy Katalin nem nagyon kérdezősködött.

  Katalin is ösztönösen érezte, hogy egyre kevésbé van vetélytársa. Klavgyiján keresztül a pletykák is ezt látszottak igazolni. Igaz, a kapcsolat csak akkor szűnt meg teljesen, amikor végérvényesen elhagyták Nyizsnyij Tagilt.  

  

   A sztálingrádi győzelem új hitet adott az embereknek. Ez a kegyetlen, százkilencvenkilenc napig tartó ütközetsorozat meghozta az első és döntő vereséget a németek számára. Pszichológiai értelemben is hatalmas jelentőséggel bírt ez mindkét oldalon, az oroszok megvédték a nagyvezér nevét viselő várost, a németek meg pont itt szenvedtek súlyos, helyrehozhatatlan vereséget. Lám, Sztálin legyőzhetetlen, mondogatták mindenütt a városban. A németek Moszkvára már többé nem gondolhattak.

   A fronton elesett katonák miatt érzett keserűséget valamelyest enyhítette a Vörös Hadsereg sikeres nyugat felé nyomulása. Ekkor már nagymértékben valószínűsíthető volt a szovjet győzelem, csak Hitler gondolta még másképp. A tankok gyártása gőzerővel folyt a gyárban, de a többi nagy, Uralon túli nagyvárosban is szakadatlanul termeltek a frontra.

   1944 júniusában megtörtént a normandiai partraszállás, ettől kezdve nyugat felől is megindult az előrenyomulás Berlin felé. Szeptember végén a Vörös Hadsereg benyomult Magyarország területére. Közép- és Kelet Európa országai szovjet megszállás alá kerültek, függetlenül attól, hogy Németország szövetségesei voltak-e, vagy sem. Berlin 1945 májusának első napjaiban elesik.

   Az emberek fellélegezhettek, bár a győzelem felett érzett öröm majdnem minden család esetében szörnyű tragédiákkal párosult. Oleg fia, Fjodor végigharcolta a háborút, és azon kevesek közé tartozott, aki egyszer sem sebesült meg. A háború alatt, akit arra érdemesnek találtak, gyorsan kapott a váll-lapjára egy újabb csillagot, Fjodor már tiszti rangban, főhadnagyként szolgált, amikor a Vörös Hadsereg átlépte a német határt. A zászlóalj már Berlintől száz kilométerre lehetett, amikor találat érte azt a teherautót, amiben ő a sofőr mellett foglalt helyet. Senki nem maradt életben, Fjodor pár nappal a végső győzelem előtt vesztette életét. Klavgyija férje rokkantan tért haza, elvesztette bal karját. Ludmilla fia is rokkantan jött meg, örök életére sánta maradt.

 

   Az ország ezt követően két nagy ünnep keretében is megemlékezett évente a győzelemről. Február 23-án tartották a Vörös Hadsereg napját, amely nem csupán katonai ünnepnek minősült, hanem a civil lakosság is ünnepelt. Május 9-e pedig a győzelem napja lett. Németország kapitulációját a felek május 8-án az éjszakai órákban írták alá, de az időeltérés miatt Moszkvában ekkor már másnap volt.   

Moszkva - 1947 – 1952

 

 

   Mihály és családja csak 1947 nyarán kerül vissza Moszkvába. Egy kis kétszobás lakásba költözhetnek, önállóan, nem kommunálkába. A hatalmas emberáldozat miatt úgy tűnik, legalábbis Mihály számára, hogy a lakásprobléma megoldása talán könnyebb lett. A Nyizsnyij Tagilban működő gyár moszkvai részlege visszakerül eredeti helyére. Ősszel Józsikát a hatodik osztályba íratják be.

   A rendszer borzalmai közé tartozik, hogy a hazakerülő hadifoglyokat Sztálin munkatáborokba küldi. Megadták magukat az ellenségnek, ezzel elárulták hazájukat. Jó részük ott pusztul el, akik hazatérnek, legyengült egészségi állapotban, betegen, nem biztos, hogy felépülnek. Ennek ellenére a Sztálin-kultusz még nagyobb magasságokba ível. Most már Istenként tisztelik, Istenként tisztelteti magát. Hiszen megnyerte a háborút, és a birodalom határait kitolta. A Szovjetunióval mostantól számolnia kell a világnak. Megkezdődik a hidegháborús korszak.

 

   Moszkvában Mihályék jó egészségben találták a Zsukov házaspárt, régi barátaikat. Nagyezsda a háború alatt is tanított, ha éppen nem volt szünet az iskolában szénhiány miatt. Férjét, Aljosát nem hívták be katonának igen erős rövidlátása miatt, különben is már közel járt az ötvenhez a háború kezdetekor. Nagyon örültek, hogy újra látják egymást.

   – Hát ezt is túléltük – kezdte a beszélgetést Aljosa.

   – Gondoltunk rátok sokat, de aztán egy idő után megnyugodtunk, amikor láttuk, hogy Moszkváig nem jönnek el a friccek – szólalt meg Mihály.

   – Hát igen, mi tulajdonképpen a háború alatt is úgy dolgoztunk, mint békeidőben, leszámítva azokat az időket, amikor nem lehetett fűteni, és ezért nem jártam be a könyvtárba, Nadja meg az iskolába. Ő még angolt is tanított idehaza.

   – Hát az csak rövid ideig tartott, egy kollegám kért meg, hogy foglalkozzak egy kicsit a gyerekeivel. Az angol különben sem erősségem, a francia az, ami jól megy, és amit igazán szeretek. De hát erre sehol sincs igény.

   – Tényleg, Nádja, te hol tanultál meg olyan jól franciául? – kérdezte Katalin.

   – Hm… ez egy másik történet… de nektek elmondom, nem szoktam róla beszélni. Apám jól kereső orvos volt a forradalom előtt. Odafigyelt a neveltetésemre. A mi kultúránkra a francia kultúra gyakorolta a legnagyobb hatást, ez a nyelv volt a legfontosabb elsajátítandó idegen nyelv nálunk. Amikor ötéves lettem, apám Franciaországból bentlakásos nevelőnőt hozatott. Tíz évig volt nálunk, csak franciául beszélt velem. Nem csak beszélt, de tanított is irodalomra, nyelvtanra, a francia szokásokat szivacsként szívtam magamba.

   – Hát ez nagyon érdekes, sosem mondtad azelőtt.

   – Nem lenne jó, ha erről sokan tudnának. De bennetek megbízom, tudom, hogy nem fogjátok továbbadni. Végül is nem titok ez, bármikor kiderülhet, de azért jobb, ha feledésbe merül.

   Vágyimról és Jelenáról továbbra sem volt semmi hír. A Komintern gyűléseiről ismert magyaroknak sem volt nyoma sehol. Igaz, Mihály nem is nagyon kereste a kapcsolatot, úgy volt vele, hogyha a véletlen összehozná valakivel, örülne, de ő maga nem kérdezősködött. Nyíltan érezhető volt, hogy mindenki gyanús, aki külföldi vagy külföldi származású. Korábban Sztálin megtiltotta a vegyes házasságokat, szovjet állampolgár külföldivel nem léphetett frigyre. Később, a népi demokráciák megalakulásával ezt az intézkedést törölték.

   Mihály levelet írt bátyjának, hogy jól van, a háborút ő és a felesége is átvészelték. Arról már nem írt, hogy a nélkülözések, a hideg kikezdték Katalin egészségét. Gyakran gyengélkedett, szervezete legyengült. Katalin sem tett erről említést édesapjának írott levelében. Öt év szünet után ismét híradással élhettek sorsuk alakulásáról.

   Magyarországról néhány hét múlva érkezett válasz. Mihály bátyja, Ferenc tudatta, hogy öccse elesett a háborúban, nem a fronton, hiszen már ő is öreg lett volna katonának, hanem bombatalálat érte, amikor a városba ment valamit elintézni. Lánytestvérük viszonylag jól van, ott él férjével nem messze egy közeli faluban, már két unoka is színesíti napjait.

   Amerikából csak jóval később érkezett válasz. Klára írt, Katalin apjának második felesége. Tudatta, hogy László három évvel korábban meghalt. Katalint a hír nagyon lesújtotta, egészségi állapotán tovább rontott édesapja halálhíre. Mihály is nagyon sajnálta a történteket, persze elsősorban felesége miatt. Ugyanakkor nagy kő esett le a szívéről, nem kell többé Amerikába levelezni, ami valószínűleg nagy kellemetlenségekkel járt volna együtt. Ezen a levélen is látszott, hogy felnyitották, jó gyűrött is volt, mind a boríték, mind maga a levél. Jó időbe telhetett a hatóságnak, hogy egy Amerikából érkező levélről megállapítsák, hogy az magyarul van írva, majd még meg is győződjenek annak tartalmáról.

   Katalin azért írt meg egy köszönőlevelet Klárának, de olyan stílusban, hogy a további levelezés ne folytatódjon. Különben is alig ismerte az asszonyt, apja házasságkötése után ők nem sokkal távoztak, és addig sem találkoztak túl gyakran.

   Mihály esetében a dolgok a régi kerékvágásba kerültek, évente váltott a két testvér egy-két levelet.

   Mihály testvérén kívül levelezett még Oleggel is Nyizsnyij Tagilból. A helyzet valamennyire normalizálódott 1949-re. Már volt szerény árukészlet a moszkvai boltokban, Leningrádban pedig nagy lépésekben igyekeztek a lebombázott épületeket helyreállítani. Eszébe jutott az Oleggel folytatott beszélgetés, hogy ő még csak egyszer járt Moszkvában, Leningrádban meg egyáltalán nem volt. Elhatározta, hogy meghívja magához őt és feleségét két hétre Moszkvába, és Leningrádba is ellátogatnak néhány napra.

   Oleg szívesen vette a meghívást, bár kicsit szabódott először, félt, hogy kényelmetlenséget okoz a vendégeskedés.

   A vendégek 1950 júniusában érkeztek, azért ekkor, hogy Leningrádban láthassák a fehér éjszakákat. Az egyik szobát átengedték az érkezőknek, ők hárman pedig a másik szobában húzták meg magukat. A gyári szakszervezet segítségével Mihály szerzett négy éjszakára két szerény berendezésű vendégszobát észak Velencéjében.

   – Hogy vagytok? – kérdezte vendégét Mihály, miután a pályaudvarról a lakásba értek.

   – Hát mit mondjak? Megvagyunk. Van újra szén, tüzelő. A boltok sem olyan üresek már. Látom, ti is jól vagytok, egészen szép ez a lakás, és egyedül vagytok benne, ez nagy szó.

   – Hát a lakással nagy mázlink van. Persze, ez nem biztos, hogy mindig így is marad.

   Oleg még Nyizsnyij Tagilban hallotta a történetet, hogy miként jártak a háború előtt a kényszerű lakáscserével. Katalin a konyhán foglalatoskodott, hogy vacsorát készítsen a vendégeknek. Hiába unszolta Natasát, Oleg feleségét, hogy maradjon a szobában, vagy ha fáradt, pihenjen le a másikban, ő is kiment a konyhába segédkezni. Az asszonyok már csak ilyenek, feszélyezve érzik magukat, ha a társaságban nincsenek nők is.

   – Te Misa, nem gondoltatok arra, hogy esetleg hazamentek? Nálatok is győzött a proletárhatalom, most már elveidért elismerést kapnál, nem üldöztetést.

   Mihály nagyot nyelt és nem felelt azonnal. Gondolt már erre ő is. De csak úgy futólag, néhányszor. Megfordult a fejében a lehetőség, de valahogy mindig elhessegette a gondolatot.

   – Hát nem tudom, egyelőre nem hiszem – szólalt meg hosszú hallgatás után. Majd később esetleg meglátjuk.

   Oleg látta, hogy barátja zavarban van, nem feszegette tovább a témát.

   Vacsora után tettek egy sétát, kimentek a Vörös térre, kószáltak egyet a meglehetősen lehangoló képet mutató Arbaton. Egyik este étterembe mentek, Mihály már jó előre foglalt asztalt, nem volt könnyű dolog ilyen helyen asztalt kapni. Az éttermekben nem egyszerűen vacsorázásról volt szó, ez volt az egyetlen vendéglátóipari szórakozási forma, ami létezett. Ünnepnapnak számított az ilyesmi, az éjféli zárórát általában mindenki kivárta, ha már egyszer eljutott egy ilyen helyre. Élőzene volt és tánc, egy négyfős asztalhoz minimum egy üveg vodkát és két üveg pezsgőt illett rendelni. Udvariasságból mindkét férfi megtáncoltatta saját és barátja feleségét is.

   Aznap éjjel Mihály nehezen aludt el. Oleg felszínre hozta benne azt, ami eddig nem igazán foglalkoztatta. Ennek oka talán valami olyasmi lehetett, hogy Mihály bele akart olvadni a szürkeségbe, nem akart feltűnni semmilyen módon. Elvei ellenére érzékelte, hogy a külföldiekkel szemben a fennálló hatalom bizalmatlanságot táplál. Hiszen honfitársainak nyoma veszett, persze lehet, hogy csak egyszerűen máshová költöztek az országon belül, és lehet, hogy volt köztük ellenség is, aki büntetését tölti. Ha kezdeményezné a hazatelepülését, lehet, hogy rossz néven vennék. Miért akarna ő elmenni onnan, ahol megvalósult a dolgozó tömegek nagy álma. Azt is érzékelte azért, hogy Magyarországon jobb az élet. Ferenc leveleiből olvasta ezt ki, aki írt disznóölésről, házrenoválásról meg ilyesmiről, és aki hallgatott a kitelepítésekről, deportálásokról és arról, hogy ott is bizony eltűnnek emberek az éjszakák leple alatt. Persze, fűzte tovább gondolatait Mihály, a bizalmatlanság most már nem vonatkozhat hazájára és a többi baráti országra, ahol a Szovjetunió segítségével megindult az új társadalmi rend felépítése. A testvéri kapcsolatokról állandóan hallott a rádióban, olvasott az újságokban. De azért mindenképpen várni kell még, aztán majd lehet erről gondolkodni később. Ezekkel a gondolatokkal merült álomba aznap éjjel.

   A leningrádi kirándulás a körülményekhez képest jól sikerült. Oleg és felesége odavoltak az egykori cári főváros szépségeitől, annak ellenére, hogy a háború pusztításaiból még nem sikerült mindent felszámolni. Bejárták a nevezetes látnivalókat, voltak Petrodvorecben, ahol a cárok színpompás nyári rezidenciája található, amit most már bárki meglátogathatott. Hamar elrepült ez a négy nap, majd a még hátralévő moszkvai pár nap is. Búcsúzás előtt a pályaudvaron arról beszélgettek, hogy milyen jó lenne egyszer együtt elmenni a tengerhez, együtt nyaralni Szocsiban vagy a Krímben.

   Mihályt Moszkvába való visszatérte után nem keresték meg többé portugál nyelvtudása miatt. A gyárban most már kitöltötte a teljes munkaidőt, részt vett a pártszervezet munkájában, ami főleg csak a gyűlések látogatásában merült ki, semmilyen funkciót nem kapott, az élet csendes, monoton kerékvágásba került. Katalin új adminisztrátori állást kapott egy iskolában Nagyezsda segítségével, de egyre többet betegeskedett. Józsika elég jól tanult az iskolában, nem volt eminens, de baj sem volt vele. Kezdett kirajzolódni, hogy ő is valamilyen műszaki pálya felé fog orientálódni. Szabad idejében egyik osztálytársával tengerjáró hajókat modellezett, először csak keménypapírból, majd később fából is. Édesanyja továbbra is szorgalmazta a magyar nyelvet, szerény választékban időnként hozzá lehetett jutni magyar kiadású könyvekhez, ezeket Katalin elolvastatta a fiával.

   A két ország között együttműködési, barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés aláírására került sor, aminek eredményeképpen Moszkvába és más városokba is megérkeztek az első Szovjetunióban tanuló ösztöndíjasok. Sokan közülük a budapesti, Oleg Kosevoj nevét viselő, leendő szovjet ösztöndíjasokat előkészítő, középiskola padjaiból kerültek ide.

   Oleg Kosevoj egy volt a háború tengernyi hőse közül. Valóban bátran harcolt a németek ellen, valós személy volt tehát, a németek ki is végezték. Azért fontos megemlíteni, hogy valós személy volt, mert a propagandagépezet előszeretettel kreált nem létező hősöket is. Kosevoj sem tett volna szert soha olyan hírnévre, hogy intézményeket, hazájában utcákat nevezzenek el róla, ha az akkori, egyik legnépszerűbb író, Fagyejev, „Az Ifjú Gárda” című regényében nem idealizálja, dicsőíti az egekig alakját és teszi kiemelkedő jelentőségű nemzeti hőssé.

   A KGST, azaz az újonnan létrejött kommunisztikus berendezkedésű országok gazdasági együttműködési szervezetének keretében szakemberek is érkeztek a Szovjetunióba. Mihály aggályai, hogy a külföldieket nem kezelik kellő bizalommal, csökkeni kezdtek. Ekkorra már az életben maradt hadifoglyok is hazatérhettek. Az ő hazatérésük ugyan rögtön a háború után megindult, de évekig tartott, nem úgy, mint a Nyugaton fogságba esetteké, akik szinte azonnal hazakerültek.

   Mihályt egyre jobban kezdte foglalkoztatni a hazatérés gondolata. Mardosta kicsit lelkét a honvágy is, de ezen túlmenően úgy gondolta, hogy egy olyan emberre, aki részt vett az 1919-es eseményekben, majd lassan két évtizede a Szovjetunióban él, otthon megbecsülés, jó állás vár.

   – Kati, mi lenne, ha mégis hazatérnénk Magyarországra? – vetette fel Mihály egyik este.

   Már korábban is beszélgettek erről kétszer-háromszor, de akkor a beszélgetés mindig abbamaradt, mivel mindketten érezték, hogy a kezdeményezésük nem biztos, hogy zöld utat kapna, sőt esetleg még negatív következményei is lehetnének.

   – Hát én szívesen mennék, megmondom neked őszintén, de ebben neked kell döntened. Misi, én rád bízom magam. Csináld, ahogy jónak látod.

   Katalinból folyamatos rosszullétei miatt hiányzott már a cselekvési vágy, hagyta magát sodortatni a sors által. Igaz, korábban sem volt túlzottan akaratos, nem nagyon volt köztük nézeteltérés, mindig követte férjét mindenben.

   Katalin, nem sokkal az esetleges hazatérésről való beszélgetés után, egyszer csak hirtelen ágynak dőlt. Korábban is volt már, hogy napokig otthon maradt rosszullétei miatt, most azonban a dolog komolyra fordult. Az orvos megállapította, hogy tüdőgyulladása van, amely magas lázzal járt együtt. Mihály felesége kórházba került. A korházban megtettek érte mindent, amit a szegényes eszközök lehetővé tettek. Mihály és Józsika a látogatási idők teljes időtartamát kihasználva ültek az asszony ágya szélén, biztatgatva, megpróbálva lelket önteni belé.

   – Vigyázzatok egymásra, ha velem valami történne.

 – Ugyan már, meggyógyulsz, mama, és hamarosan hazakerülsz, és főzöl nekünk finom paprikáskrump-lit.

   – Meg töltött káposztát, és sütsz utána egy kis buktát – tette hozzá Mihály.

   De Katalin nem épült fel. 1951 decemberében meghalt.

   A temetésen ott voltak a gyárból a munkatársak, Zsukovék is elhelyezték a saját maguk által kézzel készített koszorút a szertartás végén, ahol pap nem volt, a búcsúbeszédet Mihály egyik munkatársa fogalmazta meg és olvasta fel.

  Apa és fia egyedül maradtak, Józsika már a tizedik, utolsó osztályba járt. A jövő évben elvileg megkezdhetné felsőfokú tanulmányait.

 

   Az otthon csendes lett, Józsika végezte az iskolát, Mihály bejárt dolgozni. Hétvégeken kilátogattak a temetőbe, és mindig vittek friss virágot a sírra, ha lehetett kapni. Ha nem sikerült, a parkban törtek fenyőágakat és azzal díszítették a nyugvóhelyet fel.

   Mihály közeledett az ötvenhéthez, Józsika is betöltötte már a tizennyolcat. Mihály egyre többet kezdett el merengeni a múlton, a régi emlékek sorra felelevenedtek benne. Mi értelme volt az életének? Sajnos a dolgok nem teljesen úgy alakultak, ahogy ő elképzelte. Még mindig hitt a kommunista eszmékben, de a kivitelezés nem úgy történt és történik, hogy attól az emberek jobban éljenek. Már Sztálinba vetett hite is megingott, igaz, ezt még saját magának is félt bevallani. Otthon biztosan jobb lenne, meg, ha már így alakult minden, meg is tudná lovagolni a múltját. Itt legjobb esetben is egy egyszerű, hatodrangú mérnök maradna. Otthon még lehetne pár éve a munkában, mint szovjet emigránst, Rákosi rendszere megbecsülné.

   – Józsika, mi lenne, ha hazamennénk Magyarországra? – vetette fel az apa egyik este vacsora közben a fiának is.

   – Szegény anya beszélt velem erről – válaszolt bizonytalanul a fiú. 

   – Igen, mi is szóba hoztuk vele ezt egyszer-kétszer.

   – Én azt hiszem, szívesen mennék, bár a barátaim hiányoznának. Nagyon izgat, hogy milyen lehet otthon, ahol soha nem jártam.

   – Komolyan gondolod? Tudod, ha egyszer belevágtunk, nem lenne jó visszakozni.

   – Te is mennyi mindenbe belevágtál, négy hazád is volt. Biztos, hogy vissza tudnánk néha járni, és nem kéne mindenkit elveszítenünk. Igaz, te már csak Aljosa bácsival és Nagyezsda nénivel tartasz közelebbi kapcsolatot.

   – Az iskolát most mát mindenképpen itt fejeznéd be.

   – Persze, otthon másképpen is vannak a dolgok, nyolc osztály után jön a gimnáziumi négy év. Itt meg már ősszel mehetnék egyetemre. Nem világos, hogy honnan folytathatnám.

   – Kialakul majd, ha tényleg úgy adódik. Ezzel ráérnénk majd akkor foglalkozni.

 

   Mihály 1952. január végén rászánta magát a cselekvésre. Felkereste a belügyi szerveket, előtte papírra vetett egy hosszú kérelmet. Ebben részletesen megfogalmazta, hogy miért menekült el Magyarországról a proletárdiktatúra bukása után, kitért arra, hogy mivel Kelet felé nem volt lehetősége menekülni, kénytelen volt Nyugat felé venni az irányt, de mindvégig az lebegett a szeme előtt, hogy népi demokratikus államban szeretne igazán élni, és azért dolgozni. Brazíliában és az USA-ban is megtalálta a vele azonos nézeteket valló elvtársakat, és amikor felkínálták neki a Szovjetunióba település lehetőségét, ő és felesége habozás nélkül élt vele. Most végre eljött a lehetőség, hogy hazájába visszatérhessen, és hátralévő éveiben még kivegye részét a szocializmus építéséből. Mivel Józsika már nagykorú volt, külön kérvényt fogalmazott meg nevében édesapja, de együtt adták be a papírokat elbírálásra.

   – Mit gondolsz, apa, mikor kapunk valami választ? – kérdezte Mihályt fia, úgy két héttel az okmányok beadása után.

   – Nem tudom, fiam, a hivatalok nem dolgoznak túl gyorsan. Annyit tudok, hogy nemcsak rajtuk múlik, a hazatelepüléshez a magyar hatóságoknak is hozzá kell járulnia. Várunk, aztán meglátjuk.

   – Tudod, én nem hiszem, hogy ne sikerülne. Az itt tanuló magyar ösztöndíjasok közül már sokan megnősültek. Ők is hazavihetik feleségeiket minden baj nélkül.

   Az ötvenes években nagy divat volt, hogy a Szovjetunióban tanuló diákok onnan hoztak maguknak feleséget. A külföldi állampolgárokkal való házasságkötést már nem tiltották, legalábbis az úgynevezett testvér országok viszonylatában. A frigyre lépéseknek két alapvető oka volt. Az orosz nők tényleg jó szeretők voltak, és jobban alávetették magukat férjeik kénye kedvének, nem voltak még annyira emancipáltak, mint a nők Nyugaton. A másik ok az volt, hogy az ilyen házasság segítette az előrejutást a munkahelyeken, anyagi, pozícióbeli előnyökkel járt.

   Mihály azért nem volt annyira biztos a végkifejletre vonatkozóan. Idegesítette a várakozás, a bizonytalanság. De a kocka el volt vetve. A hatóságok tudomására hozta szándékát. Andrej, aki még a háború előtt intézte adminisztratív ügyeit, nem volt sehol. Nem volt más se, aki személyesen odafigyelt volna dolgaira, aki felkereste volna időnként.

   Úgy tűnt, a tél lassan enged szorításából. Egyik este Zsukovék meghívták Mihályt magukhoz. Ez volt az első alkalom, hogy Mihály egyedül ment hozzájuk vendégségbe. Több mint két hónap telt el a temetés óta és a házaspár úgy gondolta, hogy vár a meghívással, hadd csituljon a férfi felesége elvesztése felett érzett fájdalma.

   – Örülök, hogy látlak, Misa – kezdte a beszélgetést Aljosa, miután hellyel kínálta vendégét.

   Nagyezsda a konyhában foglalatoskodott.

   – Én is akartalak már látni titeket, ha még egy kis ideig nem jelentkeztek, én kerestelek volna meg benneteket.

   – Hogy boldogulsz egyedül? Most, hogy szegény Kátya nincs többé.

   – Megvagyunk, a fiam is segít a lakásban, képzeld, már egy-két ételt is el tud készíteni.

   – Hát ezt a tragédiát mi is nehezen emésztjük meg. Nagyezsda nagyon ragaszkodott a feleségedhez.

   – Tudom, de így rendelte sajnos a sors. Józsika nagyon el van keseredve.

   – Az idén befejezi a tanulmányait. Döntöttetek, hogyan tovább?

   – Nos, Aljosa, meg kell, hogy mondjak neked valamit. Lehet, hogy hazamegyünk.

   – Hm, nekem is eszembe jutott már, hogy esetleg gondoltok erre. Végül is, miért ne, téged szerintem tárt karokkal fogadnának és valljuk meg, csak így magunk között, nálatok azért könnyebb az élet.

    – Nézd, én ott születtem, két testvérem még él, mint tudod. Nem tagadom, vágyom haza. Csak…

   – Tudom, félsz az ügyintézéstől, hogy felhívod magadra a figyelmet, és a dolgok esetleg nem úgy sikerülnek.

   – Igen, van bennem egy ilyen érzés. Az igazság az, hogy a dolog már folyamatban van.

   –Szerintem feleslegesen aggódsz, kölcsönösen utazgatnak szakemberek innen oda, onnan ide. Sok ösztöndíjas tanul nálunk nemcsak tőletek meg az európai országokból, hanem még Kínából, Mongóliából és Észak-Koreából is. Bár ott most nehéz idők járnak, nem tudott az egész országban győzni a népi hatalom az amerikaiak miatt. De majd ott is véget ér a háború a mi győzelmünkkel.

   – Én is úgy gondolom, hogy nem lesz semmi baj, de azért csak idegesít ez a várakozás.

   – Mikor adtátok be a kérelmet?

   – Lassan két hónapja. Budapest döntésétől is függ a dolog.

   – Én nem nagyon izgatnám magam. Fogunk mi még nálatok vendégeskedni, remélem, meghívsz minket.

   – Ezer örömmel, ha a dolgok rendeződtek, várlak titeket.

   – Hol szándékozol otthon letelepedni? Gondolom, nem abban a faluban, ahonnan eljöttél? Ott nem lenne munka számodra.

   – Persze, mindenképpen Budapesten. A falumba meg hazajárhatnék néha hétvégeken meg szabadságra. Semmiképpen nem megyünk addig, amíg a fiam be nem fejezi itt az iskolát. Az is kérdéses, hogy hogyan tovább, otthon van általános és középiskola, a kettő összesen tizenkét év. Nem tudom, hogyan fogadják el az itteni tanulmányokat, kell-e vajon még iskolába, gimnáziumba járnia, mielőtt egyetemre mehet.

   – Hát lesznek megoldandó kérdések, de szerintem minden hamar rendeződni fog. Aztán, ne félj, szavadon foglak. Nem úszod meg, elmegyünk hozzátok.

   Nagyezsda közben behozta a vacsorát. Bor és vodka is került az asztalra. Mihály tizenegy óra körül ment haza, jó kedve volt.

 

   Április végén Mihályt és fiát behívatták a belügyi szervek. Közölték velük, hogy hazatelepülésüket engedélyezték a szovjet hatóságok és megjött a magyar jóváhagyás is, ami szerint hazatérhetnek és a budapesti letelepedés is zöld utat kapott. A fővárosi pártbizottság ki fog utalni egy tanácsi lakást is.  Az év végéig dönthetnek, hogy mikor hagyják el az országot.

   Mihály megnyugodhatott, szándéka nem okozott bonyodalmakat, kellemetlenségeket. Rövidesen azonban lelki állapotát ismét felkavarták az előtte álló események. Hogyan is lesz odahaza? Hogy fogadják? Milyen állást fog kapni? Milyen lesz a testvéreivel történő viszontlátás? Harminchárom év telt el azóta, hogy eljött. Nem volt már fiatal, már nem kezelte olyan könnyen az újat. Józsika sokkal nyugodtabban aludt, mint édesapja.  Gyakran beszélgettek arról, hogy miként is lesz otthon.

   Józsika júniusban megkapta bizonyítványát, ha maradnának, ősszel itt egyetemre mehetne.

 

   A vonatjegyek június 21-ére, az év leghosszabb napjára szóltak. Három bőrönddel mentek ki a pályaudvarra, könyveiket és egyéb kisebb mozdítható tárgyaikat teherpoggyászként adták fel. A Kijevi pályaudvar Moszkva legnagyobb pályaudvara. Magyarországra is innen indulnak a vonatok. A jegyek első osztályra szóltak, ami azt jelentette, hogy csak ők ketten voltak a hálókocsi kupéjában. Az utazás harminchat órát tartott. Nagyot dobbant Mihály szíve, amikor a vonat hirtelen megrándult és elindult. Útban volt hazafelé, mégis úgy érezte, hogy az ismeretlen felé tart. A kocsikísérő időnként meleg teát hozott. Kijevben éjszaka állt meg a vonat. Az étkezőkocsiba is többször átlátogattak, ettől az idő is jobban telt, az ételválaszték viszont meglehetősen szegényes volt. Próbáltak aludni, mély álom nem jött a szemükre, de félálomban átszunyókálták az utazás jelentős részét.  Már délután volt, amikor Csapra értek, itt a vonat hosszasan időzött, ugyanis a szovjet nyomtáv a síneknél szélesebb, mint Európában. A kocsikat felemelik és keskenyebb nyomtávú kerekekre helyezik vissza. Mihálynak eszébe jutott, hogy a nyugat felől fújó szél már Magyarországról jön. A vámvizsgálat nem volt túl szigorú, az útleveleket viszont alaposan megvizsgálták. A jó háromórás várakozás után a vonat újra megindult, füttyszó jelezte, amikor átlépte a határt. Záhony következett. Elolvasták a latin betűs állomástáblát: ZÁHONY.

 

Magyarország 1952 - 2004

 

 

   Mihály harmadévszázad elteltével újra itthon volt, Józsika először. A vonat most már magyar földön robogott tovább. Itthon voltak. Tudták, odakint magyarul beszélnek az emberek. Mindketten a vonat folyosójáról nézték a tájat. A szerelvény egy óra elteltével újra megállt. Nyíregyháza, olvasták el az állomás épületén a feliratot. Szolnok előtt már sötét volt, végül este tizenegykor Budapest fényeit pillantották meg. Nemsokára a kerekek enyhén csikorogva fékeztek a Keleti pályaudvaron. Az állomáson egy pártbizottsági munkatárs várta őket.

   – Üdvözöljük Önöket Magyarországon. Nagy Gézának hívnak – és kezet rázott a jövevényekkel.

  –Jó estét – szólalt meg Mihály, és bemutatkozott, majd fiát is bemutatta.

   – Egy-két napig egy szállodában fognak lakni, amíg ki nem választják, hogy melyik lakást szeretnék elfoglalni. Jöjjenek velem, elvisszük Önöket a szállodába, a költségeket a pártbizottság állja.

   A parkolóban egy Pobeda gépkocsi várakozott sofőrrel. A csomagtartóba csak két bőrönd fért be, Mihály és fia a hátsó üléseken foglalt helyet, a harmadik bőröndöt Nagy Géza nyújtotta be az autóba, és az ölükbe csúsztatta.

   Végighajtottak a szinte üres, gyengén megvilágított utcákon. Tíz perc múlva megérkeztek a szállodához.

   – Az étteremben a konyha már nem üzemel, de intézkedtünk, hogy Önök még kapjanak vacsorát. Felvisszük a csomagokat a szobába, aztán lekísérem Önöket az étterembe.

   A szobában volt két ágy, szekrény, asztal egy székkel, a sarokban mosdó, felette tükör.

   – Menjünk is, az étterem tizenkettőkor zár, de azért annyira nem kell kapkodni, egyenek kényelmesen, majd elindultak lefelé az étterem irányába.

   Egy asztalnál meg volt terítve két személy részére.

   – Foglaljanak helyet, a pincér rögtön hozza majd a vacsorát. Aztán pihenjék ki magukat, holnap tízre magukért jövök, addigra reggelizzenek meg itt a szállodában, ez is el van intézve. Jó étvágyat és jó pihenést kívánok.

   Nagy Géza ezek után kezet nyújtott mindkettőjüknek, majd távozott.

   Húsleves volt cérnametélttel, másodiknak sertéssült, párolt káposztával, pirított burgonyával. Józsika először evett ilyen káposztát, valahogy mindennek más volt az íze, állaga, finomnak találta a vacsorát. Mihály is jóízűen, merengő tekintettel evett. Az asztalon volt egy kancsó víz, de a pincér hozott egy fél liter száraz fehérbort is.

   – Ha fröccsöt szeretnének, hozhatok szódát – jegyezte meg a pincér.

   Józsika nem tudta, hogy mi az a fröccs.

   Az átélt élmények hatása ellenére hamar elaludtak, hiszen lassan negyvennyolc órája nem feküdtek rendes ágyban.

   Másnap a reggeli elfogyasztása után visszatértek a szobába, de nem kellett sokat várniuk Nagy elvtárs az ígért időben megjelent.

   A Pobeda a szálló előtt várakozott, aztán egyenesen a fővárosi pártbizottság egyik épülete előtt állt meg. Felmentek a második emeletre, a folyosó közepén lévő ajtón Mihályék kísérője bekopogott.

   – Tessék – szólt ki egy érces férfihang.

   Nagy megnyitotta az ajtót, és a vendégeket betessékelte.

   – Szabadság, Kelemen elvtárs. Kocsenás Mihály és fia megérkeztek tegnap éjjel, ahogy azt jelezték nekünk.

   – Szabadság, elvtársak, üdvözlöm Önöket Magyarországon.

   Mihálynak furcsa volt ez az üdvözlési mód, de kissé bizonytalan hangon ő is hasonló módon üdvözölte a férfit, aki felállt íróasztala mögül, és előrejött kezet rázni az érkezőkkel. Józsika is alig hallható hangon köszönt.

   – Kelemen István vagyok, a párt részéről az a feladatom, hogy Önöket átsegítsem a kezdeti nehézségeken és az ezekkel járó formaságokon.

   – Nagyon köszönjük a velünk való törődést. Reméljük, hogy nem okozunk túl sok gondot.

   – Az Önök anyagait az illetékes szervek átvizsgálták, és semmilyen jellegű probléma nem merült fel. A rendőrségről elhoztuk az űrlapokat, amiket kitöltés után az V. kerületi rendőrségnél be kell adni két fénykép kíséretében. A személyi igazolványokat aztán két napon belül átvehetik.

   – Köszönjük.

   – A másik dolog, amit meg kell oldani, az a lakás kiválasztása. Két lakás közül tudnak választani, mindegyik kétszobás, fürdőszobás, konyhával. Az egyikhez egy kis erkély is tartozik. Az egyik az V. kerületben van, a másik a II. kerületben. Ha itt végeztünk, Nagy elvtárs elviszi Önöket, és eldönthetik, hogy melyiket választják. Mindkettő azonnal beköltözhető. Ráérnek hétfőig dönteni, addig foglaltuk Önöknek a szállodai szobát.

   Mihály meg akart szólalni, de Kelemen elvtárs levegővétel nélkül folytatta.

   –Állást a Vasmunkás nevű gépgyárban szereztünk Önnek, természetesen ez nem jelenti azt, hogy innen kell nyugdíjba mennie, ha lesz jobb lehetőség, olyan munka, amit szívesebben csinál, bármikor változtathat. De fel szeretném hívni a figyelmét, hogy a Vasmunkás egyik büszkeségünk, ahol kiválóan kamatoztathatja a Szovjetunióban szerzett tapasztalatait, nagyon erős, ütőképes pártszervezettel is rendelkezik. A lakások megtekintése után Nagy elvtárs oda is elkíséri Önt, és bemutatja a vezetőségnek.

   – Hát Önök aztán mindenre gondoltak, Kelemen elvtárs.

   – Igyekeztünk, Kocsenás elvtárs, egy olyan régi és oly sokat bizonyított elvtársnak, mint Ön, megadunk minden segítséget, és örülünk, hogy újra a mi levegőnket szívja, munkájával, példamutatásával segíti hazánk fejlődését a szocializmus útján, vállvetve testvéreinkkel, Sztálin elvtárs útmutatásai alapján.

   Kelemenből egy pillanatra kifogyott a szusz, de aztán rögtön folytatta.

   – Ja, és még egy dolog, József iskolai problémáival keressék fel Suhajda elvtársat a Művelődési Minisztériumban. Jeleztük, hogy menni fognak, tudnak a fiú esetéről.

   – Most pedig intézzék dolgaikat, jó egészséget kívánok. Viszontlátásra, szabadság, elvtársak.

   – Szabadság, és mindent nagyon köszönünk - mondta apa és fia szinte egyszerre, miközben kezet ráztak Kelemen elvtárssal.

   A két lakás közül a II. kerületi tetszett jobban mindkettőjüknek. Ennek volt erkélye és az ablakok is egy zöld parkra néztek. A közlekedés sem volt rossz innen, igaz, az V. kerületből való közlekedés még jobbnak volt mondható, de ott minden csak épület és aszfalt volt.

   A gyári elbeszélgetésen is túlestek még aznap délután és abban állapodtak meg, hogy Mihály a munkát augusztus 1-jétől kezdi meg.

   Másnap délelőtt áthurcolkodtak a II. kerületi lakásba. A kulcs a házmesternél volt leadva. A házmester kitöltötte a bejelentkezéshez az űrlapokat, kiderült a személyi igazolványok intézésénél ezekre is szükség lesz. Majd elmentek fényképet csináltatni.

   Két nappal később beadták a személyi igazolványhoz szükséges papírokat az V. kerületben. Az ügyintéző tudott róluk, azonban, amikor meglátta, hogy a lakásbejelentőket a II. kerületre vonatkozóan állították ki, közölte velük, hogy ő nem illetékes. Mihály megkérte az ügyintézőt, hogy hadd telefonáljon az ügyben. Felhívta Kelement, aki megígérte, hogy azonnal intézkedik, addig várjanak ott helyben, nem fog sokáig tartani.

   Tíz perc sem telt bele és egy magas férfi lépett be az irodahelyiségbe. Magyarázni kezdett halk hangon az ügyintézőnek, Mihály és fia nem hallott mást csak sutyorgást. Aztán a magas férfi hozzájuk lépett.

   – Kiállítjuk Önöknek az igazolványokat, holnap jöhetnek is már értük, de sajnos a lakcímet mi nem írhatjuk be, ezért át kell fáradni a II. kerületi tanácshoz, de átszólok, és Önöket soron kívül fogják fogadni. Elnézést ezért a kis kellemetlenségért, de másképpen nem tudjuk megoldani.

   Aznap délután bejárták a főváros főbb látnivalóit. A Várban kezdtek, letekintettek a Halászbástyáról a Dunára, szemben a Parlamentre, átbuszoztak a Gellérthegyre és a Hősök terén fejezték be a túrát. Józsikának nagyon tetszett minden, lelkendezve kérdezgette apját, miközben a Mátyás pincében vacsoráztak. Mihály mindenre élesen emlékezett, négy évig itt volt valaha egyetemista.

   Pár nappal később megérkeztek a teherpoggyászként feladott csomagok. Néhány faliképet is becsomagoltak, ezek most a szobák falaira kerültek. Mihály ágya fölé került egy téli, szibériai tájat ábrázoló festmény, amit Oleg ajándékozott neki az egyik születésnapjára. A bejárati ajtó fölé került a Brazíliából származó indián maszk.  De a főhelyre, egy komód tetejére, az a fából faragott, sámánizmussal kapcsolatos szarvas került, amelyet még Hanti-Manszijszkban kapott azon a bizonyos vacsorameghíváson.

   Mihály úgy gondolta, hogy a minisztérium felkeresése előtt jobb, ha készíttett egy hivatalos fordítást Józsika bizonyítványáról. Felkereste a hivatalos okmányok fordításával foglalkozó irodát. A bizonyítvány fordítása nem jelentett nagy munkát, és amikor az iroda munkatársa meglátta, hogy miről is van szó, azonnal közölte, hogy másnap már jöhetnek is a dokumentumért.

   A következő héten mindketten ott álltak Suhajda elvtárs szobájában, aki hellyel kínálta őket. Mihály és Józsika közösen adták elő a problémát, azt, hogy nem világos számukra, az ottani végzettség miképpen passzítható az itteni rendszerhez, jelezve azt, hogy Józsika tovább akar tanulni majd.

   – Nem ez az első ilyen esetünk, elvtársak, több olyan fiatallal volt már dolgunk, akik a Szovjetunóból kerültek haza és ott elvégezték a tíz osztályos, középfokú végzettséget adó iskolát. Nálunk ez tizenkét évet jelent, de minisztériumunk, pártunk egyetértésével, az ottani végzettséget ekvivalensnek tartja az itteni négy gimnázium elvégzésével, azzal a kikötéssel, hogy az érettségi vizsgát azért le kell tenni. Erre is tulajdonképpen a magyar és a történelem tárgyak miatt van elsősorban szükség, de hát végül a matematika sem maradt ki, meg van egy negyedik, szabadon választható tárgy is. A maga esetében, fiam, kézenfekvő lenne az orosz nyelv érettségi tárgyként való választása.

   – Értjük, azt hiszem – szólalt meg Mihály. Tájékoztat bennünket a részletekről is ugye? Hol és mikor jelentkezzünk érettségi vizsgára, kaphat-e a fiam valamilyen segítséget előtte? Magyar irodalmat, nyelvtant, magyar történelmet nem tanult korábban.

   – Mint mondtam, ennek kijárt útja van. Az idei évi érettségiről már lekéstek ugyan, de így van legalább egy év idő a felkészülésre. Érettségi vizsga letételére elvileg az ország összes gimnáziumában van lehetőség. Említették, hogy a fiú tovább kíván tanulni, megkérdezhetném, hogy mik az elképzelései ezzel kapcsolatban?

   – Mérnök szeretnék lenni, gépészmérnök – szólalt meg Józsika.

   – Nos, akkor minden tiszta, tehetséges fiatalok százai mennek a Szovjetunóba tanulni. Magának még nyelvi előkészítőre sincs szüksége. Van egy iskolánk, Oleg Kosevoj nevét viseli. Ez középiskola, itt készítik fel a Szovjetunióba kerülő ösztöndíjasokat. Az érettségi bizonyítvány itt megszerezhető, konzultációs órákat is biztosítanak az olyanoknak, mint maga is. Gondolja meg, a taníttatás a Szovjetunióban nem jelentene anyagi gondot édesapjának, ösztöndíjat kapna, amiből kint fenntarthatja magát. Aki onnan kerül vissza, fényes jövő előtt áll.

   – Köszönjük, nem is számítottunk arra, hogy ennyire mélyen belemerülünk a dologba, tulajdonképpen csak a középiskolai végzettséget akartuk tisztázni.

   – Érettségi előkészítőre augusztus 25-éig kell jelentkezni mindegyik tanintézetben, az Oleg Kosevojban is. Az érettségi vizsgák csak jövő év május-júniusában lesznek, utána valamelyik magyar intézményben felvételi vizsgát kell tenni. A Szovjetunóba pályázókkal azonban már korábban, március táján elbeszélgetünk, felmérjük képességeiket és kiutazásukra az érettségi vizsga eredményétől függően kerül sor.

   A dolog első része világosnak látszott, van majdnem egy év az érettségiig, segítséget is nyújtanak hozzá. A kérdés tehát úgy merül fel, hogy hol történjen a bizonyítvány megszerzése. Az Oleg Kosevoj nevét viselő iskolában és utána vissza Moszkvába vagy egy másik gimnáziumban és utána irány a Műegyetem, az intézmény, ahová Mihály is járt egykoron, de amit nem fejezett be. Másfél hónap volt hátra a döntés meghozataláig.

   Mihály a hazaérkezést követő harmadik napon táviratot adott fel bátyjának, Ferencnek, hogy megérkeztek és rövidesen hazalátogat. Természetesen már Moszkvából megírta korábban a rövidesen bekövetkező eseményt, de akkor még a pontos időpont ismerete nélkül. Ferenc expresszlevélben válaszolt, hogy nagyon várja a találkozást, természetesen Józsikát is látni akarja.

   A következő péntek reggel került sor az utazásra. Mihályt és fiát az állomáson várta Ferenc.

   Harminchárom éve nem látták egymást. Ferenc majdnem teljesen kopasz volt, de Mihály azonnal felismerte. Némán átölelték egymást, hosszú időnek tűnt, mire megszólalt elsőnek Ferenc.

   – Isten hozott, öcsém.

   – Szervusz, Feri. Hát itt lennénk.

   Józsika csak állt egy helyben, rá még nem jutott idő, hogy bemutassák a nagybátyjának. Hirtelen nem tudtak mondani egymásnak semmit.

   – Na, ne álljunk már itt örökké, menjünk – bökte ki az idősebbik testvér.

   Ferenc korán megözvegyült, tizennégy éves fiával élt együtt az egykori családi házban. A gyerek, akit szintén Ferencnek hívtak, most végezte el a nyolcadik osztályt, ősztől szakmunkásképzőbe jelentkezett, autószerelőnek fog tanulni. Nővérük, Judit férjhezmenetelekor másik faluba költözött, ott már az unokák is nagyobbacskák voltak. A családi házat az eltelt idő alatt kétszer is felújították, takaros kis porta benyomását keltette. Mihálynak földbegyökerezett a lába, amikor meglátta rég nem látott otthonát. Kavarogtak benne az emlékek, beleszédült a látottakba.

   Leültek, és egyszer csak megindult mindkettőjükből a szóáradat. Egymás szavába vágva próbálták elmondani, hogy mi is történt velük az elmúlt csaknem három és fél évtized alatt.

   – Itt maradtok, ugye, legalább egy hétig?

   – Hát, én úgy gondoltam, hogy holnap legkésőbb visszamegyünk Pestre.

   – Dehogy mentek, hiszen alig láttalak benneteket. Hely van bőven, emlékszel a kamrára, azt átalakítottam a fiamnak, jó kis szoba lett belőle, a másik két szobában meg csak elleszünk valahogyan. Alhatsz Józsikával vagy velem, és akkor neki saját szobája lesz, ahogy akarjátok.

   – Hát nagyon kedves vagy, de…

   – Semmi de, Juditékhoz is átmegyünk vasárnap, nagyon készül a veled való találkozásra.

   Végül Mihály és fia öt éjszakát töltött a testvérénél. Ferenc főzött rájuk, első nap házi hurka volt az ebéd vöröskáposztával, hagymás krumplival, amit Mihály régmúlt ifjúkora óta nem evett. Józsika oda volt az új ízektől.

   Juditékhoz autóbusszal mentek át vasárnap, náluk voltak az unokák is. Itt is megteltek a szemek könnyekkel a viszontlátás örömére. Húslevest, kacsasültet szolgáltak fel, amit finom házi meggyes rétes követett. Bor is került bőven az asztalra.

   – Hát, hogy Sándor szegény ezt nem élhette meg – mondta Judit, miközben folyton-folyvást idézgették a múltat.

   Sándor a középső fiú volt, akit a háborúban bombatalálat ért.

   – Az a szörnyű háború, jól emlékszem szegény Sándor testvéremre… Judit, most, hogy mi Pesten lakunk, igazán felhozhatnátok néha az unokákat. Elvinnénk őket a Vidámparkba, az Állatkertbe, biztosan nagyon élveznék.

   – Nálatok zavarogjunk?

   – Nem zavartok, van két szoba, az egyikben mi elvagyunk Józsikával, a másikban meg ellesztek ti a kicsikkel.

   – Na, jó, majd meglátjuk.

   Másnap Judit jött át a férjével, de unokák nélkül. Megint átbeszélgették az egész napot.

   Aztán kedden Ferenc és Mihály egyedül maradtak. A kis Feri meg Józsika bementek a moziba, a városba, oda, ahová valaha Mihály járt gimnáziumba.

   – Na, Feri, beszéljünk egy kicsit a jelenről is. Hogy gondolod, jobb lett az élet?

   – Hát, nem is tudom, mit mondjak. Nézd, te a testvérem vagy, őszinte leszek veled. Az oroszok sok szörnyűséget követtek el. Kiűzték a németeket, de itt maradtak. Volt itt minden, nehéz erről beszélni. Tudom, te mindent másképpen gondolsz. Először volt földosztás, most meg újra el fogják venni a földeket, kollektív gazdaságokat akarnak, kolhozokat, mint az oroszoknál, de te ezt úgyis jobban tudod.

   – Hát kollektíven többet lehet termelni.

   Mihály tudatán azért átfutott a háború előtti nagy éhínség, ami igen tragikus helyzetet teremtett a Szovjetunióban.

   – Látod, tudtam én, hogy nem értjük meg egymást igazán. Aztán itt vannak a kitelepítések, deportálások. Emlékszel Kovács Andrásra, őt tavaly elvitték, senki nem tud róla semmit. A városból a volt jegyzőt valami távoli faluba telepítették ki családostul. Nincs jól sok minden Misikém, sajnos.

   Mihály csak hümmögött, megpróbálta védeni a rendszer igazát, de már nem olyan hevesen, mint azt korábban tette volna, aztán át is tértek semleges vizekre, és családi dolgokról kezdtek beszélgetni. A viszony nem romlott meg közöttük, másnap azzal váltak el, hogy rövid időn belül most a két Feri fog ellátogatni Budapestre.

   Mihály augusztusban megkezdte a munkát, de előtte volt nála két napig a bátyja a fiával, és egy másik alkalommal Judit az unokákkal. Judit férje nem élt a meghívással. A gyerekek nagyszerűen érezték magukat.

 

   Mihály a munkakezdéssel egy időben kérte felvételét az MDP-be, a párt 1956-ig a Magyar Dolgozók Pártja nevet viselte. Egy hónap múlva átvehette tagkönyvét. Mihálynak a rendszer igazságosságába vetett hite valamelyest megingott, de elveit nem adta fel. Úgy képzelte, hogy az ellentmondások majd idővel letisztulnak, és ha már az élete így alakult, akkor a nyugodt, jó élet reményében mindenképpen tovább kell haladni a megkezdett úton. Korára való tekintettel már nem is kell magát annyira aktivizálni talán, el fog járni a pártértekezletekre, javaslataival időnként segíteni fogja a munkát, de nem lesz szószóló, zászlóvivő.  Ha nem muszáj, funkciót sem vállal.

   – Akkor hogyan lesz ősztől? – szólt oda Mihály egyik este fiának.

   A kérdés inkább csak költői volt, hiszen a válasz szinte egyértelműen adta magát, Józsi Moszkvában fog tanulni. Az ott szerzett diplomával együtt járó előny, karrierlehetőség a napnál is világosabb volt, továbbá nyelvi problémákat sem jelentett, és Józsikának a barátai Moszkvában voltak. Az már csak hab a tortán, hogy az egyetem elvégzése nem kerül szinte egy fillérbe sem, igaz tandíj itthon sem lett volna, de így az ott kapott ösztöndíj a megélhetést is, bár szerényen, de fedezni fogja.

   Augusztus végén jelentkeztek az Oleg Kosevoj nevét viselő intézménynél. Kiderült, hogy három másik fiú és egy lány is hasonló cipőben jár, ők is hazatelepültek, kint végezték a tíz osztályt, és csak érettségizniük kell. Mind a négyen a Szovjetunóban készültek diplomát szerezni. Heti három alkalommal szerveztek külön nekik, öt fő részére, szeptembertől érettségire történő felkészítőt, magyarból, történelemből és matematikából. A magyar és a történelem jelentett nagyobb gondot, matematikából inkább csak a fogalmak magyar nyelvű elsajátítása hatott az újdonság erejével, bár voltak olyan anyagrészek, melyekről Józsika korábban nem hallott. Még volt egy kis idegen akcentusa, ha magyarul beszélt.

   Ez a tanév Józsika számára meglehetősen lazán telt el a nem túl sok elfoglaltság miatt.  Józsika barátságot kötött az egyik kurzustársával, Péterrel. Kezdtek eljárni együtt ide-oda, moziba, vasárnaponként ötórai teákra, télen korcsolyázni a műjégre, jó időben strandolni a Margit-szigetre. Az egyik táncmulatságon ismerkedett meg Évával, aki ebben az évben érettségizett, és most gép- és gyorsíró iskolába járt. Elkezdtek randevúzgatni. Évának volt egy barátnője, akit bemutattak Péternek, így sokszor négyesben szerveztek programokat. Éva elkezdte Józsikát Jozsónak becézni, ez a név aztán rajta is maradt, a fiatalok mind ezen a néven szólították.

   Mihály sokat volt egyedül, amikor a munkából hazaért, fia általában nem volt otthon, programjai voltak új baráti társaságával. Mihály fejében megfordult, hogy esetleg megnősülhetne újra. A boltban, ahová vásárolni járt megismerkedett egy elvált asszonnyal. Kezdetben csak köszöntötték egymást, de egyszer Mihály felajánlotta, hogy hadd segítsen hazavinni a boltban vásárolt holmit. Egy-két hét után a véletlenszerű találkozások rendszeressé váltak, ugyanis mindketten néhány perccel hat óra után érkeztek minden nap a boltba. Mindketten tudták, hogy az időpont megválasztása szándékos a másik fél részéről, azért jöttek egyszerre, hogy találkozzanak. Ezt azonban nem vallották be egymásnak.

   Eltelt több mint egy hónap, amikor Mihály a szatyrokkal ismét megállt a bejárat előtt, a háznál, ahol a nő lakott.

   – Meghívhatom egy csésze kávéra, Mihály?

   – Szívesen elfogadom, ha nem zavarok.

   – Már hogy zavarna, egyedül élek, a lányom Debrecenbe ment férjhez tavaly, azóta senki sem nyitja rám az ajtót. A lányom azért három-négyhavonta fellátogat hozzám.

   Irma egy másfél szobás lakást tudhatott magáénak. A vendéget hellyel kínálta, majd kiment a konyhába, hogy lefőzze a kávét.

   – Hány cukorral issza? – kiabált be a konyhából.

   – Kettővel, ha szabad. A kávé mellé hozott egy kis aprósüteményt is.

   – Hát szóval itt lakik?

   – Igen itt éltem a férjemmel és a lányommal, amíg el nem váltunk. Aztán, mint mondtam, a lányom is továbbállt. Úgy néz ki, hogy jól megvan a férjével.

   – Mit dolgozik a lánya?

   – Adminisztrátor az ottani egyetemen. A férje lakásügyi előadó. Így szerencséjük volt, hamar lakáshoz jutottak.

   – Hát az bizony nagy szó.

   – Láttam egyszer egy fiatalemberrel, ő a fia?

   – Igen, Józsika. De ősszel ő is elmegy, Moszkvában fog tanulni.

   – Tud oroszul, vagy előbb még azt is meg kell, hogy tanulja?

   – Hát ez hosszú történet.

   Mihály dióhéjban elmesélte az életüket, kihagyva azt, hogy tizenkilencben miért is kellett elhagynia az országot. Irma figyelmesen hallgatta partnerét. Már régen meg szerette volna hívni magához, csak mindig elbátortalanodott. Most azonban furcsa érzés vett rajta erőt. Olyan jó volt eddig ezzel a férfival társalogni, de a most hallottak nem voltak igazán ínyére. Igyekezett idegenkedését titkolni, de Mihály is megérzett valamit. Valahogy a légkör feszültebbé vált. Az okát is sejtette. A testvérével meg tudta valamennyire beszélni a kényesebb dolgokat, de Irmával ezt lehetetlennek tartotta.

   A férfi távozása után Irma sokáig töprengett, milyen jó is lenne egy társ, akivel el lehetne oszlatni a magányt, valaki, akivel el lehetne menni egyet sétálni, netán színházba, moziba időnként. Irma nem származott előkelő vagy gazdag, úri családból, így a rendszerváltozás kezdetén, közvetlenül a háború után még hitt is abban, hogy esetleg jobb idők következnek. De aztán, igaz csak áttételesen, de ő is érzékelte a Rákosi korszak szörnyűségeit. Mihályt kedvelte, a múltját nem. Találkoztak még egy párszor, de a sorompó, ami leereszkedett közéjük, többé nem akart felnyílni. A későbbiekben is, ha összefutottak, mindig leálltak beszélgetni, de közelebbi kapcsolat nem alakult ki közöttük. Mihály továbbra is egyedül maradt.

   Elmúlt a tél, megjelent a tavasz első hírnöke, hóvirágot árultak az utcán. Március 5-én néhány percre mindenütt leállt az élet. Néma vigyázzállásba merevedett mindenki a munkahelyeken. Meghalt a világ proletáriátusának vezetője, a bölcs és tévedhetetlen vezér. Sztálin elvtárs, alias Joszif Viszarionovics Dzsugasvili nincs többé. A Sztálin név ugyanis felvett név volt, az acél szóból származik. A névválasztás tökéletesnek mondható, hiszen a generalisszimusz valóban acélkemény akarattal rendelkezett.

   Mihályban a hír, kavargó érzéseket váltott ki. Nemrég még ő is úgy gondolkozott, ahogy az most a rádióból, az újságokból ömlött. Mi tagadás, saját fia nevének megválasztásában is szerepet játszott a teljhatalmú bolsevik vezér. Most azonban úgy gondolta, hogy a haláleset talán hozzá fog járulni a kinti körülmények javulásához, következésképpen idehaza is enyhülni fog a szigor. Ebben tényleg nem tévedett.

   Józsika rendben abszolválta az érettségit és felvételt nyert Moszkvába, gépészmérnöki szakra. Pétert Harkovba irányították, a két barát nem nagyon örült, hogy elszakadnak egymástól. Következett egy gondtalan nyár, Jozsó két hetet a Balatonnál töltött Péteréknél, akiknek volt itt egy kis nyaralójuk. A nagybátyjához is kétszer ellátogatott édesapjával a nyár folyamán. Évával eljártak táncolni, strandra, egyszóval jól telt az idő. Augusztus 29-én édesapja és Éva kikísérték a Keleti pályaudvarra, és a vonat elindult Moszkva felé. Kijevig Péter is a vonaton volt.

   Mihály teljesen egyedül maradt, azt leszámítva, hogy havonta egyszer meglátogatta Ferencet. Ilyenkor a szombat éjszakát ott töltötte, és sokszor találkozott nővérével is. Az élet viszonylag eseménytelenül haladt a maga útján. Jozsó kint könnyen beilleszkedett, a januári vizsgák után hazajöhetett, a nyarakat is itthon töltötte. A karácsonyok kimaradtak, de hát ő ezt már egyébként is megszokta. Annyi azért történt, hogy egy koordináló tevékenységet végző munkatárs a Követségről rendezett egy szerény kis megemlékezést a kint tanuló magyar diákok részére. Mindenki vett valami szerény ajándékot, pl. hamutartót, töltőtollat vagy valami ilyesmit, és egy kis fenyőfa felállítása után kisorsolták, hogy ki kit ajándékoz meg.

   A másodéven történt egy kellemetlen eset. Az egyik magyar hallgató magával hozott otthonról egy rossz minőségű fekete-fehér fotót, ami egy nőt ábrázolt fedetlen felsőtesttel. Az orosz évfolyamtársaknak ez hatalmas élményt jelentett, a fénykép kézről kézre járt, de az eset kitudódott, és a diákot azonnali hatállyal hazaküldték. A pornográf jellegű dolgoknak még a csíráját sem tolerálták. Ugyanakkor senki nem törődött vele, hogy a koedukált kollégiumokban ki hogyan oldja meg a szerelmi együttléteket. A lányok minden nehézség nélkül mehettek a fiúk szobáiba és fordítva.

   Jozsó, Joszif tartotta kapcsolatait régi moszkvai barátaival, de új barátok is akadtak az egyetemen. Erős volt a mozgalmi, Komszomol tevékenység, ez a szó a kommunista ifjúsági szövetséget jelölő szervezet neve volt, mozaikszóként meghonosodva. Társadalmi munkára is el kellett járni, az őszi félév egy egyhetes mezőgazdasági jellegű munkával indult.

   Idehaza megindult az enyhülés, a kitelepítettek lassan visszatérhettek otthonaikba. A szibériai kényszermunkáról is hazajöttek az életben maradók.

   Aztán pár év múlva történt valami. A Műegyetemen a diákok gyűlést tartottak. Az ott elhangzottak futótűzként terjedtek tovább az egész országban. Kitört a forradalom. Követelték, hogy a ruszkik menjenek haza.

   Mihály megrettent. Ezekben a napokban csak a boltig ment ki az utcára. Nem akart találkozni senkivel, félt. Még az is átfutott elméjén, hogy el kéne menekülni, Nyugat felé, kint új életet kezdhetne, ott nem tudnának semmit a múltjáról. De hát már hatvanegy éves, mit kezdene ott?

   Józsika meg Moszkvában van, vele mi lesz? Maradnia kell, vállalni kell, akárhogy is alakuljanak a dolgok. Rettegett a csengőtől, szerencsére csak kétszer csengettek november 4-éig. Egyszer a postás, és egyszer a villanyszámla-leolvasó. A rádiót bújta egész nap, újságért nem ment, mert azért ellenkező irányba kellett volna mennie a bolthoz képest. Nem ment be dolgozni sem, majd azt mondja, ha ezt számon kérik, hogy vidéken volt, és az események miatt nem tudott visszajönni. Esténként borral és a bátyjától hozott házi pálinkával nyugtatgatta megtépázott idegeit. A fiáról semmilyen híradás nem érkezett. Később kiderült, hogy Moszkvában azt fontolgatták, hogy a magyar diákokat hazaküldik, de erre az idő rövidsége miatt nem került sor.

   A tiszavirág életű magyar szabadság hamar elbukott. A szovjet tankok rendet csináltak. Mihály megnyugodhatott. Néhány nappal később megtudta, hogy unokaöccse, Ferenc fia elhagyta az országot. A saját hozzátartozói közül is lám van olyan, aki a másik oldalon áll. A fiú alig múlt tizennyolc éves. Bátyjával később kerülte a róla való kimerítő beszélgetést. Annyit azért tudott, hogy néhány hetes bécsi menekülttábor után Kanadába került, és ott kapott a szakmájában állást.

   A megtorlások megint csak nyugtalanították Mihályt. Nem értett egyet a kegyetlen leszámolásokkal, de elvetni sem tudta igazán azokat. Kezdte minden idegesíteni. Egyre többet gondolt arra, hogy ha majd nyugdíjba megy, visszaköltözhetne a falujába. Ferenc is egyedül maradt, de valószínűleg együtt lakni nem lenne teljesen jó ötlet, még ha el is férnének a két és fél szobában kényelmesen. Mi lenne, ha hozzáépítene a régi házhoz egy másfél szobás lakrészt? Józsika is jól járna, végzés után itt lenne neki a pesti lakás, akár meg is nősülhetne. Ő meg ott elkertészkedne, állatokat tartana, elbütykörészne a ház körül.

   Ferenc az ötletet szívesen fogadta, felajánlotta, hogy akár építkezni se kell, elég nagy a ház. De Mihály ragaszkodott az elképzeléséhez, jobb külön, de mégis együtt.

   1958 tavaszán vett egy Skoda 440 Spartak személygépkocsit, persze a párt segítette, hogy hozzájuthasson.  Ekkor jelent meg egy új rendelet, amely már nem kötötte engedélyhez magánszemélyek részére a gépkocsi tartást. Ezen túl már nem kellett vonatoznia, ha hazament falujába. Furcsa volt a volán mögött ülni ismét, utoljára Amerikában vezetett személyautót, na meg a háború előtt még Moszkvában, amikor kiképezték teherautó vezetésre a polgári védelemmel kapcsolatban, amiből aztán nem lett semmi a Nyizsnyij Tagilba való áthurcolkodás következtében.  Csak kiváltságosok jutottak ebben az időben új autóhoz.

   Jozsó negyedéves korában ismerkedett meg Galinával. Galina tanárszakon tanult biológiát. Özvegy édesanyjával élt együtt szerény körülmények között. Édesapja azon szerencsétlenek közé tartozott, aki a hadi fogságból Sztálin munkatáborainak egyikébe került és nem élte túl a megpróbáltatásokat. De Galina erről csak évekkel később számolt be Jozsónak. Egyre több időt töltöttek együtt, a nyári szünetben nagyon hiányoztak egymásnak. A lány édesanyja is kedvelte a magyar fiút, bár kissé aggasztotta, hogy lányának idegen udvarlója akadt. A beidegződött reflexek nehezen engedtek. Évával a kapcsolat már két évvel korábban megszakadt, a fiú távolléte alatt új udvarlója akadt és rövidesen férjhez is ment hozzá.

   Galina anyja gyakran meghívta a fiút ebédre vasárnap. Jozsó most már két helyen is ehetett háziasabb kosztot, Zsukovék is gyakran hívták. Mihály meg minden félév elején, amikor Józsika visszatért Moszkvába, küldött valamit a baráti házaspárnak, téliszalámit, gyulai kolbászt, kecskeméti barackpálinkát. Levelezés útján is tartotta a kapcsolatot, nemcsak velük, hanem Olegékkel is Nyizsnyij Tagilból, amely továbbra is zárt város maradt. Levelezni nem volt tilos, de személyes találkozásra gondolni sem lehetett. A forradalom leverése utáni évben, ígéretéhez híven meghívólevelet küldött Zsukovéknak, akik a kiutazási engedélyt ekkor még nem kapták meg.

   Ami Jozsót és Galinát illeti, az események felgyorsultak, ezt nem csak a szerelem, hanem az események is kikényszerítették. Ha össze kívánták kötni sorsukat, dönteni kellett, addig, amíg Józsika kint tanult, utána ezt már sokkal bonyolultabb lett volna intézni. 1958 márciusában megvolt az esküvő. Hat év után Mihály ismét kiutazott Moszkvába, hogy részt vegyen a sorsdöntő eseményen. Az esküvői ebéd egy étteremben került lebonyolításra, amelyen, Galina édesanyján és Mihályon kívül részt vettek az ifjú pár barátai és Zsukovék is. A fiatalok nászútja egy Moszkva melletti dácsába vezetett, amit Galina egyik barátnőjének a szülei engedtek át egy hétvégére a fiataloknak.

   Mihály már az esküvő előtt, januárban ismét kiküldte a hivatalos meghívólevelet Zsukovénak, és ezúttal sikerült megkapniuk a vízumot, ahogy odakint nevezték az érvényes útlevél megadását. Moszkvából, Leningrádból valamivel könnyebben ment az engedélyezés, mint máshonnan, feltéve, hogy az illető munkahelyét nem ítélték meg veszélyesnek a kiutazás szempontjából az erre illetékes szervek, nehogy valamilyen nem kívánatosnak tartott információ kijusson, még ha egy baráti országról van is szó. Attól is függött a dolog, hogy ki intézte éppen a papírokat, és az illető milyen kedvében volt. Mihály június hónapra tervezte a meghívást, ekkor még Józsika kint volt, és így kényelmesebben elfértek a lakásban.

   Aljosa és Nagyezsda először jártak külföldön. Bejárták Budapestet, mindent megnéztek, Mihály egy vállalati üdülőben szerzett két szobát a Balatonnál, egy hetet itt töltöttek.  A Skodával járták az országot. Esténként hosszas beszélgetésekre került sor.

   – Te Misa, tudod te azt, hogy Hruscsov kezdetben nem akart beavatkozni nálatok?

   – Nem tudtam, de hát jobb, hogy így alakult - Mihály válaszában azonban érződött némi bizonytalanság, zavar.

   – Tudod, én egy kicsit bűntudattal gondolok erre. Az ördög tudja, hogy mi lett volna a jobb.

   – Tudod, itt szépen haladunk azért előre, bár kétségtelen, hogy sokan nagy árat fizettek ezért. Talán pár év múlva azt mondhatjuk, hogy minden rendben. Aki vadrózsát irt, annak tövis megy a kezébe. Nekünk a fiammal biztos, hogy így jobb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mások baja engem hidegen hagy. Öregszem már, szeretnék semmire nem gondolni, nyugodtan leélni, ami még hátravan.

   – Nálunk is jobb lett azért, aki a rendszert becsülettel építi, nem kell már, hogy féljen.

   Zsukovék elutazása előtt két nappal Jozsó is hazatért, diplomával a zsebében. Galina még néhány hónapig nem jöhetett, az áttelepüléshez szükséges engedélyek csak november végére készültek el.

   Mihály úgy döntött, hogy belevág az építkezésbe a családi telken. Az építési engedélyt ekkorra már megkapta, maga a falusi tanácselnök sürgette meg személyesen a dolgokat.

   Július 15-étől nyugdíjaztatta magát, ekkor már hatvanharmadik évét taposta. Úgy gondolta, hogy eleget dolgozott életében, meg is fáradt már kicsit, különben is a fia felesége rövidesen megérkezik, szükségük van a pesti lakásra. Munkahelyén ünnepélyes keretek között, étteremben megrendezett vacsorán búcsúztak el tőle. Így a nyár folyamán már részt vehetett a segédmunkákban, amibe Ferenc és Józsika is jócskán besegített.

   A nagy házhoz épített másfél szobás lakrész szeptember közepére lakhatóvá vált. Október 1-jén Mihály beköltözött. Közben Jozsó szeptember 1-én egy gyár tervezőrészlegénél kapott munkát.

   Mihály tehát visszatért oda, ahol gyermek és ifjúkorát töltötte. A ház berendezése után a kertet kezdte el rendezni, sokat már ebben az évben nem tehetett, hiszen közeledett a tél, de előkészített mindent a tavaszi veteményezésekhez. Mihálynak lett az orvos és a tanácselnök után a faluban harmadikként televíziója, vagy ha úgy tetszik negyedikként, ugyanis a bátyját is meglepte egy készülékkel. A tél folyamán tovább csinosítgatta a lakást, a fából faragott szibériai szarvas most a televízió tetejéről szemlélte a világot, az indián maszk és a szibériai téli tájkép is a falra került. Időnként nagy sétákat tett a friss levegőn, sokszor egészen az erdő széléig kigyalogolt. Hetente egyszer vagy kétszer betért egy fröccsre a falusi kocsmába is. A faluban sokat beszéltek róla az emberek, rendkívüli személynek számított, mivel annyi helyen élt, megfordult. A kocsmában mindig akadtak beszélgetőpartnerek, akik szívesen tettek fel kérdéseket múltjával kapcsolatban. Az embereket érdekelte Mihály sorsa, életútja, ugyanakkor érződött valamiféle tartózkodás is vele szemben. A falusiak nem mertek mindenre nyíltan rákérdezni, ami érdekelte volna őket, különösen a szovjet évekkel kapcsolatban voltak óvatosak. Csodálkozva hallgatták, de egyben kicsit féltek is, nehogy valami nem kívánatos kicsússzon a szájukon az oroszokkal vagy a fennálló rendszerrel kapcsolatban. Mihály is érezte, hogy vele szemben a bizalom nem maradéktalan. Ez bántotta, de semmit nem tehetett ellene. Úgy gondolta, hogy ha majd az emberek alaposan kiismerik, nem fognak tartani tőle.

   Jozsó természetesen kérte felvételét a pártba, amit most már MSZMP-re kereszteltek át. A munkahelyén sikerült beilleszkednie. November végén megérkezhetett Galina. Felmerült a kérdés, hogy milyen munkakörben helyezkedhetne el, hiszen a nyelvet nem tudta, végzettsége alapján biológiatanárként így nem volt lehetséges munkába állnia. De volt pedagógiai végzettsége, az orosz pedig az anyanyelve volt.

   A Lenin Intézet az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Tanszékéből jött létre 1952-ben önálló intézményként, majd 1957-ben ismét visszakerült a tanszék égisze alá. Feladata a marxista-leninista oktatás és orosznyelv-szakos tanárok képzése volt. József és Galina rövid idő alatt egyetértésre jutott abban, hogy a legkézenfekvőbb tevékenység számára orosztanárnőként működni. Abban az évben már nem lehetett bekapcsolódni, de a következő őszön Galina felvételt nyert és mivel a nyelvet és a többi pedagógiai jellegű tárgy túlnyomó részét kinti diplomája alapján elismerték, egy év alatt diplomás orosztanár lett. A munkakezdésig, több mint másfél évig tehát nem járt el dolgozni, idejét intenzív magyar tanulással töltötte. Először két évig általános iskolában tanított, majd egy jó nevű gimnáziumban sikerült elhelyezkednie. Férje igyekezett vele magyarul beszélni, hogy ezzel is segítse felesége nyelvtudásának fejlesztését, de a társalgás gyakran váltott át oroszra, főleg, ha a téma bonyolultabb volta miatt a kommunikáció akadozva ment. Galina már egészen jól beszélt magyarul, amikor munkába állt. Helyesen ragozni azonban soha nem tanult meg igazán és a kiejtése is idegen maradt. Tetszett neki szinte minden Magyarországon, az élet sokkal kényelmesebb volt, az áruválasztékról nem is beszélve.

   – Te, Jozsó, olyan jó, hogy itt nálatok nem kell annyit sorban állni, ha venni akarsz valamit.

   – Hát, nem mondom, ez kicsit kényelmesebb, mint odaát.

   – Meg több mindent is lehet kapni a boltokban, sokszor nehéz ellenállni a kísértésnek.

   Ezt persze csak Galina érezte így, a boltok még meglehetősen szerény és silány árukészletekkel rendelkeztek, de hát minden relatív.

   – Majd nálatok is javulni fog a helyzet, meglátod.

   – Te Jozsó, szeretném egyszer meghívni a mamát. Menjünk ki hozzá egy kicsit, ha vége az iskolának, télre meg meghívhatnánk két hétre hozzánk.

   – Persze, már gondoltam erre én is.

   – Tudod, én nagyon jól érzem magam itt, de néha azért hiányzik Moszkva, főleg anyuka.

   – Jól van, persze hogy kimegyünk hozzá, meg őt is szívesen látjuk majd nálunk.

   Galina tényleg jól érezte magát, szerette férjét, élvezte a nagyobb szabadságot, a több lehetőséget. A hatalmas távolságok miatt Moszkvából nehéz és körülményes volt valahová elutazni egy kis kikapcsolódásra, az infrastruktúra hiányáról nem is beszélve. Pestről három óra alatt lent voltak a Balatonnál, szálláshoz is könnyen hozzá lehetett jutni.

   Az iskolaév végeztével a fiatalok kiutaztak Galina édesanyjához. Mihály is velük tartott, titkon ő Zsukovék miatt ment elsősorban, de a meghívót Galina mamája küldte mindegyiküknek. Mihály Zsukovéknál lakott, fia anyósánál el sem fértek volna.

   – Hát itt vagy megint, de örülök – mondta Aljosa.

   – Nekem is jólesik, hogy viszontlátlak titeket. Hogyan tengetitek napjaitokat?

   – Hát jövőre nyugdíjba megyünk mind a ketten, nem tudom, hogy leszünk meg aztán, a nyugdíjból nem lehet ugrálni, de jövőre azért még egyszer el szeretnénk menni – nyaralni, Szocsiba, ha lehet.

   – Ott én sem jártam, a Krímben voltunk egyszer, ha emlékszel.

   Mihály felidézte a krími nyaralást, aztán beszélgettek a háborús évekről is.

   – Olyan kár, hogy Oleg barátommal nem sikerül találkozni. Viszonylag gyakran írunk egymásnak, de hát nem hiszem, hogy látni fogom még valaha is.

   – Te, miért nem hívjuk meg ide őket, amíg itt vagytok, hátha el tudnának jönni. Szállást én tudnék szerezni pár napra.

   – Hát nem megy az olyan hirtelen, előbb kellett volna gondolni rá.

   – Ne problémázz, küldünk egy táviratot, aztán meglátjuk, itt vagytok még két hétig, legfeljebb a vonatjegyekkel lehet probléma.

   A távirat még aznap elment Nyizsnyij Tagilba. Már másnap jött válasz, hogy Oleg mindent megpróbál. Két nap múlva újabb távirat érkezett, hogy öt nap múlva, azaz következő kedden érkeznek Moszkvába. Olegék rendben meg is érkeztek, Aljosa némi utánjárást követően szerzett egy szállodai szobát részükre.

   Egyik este Nagyezsda nagy vacsorával rukkolt elő, Galina édesanyját is meghívták. A fiataloktól elnézést kértek, de annyi embert nem tudtak volna leültetni.

   A vacsora után Jozsó anyósa hamar távozott, hiszen Mihályon kívül nem ismert senkit.

   Valahogy ismét felvetődött Aljosáék terve a jövő évi, Szocsiba tervezett nyaralásra vonatkozóan.

   – Szocsiba én is szívesen elmennék – szólalt meg Oleg felesége.

   – Te Misa, te nem jönnél el, megszervezhetnénk, hogy mind az öten ott találkozzunk. Eltölthetnénk ott két kellemes hetet együtt.

   – Tudod, hogyha meghívsz, az csak Moszkvába érvényes, én nem utazhatom csak úgy el innen… De várj csak, eszembe jutott valami. Az IBUSZ egy utazási iroda nálunk. Olvastam az újságban, hogy szervez nyaralásokat ide a Fekete-tengerhez. Talán úgy meg lehetne oldani, hogy én otthon befizetek, ti meg igazodtok ehhez az időponthoz és akkor ott találkozhatnánk.

   – Úgy legyen – szólalt meg Oleg. Ami minket illet, mi megpróbálhatjuk a szállodafoglalást, ha meg nem megy, lehet ott magánháznál is megszállni.

   – Talán lenne annyi összeköttetésem, hogy nektek meg magunknak is tudnék ott szerezni vagy szállodát vagy valamilyen szakszervezeti üdülőben szobát – gondolkozott hangosan Aljosa.

   Mihály arca hirtelen gondterheltnek tűnt.

   – Mi van, Misa, nem jó ötlet? Olyan búskomor lettél, mintha foghúzásra várnál egy rendelőben.

   – Tudjátok, az jutott eszembe, hogy kiutaznék ide és meg sem látogatnám Katalin sírját.

   Mihály az itt töltött néhány nap alatt már háromszor volt a temetőben, a sírt Zsukovék szépen rendben tartották. Már régen foglalkoztatta a gondolat, hogy Katalin földi maradványait haza kéne vinni és ott helyezni örök nyugalomra. Józsika is így gondolta, és megígérte apjának, hogy majd utána érdeklődik ennek a lehetőségnek. De ő egyelőre mással volt odahaza elfoglalva.

   – Értelek tökéletesen – folytatta a beszélgetést Nagyezsda. De, azért igazán eljöhetnél Szocsiba is. Látod, szegény Katalin nyughelyéről mi gondoskodunk.

   Végül abban maradtak, hogy Mihály otthon utána érdeklődik a lehetőségnek és majd megírja levélben.

   Mihály még kétszer ment ki a temetőbe ottléte alatt. Józsika mindig vele ment, de egyik alkalommal elkísérte Galina és az édesanyja, korábban, egy másik alkalommal meg Olegék látogattak ki a sírhoz.

   Oleg és felesége két nappal Mihályék hazautazása előtt tértek vissza Nyizsnyij Tagilba.

   – Viszlát jövő nyárig, reméljük sikerül – integettek a vonatablakból.

   – Jó utat és vigyázzatok magatokra - kiáltott vissza Mihály és a vonat elindult.

 

   Hazatérése után Mihály látta, hogy Ferenc szépen gondját viselte a kertnek, az állatoknak. A tavasz folyamán ugyanis Mihály zöldséget ültetett, gyümölcsfákat telepített, baromfitartással is elkezdett foglalkozni, disznót hizlalt. A kis háztájiból szépen jutott Józsikáéknak is. A tél eleji disznóölésre ők is leutaztak, mindkettőjüknek nagy élmény volt az esemény, először láttak ilyesmit. Galina az állat kivégzésén nem vett részt, ágyban maradt, és csak később kapcsolódott be a munkába.   

   Mihály az újév beköszöntével úgy döntött, hogy az autóját odaadja fiának és menyének, neki nincs rá nagy szüksége itt a faluban, ha meg néha Pestre utazik, el tud ő menni vonattal is. Legfeljebb időnként visszakéri az autót, ha mégis szüksége lenne rá. Így legalább a fiatalok gyakrabban meglátogatják őt, és könnyebb lesz Pestre vinni a kertben termelt dolgokat.

   Jozsó így 1960-ben autótulajdonos lett, keveseknek volt még autójuk, pláne ilyen fiatal korban.

   A városi IBUSZ irodában Mihály sikerrel járt, volt lehetőség Szocsiba utazást befizetni. Az ügyintéző azonban nagyon elcsodálkozott, és zavarba jött, amikor megtudta, hogy Mihály egyedül szándékozik utazni.

   – Tudja, a szállodában kétágyasak a szobák. Nem is volt még ilyen esetem, szerintem csak akkor tudnánk elfogadni a jelentkezését, ha akadna még valaki, aki egyedül utazna és Önöket egy szobában helyeznék el. A másik lehetőség, amit látok, hogy kifizetné az utat két személyre, esetleg ebben az esetben talán le lehetne vonni a repülőjegy költségét. De elég bonyolult lenne mindenképpen. Nem tudna egy útitársat szerezni maga mellé? Ketten érdekesebb is lenne a nyaralás.

   Mihály agyán átfutott, hogy mi lenne, ha rábeszélné Ferencet, úgyse járt még sehol külföldön életében.

   – Visszajövök hamarosan, megpróbálom rávenni a bátyámat.

   Ferencet először meglepte az öccse elképzelése, most hatvankilenc évesen utazzon, szálljon repülőre? Kora ellenére Ferencnek semmilyen egészséggel kapcsolatos panasza nem volt. Pénze is volt szépen, hiszen alig költött valamire, őt is eltartotta a kert. Meggyőzte magát, egyszer ő is elmegy nyaralni.

   Mihály július első felére foglalta le az utat. Megírta a pontos időpontot Aljosának és Olegnek is. Most már csak rajtuk múlott a közös nyaralás. Eltelt egy kis idő bizonytalanságban, de öt hét után Aljosától megérkezett a híradás, hogy sikerült egy vállalati üdülőben két szobát szereznie, így Olegéknek is van helyük.

   Az utazásra Moszkván keresztül került sor, ahol a csoport egy éjszakát töltött és városnézésre is sor került. Ennek a nem várt fejleménynek Mihály nagyon örült. Némi nehézség árán sikerült leválnia a csoporttól. A kinti idegenvezető először hallani sem akart róla, de Mihály erőszakos fellépése következtében, miután elmagyarázta, hogy ő hosszú éveket élt itt, elment telefonálni. Amikor visszajött, közölte, hogy rendben, de a holnapi reggelinél legyen ott időben, mert onnan már a reptérre mennek egyenesen. Aljosáék már két nappal előbb elutaztak Moszkvából vonattal. Mihály útja a temetőbe vezetett, Ferenc először vele akart menni, de miután észlelte, hogy nem olyan könnyen megy ez, a csoporttal maradt. Tulajdonképpen örült is, hogy így alakult, így legalább lát Moszkvából valamit, öccse feleségét úgysem ismerte személyesen.

   A szakszervezeti üdülő nem volt túl közel a szállodához, úgy két kilométerre lehetett, de ez az itteni lépték szerint a szomszédban volt. Olegék csak másnap reggel érkeztek meg. Nagy volt az öröm, hogy ismét látják egymást.

   Megfürödtek néhányszor a tengerben, de egyikük sem volt igazi strandoló. A napra csak a két feleség feküdt ki időnként, ők sem hosszú időre. Ferenc először nagyon élvezte az idegen környezetet, a látnivalókat. Később azonban kezdte magát kicsit kényelmetlenül érezni, hiszen egy szót sem értett a társalgásból. Mihály szorgalmasan tolmácsolt, de látszott rajta, hogy egy idő után őt is fárasztja a helyzet. Ferenc rájött, hogy feltalálja magát egyedül is, nem kell mindig a társasággal lennie. Hosszú tengerparti sétákat tett, jól elvolt egyedül. Az étkezéseken a szállodában persze mindig együtt volt Mihállyal.

   A két hét hamar elrepült. Mihály ekkor még nem tudta, hogy utoljára járt a Szovjetunióban.

 

   Az élet csendes mederben folyt tovább. Mihály kertészkedett, állatokat nevelt, esténként általában a televíziót nézte, vagy átment bátyjához traccsolni. Néha megivott egy-két fröccsöt a kocsmában. Nővére látogatásai megritkultak, ő is ritkán buszozott át hozzájuk, de azért évente ötször-hatszor találkoztak. József és Galina kétévenként utaztak ki a mamához, a közbeeső években ő jött ide, egészen 1969-ig, aztán már fárasztó lett neki a hosszú utazás, ettől kezdve a fiatalok jártak csak ki egészen 1980-ig, amikor is Galina édesanyja meghalt.

 

   1966 nyarán megjött Ferike Kanadából a feleségével, aki egy szót sem tudott magyarul. Volt már egy kislányuk, de őt nem hozták magukkal, rábízták a kinti nagyszülőkre. 1962 táján enyhülés állt be a politikában, „aki nincs ellenünk, az velünk van” – jelentette ki az ország első embere, Kádár János. Akik nem vettek részt az ötvenhatos eseményekben, most már hazalátogathattak. Ferike már egy évvel korábban haza akart jönni, de akkor még nem mert. Úgy döntött, hogy eljön Bécsig, édesapja meg kérjen útlevelet és ott kint találkozhatnak. Ferenc ekkor járt másodszor és utoljára külföldön, egy hetet töltött Bécsben, itt ismerte meg a menyét. Simán megkapta az útlevelet, ilyen öregember már nem marad kint úgyse, ha meg mégis, legalább nem kell az államnak a nyugdíjat fizetnie tovább.  Ferike Bécsből hazatérve Kanadába beszélt egy szintén ötvenhatos, kint élő magyarral, aki azon a nyáron itthon volt Magyarországon és nem esett bántódása. Felbátorodott. A következő nyáron már hazajött ő is a feleségével, teljes életnagyságban.

   A családból csak Mihály volt képes beszélgetni  Patríciával. Ő is nehezen, csak lassan jöttek elő a szavak angolul, 1933 óta egyáltalán nem használta a nyelvet. Három hétig maradt a kanadai rokonság, de nem végig otthon a faluban töltötték az időt, közben elmentek Pestre és a Balatonra is néhány napra.

 

   Mihály miután unokaöccse és felesége elutazott sokszor a gondolataiba mélyedt. Ez a Ferike milyen jól él, van saját házuk, autójuk, tavaly is, idén is átjött a feleségével Európába. Az élet ugyan itt is elviselhetővé vált, mi lettünk a szocialista világ legjobban élő polgárai, de hol van ez a nyugati lehetőségektől. Miért is küzdött ő tulajdonképpen? Az elképzelt eredmények, úgy tűnik, csak nagyon lassan valósulnak meg, ha egyáltalán valaha is megvalósulnak. De hát nem lehet az embernek teljesen feladni az elveit. Valahogy úgy volt Mihály a kommunista eszmékkel, mint a vallással. Isten létezését a vallás keretei nélkül elfogadta, mert gyermekkorában szülei ezt belénevelték. Ifjúkorában magába szívta a kommunista eszméket, egész eddigi életét ezek az eszmék vezérelték, most pedig, így öregen nem tudja már megtagadni teljesen a múltját önmaga előtt sem, nem bújhat ki a saját bőréből. A legnagyobb lelki terhet a kommunizmus rengeteg áldozata jelentette számára. Miért kellett emberek millióinak meghalni a börtönökben, munkatáborokban? Miért volt ez Magyarországon is így az ötvenes években? Magát azzal tudta valamennyire megnyugtatni, hogy ő nem vett részt a kegyetlenkedésekben. Tizenkilencben kicsit nyers, durva és erőszakos volt, de senki nem halt meg miatta, nem is hurcoltak meg senkit az ő közszereplése következtében. Az is többször eszébe jutott, hogy bizony ő is, családja is könnyen pórul járhatott volna, az emigránsok többsége soha nem tért haza a szabadság országából. Sokszor végiggondolta életét, gyermekkorát itt a faluban, a gimnázium éveit a városban, az egyetemi éveket Pesten, Brazíliát, az Amerikában töltött időt, aztán Moszkvát, a Nyizsnyij Tagilban töltött ínséges éveket, a hazatelepülést. Volt még egy dolog, ami nagyon megkeserítette mindennapjait. Felelősnek érezte magát felesége korai haláláért, ha nem kellett volna elviselnie annyi nélkülözést, hideget, Katalin valószínűleg még most is élne.

   Egyébként egészen érdekes élete volt tulajdonképpen, eseményekben nem szűkölködött. Érezte, hogy az emberek bizalmát sem bírja, hogy a faluban sokan megvetik, még akkor is, ha ezt nem mutatják ki.  Elhatározta, hogy nem gondol többet ezekre a dolgokra, van más, amire gondolhat, amivel elfoglalhatja magát. Itt a kert, az állatok, itt van Ferenc, a fia, a menye, a nővére. Kell egyéb az egészségen kívül? A lelkét mardosó gondolatok azonban gyakran visszatértek esténként elalvás előtt. De az egészség se volt már a régi. Mihály szívpanaszokkal küzdött, rendszeresen kellett gyógyszert szednie orvosi utasítás alapján.

   Az élet pedig csordogált tovább, különösebb események nélkül. Mihályt az is kezdte aggasztani, hogy miért nincs még unokája. A dolog csak 1967-ben oldódott meg, amikor Galina végre egészséges kislánynak adott életet kilencévi házasság után. A gyermek az Anna nevet kapta, mivel ez a név mindkét nyelvben használatos volt.  Mihály boldogságban úszott, de már nehezére esett Pestre feljárni, azért évente kétszer megtette még az utat. Józsefék viszont gyakran lelátogattak. Mihály ilyenkor hosszasan nézte unokáját, bár nem igazán értett a gyerekekkel való bánásmódhoz. Amikor a kislány elmúlt hároméves, megesett, hogy csak a papával ketten érkeztek. Kézen fogta unokáját, és ha volt éppen érőben lévő gyümölcs, együtt szedték a fáról. A kicsi kezdetben jobban beszélt oroszul, mint magyarul, de aztán az óvodában a magyar tudása is tökéletes lett.

   Mihálynak egyre többet kellett a kerti munka közben leülnie egy kis pihenésre. Az ásót egyre nehezebben nyomta be a talajba, különösen, ha a föld szikkadt volt. Az orvos újabb gyógyszerek adagolásával próbálkozott, de a szívműködés csak nem állt helyre tökéletesen. A fáradékonyság pedig mind jobban erőt vett az idős férfin.

   Mihály és Ferenc között régóta volt egy megállapodás. Egyik nap egyikük készít reggelit, a másik pedig ebédet. A következő nap aztán fordítva. Aki nem volt éppen soros, átment a másikhoz enni. Két emberre gazdaságosabb készíteni és gyakorlatilag fele annyi munkát jelent összességében. A vacsorát mindegyikük maga oldotta meg, rendszerint ettek valami hideget, mindkettőjük a saját konyhájában.

   1971 tavaszán Mihály nagyon rosszul lett. Az orvos erősítő injekciót adott be és újabb gyógyszereket írt fel. Ferenc úgy döntött, hogy nem hagyja öccsét magára éjszakára. Rábeszélte, hogy jöjjön át hozzá, így ha valami baj lenne, ő azonnal tud segíteni. Mihály szabódott egy kicsit, de aztán engedett a rábeszélésnek. Már egy hete a nagy házban lakott, igen gyakran és egyre erősebben jelentkeztek a rosszullétek.

   Egyik reggel Ferenc elkészítette a közös reggelit és várta öccsét, hogy felébredjen. Általában hat és fél hét között szokott erre sor kerülni. De Mihály ma nem jött ki a szobájából. Ferencnek rossz érzése támadt. Fél nyolckor aztán nem várt tovább. Odament az ajtóhoz, és először halkabban, majd erősebben megkopogtatta az ajtót. Válasz nem jött. Benyitott.

   Mihály ott feküdt mozdulatlanul, nyitott szemei üres tekintettel bámultak a semmibe. Ferenc megérintette a homlokát, az jéghideg volt. A falon a hajtogatós naptár 1971 áprilisánál volt nyitva. Elrohant orvosért, bár tudta, hogy hiába.

   Misi – Miguel – Micky – Misa - Mihály hetvenhat éves korában távozott az élők sorából. Ott halt meg, ahol született, ugyanabban a szobában, még az ágy is ugyanabban a sarokban állt, ott ahol édesanyja a világra hozta, pedig hát micsoda hatalmas utat járt be a kezdet és a vég között.

   A temetésen a család tagjain kívül részt vettek sokan a faluból is. Ferenc egyházi temetést rendelt öccsének. József nem szólt egy szót sem, bár valószínű, hogy ha ő intézi a dolgokat, pap nem lett volna, ő már egyáltalán nem hitt Istenben. Mihály a családi sírba került, szülei és másik bátyja mellé. Az volt a terv, hogy majd Katalin is itt fog nyugodni egyszer, de erre nem került sor. József halogatta a dolog intézését, és így végül sohasem történt meg a maradványok hazahozatala. Katalin örök álmát a moszkvai temetőben fogja aludni az idők végezetéig.

 

   Józsefet nem a legjobb mérnökök között tartották számon, elvégezte ugyan munkáját, de nem mindig az elvárható legnagyobb precizitással. Párttagsága, előélete és a gyűléseken történő felszólalásai miatt azonban soha nem maradt ki a fizetésemelésekből, jutalmakból, prémiumokból.

   Anna 1985-ben leérettségizett és középfokú nyelvvizsga bizonyítványt szerzett angolból, a felsőfokú orosz mellé. Felvették a Külkereskedelmi Főiskola üzletkötői szakára, amit három évvel később sikeresen elvégzett. Végzés után azonnal elhelyezkedett.

 

   1989-ben megszűnt a kötelező orosznyelv-oktatás a tanintézményekben. Az igazgató Galina gimnáziumában úgy döntött, hogy a harmadik és a negyedik osztály még fusson ki úgy, hogy a tanulók az orosz nyelvet tanulják tovább, nem lett volna értelme a hátralévő rövid idő alatt egy új nyelv oktatásába belefogni, meg hát nyugati nyelveket oktató tanár sem állt még kellő számban rendelkezésre. Az első éven is meghirdették az orosz nyelv választásának a lehetőségét, de szinte senki nem jelentkezett, így nem lehetett oroszos osztályt beindítani. A másodikosok sem akarták folytatni e nyelv tanulását. Így az ellátandó orosz órák száma a felére csökkent szeptembertől, majd két év múlva teljesen meg is szűnt a nyelv oktatása. Az orosztanároknak lehetőséget adtak gyorsított formában arra, hogy átképezzék magukat valamelyik másik idegen nyelvre. Galina a szabályozás életbe lépésekor ötvennégy éves volt, a következő évben jogosult öregségi nyugdíjra. Az igazgató behívatta magához. Galina sejtette, hogy miért hívják. A tanévet még végigdolgozhatta, a következő évben nyugdíjba kellett mennie. Megértette a helyzetet, nem háborgott. Különben is lehet, hogy elment volna, belefáradt a sikertelenségbe. Huszonkilenc évet tanított és ez alatt az idő alatt aligha volt összesen huszonkilenc diák, akivel tényleg érdemes volt foglalkozni. A többség az iskolából való kikerüléskor gyakorlatilag semmit nem tudott, volt egy pár eminens tanuló, aki az orosz órákra is felkészült, az aznapi leckét tudta, ha a tanár nem zavarta meg kérdésekkel, de ők sem tanulták meg a nyelvet. Négy-öt diákkal, akik az összes évfolyamról verbuválódtak össze, folyt szakköri tevékenység is, ez jelentette Galina számára az egyetlen sikerélményt tanári munkájában.

   József, apjához hasonló módon, szintén átélte a lelki vívódásokat. A nyolcvanas évek közepén már egyértelműen látszott, hogy bizony a lenini út sehová nem vezetett. Ő azonban cinikusabb volt apjánál, úgy gondolta, nem olyan nagy baj, ha a gazdaságban bajok vannak, és nem lehet anyagi értelemben legyőzni a nyugati országokat, a szovjet fegyverektől való félelem úgyis fenntartja a társadalmi rendet. Pártértekezleteken mindig harcos kiállást tanúsított, de azért érezte az idők szavát is. Nem tudta elképzelni, hogy a rend összeomoljon, mint ahogy senki más sem tudta ezt elképzelni akkor még.

   1989-ben aztán megdöbbent, amikor az ötvenhatos eseményeket népfelkeléssé nyilvánították, majd a forradalom évfordulóján kikiáltották a köztársaságot. Megszűntek a munkahelyi pártszervezetek, nem volt többé mibe kapaszkodnia. József még csak ötvenhat éves volt, maradt még négy év a nyugdíjba menetel lehetőségéig. Aztán egy év múlva kicsit megnyugodott, a munkahelyén nem bántották, szürke eminenciásként maradhatott. Éreztették vele, hogy előrejutásra már nem számíthat, de dolgozhatott tovább. Munkahelyét csak később privatizálták, kihúzta a nyugdíjig, hatvan éves korában tette le a lantot.

   A tanácsi lakást sikerült az önkormányzattól jóval áron alul megvennie, és beköszöntött most már mindkettőjük számára a nyugdíjas élet. Anna természetesen eljárt dolgozni.

   Nem messze a lakástól, ugyanabban az utcában, volt egy kis drinkbárszerű söröző. A tulajdonos nem túl sok gondot fordított a külcsínre, elég sötét kis lyuk volt, az egész nem haladta meg a harminc négyzetmétert. Az egyik oldalon három boksz helyezkedett el keskeny ülésekkel és asztalokkal, hogy faltól falig valahogy elférjenek. A másik oldalon a bárpult volt található, előtte három forgó bárszékkel. A tulajdonos beszédes, jó humorú ember volt.

   Idegen csak ritkán nyitotta meg az ajtót, viszont kialakult egy törzsközönség, akik napi rendszerességgel bejártak egy-két italra. A törzsközönség két részre oszlott. Az egyik társaság a közeli irodákból jött, és az asztaloknál foglalt helyet. Azok, akik között barátinak nevezhető viszony alakult ki a barman és egymás között is, a bárszékekre ültek vagy körülállták a pultot.

   Nos, Józsefnél is kialakult egy szokás, délután négy-öt óra tájban megjelent a vendéglátóhelyen. Mindig egy pohár sört kért és egy vodkát. A vodkát azonnal kiitta, a stampedliből pedig gondosan kirázta az esetlegesen megmaradó cseppeket, rá a sör habjára. Ne vesszen semmi kárba. Természetesen megismerkedett a többi, a bárpult körül lebzselő, vendéggel is. Ha érdekesnek találta a társalgást és nem sietett, a kört megismételte, de túl sokáig sohasem maradt. A korkülönbség is nagy volt, a társaság tagjai negyven-ötven évesek voltak, ő már ekkor hetven felé járt.

   Esett itt szó politikáról, nőkről, mindenről. Az itt lévő társaság inkább jobboldali beállítottságúnak volt mondható, divat volt az elmúlt időket pellengérre állítani, visszásságaiból gúnyt űzni. Persze, ahogy az ország dolgai kezdtek nem jó irányba haladni, a kritika ezzel kapcsolatban sem maradt el, sőt felerősödött, nem csak az úgynevezett utódpártra vonatkozóan, hanem annak ellenlábasa tekintetében is. József igyekezett oly módon hozzászólni, hogy az ott lévőkből az ne váltson ki visszatetszést. Kifejtette, hogy a szovjetrendszernek nem volt létjogosultsága, de valahogy a beszédéből kiérződött, hogy azért nem teljesen őszinte.

   Ugyanakkor nem tagadta le múltját, részletesen elmesélte édesapja kalandos életútját és saját történetét is. A részletekre más alkalmakkor is időnként visszatért.

   Aztán József egyszer csak elmaradt a kocsmai társaságból. A kocsmáros néhány nap múlva megtudta, hogy rákos beteg, nem sok ideje van hátra. Egyszer-kétszer a vendégek még látták az ablakból, lehorgasztott fejjel haladt az utcán, oda sem pillantva törzshelyére. Szintén a kocsmárostól tudtuk meg pár héttel később, hogy József meghalt. 2004-et írtunk. Joszif – József hetvenkét évet élt.

   Felesége nem maradt egyedül, mivel Anna nem volt férjnél.

 

   Lakásukon, Galina szobájában a sámánszarvas tekintete a szemközti falon függő indián harcos maszkjára esik, az ágy fölött pedig a szibériai tájkép látható szemben a bejárati ajtóval.