A VASFÜGGÖNYTŐL SCHENGENIG

 

 

 

  HATVAN ÉV EMLÉKEZETE

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  ELŐSZÓ

 

 

Visszaemlékezéseimben főleg apró kis epizódok alapján igyekszem felidézni a kort, amibe beleszülettem, amiben éltem. Annak révén, hogy viszonylag sokat tartózkodtam mind az életünk menetét korábban nagyban meghatározó, volt nagy „testvérek” országában, mind a nyugati világban is, történeteimet innen is merítettem, hiszen a kettő közé beágyazva teltek, sajnálatos módon, jó darabig mindennapjaink.

E kis mozaikok mindegyike valamilyen szinten beágyazódik a korba, olyan életrajzi epizódok nem szerepelnek, amelyek teljesen függetlenek a társadalom helyzetétől, amelyek bármikor, bárhol, bárkivel megtörténhettek volna. Nem esik szó tehát, szerelmi kalandokról, diákkori csínytevésekről, a családi élet mindennapjairól.

Az olvasó értsen egyet azzal belőle, amit jónak lát, vesse el azt, amit másként élt meg vagy más róla a véleménye.

Remélem olvasmányos formában sikerült papírra vetni mondanivalómat és lesznek olyanok, akik saját életükhöz hasonló dogokra ismernek rá. No, nem a konkrétan leírtak alapján, hanem, úgy összességében, mert hasonló módon élték át, értékelték a múltat. A fiatalok pedig, akik később születtek, talán kiegészíthetik a történelemkönyvekből nyert ismereteiket, nem számszerű adatokkal, hanem bizonyos értelemben képi úton, a leírt személyes élmények olvasása közben. Nevek és magyar helyszínek megnevezései sehol nem szerepelnek, egy-két az egész világon ismert nevet kivéve, amelyekre mindenképpen szükség volt mondanivalóm leírásához. Persze az olvasó ettől még ráismerhet városokra, esetleg személyekre is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Otthon, nem korházban születtem, ami ebben az időben ritkaságnak számított.

A nagy világégést követő talpráállásból, a háború romjainak eltakarításából csupán egyetlen közvetlen emlékem maradt, bár csak három évvel a szörnyűségek elmúlása után láttam meg a napvilágot. A megyeszékhely központjában lévő házunk melletti téren volt egy lebombázott ház, amelynek romjai között sokat játszottunk a környékbeli gyerekekkel. Ezt az épületet az 50-es évek végén építették ujjá. Igaz mozgáskörletem ebben az időben aligha haladhatta meg az egy kilométeres sugarú kört, így lehettek még romok máshol is a városban.

Családi házunkat apám a 30-as évek végén építette nősülése előtt, én jó pár évet várattam magamra. Az akkori idők elvárásai szerint szép, nagy, elegáns háznak számított, emeletes volt, de csak három szobával. A földszinti egyetlen szoba, a négy négyzetméteres cselédszobát nem számítva, oldalfaltól oldalfalig terjedt a maga kilenc méteres hosszúságával és volt vagy öt méter széles. Egy alkóv két részre tagolta, a nagyobb méretű ebédlőre és a kisebb szalonra. Apám a város akkori fő állatorvosa megúszta az államosítást, valószínűleg a szobák csekély száma miatt, annak dacára, hogy mérete tekintetében akkoriban burzsuj háznak számított. A másik oka a ház megmaradásának, valószínűleg az lehetett, hogy köztiszteletben álló polgárnak tekintették még a háború után is.

 Rövid időre ugyan két alkalommal is beköltöztettek egyedülálló idegeneket. Erről van egy humoros emlékképem. Egyik este vendégek voltak nálunk, amikor hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó, a lakó jött haza és indult fel az emeleti szobába. Apám megjegyezte, hogy egyszer úgyis kiheréli. Az illető ezt meg kellett, hogy hallja, mert később, amikor apám valamiért az előszobában álló műszerszekrényéhez ment és matatott benne, a lakó elrohant és rendőrökkel tért vissza, a dolgot szó szerint vette, arra gondolva, hogy apám előkészíti a szekrénynél a műtétet.

 Az új rendszer nem tudta természetesen maga mellé állítani, de az volt az elve, ha elfogadja a munkát és az érte járó fizetséget, akkor nem etikus lázadozni, azon túlmenően, hogy értelme sem lett volna. Végezte a munkáját és csak baráti társaságban politizált. Állása miatt csak a háború legvégén sorozták csak be, akkor, amikor a front már egyre közelebb került Berlinhez. Rövidesen hadifogságba került és elindult vele a szerelvény valahová Sztálin birodalma felé. Szerencséje volt, egy a vérhas szimptómáihoz hasonló betegség kapta el, így már Kárpátalján kilökték a vagonból, mondván ugye marad életben, ne fertőzze a többieket, akik a kényszermunkában még hasznot jelenthetnek. Hazakeveredett valahogy és megkeseredve a jövő kilátásaitól, folytatta, amit itt hagyott.

Anyagilag a család sokkal rosszabb helyzetbe került az új rend beálltával, de így is, ekkor még sokan irigyelték helyzetünket, gyakran került húslevesben főtt velős csont az asztalra, ami ismeretlen fogalom volt társaim előtt, igaz én undorodtam tőle és soha meg nem kóstoltam a mai napig. Úgy tíz éves koromig állandó bejárónő is volt a házban, sőt egy egészen rövid ideig még bentlakó is, abban az időben, amikor az ilyesmit a legkeményebben ostorozták.

Évente egyszer disznóölés volt, de nem a hagyományos módon. A disznó még a vágóhídon kivégeztetett és hosszában mértani tengelyén két egyenlő részre vágattatott. Csak az egyik fele került fel a házhoz, amihez két-három további állatból kerültek hozzá értékesebb részek. Jött a hentes, a bejárónő én ilyenkor nem mentem iskolába. Úgy délelőtt 11 óra tájban meg lett tiltva, hogy lemenjek a pincébe, ahol a munkálatok folytak. Később aztán megtudtam, hogy a hentes ilyenkor pásztorórát tartott a bejárónővel.

 Később aztán már ezt nem engedhette meg magának apám. Egyszer azt kérdeztem tőle, hogy a háború előtt melyik pártnak volt a tagja. – „Fiam, tisztességes ember nem tagja egyik pártnak sem”. Ezt a mondást csak a rendszerváltozást követő politikai káosz után fogtam fel igazán, bár 1945 előtt, gondolom, egyértelműbbek voltak a pártok arculatai és céljai, mint manapság. Apai nagyapám úgynevezett gazdatiszt volt, fiát tízéves korában beíratta a több mint, 30 km-re lévő igen szigorú fegyelmű piarista gimnáziumba, ahová csak nagy ritkán, ünnepekre és szünidőre ment el érte a lovas kocsi, az egyetlen közlekedési eszköz. El lehet képzelni, hogy hány órát tarthatott az utazás, télen, hóban, fagyban.

 

A háború után, félve az államosítástól anyai nagyszüleim hozzánk költöztek, hogy többen lakják a házat. Nagyanyám fiatalként Déván élt, itt ismerte meg nagyapámat, majd ráérezve az első világháború kezdetén Erdély bizonytalan sorsára, Aradra költöztek, arra gondolva, hogy az már mindenképpen Magyarország. Itt született meg anyám. Trianon után a család átköltözött a Dunántúlra, ahol nagyapám bírói állást kapott.

Nagyanyám időnként mesélt Erdélyről, az ottani felső tízezer életéről, ily módon valami megmagyarázhatatlan módon az akkori Erdély szájíze máig megmaradt tudatomban.

Kora gyermekkoromban tehát keveredtek bennem a feudális korból származó életérzetek a szüleimtől halott polgári gondolkodással és az iskolában szajkózott szovjet rend dicsőítésének felsőbbrendűségével.

Valami megmagyarázhatatlan kettőséget idézett mindez elő bennem.

Valahol büszke voltam származásomra, különösen anyai részről, másrészt együtt éreztem a nincstelenekkel, így a fennálló rendszert sem vetettem el nyíló tudatomban teljesen, hiszen azt hirdette, hogy az emberek egyenlők, és a szocializmus mindenki számára elhozza a boldogságot. Ekkor persze még sokan ültek börtönben, a Rákosi rendszer ezreket kínzott meg. De a kisgyerek mindent elhisz, nem érzékeli a valóságot, pláne ha nincs közvetlenül érintve. Volt azonban egy-két olyan momentum, ami bizonyos fokig, valamennyire mégis csak érintett.

 Ilyen volt az a tény, hogy keresztszüleimet, akik nagybirtokosok voltak néhány évre kitelepítették, ötvenhatban el is hagyták az országot. Fiaikat még középiskolába sem vették fel. Emlékszem, hogy eljöttek szüleimhez a forradalom leverése után, de hogy elköszönni jöttek, azt csak később tudtam meg, előttem hallgattak, nehogy eljárjon a szám.

 Egy másik, a rendszer szörnyűségeit alátámasztó epizód az volt, hogy szüleim gyakran beszéltek egy bizonyos Lajoskáról, aki szintén állatorvos volt, és akiről úgy tudták, hogy elvitték Szibériába. Lehettem úgy öt-hat éves, amikor az udvarunkon játszottam és nyílt a kapu. Valamiért azt mondtam magamban; „Ez Lajoska”. Ő volt, hazajött Szibériából. Maradt néhány percig, majd sietősen távozott, szüleim soha többet nem hallottak felőle. 1990 nyarán, már későbbi lakhelyünkön újra nyílt a kertkapu. Kopottas feketeöltönyben, aktatáskával a kezében egy idős férfi lépett be, hatósági személynek néztem. De Lajoska volt, aki kinyomozta, hogy hová költöztünk. Szüleim már nem éltek, édesapám két hónappal korábban halt meg, anyám régebben. Lajoska elmondta, hogy az ötvenes években azért keresete fel szüleimet, hogy tudassa, hogy él és nem beszélt arról, hogy hogyan teltek a rabság, kényszermunka évei. Mindvégig félt attól, hogy ismerőseinek kellemetlenséget okoz feltűnésével. Ezért jött csak most, 1990 nyarán. Nagyon megfélemlíthették annak idején, mert valószínű, hogy a 70-es, 80-as években már nyugodtan jöhetett volna.

Ötödikes voltam, amikor énekórán egy mozgalmi dalt kellett énekelni. Az egyik sora így szólt: „A munkásoké a jövő”. Soha nem tudtam énekelni, pocsék hangom van ma is, így én nem énekeltem a többiekkel. – „Tóth, miért nem énekel, mert a munkásoké a jövő és nem a grófoké?” – hangzott énektanárom és egyben osztályfőnököm szájából.

Első munkahelyemen, egy napon vékony, kissé áttetsző garbót viseltem, ez már 1972-ben volt, alatta nyakamon, pedig egy viszonylag nagyméretű keresztet, nem annyira vallási okokból, inkább csak divatból. Igazgatóm kézzel odanyúlt, hogy megbizonyosodjon, hogy tényleg kereszt-e. „- Ezt, meg vedd le” – mondta. Húsz évvel később véletlenül megtudtam, hogy gyermekeit azért ő is megkereszteltette egy lakóhelyétől távol eső faluban.

 

Tehát, igazi, súlyos lelki törést okozó atrocitás engem már nem ért. Lehet, hogyha pár évvel idősebb vagyok, nem vesznek fel középiskolába, mondjuk azért, mert nagyapám bíró volt a háború előtt vagy, mert apám is a régi értelmiséghez tartozott és anyám nem dolgozott, háztartásbeli volt, úri nő, ahogyan akkor mondták.

Kisgyermek koromban már vonzódást éreztem az idegen kultúrák iránt, különösen a nyelvek vonzottak. Szüleim természetesen fontosnak találták, hogy németül tanuljak. Fel is fogadtak egy némettanárt még iskolás korom előtt, de én makacsul ellenálltam. Később újra megpróbálták egy másik tanárral, aki egy idő után közölte, hogy kidobott pénz a taníttatásom.

Nem németül akartam tanulni, sőt még csak nem is valamilyen úgynevezett világnyelvet.

A német elleni averziómat egészen biztosan fokozta az a tény is, hogy vendégeskedések idején gyakran hallottam; „Nicht vor dem Kind” vagyis ne beszéljünk a gyerek előtt, aki persze kíváncsi volt a „titkokra”.

A keleti nyelvek vonzottak, elsősorban a japán, de hát erre semmilyen lehetőség nem volt, így nagyanyámat nyaggattam, hogy tanítson románul, ez egy fajta gyermeki dac is volt a némettel szemben részemről. Persze hamar abba maradt, hiszen ő sem tudott jól, könyv se volt hozzá, no meg szegénykémnek semmi fogalma nem volt a nyelvtanításról, annak ellenére, hogy tudott kicsit franciául meg németül is.

Az orosszal kapcsolatban sokat hallottam otthon, hogy megtanulhatatlan, barbár nyelv, olyan sok a mássalhangzó torlódás és szegény gyereknek majd kínlódnia kell vele az iskolában. Az oroszokat mindig is valami titokzatosság lebegte körül, így volt ez a cári időkben, felfokozva a szovjetrendszer idején és így van ez bizonyos fokig ma is. Ez valamiféle mágikus vonzódást váltott ki bennem. Akkoriban az „ideiglenesen itt állomásozó” tiszteket és családtagjaikat gyakrabban lehetett látni az utcán, boltokban. Tapasztaltam olyat is az ötvenes években, hogy magán házaknál sefteltek. Valami miatt mindig odafigyeltem, ha oroszul karattyoltak az utcán, bár egy szót sem értettem természetesen. Később, a hetvenes, nyolcvanas években már csak ritkán, általában pályaudvarokon lehetett találkozni velük. Úgy tűnt, hogy a rendszer jobban, lehetőleg teljesen igyekszik izolálni őket a lakosságtól. Emlékszem gyermekkoromban ki volt még írva a főutcán oroszul is, hogy szemfelszedés.

Nos, kisiskolás lehettem, már tudtam olvasni, de oroszul még nem tanultam, amikor egy napon az ablakból láttam, hogy elhalad egy zöld szovjet katonai tartálykocsi, fehér betűkkel felfestve rá: „ОГНЕОПАСНО”. A betűformák valahogy rögződtek bennem, az is lehet, hogy helytelenül, de leírtam egy papírra és este, amikor apám hazajött elétettem és megkérdeztem, hogy mi ez. Nem tudta természetesen, de hát a gyermek a szülőt mindentudónak látja. Mikor elmondtam, hol láttam – bedühödött és azt mondta, hagyjam őt békén, különben is a fene enné meg őket, ha úgy adódna, ő szívesen elvinné az utolsó katona bőröndjét gyalog Záhonyig. Aztán később megtudtam, hogy a felirat „TŰZVESZÉLYES”-t jelentett.

 Megmagyarázhatatlan, ha csak nem valami dacos, dafke hozzáállással magyarázzuk, de ez a momentum végképp felkorbácsolta érdeklődésemet a titokzatos, félelmetes hatalom iránt és alig vártam, hogy elkezdődjön az orosz oktatás majd az ötödik osztályban. Lehet, hogy ez a tartálykocsi felirat volt az, ami megindított későbbi pályaválasztásom felé.

 

Orosztanárom a korábbi második némettanárom lett az iskolában. Természetesen átképzett orosztanár volt vagy még az sem, lehet, hogy kezdetben egy leckével járt előbbre, mint a nebulók, de tudtam haladni és hatodikban már kikiáltottak az iskola legjobb oroszosának. Hetediktől másik iskolába mentem, mert ott volt orosz tagozat. Emlékszem egyszer vagy kétszer az őrség beengedett a város melletti egykori orosz laktanya kantinjába. Igaz, az rögtön a főbejárat mellett volt és lévén kisgyerek, nem tarthattak veszélyesnek. Nagy élmény volt pár szavas tudásommal orosz csokoládét vásárolni, ami sokkal rosszabb volt ugyan a magyarnál, de ilyesmi más gyerekkel nem történt meg. Gyermeki képzeletemben olyan gondolatok kavarogtak, hogy kém leszek, ha nagy leszek, de nem fogok lebukni, mert akcentus nélkül, hibátlanul beszélek majd oroszul.

Becenevén Koba vagy Szoszó, azaz Sztálin elvtárs halálával kapcsolatban csak arra emlékszem, hogy apám mondta a barátjának. „- Megdöglött hála istennek”. Még nem voltam iskolás és óvodába sem jártam, így csak hallomásból tudom, hogy valamennyi intézményben néma felállást vezényeltek a nagyvezér halálának tiszteletére. Ebben az időben majdnem minden középületben Lenin, Sztálin és Rákosi fényképei vagy mellszobrai voltak láthatók, Lenint valamiért nem a nevén jegyeztem meg, Peltásnak hívtam, gondolom, etimológiailag ezt az elvtárs szóra lehet visszavezetni.

 

Aztán eljött 1956. Harmadik osztályba jártam, nyolc és féléves voltam, így a személyesen átélt eseményekre jól emlékszem és ebből nekem jutott talán a legtöbb a mi városunkban a kisgyermekek közül, házunk központi fekvése miatt.

 Október 23.-án már sötétedéskor nagygyűlés volt a tőlünk két percre lévő piactéren. Apám, anyám ketten akartak elmenni, engem nagyanyám gondjaira bízva, de én, „még sose láttam forradalmat” felkiáltással nem voltam hajlandó otthon maradni. A beszédek tartalmára természetesen nem emlékszem, de a forrongó hangulatra, a himnusz eléneklésére igen.

A következő napok számomra eseménytelenül teltek, talán annyi dereng, hogy a felnőttek beszédéből kiderült - megszabadultunk a ruszkiktól.

November 4-e éjjelén aztán apám betoppant a szobánkba, ahol én nagyanyámmal laktam együtt. Ekkor már idegen nem lakott a házban. Egyidejűleg apám riasztásával hallottuk kintről a csatazajt. Siettetett az öltözködéssel és igyekezett minél előbb a pincébe terelni minket. Nagyanyám természetesen az én felöltöztetésemmel volt többnyire elfoglalva, saját maga helyett. Én meg őt sürgettem, mert nagyon féltettem, imádtam a nagyanyámat, akivel felnőtt koromig egy szobában éltem. Apám lehajtott a pincébe, nagyanyám hátra maradt. Üvöltöttem, hogy „gyere, gyere”. Pár perc múlva nagyanyám is ott volt a pincében és nem is túl nagy ijedtséggel közölte, hogy amint ellépett a szobában a szekrény elől, azt találat érte. A nagy ijedtséget az ember az első pillanatokban könnyebben veszi, mint a kisebbeket. Ha nem sürgetem, valószínű, hogy nem siet és ott halt volna meg a szekrény előtt.

A pincében egy idő után az idegességtől hányni kezdtem.

 

 Házunk a belvárosban egy négyes kereszteződésnél állt, amelyből három a városba kintről bevezető útnak tekinthető. Ilyen szempontból azt mondhatjuk, hogy ez a város szíve, legfontosabb csomópontja. Ezért aztán az összecsapások szempontjából is ez volt nagy valószínűséggel a település legveszélyesebb pontja. Hallottuk a tankok dübörgését, a fegyverek ropogását. Időnként a pincében szinte nappali világosság támadt a fellőtt világító rakétáktól, amelyeket apám sztalin gyertyáknak (így a-val és nem á-val ejtve) nevezett. Beszélték később, hogy az oroszok különböző irányból jőve a városba egymást is lőtték, az ellenséget sejtve a másik oldalon.

 Aztán egyszer csak egészen közelről, közvetlenül a pinceablak mögül, a pillanatnyi fegyverropogások közti szünetekben más zajok is voltak hallhatók. Tettek-vettek az udvaron. Halottuk, hogy legalább ketten - hárman vannak. Majd egyszer csak fájdalmas jajkiáltások következtek, melyek hörgésbe, halálhörgésbe mentek át. Valahogy hozzászoktunk a borzalomhoz, mert emlékeim szerint ez nem okozott további stresszt.

Egy idő után csend lett és kivárva, hogy nem következik-e folytatás, apám fellopakodott. Néhány perc múlva visszajött és közölte, hogy valamennyi ablak be van törve, a konyha és a cselédszoba ablakokat kivéve, ezek nem az utcafrontra néztek. Berendezkedtünk tehát az említett két helyiségben, hiszen máshol meg is fagytunk volna.

Nem emlékszem mennyit aludtam, de másnap reggelre számomra is kiderült, hogy két orosz katona holtteste van az udvaron. Egy pillanatra sikerült kiszöknöm, anyám és nagyanyám tiltakozása ellenére. Láttam, hogy az egyik körül vértócsa van. A másik néhány méterrel arrébb feküdt megmerevedve, a kapu oszlopának belső oldalánál. Körülöttük szétszórt fegyverek, valami aknavetőféle is volt, meg muníciós ládák, tehát a kapu vöröskő oszlopait használhatták fedezékül, onnan próbálhattak a kereszteződés irányába tüzelni.

A szemben lévő vöröskő templom tornya le volt dőlve.

Anyám és nagyanyám rettenetesen meg voltak rémülve, hogy nem fogják-e az oroszok halálát a mi számlánkra írni. Valamikor a késő délelőtti órákban aztán érkezett egy háromfős katonai csapat tolmáccsal. Apám elmesélt az éjszaka történéseiből annyit, amennyit a pincéből hallott. A halottakat és a fegyvereket elvitték, a vértócsa maradt. Emlékszem, hogy a tolmáccsal lefolytatott, a halottakról kapcsolatos beszélgetés során többször elhangzott, hogy „szerzsánt Ahtonov”, legyen ez a név Ahtonov, hiszen a történetben máshol sem említek neveket. A szerzsánt őrmestert jelent, mint ahogy ezt apámtól akkor megtudtam. Majdnem ötven évvel később betévedtem szülővárosom szovjet katonai temetőjébe. Baloldalon az 56-ban elesettek sírjai helyezkednek el. Ráleltem az őrmester nyugvó helyére. Érdekes felfedezés, sokszor eszembe jut. A háború során érthető, hogy a sok ezer halott nem kerülhetett haza a nagy zűrzavarban, forradalmunk során azonban úgy gondolom, az oroszok vesztesége nem lehetett nagyobb egy háromjegyű számnál, a „rend” is hamar helyreállt, így könnyű levonni a következtetést, hogy mennyit is érhetett náluk az emberi élet tiszteletben tartása.

Valamit főzött gyorsan anyám aznap délelőtt. Úgy tűnt mindennek vége, nincs tovább harc, hiszen éjszakától kora délutánig egyetlen puskalövés sem hallatszott. Olyan délután kettő felé beugrott apám egyik barátja és elhívta borozni a nagy ijedtségre. Ilyesminek apám ritkán mondott ellent. Elmentek.

 

Egy óra múlva újra indult a pokol. Rohanás a pincébe. Rövidesen kopogtak az ajtón, anyám még éppen meghallotta, mielőtt lefutott volna. Két férfi volt, kenyérgyári munkások. Letelt a város szélén lévő kenyérgyárban a munkaidejük is indultak hazafelé, keresztül a városon, de a négyes kereszteződésnél nem mertek tovább menni és mivel ismerték apámat, őt egyébként mindenki ismerte, úgy döntöttek, hogy bekérezkednek. Anyám beengedte őket és lejöttek a pincébe velünk.

Hallottuk újra a lövöldözést, ezúttal világosban. Ott álltunk megszeppenve; anyám, nagyanyám, a két kenyérgyári és én. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, amikor egyszer csak valami kemény tárggyal, nyilván a PPS, dobtáras géppisztoly tusával, éktelenül verni kezdték a bejárati ajtót. Anyám habozott, majd úgy döntött, hogy jobb, ha felmegy ajtót nyitni. Emlékszem egy csókot lehelt a homlokomra. Később megértettem, nem volt benne biztos, hogy lát-e még valaha. Elindult felfelé. Nagyanyám izgágán topogott egy helyben, majd nem bírva tovább, anyám, azaz a lánya után ment. Közben erősödött a fegyverropogás, éreztük, hogy nálunk is tovább törnek a már betört ablakok. Hosszú percekig álltam ott a két kenyérgyári munkás társaságában, nagyon hosszúnak tűnt, bár lehet, hogy csak négy-öt perc volt az egész.

Egyszer csak hallottuk, hogy a pinceajtó kipattan, megjelenik három orosz katona, mögöttük anyám és nagyanyám. Nem emlékszem, hogy parancsra-e vagy magunktól, de mindenki feltette a kezét. A munkásokat megmotozták, találtak náluk kenyeret kabátjaik alatt.

 Az egyikük azt szajkózta; „robota, kleb” és a kenyérre mutogatott, így igyekezett az oroszok tudtára adni, hogy ő kenyérgyárban dolgozik és nincs semmihez semmi köze. A robota rossz oroszsággal munkát, a kleb, helyesebben hleb - kenyeret jelent. Letehettük a kezeinket, még egy kicsit körülnéztek, majd látván, hogy velünk nincs baj, az egyikük, aki érdekes módon civil kalapot hordott, távozás előtt megsimogatta a kobakomat.

Maradtunk a pincében és anyám viszonylag nyugodt hangon elmondta, hogy mi történt, amíg fent volt. Ajtónyitás után azt kérdezték tőle: - „Ggye vracs?”, hol az orvos, nem állatorvos, hanem orvos. Az (állat)orvos borozott a barátjával valahol, illetve valószínű, hogy ekkor már ők is meghúzták magukat egy biztosnak tűnő helyen. Nagyanyámat kulccsal bezárták a földszinti WC-be, anyámnak meg végig kellett vezetnie őket a házon, először a földszinten, majd az emeleten, végül a padlás következett. Közben a ház is kapott kézifegyver találatot, amikor a padláson voltak az egyik palát épp átütötte egy golyó. Innen jöttek le a pincébe, útközben kiengedve nagyanyámat az illemhelyről. Miután sem „ellenforradalmárt”, sem fegyvert nem találtak, békésen távoztak.

A szüleim között, emlékszem, sokáig ment a találgatás, honnan tudhatták az oroszok, hogy itt valamiféle „vracs” lakik. A névtáblát aligha tudták értelmezni, ha meg valószínűtlen módon mégis, akkor miért oroszul mondták és miért nem állatorvost kerestek. Az egyetlen logikus válasz, hogy valaki a közelből, némi orosz tudással, valamilyen céllal odaküldte őket. De erre már soha nem fog fény derülni.

 

Az elkövetkező napokat a konyhában töltöttük. Innen jó kilátás nyílt a ház mögötti udvari részre. Többször láttunk két-háromfős orosz katonai járőr őrsöt az udvaron, de a házba már többet nem jöttek be és a látvány sem kavart már fel senkit. Megszoktuk.

 

Az ablakokat nem lehetett rögtön pótolni. Apám szerzett valamilyen vöröses barna műanyag lemezeket, amelyeken fekete fémszálak futottak egymástól úgy másfél centiméterre párhuzamosan, vízszintesen és függőlegesen is, kis négyzetekre osztva fel ez által a táblákat. Áttetszők voltak, valamennyi fényt beengedve, de kilátni rajtuk nem lehetett, sokáig ezek pótolták a kitört ablaküvegeket.

 

A forradalom után rengeteg vörös csillagos jelvény jelent meg. Nem a kereskedelmi forgalomban, valahonnan egyszer csak előkerültek. Sok gyerek az iskolában hordta a jelvényeket a sapkáján, mellkasán, nem politikai meggyőződésből, hanem a gyerekek szerették a csecsebecséket, a játékboltok kínálata szegényes volt eleve, az események után meg még inkább. Meg hát nagy zavar volt a gyerekek fejében, az iskolában a többség mást hallott, mint otthon, illetve otthon nem mindenhol beszéltek a dolgokról a gyerek előtt, nehogy eljárjon a szája az iskolában.

Emlékszem egyik osztálytársam egy ideig viselt egy körülbelül két és fél három centiméteres átmérőjű kerek jelvényt a sapkáján, amit piros fehér zöld színű csíkok határoltak és sárga mezőben ott pompázott az ötágú vörös csillag. A dolog azért volt érdekes számomra, mert az édesapja igen nagy köztiszteletben álló egyetemi oktató volt, nem csak nagy tudása miatt, hanem mert nem hódolt be soha a rendszernek, mondhatnánk úgy is passzív ellenálló volt. Minden vasárnap délelőtt az ablakomból láttam, hogy az egész család, mind a négy gyerekkel, megy az istentiszteletre a szemközti templomba, abba, amelynek tornya november 4.-én áldozatul esett. Abban egészen biztos vagyok, hogy a jelvény viselése nem a szülők unszolására történt, legfeljebb nem szóltak érte, hagyva a gyereket, hogy csináljon, amit akar, ebből baj semmiképpen nem lehet, meg már úgyis minden mindegy.

 

Keresztszüleimen kívül közvetlen környezetemből egy osztálytársam is távozott, egész családostul nyugatra, mindannyian Kanadában landoltak. Igaz, keresztszüleim csak jóval később, ők először sokáig Bécsben voltak, a német nyelvet jól bírták, angolul egyáltalán nem tudtak. Latolgatva azt a tényt, hogy a „nyugat” a kezdeti idők ígérgetései ellenére, nem avatkozott be forradalmunk megsegítésébe, úgy látták, hogy a szabad világ tart a szovjet birodalomtól és esetleg tovább terjeszkedik, hiszen néhány évvel korábban még Ausztria egy része is még az ő fennhatóságuk alá tartozott. Ezért aztán továbbmentek. Távozott még egy, a családi vendégeskedésekben időnként előforduló, jogász is.

 

A letartóztatásokból, lévén kisgyermek, egyetlen közvetlen emlékem maradt csupán. Legjobb barátom édesapja. Gyermekkori legjobb barátom néhány házzal lakott arrébb az utcánkban. Ötévesen ismerkedtünk meg és egy osztályba kerültünk a következő évben. A nyolcadik osztályig együtt jártunk, amikor én hetedikben iskolát váltottam, jött ő is utánam. Minden nap együtt voltunk legalább két-három órát. Ő szakmunkás tanuló lett, én gimnazista, ezután is találkoztunk legalább hetente háromszor. Ma is egy évben egyszer felkeresem, igaz csak a munkahelyén. Ő nem annyira ragaszkodik, mint én, ennek talán az oka az, hogy ő nem tanult tovább és ez bizonyos skrupulusokat válthat talán ki benne, úgy gondolom.

Nos, ez a barátom igazi proletár család sarja. Édesapjának talán szakmája sem volt, legalább is soha nem esett erről szó. A fővárosból költöztek le, az akkori új rend katonatisztet faragott belőle, felesége betanított gyári munkás volt. Egy fürdőszoba, WC nélküli, szoba – konyhát utaltak ki nekik. A szobában vaskályha, a konyhában sparhelt és falikút, budi az udvaron. Itt nevelték három gyermeküket és velük élt a családfő édesanyja is, hat személy négy ágy. Nehéz a helyzetet érzékeltetni. Ez az ember nyílván kezdetben elégedett volt beosztásával, tiszti egyenruhájával, századosi rangjával, de soha nem élt vissza vele, egyetlen olyan kifejezés sem hagyta el a száját, ami visszatetszést váltott volna ki. Gondoskodott a családjáról, édesanyjáról az adott körülmények között példamutató módon. Nem volt hobbija, kedvtelése, nem költött semmire csak élelemre, ruhára. Egy évben maximum kétszer kicsit felöntött a garatra a közeli talpasban, ilyenkor zagyvaságokat beszélt, de ez volt minden. Igen rendes, egyszerű ember volt.

56-os szerepe, ezt internetes kereséseim alapján tudtam meg ötven évvel később, abban merült ki, hogy az egyetemen a tüntetésre összesereglett diákokat megpróbálta békésen hazaküldeni, mondván, hogy baj lehet belőle. Ekkoriban honvédelmi oktatás is működött az egyetemeken, neki ott volt valami beosztása. Tehát nem szervezkedett, ha úgy tetszik, inkább a változások ellen foglalt állást azzal, hogy haza akarta küldeni a tüntető diákokat.

Nos, mégis, őt is elvitték, a család egy darabig nem tudott felőle semmit, majd egyszer mégis csak meglátogathatták. Úgy egy hónap után hazakerült, azonnal leszerelték és raktárosként tevékenykedett nyugdíjazásáig egy munkahelyen. Hozzávetőlegesen nyugdíjba menetele körül volt, már a hetvenes évek közepén, hogy a család, már csak egy otthon lévő felnőtt gyerekkel, egy kétszobás lakótelepi lakásra tett szert.

 

Elkezdődött újra a kisbetűs élet. A felnőttek hallgatták a rádiót, a recsegő, nagyon rosszul bejövő Szabad Európát is. Beszéltek erről, arról. Ami nagyobb port kevert fel a városban az egy gimnáziumi tanár kivégzése volt, mint ahogy később ismeretessé vált, az életfogytiglanit változtatták halálos ítéletre, kifejezetten a megyei párttitkár személyes közbenjárására. Ez a párttitkár az egyik leghírhedtebb személy hírében állott országos viszonylatban is, korábban volt belügyminiszter, rettegett tőle mindenki. A rendszerváltás után pár évvel ő volt az egyetlen, aki úgy látszik nem tudott elszámolni önmagával sem, megölte feleségét, majd magával is végzett, pedig felelősségre vonástól aligha kellett tartania, hiszen ilyesmi, tudjuk, hogy nem volt.

Az élet tehát megindult valahogy. Gyakran jártam a moziba, csak egy volt a városban, főleg édesanyámmal együtt mentünk a félnégyes előadásra. A legolcsóbb jegy egy forint harminc fillérbe került, a legdrágább hat forintba. Akkor még úgy volt, hogy a jegyek hátrafelé drágultak. Az iskolából engedélyt kellett kérni mozi látogatáshoz, ehhez külön nyomtatvány volt rendszeresítve. Nem mindig kértünk, de a kisvárosban nagy volt a lebukás veszélye. Egyszer beszöktem egy tizennyolc éven felüli Fernandel filmre, azért volt korhatáros, mert egy hölgy keble egy pillanatra látszott. Kiderült és anyámat raportra hívták az iskolába. A mozi volt az egyetlen szórakozás házon kívül, a barátaimmal együtt töltött időt nem számítva. Ha visszagondolok az akkor játszott filmekre, nagyjából a következő állapítható meg. Húsz film közül tíz a szovjet filmgyártást képviselte, mondjuk hat a baráti országokból származott, elsősorban Csehszlovákiából, az NDK-ból és Lengyelországból, de láttam észak koreai filmeket is, amelyek a plakátokon csak koreaiként szerepeltek, mintha Dél Korea nem is létezett volna.

  A fennmaradó három–négy a húsz közül nyugati film volt, elsősorban olasz, munkás környezetben játszódó tartalommal főként. Időnként azért akadt igazi jó nyugati film is.

 Ha összevetjük a mai helyzettel, azért azt látnunk kell, hogy ma szinte kizárólag csak amerikai filmek láthatók úgy a mozikban, mint a televízióban. Az arány rosszabb. Vasárnap délelőtt volt matiné előadás is, ami ritkán jelentett gyermek filmet, inkább háborús, ahogy akkor mi, gyerekek neveztük, „harcos” filmek mentek a II. Világháborúról. Vasárnap délelőtt a SZOT székházban is volt vetítés, egy géppel, ami azt jelentette, hogy a tekercs lefutása után felgyulladtak a villanyok és szünet volt addig, amíg az új tekercs fel nem került a gépre. A délelőtti előadás után általában átmentem a város akkori legelőkelőbbnek számított éttermébe, szüleim ugyanis ide jártak vasárnap délelőttönként. A polgári hagyományok maradványaként a városi értelmiség közül sokan eljártak vasárnap délelőtt sörözni, ki templom után, ki kihagyva azt. Voltak, akik ott is ebédeltek. Szüleim csak egy pohár sörre ültek be általában és mindig volt valami társaság. Élő zenekar játszott, délelőtt tizenegytől kettőig, fél háromig.

 A legkeményebb terror alatt is voltak a polgári szokásokat tükröző momentumok. Ilyen volt, például, hogy egy volt grófi család, korosodó női tagja balett oktatást tartott egy szemorvos lakásán, ahol egy nagyméretű szoba ezt lehetővé tette. Engem a második – harmadik óra után menesztettek, mert a balett művészet elsajátítása helyett inkább a lányok haját szerettem húzkodni.

 

Az ötvenes évek elején apám vett egy igen használt, Topolino márkájú autót. Még fénykép is maradt róla. Soha nem volt biztos, hogy egy 15-20 km-es távot egyben meg tud tenni. De ekkor gyakorlatilag nem volt magánautó. Rákosi alatt volt egy-két év, amikor autót csak orvos és állatorvos tarthatott. Nos, mi ekkor voltunk, egészen rövid ideig, autó tulajdonosok. A hét ezer forintért vásárolt járgányon végül egy kerek ezresért lehetett túladni. Ezer forint olyan másfél havi átlagfizetés lehetett. Ezt követően soha többet nem volt autója apámnak.

Érdekes történet volt a jogosítvány megszerzése is. A vizsgáztató házhoz jött gyalog, apámat a saját autójával vizsgáztatta le. A ház előtt beültek és megkérte az öregemet, hogy menjen el a kis állomásig. Ez úgy háromszáz méterre lehetett. „- Doktor úr most megfordulunk, de hagyja csak, szűk itt a hely, majd én megfordulok” – mondta, kiszálltak és a vizsgáztató megfordult. Az állomásnak volt egy restije is, ahogy az illik. „- Doktor úr, meghívhatom egy fröccsre?” Majd apám természetesen visszahívta. Azt már nem tudom, hogy hányszor ismétlődött a visszahívogatás. Apám visszavitte a ház elé az autót a forgalom nélküli utcában és ezzel abszolválta a vizsgát, borgőzős állapotban. Elméleti egyáltalán nem volt. A kocsi forgalmi engedélye a mai napig megmaradt, bele van írva, hogy szilárd üzemanyaggal működő járművek vezetésére nem jogosít. Ma sem tudom, hogy mit kell ez alatt érteni, voltak fa vagy széntüzelésű autók is? Egy-két évvel később az autók Pobedák és Warszawák voltak főleg. Sokszor csak kurblival indultak el, láttam a taxist is kurblizni, igen a taxist, mert volt idő, hogy csak egy taxis volt az akkor már legalább negyvenezer lakosú városban.

 

Apám minden nyáron kivett egy három ágyas szobát a Balatonon két hónapra. Ez kezdetben húsz, később harminc forint volt naponta. Anyámmal és nagyanyámmal végig nyaraltuk a nyarakat. Nagyanyám szombatonként hazament a közeli városba, hogy apám le tudjon jönni nagyanyám helyére. A szombat még szigorúan munkanap volt. Fürdőszoba természetesen nem volt, a WC-t a háziakkal együtt használtuk. Mindig ugyanarra a nyaralóhelyre mentünk, de a bérlés helyét váltogattuk. Akkoriban nem volt divat rövid ideig nyaralni. Az emberek nagy része kihagyta ezt az élvezetet, de aki jött, az legalább két hétig maradt.

 

 A nyaraló tulajdonosok feleségei és gyermekei közül voltak, akik ott voltak egész nyáron, mások szobát béreltek rövidebb, hosszabb időre, hozzánk hasonlóan. Tehát volt, aki át tudta menteni a nyaralási szokásokat a polgári világból valamilyen szinten.

Még az ötvenes évek elején vettünk egy balatoni telket négyezer forintért, ott, ahol mindig nyaraltunk, de apám csak 1958.-ban mert rá építeni. Félt, hogy hátha elveszik. Aztán még is csak nekibátorodott és építetett egy olyan 28-30 négyzetméteres nyaralót. Az utca felé nem voltak ablakok, nehogy valaki szemet vessen rá és valahogy kiigényelje, megkaparintsa. Az egész építkezés kijött negyvenötezer forintból.

Egyik ismerősünk két szobás nyaralójának egyik szobájába beköltöztettek egy kétgyermekes családot, ez divat volt akkoriban és a tulajdonosnak megfizetett „bérlemény” ára nem érte el a negyven forintot havonta. Jó pár évig ott laktak. Az ember azt hihetné, hogy az ádáz állapotok miatt igen csak kutya – macska viszony lehetett a tulajdonosok és az ott lakók között, de nem így volt. A helyzet egyiküknek sem volt ugyan az ínyére, de megértették, hogy ez van, nem lehet mit tenni. A családfő igen rendes munkásember volt, a feleség is dolgozott és eljutottak hosszú évek során odáig, hogy építettek egy családi házat. Az időközben felnőtt gyermekek jó módba kerültek, a kisebbik annak idején bevásárolt a környékbelieknek, amiért egy forintot kapott alkalmanként. Mindig megtalálta a pénzhez jutás felé vezető utat. Felnőtt korában volt villanyszerelő, taxis, éttermet, videotékát vezetett, majd bolttal együtt működő péksége lett. De lehet, hogy néhány foglalkozást ki is hagytam. A nyaraló tulajdonosok leszármazottjai meg elszegényedtek, de ha összefutnak néha az utcán, szívélyesen elbeszélgetnek múltról, jelenről. Olyan ismerősöm is van, ahonnan a kényszerlakó csak 1985-ben költözött ki, amikor földrengés miatt életveszélyesnek nyilvánították az épületet.

 

A Balaton partján felszabadultabb, vidámabb volt az élet, mint másutt. A rendőrség ugyan gyakran razziázott szórakozóhelyeken, élvezte az erőfitogtatást, emlékszem például, hogy anyámra rászóltak útban a strandról hazafelé, hogy húzza szorosabbra a fürdőköpenyét, mert kivillant a fürdőruhájának a nyaki pántja, ez akkor erkölcstelennek számított a rend őreinek szemében. Később, amikor divatba jött, szóltak a fiúk hajviseletéért, ha a fülükre a haj már valamennyire ránőtt. Tizenöt éves voltam, amikor készítettem magamnak egy táskát, ha úgy tetszik tarisznyát. Vettem egy rafia lábtörlőt, középen meghajtottam, a két oldalsó részt szintén rafiával összefontam, ezáltal egy oldalon maradt nyitva és lehetett bele pakolni. Vállszíjként egy kisebb szemű kútláncot applikáltam hozzá. Egyik délután anyámmal és barátnőivel az állomáson vártuk a vonatot, hogy átmenjünk egy másik Balaton parti helységbe kirándulni. Kimentem az illemhelyre, a váróteremből nyílt. Nekem rontott két kék ruhás, hogy mit képzelek, micsoda huligán vagyok ezzel a táskával, hol vannak a szüleim. Kénytelen voltam megmondani, hogy kint várják a vonatot. Anyámat jól leszidták, hogy miért nem neveli meg a fiát. Anyám meg közölte velem, hogy őt aztán nem fogja miattam molesztálni a rendőrség, a tatyót diszkvalifikálni kell, többet meg ne lássa. Ettől kezdődően haza menetelkor mindig eldugtam egy bokor alatt, távozáskor, pedig magamhoz vettem, egészen addig, míg egy éjszakai eső meg nem rohasztotta a rafiát és meg nem rozsdásította a láncot.

 

Másik ilyen természetű, de sok esetben durvább kimenetelű epizód a twist tánc megjelenése volt. 1962 nyarán tilosnak minősült. Egyszer egy szórakozó helyen valaki gitárral a nyakában elkiáltotta; „Come on everybody, twist!” Majd kirohant a szemközti parkba, az ifjúság követte és a gitáros rázendített Chubby Checker híres számára. Az üzletvezető hívta a rendőrséget. Akit elkaptak, kapott a gumibottal, párat be is vittek. A többség szétrohant. Még ugyan ezen év őszén megszületett egy magyar szerzemény is ebből a műfajból. Ezzel a rend befogadta a twistet és már lehetett táncolni is. A hosszú haj is megtűrt lett. A gimnáziumban még gyakran küldtek el a tanárok fodrászhoz, de amikor érettségi után négy évvel visszalátogattam, már a fiatalabb tanárok között is voltak fodrászkerülők.

 

Volt még egy-két ilyen rendőrökkel kapcsolatos élményem. Úgy tíz éves lehettem, mellettünk egy üres telken elkezdődött egy családi ház építése. Hosszú évekig tartott, nyilván a tulajdonosnak nem volt elég pénze. Rosszalkodásból egy nap köveket dobáltunk át egy másik gyerekkel a ház kerítésén, amikor megjelentek a rend őrei. Arra kényszeríttetek, hogy egymást pofozzuk fel, egyszer az egyikünknek kellet odasózni, majd a másik következett. Ha nem ütöttünk elég nagyot, meg kellett ismételni, mert különben tőlük kapjuk, - mondták.

Egy napon, az egyik rendőr hajnalban, szolgálat közben talált egy újfoundlandi kutyát. Ebben az időben még nem nagyon voltak láthatók ritka kutyafajták. Medvebocsnak nézte, derékszíjából pórázt formált és lesétált vele az állatkerthez. A korai órákban csak egy állatetetőt talált az intézményben és közölte vele, hogy máskor jobban vigyázzanak a medvéikre. Az állatkert munkatársa nem tudta meggyőzni a derék egyenruhást arról, hogy ez a medve nem szereti a mézet. Utasította az illetőt, hogy telefonáljon az állatkert igazgatójának, hogy azonnal jöjjön be. Az igazgató is alig vergődött vele zöld ágra.

Érettségi évében egy este kicsit felöntöttünk a garatra egy barátommal és énekelgettünk az utcán. Háromszáz forintra büntetett a rendőr csendháborítás címén. Három darab száz forintos tikettet kaptunk, amelyeket középen betépett átadás előtt. Ennek a barátomnak az édesanyja a rendőrségen dolgozott, így a fia ismert néhány zsarut. Az egyik megvette a büntetést százötvenért, nyílván később árban számolta meg valaki megbírságolásakor. A történetet csak azért írom le, hogy ilyen szintű volt akkoriban a korrupció, ha ma is így lenne, - örülhetnénk.

Persze a hatalmi helyzettel való visszaélésre volt példa nemcsak politikai síkon. Egyik iskolatársam apja munkásőr parancsnok volt és szolgálati pisztolyát egyszerűen a szekrény tetején tárolta. Tizenkét évesek voltunk, amikor kisfia egyik nap azzal állt elő, hogyha van kedvünk, kimehetünk egy kicsit lődözni a város szélére, hozott egy doboz lőszert is. Háromszor történt meg az eset, hála isten tragédia nélkül. Amikor otthon kiderültek a dolgok, kegyetlen verésben részesült, kék – zöld foltokkal jelent meg az iskolában. Velünk persze semmi nem történt, mert a papa mélyen hallgatott a dologról.

Volt egy hasonló másik eset, ami viszont tragédiával végződött. A szereplő három tíz év körüli gyermek, egy rendőrfőnök, egy másik munkásőregység parancsnok és egy civil értelmiségi fiai. A rendőr lakásán játszottak, a szülők nem voltak otthon. Előkerült a pisztoly, amiből a tárat kivették, hogy játszanak vele. Majd egyikük lőtt - a civil fiára. A fegyver csőre volt töltve, azonnal meghalt. Az esetért a kisebb rangúnak számító munkásőr családnak kellett viselnie a következményeket, valószínűleg nem túl komolyan. Elköltöztek a városból, szerintem az ügy ezzel le is zárult.

 

Az öltözködés, tánc, hajviselet, satöbbi persze nemcsak a hivatalos nomenklatúrának nem tetszett. A Beatles jeh-yeh-yeh-zését nem szerették az idősebbek, a szülők sem. Voltak, akik kifejezetten tiltani próbálták gyermekeiknek az ilyesmit, a kevésbé maradiak csak leszólták és morogtak miatta.

 

Valamikor, a hatvanak évek elején, megindultak a külföldiek a Balatonra. Először a csehek jöttek, ahogy azt mindenki akkor mondta, de nyilvánvaló, hogy szlovákok is érkeztek, az is lehet, hogy ők voltak többen, de mivel egy országban éltek – mindenki csehekről beszélt. A téliszalámi ennek következtében hiánycikk lett a Balaton parton. Majd jöttek a lengyelek és az NDK-sok is. Később már az NDK-sok voltak túlsúlyban és nemcsak azért, mert a kelet és nyugat németek nálunk találkozhattak, hanem a bolgár és román tengerparton kívül ez volt az első számú víz melletti nyaralási lehetőség. Az ő tengerpartjuk hideg, az említett két ország, pedig messze esett. Így volt ez körülbelül 1986-ig, amikor is a száz forint per ágy szállásdíjat már nem tudták megfizetni a kettőezer ötszáz forintból, amit odahaza válthattak ki. Fekete valutázás meg az NDK vonatkozásában gyakorlatilag nem létezett, ellentétben Lengyelországgal, ahol minden e körül forgott. Száz dollárból mi magyarok két-három hetet is kihúzhattunk náluk.

A német, főleg NDK-s lányoknak, majd későbbi „zimmer feris” tevékenységemnek köszönhetem, hogy németül is azért valamennyire megtanultam. Egy alapfokú nyelvvizsgán nagyvalószínűséggel elbuknék, nyelvtani ismereteim gyenge volta miatt, de abban is biztos vagyok, hogy szóban jobban elboldogulnék, mint egy olyan valaki, aki 15-20 évvel ezelőtt kínnal, keservvel letett egy középfokot, de azóta nem használta a nyelvet. Egy kicsit így vagyok a lengyellel is, az orosz alapján és a hetvenes-nyolcvanas évek során tett lengyelországi látogatásaim következtében, turistaként nincs gondom ezzel a nyelvvel sem.

A szoba kiadók kezdetben csak utazási irodán keresztül fogadhattak vendégeket, akkor is, ha a vendégek utazási iroda közbenjárása nélkül érkeztek és be kellett jelenteni a nyugati vendégeket a rendőrségen, erre a célra külön űrlap volt rendszeresítve.

 

Az általános iskola után gimnáziumba mentem, szerencsém volt, mert az orosz tagozatos osztály tanulhatta második nyelvként az angolt. Nyugati nyelvből tagozat ekkor még egyáltalán nem volt. Az angol választása elsősorban nem azért történt részemről, mert felismertem elsőrendű szerepét a többi nyelvvel szemben. Ez volt a rock and roll, a beatzene nyelve és ezen keresztül valamiféle szabadságérzetet, a fennálló renddel szembeni lázadást is megtestesített.

A kezdetek kezdetén ugyan fentiek ellenére sem gyakorolt rám az angol olyan nagy hatást, mint az orosz, de az első gimnáziumi osztály utáni nyáron már kiváltottam a felnőttek elismerését, amikor egy a szüleim társaságában lévő angol tanárral valamilyen primitív szinten már elpötyörésztem kicsit angolul. Így aztán a jövőm is ekkor már nagyjából eldőlt. Csak nyelvekből voltam jó tanulmányaim során, felvételizni pedig, csak nyelvekből, csak a bölcsészkarra lehetett.

 

  Az angol nyelv mai szerepe, fontossága mindenki számára egyértelmű kell, hogy legyen. A második legfontosabb nyelv a mi földrajzi, történelmi adottságaink mellett a német, az Európai Unió létrejöttével a francia kezdi visszanyerni szerepét, amely az elmúlt száz év során jelentősen visszaesett. Hallunk még a spanyol és időnként egyéb nyelvek szorgalmazásáról is. Mindez nagyon szép, csak hát nem gyakorlatias. Látjuk, hogy egy nyelv ismeretével is óriási bajok vannak nálunk. Ezért célszerű lenne csupán egyre koncentrálni, legalábbis azoknak, akiknek ez nem könnyen adódik. Ez egyértelműen az angol, ez még akkor is így van, ha van egy kedvezőtlen adottság ezzel a nyelvvel kapcsolatban. Ez pedig, az akusztikája, meghallhatósága. Az angol hangképzés, szakterminológiával artikulációs bázis, ugyanis oly módon produkálja a hangokat és ezen keresztül a szavakat, szókapcsolatokat, hogy azok nehezebben kihallhatók a már viszonylag jól beszélő számára is, mint egyéb nyelvek, mondjuk a német vagy orosz esetében. Nem a dialektusokra gondolok, hanem a tanult, iskolázott, az irodalmi nyelvet használó anyanyelvi beszélőre. A megértés még a „bennszülötteknek” is probléma időnként. Ha lenne egy olyan felmérés különböző országokban, hogy egy adott nagyságrendű szót tartalmazó beszélgetés során hányszor hangzik el, hogy „tessék?”, „mit mondtál?”, akkor ezen a „versenyen” valószínű, hogy az angol nyelv lenne a dobogós. Más szempontból viszont nem olyan nehéz, mint a többi ismert, úgynevezett világnyelv, mivel ragozási rendszerektől mentes. Magasabb szinten aztán megint gondot jelent idiomatikus, szókapcsolatokban gazdag rendszere, tömörsége.

 

A múlttal kapcsolatban szokás beszélni az úgynevezett mozgalmi életről. Valahol, felszínesen mindig ott kísértett, de nemigen vették ezt komolyan a legtöbb helyen. Az általánosban mindenki úttörő volt, de őrsi gyűlés talán kétszer vagy háromszor volt az első iskolámban, második iskolámban pedig, egyáltalán nem emlékszem ilyesmire. A gimnáziumban mindenki KISZ tag lett, de a KISZ gyűlések egy-két alkalom után elhaltak Hasonló volt a helyzet az egyetemen is, bár egyszer, emlékszem, el kellett menni paprikát szedni KISZ tagi minőségben.

Úgynevezett öt plusz egyes gimnáziumba jártam. Ez azt jelentette, hogy öt napot jártunk iskolába, egyet pedig, valamilyen üzemben, műhelyben kellett eltölteni, ahol elvileg kaptunk gyakorlati és elméleti képzést is valamilyen szakmából. Nekem az autószerelés jutott.

 Nagyon untak minket a műhelyben, nem tudtak mit kezdeni velünk. A gyakorlattal indult a nap, szétzavartak minket, hogy találjunk valamilyen munkát a szerelők mellett, akiket legfeljebb csak hátráltattunk volna a munkában. Így aztán beültünk egy üres buszba, ahol elkártyázgattunk vagy eldumáltuk az időt. Ha volt pénzünk, hoztunk sört a vállalati büféből, mert akkor még volt szesz ilyen helyeken, no meg a kiskorúakat is simán kiszolgálták. Az idő leteltével összekoszoltuk a kezeinket a busz padlóján, hogy az elméleti oktató, aki már várt minket a kimosakodásnál az öltözőben, meg legyen elégedve. A két óra elmélet után vége volt a napnak. Mondanom se kell, hogy az autószereléshez annyit értettünk, mint hajdú a harangöntéshez.

 

Az orosz versenyeket sorban megnyertem városi és megyei szinten is, angolból ekkor még nem volt ilyen jellegű megmérettetés. Az országos versenyen már nem jutottam be a legjobb tíz közé, az ilyeneknek nem kellett felvételizni, de itt már indultak olyanok, akik kint éltek hosszabb ideig, no meg pár hely le is volt előre zsírozva, ahogy az ilyesmi nálunk már lenni szokott. Egyébként nagyszerű középiskolába jártam, amit ma hiányolok az akkori tanulmányokból az a mitológia és a biblia hiánya az oktatásból, műveltségem e területen meglehetősen hiányos. Általános iskolában volt lehetőség azonban hittant tanulni.

1962 körül a politika azt mondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Erre az időre az 56 után elítéltek nagy része, már aki életben maradt, amnesztiát kapott. Egy-két évvel később haza látogathattak a forradalom után elment disszidensek is. Keresztapámék is haza kívántak jönni egy kicsit. 1965-ben még nem mertek, szüleim mentek ki Bécsbe, ők meg átjöttek Kanadából, engem persze itthon hagytak túszként. Lehetett már utazni nyugatra is, persze nem mindenkinek és csak háromévenként és általában nem az egész családnak. Egy év múlva aztán keresztszüleim is haza jöttek látogatóba, persze csak azok jöhettek, akik a forradalom idején semmilyen szerepet nem vállaltak.

 

Külön figyelmet érdemel az útlevelek fejlődésének története. Kezdetben minden utazásra új útlevelet állítottak ki, egyszer használatosak voltak, mint a toalettpapír. A Szovjetunóba utazó csoportok egy közös, A4-es papírra írt okmánnyal utaztak, ez volt az úgynevezett közös útlevél és mindenki vitte a személyi igazolványát magával. 1972-ben megjelent a piros útlevél, amelyben öt kiutazásra szóló ablak volt és Csehszlovákia, Lengyelország, az NDK, Románia és Bulgária területére való belépésre jogosított fel. Ezzel lehetett a Szovjetunóba és Jugoszláviába is utazni, de külön kellett kérvényezni az ablakot. A Szovjetunióba csak csoportos utazás, munkavégzés, tanulmányok címén adtak engedélyt, illetve elvileg létezett meghívásra történő utazás is, amelyet kintről engedélyeztek, de ezt csak bizonyos helyekre volt lehetséges és teljes mértékben függött a kinti, helyi hatóság hozzáállásától. Egy idő után már jó volt ez az útlevél az említett öt országba ablakok nélkül is. Nyugatra még mindig egyszer használatos kék útlevéllel utazhatott az, aki megkapta. A kérelmet a munkahelynek is javasolnia kellett és több oldalas volt a kérdőív. Aztán a 80-as évek első felében megszűnt a piros és már csak kék útlevelünk volt, de a nyugatra történő utazáshoz külön, estenként betétlapot kellett kérvényeznünk. A rendszerváltás előtt egy vagy két évvel lett csak normális utazási passzusunk.

 

Az érettségi szünetben megkomolyodtam, sokat készültem és mindenki meglepetésére, jelesre érettségiztem közepes tanuló létemre. A bölcsészkari felvételire viszont egyáltalán nem tanultam, mert azt mondtam, ha nem tudok eleget a nyelvekből, megérdemlem, hogy ne vegyenek fel. Felvettek, de előfelvételivel. Ez azt jelentette, hogy csak a következő év szeptemberében kezdhettem meg tanulmányaimat. Ekkoriban indult ugyanis egy új rendszer, ami aztán a rendszerváltásig meg is maradt, el kellett menni az erősebb nem képviselőinek tizenegy hónapra katonának. Nekem a Dunántúl közepéről az ország délkeleti csücskébe.

A katonaság, végig az ötvenes évektől a sorkatonai szolgálat végleges megszűnéséig fokozatosan enyhült. Először csak a fizikai megterhelés és a lelki megaláztatások szempontjából, majd időben is, fokozatosan lett a huszonnégy, határőröknek 27 hónapból - nulla.

 

1966-ban, bevonulásomkor már nem volt annyira szörnyű hely a sereg, úgy általában. A többség nem szolgált túl messze lakhelyétől és haza utazni is többnyire gyakran tudtak a katonák. A mi helyzetünk azonban nem volt ilyen rózsás. Lévén, hogy rövidebb ideig tartott, sokkal keményebb volt, nemigen mehettünk haza és állandóan gondoskodtak arról, hogy ne unatkozzunk. Az ezred, úgynevezett két egyetemi százada végzett minden kiképzés utáni laktanyai munkát, sepregetés, szénhordás stb. Bevonuláskor egy körletben, azaz egy légtérben helyeztek el mintegy százhúsz újoncot. Két-három nap alatt kialakultak a századok, ekkora 79 főre csökkent a létszám, de ez a szám maradt leszerelésig. A hétvégi, szombat 14 órától hétfő 06-ig való hazautazások, az úgynevezett eltávozások, katonai szakzsargonban eltávok, eleve kiestek, mert időben nem fért volna bele, a távolság és az átszállások miatt. A szolgálati idő közepén kértem évi rendes nyolc nap szabadságomat egyvégtében és meg is kaptam. Ebbe a vasárnap is beleszámított. Ezen kívül kétszer jártam otthon, egyszer két napra véradás ellentételezéseként, egyszer pedig, öt nap egészségügyi szabadságon mandula műtétem után. A mandula műtétet egy kis lógás, szaknyelven summantás miatt intéztem el valahogy. Utólag megbántam, nagy fájdalmaim voltak egy héten keresztül. De hát nem volt más lehetőség egy kicsi időre elszabadulni. Esetünkben végig kiképzés volt, a két éves katonák egy-két hónapjával szemben, ugyanis belőlünk tartalékos tiszti állományt kívántak létrehozni. A tizenegy hónap után teljesen mindegy, hogy milyen antikatona volt valaki, tiszthelyettesi rangot kapott. Sokakat visszahívtak, köztük engem is, négy hónapra egyetem után és ekkor már elkerülhetetlen volt a tiszti rang.

A Kalasnyikov géppisztoly szétszedésén kívül nem sok mindent tanultunk meg, ekkor még szolgáltak a háború után minden iskolázottság nélkül bekerült tisztek. Volt olyan zászlóaljparancsnok, aki arra volt büszke, hogy neki csak hat román elemije van, mégis őrnagy lett belőle.

Mint mondtam, nem volt már olyan nagy a lelki terror, a megaláztatás. Egy igen kritikus esetre azonban tisztán emlékszem. Kézigránát dobálást gyakoroltunk élesben, ez volt az egyetlen alkalom. A századparancsnok szerelte össze, vagyis rakta bele az indító gyutacsokat a gránátokba, majd nekünk kellett eldobni. Volt közöttünk egy puhány, elhízott, amolyan igazi anyámasszony katonája. Dobott és a gránát nem robbant fel. Megkapta a parancsot, kússzon ki érte és hozza vissza. Meghűlt bennünk a vér, bajtársunk meg remegett a félelemtől. Hosszú, kínos percek teltek el. Egyszer csak megjelent, leizzadva, holtsápadtan, kezében a gránát. Egészen a századparancsnokig kellett kúsznia. Mikor odaért, derék századosunk hahotázva kapta ki a kezéből, szétszedte és diadalmasan mutatta fel. Nem tett bele gyutacsot előzőleg.

 Nem akarok itt szokványos katona sztorikat vég nélkül felsorolni, de álljon itt egy-két tragikomikus momentum azért. Az ügyeletes tiszt egyszer leszedetett a könyvtárban a falról egy reprót, mert az egy meztelen nőt ábrázolt és „fonográf” volt szerinte. Az atomfegyverek veszélyességét ismertető előadáson hangzott el: „Elvtársak az atomfegyver, az ténylegesen és valóságosan is egy igen veszélyes fegyver. Láttam elvtársak egy fényképet, két jappán (így két p-vel ejtve) koma volt egy szobában, amikor az amerikai imperialisták ledobták a bombát. Hát elvtársak, a két jappán koma úgy bennégett, hogy csak, na.

 

Aztán csak leszereltünk nyár közepén, volt még egy bő hónap az egyetem kezdetéig. Meg-tanultuk értékelni a szabadságot. Az egyetemi tanulmányok elkezdődtek és annak rendje módja szerint haladt előre. Kollégiumba nem vettek fel, ennek nagyon örültem, négyen voltak egy szobában, emeletes ágyakon, a köbméter per fő kevesebb lett volna, mint a katonaságnál. Egy év után sikerült találni egy olyan albérletet, ahol nem volt tilos vendéget fogadni, ez ritkaságnak számított akkoriban, igaz valamit valamiért, a folyóvíz és budi az udvaron volt. A fűtés fűrészporos kályhával volt megoldva. Ez egy érdekes szerkezet. A kályha maga tulajdonképpen egy vaslemezekből készült hasáb, amelynek egyik oldala ajtóként nyitható. Az alján van egy lyuk, ami alatt egy kihúzható fiók található. A következő tartozék egy egyenes falú, kerek fémhordó, két füllel, hogy könnyen meglehessen fogni. Az alján ennek is van egy hozzávetőlegesen tíz centiméteres átmérőjű lyuk középen. Van aztán egy egyenes fa henger, amely egyik felén szintén 10 centi átmérőjű és a másik vége felé haladva úgy 15 centisre vastagodik. A hossza kicsit meghaladja a hordó magasságát. A vékonyabb felével a hordó lyukára helyezzük ezt a dorongot és elkezdjük feltölteni fűrészporral, ami nem tiszta por, hanem faforgács keveréke. Van egy döngölő dorongunk is, mondjuk olyasmi, mint egy csákány nyele. Ha a hordó harmadáig megtelt közére húzzuk a dorongot és körbe döngöljük. A dorong a hordó közepén egyenesen megáll, folytatjuk a töltést, döngölést, amíg a hordó meg nem telik. A végén ezt a kissé kúp alakú dorongot kihúzzuk, a hordóban a lyuktól felfelé végig egy üres henger keletkezik. Ha túlságosan száraz az anyag, kissé meg is locsolhatjuk, ez lassítani fogja az égést. Bevisszük a szobába a hordót, beletesszük a kályhába, becsukjuk az ajtót. Alul a fiókban újságpapírból tüzet rakunk, amely beizzítja a fűrészport. Körkörösen, lassan ég ki a tüzelőanyag, belül a fűrészpor egyenletesen vékonyodik a henger falához közelítve. Ha megfelelő nedvességű és állagú a tüzelő, húsz órán át is képes ontani a meleget és csak egyszer kell vele bajlódni körülbelül tíz percet. Hamu másnapra egy fél lapátra való, ha marad. Akkoriban még nem készítettek fából préselt lemezt, legalább is azon a fatelepen ahonnan hoztam, nem. Ingyen el lehetett hozni, örültek, hogy kevesebb lett a szemét. A fuvart kellett csak kifizetni, egy lovas kocsira való fuvar elég volt egész télre. Így a fűtés hatszáz forint volt egy szezonra. A kályha olyan meleget volt képes adni, hogy egyszer, amikor befűtés után elmentem hazulról, arra mentem haza, hogy a vulkánfíber bőröndöm a szekrény tetején megolvadt, ki kellett dobni. Igaz alacsony volt a belmagasság, így a bőrönd szinte a plafont érte, ahol óriási hőség uralkodott.

 

 A mozgalmi élet csak csíráiban funkcionált, mint már korábban utaltam rá, a képzés vége felé két évfolyamtársam lépett csupán be a pártba a mintegy kétszázból. „A szocializmus politikai gazdaságtana” tárgyat azonban abszolválni kellett. Ezt egy külsős, valamilyen vállalatnál dolgozó, igazi elvtárs oktatta. Kopottas, hosszú bőrkabátban járt, ahogy ez illett a pártfunkcionáriusokhoz akkoriban. Beszéd stílusával nagyon kilógott a többi oktató közül. A Bugris becenév ragadt rá.

Harmad éves koromban nagy árvíz fenyegetett. Mindenki lakhelyét összeírták és éjszaka néha menni kellett hordani a homokzsákokat. Ez azért volt főleg kellemetlen, mert vizsga időszakra esett és veszélyeztetve volt a vizsgák letétele. Esztétika vizsgámra nem tudtam rendesen felkészülni, bölcsész létemre nem is feküdt nekem ez a tantárgy. A vizsgáztatónak az volt a szokása, hogy vagy jelest adott vagy buktatott, vagy azt mondta a vizsgázónak, hogy jöjjön vissza később, mert ez még nem egészen jeles, tanuljon még egy kicsit. Nos, csináltam egy vezércselt. Először mentem vizsgázni és azt mondtam; „- Tanár úr, majdnem minden éjjel a gátakhoz kell menni, nem tudtam nagyon tanulni a jelesért, nem lehetne beírni a négyest?” Bejött.

 

Az angol szakot úgy végeztük el, hogy nem volt egyetlen anyanyelvi oktatónk sem. Az orosz tanszéken természetesen több ilyen tanárunk is volt.

Diákéletem hétköznapjai egy olyan kávéház jellegű cukrászdában teltek, amely a pesti Gerbeaud, akkor Vörösmarty után az ország második legelegánsabb helyének számított ebben a kategóriában. Jártak ide diákok, értelmiségiek, a háború után deklasszálódott öregek az egykori polgári világból. Ide jártunk lyukas órában vagy óra helyett, úgy napjában háromszor-négyszer. Alkoholt itt nem volt divat fogyasztani, a sörözésekre este máshol került sor. Egy szimpla, a fiatalabbak kedvéért egy fél adag kávé, egy forint hatvan fillért kóstált. Hasonló volt a tea és a kismálna ára is. De nekünk, törzsvendégeknek ez sem volt kötelező. A felszolgáló nénikkel igen jó viszonyban voltunk, csak akkor jöttek felvenni a rendelést, ha szóltunk, egyébként ülhettünk, trécselhettünk nyugodtan a meleg, kellemes környezetben gratis. Az is többször előfordult, hogy többszöri nemrendelés után odajött valamelyik felszolgáló és kedvesen felajánlotta, hogy ő szívesen ad ám ötven forintot kölcsön, ha nincs pénzünk. Hát ilyen is volt a világ akkoriban.

 

Ötödévesen egy féléves részképzésen vettünk részt a volt nagy keleti birodalomban. Angliába, pláne Amerikába akkor még nem jutott ki senki. Szentpétervárra kerültem, amit akkor már és még Leningrádnak hívtak. Vártam a kiutazást, soha nem jártam azelőtt külföldön. De nem járt más sem. Talán az egyetlen dolog az utazás terén a fiatalok esetében az volt, hogy egy-két fiú megjárta Lengyelországot autóstoppal. Akkoriban ezt az utazási formát, valószínűleg a gyér közlekedési hálózat miatt, az állam is támogatta náluk. Az autótulajdonosok valamiféle benzinjuttatásban részesültek, ha stoppost vettek fel.

Moszkván keresztül érkeztünk Nagy Péter városába vonaton, több mint, két nap alatt. Füleim akkoriban sokszor begyulladtak és a fejem most is jól be volt bugyolálva. Többen mondták, hogy gyanús leszek a határon. Így lett, le kellett tekernem a kötést, hogy nincs-e valami a „fülem mögött”. Egészen elfogadható három ágyas szobákban laktunk, egy magyar és két odavalósi, azért nem írom, hogy orosz, mert esetemben például az egyikük üzbég volt. A fiú és lány szobák az emeleteken vegyesen voltak a kilencemeletes kollégiumban és meglepő módon senki nem vigyázott az erkölcsökre, amit nem vártunk volna egy ilyen szigorú berendezkedésű országban.

A mellékhelyiségek már több figyelmet érdemelnek. A vizes helyiségben az egyik oldalon sorakoztak az illemhelyek, egymástól fallal elválasztva, de ajtók nélkül. A szemközti falon mosdók voltak tükrökkel, ily módon jó rálátást biztosítva mandinerből a dolgukat végzőkre. A tükrök fölött hatalmas betűkkel kiírva: A WC-NEK VAN LEHÚZÓJA, EZT EGÉSZ ÉLETEDRE JEGYEZD MEG! A WC-ken nem volt ülőke és az dívott, hogy felálltak rá és fölé guggoltak, mintha sima pottyantós lenne. A WC papírt magunkkal kellett vinni. A mosdót használtuk tussoláshoz is, oly módon, hogy a meleg csapra gumitömlőt húztunk és már meg is volt a zuhany. Keverőcsap nem volt, de a víz nem volt annyira forró, hogy égetett volna. (Igaz keverőcsap a mai napig sincs sok helyen Angliában, főleg Skóciában.)

 Volt ugyan egy központi fürdő, „bánja”, ahogy az oroszok hívják, de az a másik épületben leledzett, a kampusz közepén, jó háromszáz méterre és be volt osztva, hogy melyik épület lakói a hét melyik napján mehetnek. Így aztán a bánjában egyáltalán nem jártam.

Volt velünk egy kísérő tanár, akinek a lányaink szóltak, hogy ők vennének valami anyagot és varrnának egy függönyt az egyik WC elé, ez lenne a magyar női WC. A tanár közölte, hogy itt nem lehet így egyénieskedni és megsérteni a szovjet elvtársakat.

A fenti állapotok ellenére életem egyik legkellemesebb szakaszát töltöttem itt. Rajtunk kívül még néhány mongol volt csak külhoni a kollégiumban, így az ott lakók ajnároztak bennünket. Főztek, bulikat rendeztek a szobákban, a lányok keresték a fiuk kegyeit minden tekintetben. A nyolcadik emeleti társalgóban majdnem mindig volt valami buli, egy örmény orosz vegyes házasságból lévő diák szervezte ad hoc, neki volt egyedül magnója, aki akart, ment a zenére, bulizni. A portáig meg nem hallatszott le a vígasság. Nem éltünk rosszul, állandóan történt valami. Politikáról nem beszéltünk, ők se nagyon akartak. Egyszer egy lakáson való meghívásnál a házigazda a Varsói Szerződésre emelte poharát, ezt esetlenül reagáltam le, mert nagyon zavart, de talán nem vették észre.

 Általánosságban azt lehet talán mondani, hogy a legtöbb orosz nem egy birodalmi törekvéseket megtestesítő diktatúrát látott hazájában, hanem tényleg úgy gondolta, hogy ők testesítik meg a szabadságot, igazságosságot és felszabadították Kelet-Európa népeit. Az utóbbit talán el is fogadhatnánk, ha nem maradtak volna itt még majdnem ötven évig. Így lettek nevelve, a nyugatról pedig, keveseknek volt valamennyire is reális képe. A nagyfokú naivitás és nem az arrogancia volt a többségre jellemző. Ha mégsem így van, akkor viszont Oscar díjas színészekkel vetekedett teljesítményük.

Szerveztek nekünk egy hatalmas, tizenhét napos utazást; Moszkva – Szamarkand – Buhara – Taskent – Tbiliszi – Jereván útvonalon. Ez összesen úgy tízezer kilométer. Ezekre a helyekre nagyon kevesen jutottak el, ma megfizethetetlen lenne. Nekünk ez hatvan rubelunkba került, ennyi volt a havi ösztöndíj is. A pénzünket úgy egészítettük ki, hogy eladtunk magunkról ruhadarabokat, személyes tárgyainkat. Egy rubel akkoriban tizenhárom forint volt hivatalosan, öt forintért lehetett venni orosz katonáktól itthon is néha.

 Lehetett pénzért vért adni. Nem voltam benne biztos, hogy sikerül, mivel külföldi vagyok. Elkérték a cirill betűs diákigazolványt. Útlevelünk egyáltalán nem volt, személyi igazolvánnyal utaztunk, kaptunk hozzá egy kétoldalas betétlapot, amelynek egyik felét kiutazáskor letépték, a másikat hazafelé vették el. A diákigazolványban az apai név üresen maradt, lévén ennek használata csak arrafelé dívik. „- Apai neve?” – kérdezte az adminisztrációt végző klinikai munkatárs. Éreztem, hogy elküldhetnek, ha megmondom az igazat. „- Jevgenyevics” – vágtam rá hírtelen. Tulajdonképpen valahol az igazat mondtam, apám neve Jenő, ami a Jevgenyíj megfelelője, az ebből képzett apai név, az ocsesztvo, pedig Jevgenyevics. Beírta az előtte lévő ívre, gondolom egy ilyen soknemzetiségű országban az idegen kereszt és családi név nem keltett gyanút, megszokták. Aki vért adott, alá kellett, hogy írja, hogy háromhavonta újra ad. Ismerőseim, hazatértem után még kétszer utánam küldték a véradásra felhívó értesítést.

Áttételesen valahogy tudtuk, hogy nem szabad sehová utazni önállóan, illetve a környékbe talán igen, hogy pontosan, milyen messze azt nem tudtuk, valaki egyszer azt mondta, hogy ez egy negyven kilométeres sugarú kör. Egyáltalán soha, később sem, erről semmiféle tájékoztatást nem adtak sem itthon, sem odakint, de íratlan törvényként valahogy illett tudni. Én ennek dacára kétszer elutaztam Tallinnba, illegálisan, nem lett belőle baj, mert senki nem igazoltatott. Repülőjegyhez ekkor már kértek igazolványt, vonatra nem. Két évvel korábban ismertem olyan magyar diákot, aki elrepült Szibériába is titokban.

Tallinnban öreg nénikék egy rubelért kínáltak szerény szállást. Egyik társunk a képzés vége felé bevallotta az egyik oktatónak, hogy valamit elintézett Moszkvában a hazautazásával kapcsolatban. Behívatták egy irodába, ahol jól leteremtették, hogy megszegte az utazási szabályokat, de egyéb következménye nem lett.

A leningrádi mellékhelyiségek osztályon felülinek számítottak a közép-ázsiaiakhoz viszonyítva. Buharában egy földbe ásott lyuk volt például, ahol mindenki egy kicsit mellé pottyantott, hogy ne érjen bele a nadrágja az előző ügyfél termésébe, így aztán végül kikígyózott a drekk a helyiség elé, ki a szabadba. A tizenhét napos utazás valójában csak úgy tizennégy nap lehetett, mert odafele Moszkvában másfél napot vártunk a szamarkandi gépre. Háromóránként közölték, hogy három óra múlva újabb információ esedékes. Egy gép sem szállt fel, állítólag azért, mert a vártnál korábban esett le a hó. Tbilisziből Jerevánba hat órát, Jerevánból vissza pedig, újabb huszonnégy órát kellett várni a felszállásra. A buharai reptér is megérdemel pár szót. Egy szőlővel betelepített terület mellett volt egy betoncsík, ez volt a le és felszállópálya. Pár lépéssel arrébb egy olyan épület, amilyen nálunk egy kis falu állomásához hasonlítható - váróteremmel és egy szolgálati ablakkal. Kívül néhány pad a szőlőültetvények mentén. Indulásra várva, megérkezett a majd minket tovább szállító JAK típusú gép, ez olyan negyven fő befogadására alkalmas. Az érkezők kiszállása után egy reptéri alkalmazott jelent meg egy létrával és egy körülbelül nyolcvan centiméteres nyelű, úgy ötkilós kalapáccsal. A létrát a JAK-nak támasztotta, felmászott a gép tetejére és nagy szakértelemmel lesújtott ide-oda a gépre, volt, ahova erősebben, volt, ahova többször. A szerviz elvégzése után rövidesen beszállhattunk.

Szamarkandban egy alkalmi ismerős meghívott vacsorára magukhoz. Fő nemzeti ételüket, plovot szolgáltak fel, ami birkahúsból, rizsből, rengeteg sárgarépából és fűszerekből készül. Igen ízletes étel, néha én is főzök itthon. Törökülésben ültünk, rövid lábú asztal körül. Evőeszközt csak én kaptam, ők mutató, nagy és gyűrűs ujjaikkal nyúltak a tálba, golyócskákat formáltak az ételből, majd hüvelykujjukkal a szájukba pöckölték a falatot oly módon, hogy kezük nyállal nem érintkezett.

Észak Velencéjében nincs olyan hideg, mint Moszkvában, ahol esetenként mínusz harminc fok is lehet, itt mínusz tizenhét alá nem igen megy a hőmérséklet, viszont nedves, párás és szeles, így a hidegérzet erősebb, mint a fővárosban. Jól megfáztam egyszer és elmentem orvoshoz. A doktornő „bednij juzsanyin” felkiáltással fogadott, ami annyit jelent; szegény déli ember és sajnálkozott, hogy milyen szörnyű lehet számomra a klíma. Félmeztelenül hasra kellett feküdnöm egy asztalon. Megjelent egy asszisztens, egy tálcán hat darab, kupicának látszó pohárszerű üvegtárgy volt. Kalapkúra lesz, vodkázni fogunk? Minek a hat pohár? Csak hárman vagyunk, - gondoltam. Az asszisztens egy csipesz közé fogott egy darab vattát, belemártotta valami folyadékba és meggyújtotta. Felvett egy „kupicát”, beleértette a lángot, majd gyorsan a hátamra nyomta. A levegő kiégett és vákuum keletkezett, így az edényke felszívta magát a hátamra, a műveletet megismételte a további öt alkalmatossággal is. Jó negyed óráig feküdtem így. Már délutánra enyhült a köhögésem, könnyebb lett a légzésem. Sok-sok évvel később tudtam meg, hogy az ősmagyarok is használták a módszert, köpölyözésnek hívják.

Másik, hasonló célokat szolgáló módszer, a mustártapasz. Egy boríték nagyságú vastag papír egyik fele mustárt tartalmaz száraz állapotban. Nedvesítés után sikamlóssá, ragadóssá válik. Ilyen állapotban mellkasunkra ragasztjuk, befekszünk az ágyba, és jól betakarózunk. Ez a módszer is hatékonynak bizonyult.

 

Na, lássunk újra egy kellemetlen, de utólag mulatságosnak tűnő élményt. Az üres italos üvegeket egy külön e célra létrehozott intézményben váltották vissza. Közismert volt, hogy óriási sorok kígyóztak a visszaváltó helyen és így a diákok, igen szerény anyagi helyzetük ellenére sem éltek a lehetőséggel. Közeledett a szilveszter, pénzünk meg nem nagyon volt, elhatároztuk hát, hogy összegyűjtjük az üvegeket néhány szobából. Ketten végeztük az akciót egy kínai származású barátommal. Megpakoltunk négy bőröndöt, mivel ennyi kezünk volt és még vagy hat-nyolc szatyrot, amiket hozzá lehetett fogni a bőröndökhöz. Elindultunk, százméterenként megállva pihenni. A sor nagy volt, de barátom közölte, hogy valószínű, ha megérkezik az üvegeket innen tovább szállító teherautó, akkor szólni fognak, hogy lehet segíteni - pakolni és jutalmul majd a sor elejére kerülünk. Bingó, egy idő után így lett. A kis tréning után sorba tettük fel az üvegeket a pultra, a tagbaszakadt átvevő hölgy keze gyorsan járt; „da, da, da, nyet, da, nyet, nyet, da, da, …” és két csoportba szortírozta az üvegeket. A da-kat visszavette, a nyet-eket nem. A nyet-ek között voltak teljesen a da-kkal egyező üvegek, esetleg a címke volt más. De hát bizonyítnia kellett, hogy ő is csak valaki, mégis csak egyfajta hatósági jogkörrel rendelkezik, kérem, ez a hely is. Néhány évvel később Moszkvában szinte hajszálpontossággal ismétlődött az eset, én már nem menten volna, de engedtem egy kollegám kérésének, mivel nem akartam megsérteni.

Ami viszont fantasztikusan jó volt, az a kenyér választék, nálunk talán két fajta volt csupán ebben az időben. A tejföl íze utolérhetetlen minőséget képviselt, azóta sem ettem olyan jó tejfölt.

 

Hazajövetelem után még hátra volt egy szemeszter és jött az államvizsga. Nem akartam tanárként dolgozni, de mégis ez lett belőle. Apámat ekkoriban nyugdíjazták akarata ellenére és a család igen nehéz anyagi körülmények közé került. Eladták a városi családi házat és a balatoni nyaralót és vettek a kettő árán egy balatoni nagyméretű házat, hogy majd a nyári szobakiadás kiegészíti a szerény nyugdíjat. Én meg elfogadtam egy középiskolai tanári állást a megyében, albérletben laktam. Szombatonként hazajártam. Meglehetősen merev légkör uralkodott az iskolában, de magában a városban is. Az igazgató, aki a keresztet, mint már szó volt róla, kitapogatta a garbóm alatt, értekezleteken gyakran beszélt a kollegák és a tanulók „eszmei, politikai arculatáról”. Ez volt az egyik kedvenc, gyakori szóhasználata, az „arculatot” erősíteni kell – hangoztatta gyakran. Az akkoriban három középiskolával rendelkező városban érkezésemig csak egy angoltanár működött, ő is csak papíron, mivel gyes-en volt. Így a két gimnáziumban nekem kellett az angolt vinni valamennyi angolos osztályban, megkerestek a TIT-től, esti felnőtt tanfolyamok tartása ügyében, valamint néhány városi előkelőség gyermekeinek magánóráit is el kellett vállalni. Kaptam még egy osztályt orosz tanítás céljából is, az politikailag megengedhetetlen lett volna, hogy egy erre felkent tanár negligálja a nagy testvér nyelvét. Két héten belül mindenki ismert a városban gyakorlatilag. Ha este hullafáradtan beültem néha a két étterem egyikébe vacsorázni valamit és ittam hozzá egy üveg sört, akkor később visszahallottam, hogy az angoltanár dáridózik. Azt, hogy ki a barátnőm, az emberek előbb a szájukra vették, mint ahogy bekövetkezett. Az albérletben, miután nem mindig aludtam ott, a házinéni közölte, hogy meg kell nősülnöm, ez így nem mehet tovább egy tanárember esetében.

 

Néhány hónap után jelentkezett újra a katonaság, közölték, hogy be fognak hívni négy hónapra. Az iskolai és a városi vezetés megmozdult, mivel nem volt kivel helyettesíteni. Kaptam egy év haladékot. Közben hallottam, hogy tartalékos tiszteket visznek Vietnamba, mert Magyarország részt vett az ottani háború utáni béke fenntartásban. A tényleges állományban nem nagyon beszélték az imperializmus nyelvét, ami most hirtelen fontossá vált. Először megrettentett a gondolat, később már mentem volna, hogy a kis városból szabaduljak, de addigra már összeállították a kontingenst. A következő évben szolgálati halasztásom ügyében elmentek egészen a megyei első titkárig, aki egyben az Országos Honvédelmi Bizottság elnökének tisztjét is betöltötte, ő volt az, aki a korábban említett életfogytiglani ítéletet halálos ítéletre változtatta. Nem tudom igaz-e, de úgy hallottam vissza néhány évvel később, hogy az volt a reakciója, hogy; „csak nem képzelik, hogy a honvédelem érdekei csorbát szenvedhetnek egy kapitalista országban beszélt nyelv oktatása miatt”.

Így aztán, pont a születésnapomon, másodszor is bevonultam, ezúttal még messzebbre, az ország észak-keleti csücskébe. Két hónapot töltöttünk itt, elvileg kiképzéssel, a gyakorlatban semmittevéssel. A kiképzés gyakran azt jelentette, hogy valami tanyán pálinkáztunk, tisztjeink akarták így. Ugráltatni már nem akartak diplomás embereket, agyon kellett valahogyan ütni az időt, de úgy, hogy az ő feletteseik ezt ne lássák. Az idősebb, magasabb beosztású parancsnokok többsége még mindig a régi, iskolázatlanok közül került ki, a fiatalok már végeztek főiskolát. Innen már kéthetente haza jártunk péntekenként, az idő jelentős része, persze az utazással telt el. Négy óra után kimehettünk a városba fél tízig engedély nélkül. A másik két hónapra átvezényeltek az ország dél-nyugati csücskébe, ez volt az előzőekhez képest legközelebb otthonomhoz, három-négy óra alatt már haza is értem. Tizennyolcan kerültünk ide, abból a célból, hogy gyakoroljuk leendő tiszti beosztásunkat. Érkezéskor senki nem tudott rólunk a laktanyában, rögtön mehettünk is egy hét szabadságra, mert nem tudtak mit kezdeni velünk. Amire visszajöttünk beállítottak ágyakat a volt lovardában és tiszti beosztásban, de beosztottak nélkül, hozzárendeltek mindenkit egy századhoz. Rövidesen tapasztaltuk, hogy nem baj, ha reggeli után nem jelenünk meg, meg az se, ha igen. Állandóan szabadságon voltunk, ingáztunk ide-oda. A helyőrség úgynevezett első lépcsős laktanya volt, ami azt jelentette, hogy muszáj esetén az ilyen helyen szolgálók viszik vásárra először a bőrüket. Sok büntetett előéletű sorkatona szolgált itt, időnként mosakodásnál a tetoválásokat nem győztem szemügyre venni a mosdóban. Ezek olyan silány, többnyire börtönben készült tetkók voltak. A századparancsnok kedvenc időtöltése az volt, hogy behívatta az irodájába a szakaszparancsnokokat meg egy börtönviselt honvédet, akit megbilincseltek különböző módokon, majd bemutatót kellett tartani, hogy miként tud szabadulni béklyóiból.

A tiszti vizsgát sikeresen tette le mindenki, mindegy volt, hogy milyen marhaság hangzott el szánkból a vizsgakérdésekre. A további behívásokat megúsztam, sokan voltak, akik rövidebb időre később is élvezték Néphadseregünk vendégszeretetét. Nekem csak évi húsz órás, civilben megtartott fejtágítókon kellett részt vennem hét éven keresztül és időnként előléptettek egy kis ceremónia keretében, kávé, üdítő, szendvicsek és egy pohárpezsgő felszolgálása közepette. A legutolsó, századosi előléptetéshez már be se hívtak, levélben közölték a tényt és így a katonakönyvbe sem került bele. Hát így telt el összesen tizenöt hónap a fejtágítókkal megfejelve és mondhatni semmihez sem értettünk a hadi tudományok terén. A hadi ruházatot tizenkilenc éven át kerülgettem a szekrényben, néhány év után fizikai tekintélyem kiterebélyesedése miatt már nem fértem volna bele szükség esetén. Ezen időszak alatt állandó behívóparanccsal rendelkeztem, ami azt jelentette, hogy a médiában elhangzó esetleges mozgósítás után azonnal, beöltözve, adott helyre be kell vonulni.

 Egy adategyeztetés során azonban közölték, hogy háború esetére a Néphadsereg Művészegyütteséhez vagyok beosztva. Amikor elmondtam, hogy nekem van másik bevonulási helyem, csak hümmögtek és soha nem tudtam meg, hogy akkor hová is vagyok valójában vezényelve. A művészegyüttesbeli feladatomról sem tudtam meg többet, hogy vajon énekelnem, táncolnom vagy esetleg bűvészként kellett-e volna fellépnem. Óriási szerencséje van annak a képzeletbeli szakasznak vagy századnak, akiket szerencsére sosem kellett harcba vinnem, mert aligha lett volna túlélője a vezényletem alatt megvívott ütközetnek, magamat is beleértve.

 

Még rögtön munkába állásom után eltökéltem, hogy a következő nyáron ellenkező irányban fogom elhagyni kis hazánkat. Az útlevélkérelmet, amit munkahelyemnek is véleményezni kellett némi gyanút váltott ki a főnökből, hátha nem tér vissza a delikvens, de végül is aláírta. A kiváltható és hosszú időn át érvényben lévő keret ekkor már a korábbi hetven dollárról valamicskét emelkedett, kb. 120-130 dollárt tett ki, amiért úgy 3500 forintot kellett otthagyni a bankban. Vonattal utaztam, természetesen ülve, hálókocsi szóba sem jöhetett. A vonatjegy árát így is anyámnak kellett jelentős mértékben kipótolnia, járatlan voltam és nem számítottam 8500 forintos vonatjegyre. Alig tudtam még néhány konzervet és pár doboz cigarettát venni az útra. Bécsben leszálltam, bliccelve a villamoson bementem a Westbahnhofról a belvárosba néhány órára körülnézni, amíg egy másik vonat tovább nem indult. Felszállás előtt vettem egy virslit, no, nem egy párat, csak egy szálat és huszonnégy óra alatt eldöcögtem a Victoria pályaudvarig - Londonba. Este tíz óra körül lehetett, meleg volt és sok fiatal ténfergett az utcán. Útbaigazítottak, miután előadtam, hogy igen olcsó szállást keresek. Találtam is szinte azonnal, egy font hetvenöt pennyt kértek, nyolc ágyas szoba, legalább ötféle nemzetiségű fiatal, főleg diákok lakták. Szekrény helyett az ágy alá lehetett pakolni, viszont az árban benne volt az „English breakfast’ is, ami a szokásos vajon, lekváron, teán kívül általában tükörtojást sült virslivel jelentett. Nemek szerinti megosztás nem volt, az újonnan érkező elfoglalhatott egy üres ágyat. De lopás sem volt, este mindig érintetlenül találtam a sporttáskámat. Egy, abban az időben a háziasszonyok által piaci bevásárlásra használatos, hálószerű, műanyag szálakból készült szatyor volt nálam napi felfedező útjaim során, benne egy pulóver, a pulóverbe belecsavarva az útlevelem, minden pénzem és a vonatjegyem.

Sétáim során időnként megtapogattam ezen alkalmatosságot, ellenőrizve, hogy megvan e mindenem. Egy alkalommal a Sohóban, a tapogatás után egy éles figyelő szempár tekintetét éreztem magamon. Mentem tovább, mintha mi sem történt volna, ő követett, több kis utcán elfordultam, hogy lássam nem tévedek-e. Nem tévedtem, jött utánam. Megijedtem és elhatároztam, hogy sűrűn irányt változtatva, valahogy megpróbálom elveszíteni. Ráérősen befordultam egy sarkon, majd futásnak eredtem, újra befordultam, jobbra, balra, összevissza. Megálltam, vártam, nem láttam többé, aznapra eltűntem erről a környékről.              

Életemben kétszer fizettem nőnek az ősi mesterség által nyújtott szolgáltatásért. Mindkettő e londoni utam során történt. Az egyik szolgáltató fekete, a másik távol keleti volt. Itthon ilyen élményhez hozzájutni semmilyen formában nem lehetett akkoriban. Nem tudhattam, hogy ilyesmire, majd még nyílik-e vajon alkalom életem során.

                                                         

Tizenöt napig tartott ki a pénzem, jól csak egyszer laktam, amikor anyám egykori barátnője, egyetlen londoni ismerősöm abban az időben, megetetett és elvitt autóval Cambridge-be.

 

Persze állandóan foglalkoztatott a gondolat, hogy kint kellene maradni. Kaptam is volna ismerősöm révén egy állást azonnal. Chelsea-ben árulhattam volna csecsebecséket, régiségeket. De volt, két nagy visszatartó erő. Az első nagyanyám, akiről tudtam, hogy nem élné túl elvesztésem, de legalább is belebetegedett volna és én sem tudtam elképzelni, hogy nem látom többé. A másik, a vidám balatoni nyarak, nagybetűs élet volt ott számomra akkoriban.

Felültem hát a vonatra és elindultam hazafelé. Útközben azon rágtam magamat, hogy leszálljak-e Mainzban, onnan ugyanis átszállásokkal, két rövid vonatozással el lehetett jutni unokanővéremhez, aki pár évvel korábban disszidált. Az utolsó pillanatban döntöttem, leszálltam. Éjszaka volt, de át tudtam váltani maradék néhány fontomat márkára. Megvettem a jegyet az első szakaszra és ezek után összesen tíz márkám maradt. Így a második szakaszra már nem mertem jegyet venni, hogy maradjon valami pénzem, hiszen abban sem lehettem biztos, hogy otthon találom unokanővéreméket. Reggel hatkor érkeztem a házuk elé és leültem egy padra, vártam egy jó órát, mert illetlenségnek találtam ilyen korán becsengetni, a férjét nem is ismertem személyesen. Két napig maradtam, felvittek Frankfurtig, itt is fel lehetett szállni a vonatra, a tíz márka meg hazakerült.

 

Egy akkori ifjúsági utazási iroda alkalmazott nyelveket beszélő alkalmi munkatársakat, csoportok külföldi utazásaihoz csoportkísérőnek. A nyári szünetre vállaltam ilyen munkát, keresni ugyan nem lehetett vele, de ingyen utazhattunk. Még ezen a nyáron diákokat vittem a bulgár tengerpartra nyaralni vonattal. Ekkor váltottam ki a piros útlevelet. Hárommal kevesebb helyjegyet kaptunk, mint ahányan voltunk. Így néhányan, felváltva ugyan, de állva utaztak. Annyira nem volt pénzem, hogy a tíz márkából először forint lett, majd leva. Valami zsebpénzt azért az ellátáson felül még kaptam.

Két évvel később csoportvezetőként ismét eljutottam a Szovjetunió azon távoli részeibe, Közép-Ázsiába, amiről már beszámoltam. Az utazás személyi igazolvánnyal és az A4-es papíron lévő utas listával történt. A visszaúton valaki közölte a beszállás előtt, hogy ő az igazolványát szépen elcsomagolta a bőröndjébe, amit már fel is adott. Előkerült egy őrnagy és a következő történt. Mindhárman, az érintett, az őrnagy és jómagam ráfeküdtünk a bőröndöket továbbító futószalagra, bent a csomagok között megkerestük derék útitársunk bőröndjét, előkerült az igazolvány, majd hasalás a szalagra és vissza az útlevél vizsgálathoz.

 

Vidéki tanárságom alatt lázasan dolgoztam azon, hogy felkerülhessek Budapestre, valami egészen mást, de az idegen nyelvek ismeretét hasznosító munkát akartam találni. Volt bennem ambíció, ki akartam törni a szürkeségből.

 A katonaság alatt jött meg a várva várt lehetőség. Nálunk általában ismeretség révén lehet csak hozzájutni egy jobb álláshoz, de hogy ez esetemben hogyan történt, eltér a szokványostól.

Volt a baráti társaságomban egy lány, aki meglehetősen súlyos testi hibával született és így nem számíthatott szegényke arra a szerelmi élet területén, mint az egészséges emberek általában. Hozzáment egy kőműveshez, de abból a fajtából, aki többször emelgette a poharat a kőműveskanálnál. Szegény lánynak ez jutott. Egyébként vidám, segítőkész fickó volt a férj. Nos, ez a fiatalember egyszer fusizott valakinél a lakásán és szóba került a problémám. Ily módon lett állásom Pesten, egy iskolázatlan, duhaj, mondhatni kissé pernahajder fickó révén.

 

 Kulturális területre kerültem, nemzetközi relációban, nyugati országok szervezeteivel, követségeivel voltam kapcsolatban. Igazgatóm, előző munkahelyemen mindent megtett, hogy ott tartson. Ez érthető volt, hiszen akkoriban nem lehetett angoltanárt találni kisebb vidéki városokba. A módszer azonban, ahogyan ezt el akarta érni jellemző volt az adott időkre. Miután látta, hogy a rábeszélés hiábavaló, megpróbált megfélemlíteni azzal, hogy „eszmei –politikai arculatom” sok kívánnivalót hagy maga után. Nem végeztem semmiféle mozgalmi jellegű tevékenységet. Szerencsére eszembe jutott, hogy november hetedikén, a fiatalabbak kedvéért, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján, kétszer is részt vettem a szovjet laktanyában rendezett díszvacsorán, ahová iskolánk két oktatóját meghívták és egyikükként engem delegált az igazgató elvtárs. Erre nem tudott mit mondani. Végül, kifogyva az érvekből, elvette a MÁV félárú utazásra jogosító igazolványomat, jogtalanul, de szabaddá vált az út.

 

Felkerültem Budapestre. Ideiglenesen a kőműveséknél laktam, fizettem, mint egy albérlő, ők se álltak jól anyagilag. A problémát az esti kötelező jellegű poharazgatások okozták, nehéz volt időnként a kelés másnap, a feleség nem dolgozott, így az éjszakák hosszúra nyúltak. No, igaz, ami igaz, én sem vetettem meg egy-két pohár italt. Öt hónap után szereztem egy albérletet, nem egy lakást, mint ma szokás, csak egy volt cselédszobát a belvárosban, amit kiadtak. A szoba méretei hozzávetőlegesen az alábbiak voltak; hosszúság – három és fél méter, szélesség - egy nyolcvan, belmagasság – négy nyolcvan, mintha egy felnagyított, élére állított cigarettás dobozban laktam volna.

Kezdetben óriási sikerként könyveltem el új munkahelyemet. Fontos embernek éreztem magam. Voltak összejövetelek, díszvacsorák igen magas beosztású magyar és külföldi személyekkel. Az örömbe azonban hamar üröm vegyült. Nem tetszett és legyünk őszinték kezelni sem tudtam flottul a sokszor felmerülő kényes helyzeteket. Ilyen volt például az, hogy a brit Nagykövetség gazdag könyvtárat rendezett be. Többször felhívták e tényre a bölcsészkarok angol tanszékeinek a figyelmét. A Nagykövetség látogatása azonban nem volt kívánatos, a budapesti hallgatóknak ezt meg is mondták az Egyetemen, vidéken meg nem beszéltek a lehetőségről, így persze a tilalmáról sem. Az angolok meg többször rákérdeztek, hogy miért nem járnak a könyvtárba a diákok. Mit lehet ilyenkor mondani? Azt, hogy nagyon jól felszerelt könyvtár van helyben az egyetemeken és a diákok nagyon elfoglaltak az utazgatáshoz. Hihető? –Hát nem nagyon. Másik ilyen esetként lehet említeni, szintén példa gyanánt, egy nemzetközi folklór fesztivál megrendezését. Felülről olyan utasítás jött, hogy biztosítani kell a fesztiválon a szocialista országokból való erőteljes részvételt, egyszóval számszerűleg több csoport részvétele szükséges a baráti országokból, mint nyugatról. Jelentkeztek Angliából, innen-onnan, de több volt kezdetben a nyugatról érkező részvételi szándék. Várni kellett a keletiek nevezéseire. Egyelőre, nem mehetett válasz a nyugatiaknak, a követségi munkatárs meg hol telefonon, hol személyesen kérdezett rá, hogy miért nem lépünk. A levelek megszövegezésébe is állandóan belekötöttek, igaz ennek volt haszna is, megtanultam, úgy érzem, jó stílusban levelezni, aminek később hasznát láttam.

Egy idő után rádöbbentem, hogy munkatársaim ezt a helyet ugródeszkának tekintik fontosabb beosztások felé. Azt is felmértem, hogy én aligha fogok „ugrani”, valószínű az adottságaim sem erre predesztináltak, de nem is állt mögöttem senki sem. A többiek általában olyan családból jöttek, ahol a papa is hasonló körökben mozgott, így már az erekben volt a kívánatos attitűd, egy új öltöny megvétele sem jelentett számukra gondot.

Én meg letört, első fogamat is csak akkor tudtam pótolni, amikor lett annyi pénzem, hogy vidéki fogorvos barátomhoz le tudjak utazni, hogy ingyen megcsinálja, de azért utána, mégis csak meghívjam egy vacsorára és egy italra a helyi vendéglőbe.                                                         

A fizetés sem volt túl jó, négyszáz forinttal kaptam többet előző munkahelyemnél, ami lehet, hogy ma már nem mond sokat, százalékban kifejezve ez húsz százalékot jelentett. Rákényszerültem arra, hogy munkaidő után tanítást vállaljak, aminek a teljesítésével adódtak problémák, hiszen a főállásom időnként esti elfoglaltságokat is jelentett. Egyetemi oktatókat próbáltam belevinni az angol nyelv rejtelmeibe. Ekkor már nehezedett rájuk némi nyomás, hogy a tudományt nyelvismeret nélkül nem lehet művelni. Persze nem sokra mentek, a többség ezt eleve tudta is, hogy ez így lesz, de munkájuk értékelésekor lehetett rá hivatkozni, hogy a nyelvtanulás folyamatban van. Ez még ma is probléma a felsőoktatásban. Egy idő után nyelvtanári állást ajánlottak fel, még meg is fejelték a fizetést úgy 15 százalékkal. Így aztán otthagytam a kezdetben nagy reményekkel kecsegtető második munkahelyemet. Felvételkor megígértették velem, hogy elvégzem a Marxista - Leninista Esti Egyetem két éves szakosítóját. Nem volt ínyemre, de mit tehettem. Az alapképzést már kihagyhattam, mivel egyetemi diplomám alapján azt abszolváltnak tekintették. Majd csak két év múlva értettem meg, hogy miért is szabták ezt a belépésem feltételévé. A nyelvtanári kollektíva nem alkotott igazi tanszékét, Idegen Nyelvi Lektorátusnak hívták és tanárai nem voltak egyetemi oktatói státuszba besorolva, tanársegéd, adjunktus stb. Vezetője már közelített a nyugdíj korhatár felé és időnként mondogatta, hogy még nyugdíjba menetele előtt lemond vezetői posztjáról. Ennek oka abban keresendő, hogy állandóan presszionálták új, „hatékony” módszerek bevezetésével. Az intézmény installált egy nyelvi laboratóriumot és olyan elvárás fogalmazódott meg, hogy ennek állandóan üzemelnie kell. Az a felsőbb vezetők közül senkit nem érdekelt, hogy egy adott időpontban nyolc-tíz csoportnak van egyidejűleg órája, így egy adott félévben egyszer, esetleg kétszer jutna csak be ugyanaz a csoport, a beszerezhető laboros anyag nem illeszkedik a tantervben megfogalmazott elvárásokhoz, a fülkékben ülő diákok nagy része nem látja az oktatót és ő sem a diákokat, nincs kontaktus, a fülhallgatók alatt megizzadnak a delikvensek és ez kellemetlen közérzetet okoz.

A mai napig megvan ez a szemlélet, a technikát, az új módszereket mindenáron szorgalmazzák, nem számít, hogy sokszor nincs haszna, sőt még negatívabb eredmény is születhet kényszerű alkalmazásuk által. Erre óriási pénzek mentek és mennek el ma is, az egyébként szegényes anyagi munícióval rendelkező oktatásban. A ma beszerzett hardwarek, softwarek, egyéb masinák aztán egy sarokban porosodnak évtizedeken át sok esetben. Ez ellen nagyon nehéz tenni valamit, mert az észérvek felsorakoztatásával szemben azonnal rásütik az érvelőre, hogy maradi, nem tart lépést a kor szellemével és lehetőségeivel. Természetes, pláne ma már, hogy egy jó számítógépes nyelvi program vagy játék hozzájárulhat a nyelvtanulási folyamat sikeréhez. Ez egy otthoni, kiegészítő hasznos tevékenység lehet. A tanár személyét azonban nem pótolja, érzik ezt a diákok is és jobban szeretik a hagyományos órákat, mármint azok, akikben van némi ambíció ebben az irányban. Ha nem így van, akkor tényleg el kell bocsátani a tanárokat, nemcsak a nyelvtanárokat, de valamennyit, rengeteget spórol az ország, csak egy számítógépre van szükség odahaza.

 

Két évvel később két hónapra kikerültem Moszkvába továbbképzésre. Ennek azért is örültem, mert ez idő alatt nem kellett járnom a marxista egyetemre, de a távollétet igazoltnak tekintették, Moszkváról lévén szó. Hazajövetelemkor tudtam meg, hogy rövidesen engem bíznak meg a nyelvtanári kollektíva vezetésével, ekkor értettem meg, hogy miért is szorgalmazták a marxista tanulmányokat, már oda jövetelemkor potenciális utódnak tartottak. Valószínű, hogy ez önmagában még kevés lett volna, volt azonban egy másik dolog is és ez nyomhatott többet a latban. Az intézménybe gyakran érkeztek külföldi kollegák, idelátogató szakmabeliek, delegációk. Ilyenkor engem kértek fel tolmácsolásra, a vendégek kísérgetésére, fordítgattam írásos anyagokat is, így aztán hamarosan ismertté váltam.

Úgy érzem tanítani sem tanítottam rosszul, de azt tudni kell, hogy a kiváló pedagógus a legritkább esetben kap elismerést, ér el előmenetelt, pusztán oktatói tevékenysége által. A legtöbb esetben valami egyéb az, ami számít. Nálam ez a valami a protokolláris - tolmácsolási, fordítási tevékenység volt, másoknál ez gyakran pártideológiai aktivitáshoz kapcsolódott, manapság ilyen lehet a pályázati tevékenység, függetlenül attól, hogy az elnyert anyagi támogatás által vett pénzen szükségtelen eszközök beszerzésére kerül sor sok esetben, mint már szó volt róla.

A helyzet érzékeléséhez tudni kell, hogy egy nyelvtanár helyzete nem könnyű egy olyan oktatási intézményben, ahol a szakmai tudás elsőrendű céljai között nem a nyelvtudás fogalmazódik meg. Igaz, már régóta benne van valamennyi intézmény célkitűzéseinek deklarálásában a nyelvismeret fontossága, de hát egy műszaki intézményben, mégis csak értelemszerűen a műszaki tárgyak élveznek prioritást természetesen.

Az idegen nyelv elsajátítása sok energiát és időt igényel, így e terén baj van az intézmények oktatóival is, nemcsak a diákjaival. Mivel az oktatás nem tud hatékony lenni, ezért ennek a területnek alacsony a megbecsültsége. Időnként engem is nyomasztott az egyetem vezetői által kifejezésre juttatott elégedetlenség a nyelvoktatás nem kellően hatékony volta miatt, bár bevezetésre kerültek, vezetői beosztásom alatt, intenzívebb oktatási formák, arra speciálisan kiválogatott hallgatók számára. Ennek ellenére elég jó kapcsolatot tudtam kiépíteni a legtöbb kollegával más tanszékekről, az intézmény vezetőin túlmenően. Ez viszont nemtetszését váltotta ki saját kollegáimnak, konformistának tartottak és sokan betartottak, ahol csak lehetett. Többségük szerint valamilyen önálló szigetként kellett volna léteznünk, felháborítónak találták a tolmácsolást vagy egyéb nem közvetlenül oktatási tevékenység végzését.

A hangulatomra némi árnyékot vetett az intézmény átlagosnál erőteljesebb, korábbi, első munkahelyemen dolgozó főnököm szóhasználatával élve, „eszmei, politikai arculata”. Szűkebb berkekben az intézményt „vörös egyetemnek” hívták. Aktív volt a KISZ élet is, nemcsak a diákok, de még a fiatalabb oktatók között is. A KISZ-t, amit idáig gyakorlatilag megúsztam, most rendszeres gyűlések váltották fel, csak akkor tudtam szabadulni, amikor vezető lettem. Egyik kari szintű főnök ugyanis megjegyezte, hogy nekem már nem a KISZ-ben volna a helyem, hanem máshol. Én csak a mondat első felét hallottam meg. Jöttek azonban később megkeresések, kínos beszélgetések, hol azzal a céllal, hogy a pártba, hol azzal, hogy a munkásőrségbe lépjek be. Volt, aki két legyet akart ütni egy csapásra, előadta, hogy ha belépnék az őrségbe, ott egy évet bizonyítanák, akkor szerinte minden akadály nélkül megnyílna utam a párt soraiba is. Valahogy, mindig kisiklottam, mint kígyó a kosárból. Két munkásőr szakaszt is sikerült felállítani az egyetemen az oktatógárdából. Az egységvezetők, körülbelül harminc fő közül, csak három-négy nem volt párttag.

                                                         

A tárgyilagosság kedvéért azért azt tudni kell a munkásőrségről, hogy bár 1956 után félkatonai, fegyveres erőszak szervezetként hozták létre, később azonban, mivel az emberek megfélemlítése miatt fellépniük fegyveresen soha sem kellett, elláttak olyan feladatokat, ami az ország hasznára vált. Árvizeknél, egyéb természeti katasztrófáknál segédkeztek.

A párttagokat magamban több csoportra osztottam. Voltak köztük alacsonyabb társadalmi rétegből származó oktatók, de becsületes, igyekvő, sokszor kevéssé kiművelt emberek, akik tényleg hittek a fennálló rend igazságosságában. Voltak a törtetők, akik párttagságuk révén vélték az előrejutás lehetőségét megteremteni. Mindkét csoportban a többség ekkor már nem nagyon élt vissza helyzetével. Voltak aztán a fröcsögők, akik lépten-nyomon a párt védőszárnyai alá bújva nyomták az ideológiát. A hallgatókat ugyebár „hallgatóknak” volt szokás titulálni akkor is, volt azonban például egy komoly vezetői tisztséget betöltő oktató, aki csak a „hallgató elvtársak” szókapcsolatot ismerte felszólalásaiban. Egyszer a kezembe akadt egy újságcikk Kínával kapcsolatban, ahol a vezetés nyitott a piacgazdaság felé, de a kommunista párt továbbra is megőrizte kizárólagos szerepét. Nos, a televízió bemondói egyszer csak áttértek a „kedves elvtársak” megszólításról a „kedves nézőink” szóhasználatra. Valaki fent túlzottnak találta ezt az átmenetet és így a „néző elvtársak” megszólítás jött divatba, kompromisszumként. Hát ez bizony számomra olyan, mint a „hallgató elvtársak”.

Egyik beosztottamat, aki állandóan a helyemre tőrt, és egyébként szakmailag jó felkészültségű, de a munkafegyelmet csíráiban sem ismerő oktató volt, mulasztásaiért a legcsekélyebb mértékben sem lehetett felelősségre vonni, elsősorban párttagsága miatt. A helyzet egyébként is olyan volt, hogy a munkahelyi demokrácia jelszava alatt nem volt könnyű rendet tartani. Ha volt valami próbálkozás részemről valakit egy kicsit is rendre bírni, akkor ad hoc bizottságok vizsgálták ki az ügyet, nekem valamilyen szinten igazat adva, de erőteljesen hangsúlyozva, hogy a másik fél is kitűnő munkaerő és a legjobb megoldás a megbékélés. Ez a tény nyílván tovább nehezítette helyzetemet, kezdték többen nem komolyan venni a munkát, ha egynek lehet, akkor nekik is.

Visszatérve a mozgalmi élethez, egy dolgot nem tudtam elkerülni. A párton, munkásőrségen, szakszervezeten kívül, ami ebben az időben ugyebár teljes szinkronban tevékenykedett a párt elvárásaival, létezett még egy társadalmi, kevésbé komolyan vett szervezet. Ez pedig a Magyar Szovjet Baráti Társaság szervezete volt. Élére, ügyvezető elnöknek a kevésbé fontos személyek közül neveztek ki valakit, titkon komolytalannak tartották az egészet. Gyárakban, üzemekben is, inkább csak papíron léteztek ezek a sejtek, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem őket. Az orosz tudás sem kellett egyébként a barátság ápolásához feltétlenül. Nos, nálunk az a kis főnök volt egyben az ügyvezető elnök is, akinek a posztját megörököltem.

Lemondása után, ő a beosztottam lett, ebből azonban soha nem származott konfliktus, nyugdíjas korában is néha felkerestem egy kis nosztalgiázásra, egészen haláláig. Vezetői tisztjéről való lemondása után, nyugdíjba meneteléig ő maradt az ügyvezető elnök, bár át akarta adni e nemes, nem sok munkát igénylő feladatot is. Nyugdíjazása után egyszer csak hívattak a pártirodába, ahol a párttitkár közölte velem, hogy eddigi példás tevékenységem alapján, egyetemünk állami, párt és szakszervezeti vezetésének véleményével összhangban, engem bíznak meg az ügyvezető elnöki teendőkkel. Kérdés, hogy vállalom-e, nem hangzott el, - kineveztek és punktum. A feladat abból állt körülbelül, hogy minden hónapban ki kellett tennem a Szovjet Kultúra és Tudomány Házának programját jól látható helyre, egy évben egyszer a kerületi pártbizottságon tájékoztatón kellett részt vennem.

Volt azonban évente kétszer egy meglehetősen szégyenteljes feladat is. Meghívtak két ideiglenesen itt állomásozót, egy Pest közeli laktanyából az április 4.-i és november 7.-i ünnepségekre. Kocsi ment értük sofőrrel és jómagammal, majd vissza is vittük őket az ünnepség után. A díszteremben elnökségi asztal az intézmény vezetőivel, a két szovjet tiszt elvtárssal, közöttük a tolmács, ez a feladat majdnem mindig rám hárult, egyikük ugyanis egy néhány perces felszólalásban mindig biztosította a hallgatóságot, hogy ők minket, a béke és a szocializmus ügyét megvédik, ebben biztosak lehetünk. A hivatalos részt eszem-iszom fogadás követte, most már csak szűkebb körben, az elnökség tagjait valamelyest kiegészítve néhány oktatóval, gazdasági vezetővel és arra érdemes, harcos szellemű diákkal. Egy ilyen ünnepség alkalmával adódott egy számomra igen mulatságos eset. Mivel én voltam a tolmács, ott kellett a meghívottak körül sündörögnöm állandóan a fogadás alatt is. Miután a nagyfőnökség az elengedhetetlen baráti nyelvcsapásokon túl volt, rám maradt a szórakoztatásuk. Az egyikük egyszer csak, olyan sunyi kópé stílusban, kacsintott a szemével és bizalmasan odasúgta, hogy sejti ő, hogy mi milyen intézmény vagyunk. Tágra nyílhatott a szemem, mert fogalmam se volt először, hogy mire céloz. Értetlenségemre reagálva mondta, hogy rendben, nem kell, hogy beszéljek róla, ő megérti. Mit ért meg, még mindig nem fogtam fel. Hát, náluk is vannak ilyen intézmények, amiknek egészen más a nevük, mint amilyen tevékenységet folytatnak. Ez a jóember meg volt győződve róla, hogy mi valamiféle elhárító, hírszerző vagy ilyesmi intézmény vagyunk. Hiába tiltakoztam, csak huncutul nevetve legyintett egyet, jól van, nem kell, hogy mondjak semmit, érti ő, hogy erről nem beszélhetek. Ezen tevékenységem viszont talán ellensúlyozta valamelyest párttagságom hiányát.

 

Az egyetemre kerülésem után rövidesen megnősültem. Apósom Ludovikát végzett katonatiszt volt, részt vett a háborúban, meg is sebesült, egy pisztoly vagy puskagolyó haláláig a testében maradt és a becsapódás helyétől a golyó jó messzire elvándorolt, de bajt nem okozott soha. A háború után az új rend rövid ideig még hordatta vele az egyenruhát, aztán jött, aminek jönnie kellett, - nehéz fizikai, keszonban végzett munka. Később sikerült építészként tevékenykednie nyugdíjazásáig. Nővérét néhány évre férjestül kitelepítették. Feleségem anyai nagyapja a háború előtt bíró volt, félve a deportálástól leköltöztek balatoni nyaralójukba. Felesége, aki azelőtt sosem dolgozott azelőtt, elképesztő teljesítményekre volt képes. Tyúk, kecske, disznó, kacsa minden volt az udvarban. Időnként feljött Pestre, tojással, különböző terményekkel és már a Déli pályaudvaron általában túladott mindenen. Később is, már újra a fővárosban, megragadott mindent, amiből pénzt lehetett csinálni. Karácsonykor az egész környék nála rendelt bejglit. Ezt a tevékenységet majdnem kilencven éves koráig végezte. Az ünnepek előtt csak nagyon óvatosan lehetett közlekedni a lakásban, az ember könnyen bejglibe lépett. Nyaraló gyerekeket fogadott a nyaralóba koszt-kvártélyra, főzött a szomszédokra is. Pesten is „menzát” nyitott az iskolaév alatt, több gyerek volt befizetve, akik iskola után jöttek fel a lakásra, egy kiadós ebédre. Amikor már lehetett, szobakiadással foglalkozott nyaranta a Balatonon. Kilencvenhat évet élt. Lányát, anyósomat a háború után felvették főiskolára, de származása miatt rövidesen útilaput kötöttek a talpára, műszaki rajzolóként sikerült később elhelyezkednie. Feleségem 1970-ben már könnyen bejutott egy főiskolára.

 

Úgy döntöttünk feleségemmel, hogy várunk néhány évet a gyermekáldással, hadd utazgassunk, éljünk egy kicsit. Apósom kevéssel férjhezmenetele előtt vett a lányának egy Trabantot. Elhatároztuk, hogy egész Európán át elmegyünk Skóciáig, az útlevél harminc napos érvényességi idejét kihasználva. Őrült vállalkozásnak tűnt sokak szemében. Induláskor, a jogosítványomban egy hónappal korábban száradt meg a tinta. A nagy távokat én tudtam le, a városi vezetésben ő volt a jobb. Visszaérkezésünk után egy autós újság készített velem egy riportot. Az egyik kérdés arra irányult, hogy nem zavart-e a baloldali vezetés. „- Hogy zavart volna? Még a jobb oldalt sem szoktam meg egy hónap alatt” – válaszoltam. Mindenhová kellet vízum, öt ország követségeit kellett felkeresni. A La Manche-on való átkeléskor megkérdezték, hogy milyen típusú autónk van. A tisztviselő kinyitott egy nagy könyvet, tollával böngészve a sorok között, de eredménytelenül. Az autó hosszmérete után kellett fizetni és a legolcsóbb díjszabás három méter ötvenig terjedt. A Trabant ezt öt centivel lépte túl, szemrebbenés nélkül állítottam, hogy autónk három méter negyvennyolc. Nem méricskélt, kifizettük az olcsóbb tarifát. Visszafelé, más útvonalon, Belgium felé átkelve, az ügyintéző kérdés nélkül kiadta az olcsóbb jegyet. Valaki tehát már járhatott ott papírjaguárral és hozzánk hasonlóan csípte le a fizetnivalót. Az egész hatezer egyszáz kilométeren csak a kilométeróra romlott el, nem mutatva a haladási sebességet, egyébként még egy defektünk sem volt. A teljes utat vízumostól, konzervestől, mindenestől kihoztuk tizenötezer forintból, ez 1976-ban volt. Igaz mindent jól megszerveztük, többnyire valamilyen ismerősnél, közvetett ismerősnél szálltunk meg majdnem mindig. A végén még, végkiárusításon sikerült azért venni egy öltönyt és egy pár női csizmát is, a néhány szuveníren felül.

Az idegenek nagyon segítőkészek voltak, amikor megtudták, hogy honnan jövünk. Luxemburgban például egy férfi, akitől útbaigazítást kértünk, gyorsan a szivarzsebembe nyomott egy ezerfrankost, ez körülbelül a felét érte forintban és azonnal sarkon fordult, nehogy szabadkozni kezdjünk.

Másik igen érdekes és ma már elképzelhetetlen epizód Skóciából vissza, London felé történt. Késő délutánra járt az idő és nem akartunk este érkezni a hatalmas metropoliszba, így úgy döntöttünk, hogy valami kis helyen töltjük az éjszakát. Néhány lehajtót kihagytunk, mert mindig túlfutottunk rajta. Végül egy Daventry nevű helységben landoltunk. A kis főtéren egy pub irányába vettük utunkat és egy pohár sör kortyolgatása közben megtudtuk, hogy egyetlen lehetőség van csak, egy kis panzió jellegű szállodában. Közben az egyik vendég élénken fülelt. Sátrazni már nem lehetett volna az időjárás hidegre fordulása miatt, így elindultunk vélt, leendő szálláshelyünk felé. A fülelő vendég egyszer csak beért minket. Előadta, hogy szerinte nagyon drága a szoba a panzióban és szívesen meghív minket saját magához aludni. Nem akartuk elfogadni, de ragaszkodott döntéséhez. Ráálltunk és néhány perc múlva már nála kortyoltuk a hideg sört. Otthon volt a tíz-tizenkét év körüli kislánya is. Ekkor jött el az a momentum, hogy legszívesebben megszöktünk volna, de már ugyanakkor kínos is lett volna magyarázkodni. Közölte ugyanis, hogy neki el kell mennie egy rövid időre, de a felesége közben haza fog jönni. Úristen, gondoltam, szegény asszony, itt fog találni két vadidegent egy kommunista országból. Elment és mi a kislány bizalmát szerettük volna erősíteni. Előkerült a földrajz könyve, amiben Magyarországról mindössze két és fél sor volt található. Na, gondoltam, a feleség is körülbelül ennyit tudhat rólunk. Aztán eljött a pillanat, belépett a ház úrnője. A feszültség hamar oldódott, este együtt ment vissza mindenki a pubba, az éjszakát követően bőséges reggeli következett, ajándék, ír sörös korsó, mi meg búcsúzáskor leszeltünk egy darabot a maradék téliszalámiból, hogy azért mi is adjunk valamit. A feleséget még kérésére bevittük a munkahelyére, aztán London felé vettük az utat. Itthonról írtunk nekik, meg is hívtuk őket, soha nem válaszoltak.

Persze hasonló élményekre nemcsak az akkori nyugati világban lehetett szert tenni. Egyszer Varsóban nem kaptunk szállást, a problémát kifigyelte egy Pjotr nevű középkorú úr. Itt is meghívás, alvás, reggeli lett a vége, igaz az esti szórakozás számláját mi álltuk.

Az ezt követő két évben csak a baráti országok kapui álltak nyitva, a már említett hároméves rendszer miatt. Az egyik nyáron egy baráti házaspárral a román és bolgár tengerpartot jártuk végig, kempingezve saját sátrakban. Ezeket az utakat fillérekből ki lehetett hozni. Hazafelé tranzit engedélyünk volt Jugoszlávián keresztül, külön ablakkal a piros útlevélben. A tranzit negyvennyolc órára szólt, de mi látni akartuk Dubrovnikot. Ezért az utolsó bulgáriai éjszakát egy közvetlen határ közeli kempingben töltöttük, jobban mondva fél éjszakát se, ugyanis a késő délutáni órákban lefeküdtünk kicsit pihenni, tíz óra után éjjel sátrat bontottunk. Az volt a cél, hogy éjfél után egy-két perccel lépjük át a határt, hogy már másnap pecsételjenek, így megmentve az első huszonnégy órából gyakorlatilag az egészet. Albániát kikerülve, hatalmas hegyeken, rossz utakon keresztül, délután kettő felé érkeztünk Dubrovnikba. Másnap kora délután indulás, hogy még éjfél előtt átlépjük a magyar határt. Én maradtam volna még egy napot, mondhattuk volna, hogy a kocsi lerobbant, ha érdeklődnek a határőrök, de barátom nem kockáztatta útlevelét, kiadta az indulási parancsot.

 

Lengyelországi utazásaim során évről évre többet értek a nyugati valuták, de még a forint fekete árfolyama is egészen 1988-ig. Olcsóbb volt kimenni, mint itthon maradni. Volt olyan utam, hogy kint voltam öt napig a legjobb szállodában, vettem egy csomó dolgot is, köztük egy fúrógépet, és amikor hazajöttem, láttam egy hasonlót egy kirakatban, annyiba került, mint a teljes út mindenestől. Zakopanéban már arcról ismertem néhány pénzváltót. Volt olyan eset, hogy barátommal sötétben léptük át a lengyel határt. Egy autó a szűk, havas úton folyton előzni akart, végül sikerült neki. Indexelt, hogy álljunk le. Tudtam, hogy pénzváltó lehet és mondtam a barátomnak, hogy itt a sötétben ez veszélyes lehet, de meg kellett állni, mert szűk volt az út. Felismertem, hogy előző évben már kötöttünk üzletet, - az ember belép egy idegen országba és ismeri az első útjába kerülő embert. Persze később már vigyázni kellett, könnyen be lehetett csapódni. A kis stílű, csak élni akaró üzletelők helyét átvették a komolyabb bűnözők.

 

Legnagyobb autós utam szintén barátommal és a feleségekkel egészen Portugáliáig tartott, Zsigulival. Nyolcezer kilométert tettünk meg a lehetséges harminc nap alatt. Spanyolországból átmentünk a spanyol Ceutába, ami már az afrikai kontinensen van, Marokkó által határolva. Sóvárogva néztünk át az arab országba, de átmenni nem tudtunk, mivel akkoriban egyéni utazáshoz csak Európa országaiba lehetett vízumot kérni. A portugáliai Estorilban felkerestük Horthy Miklós sírját, nem gondolva arra, hogy majd később újra hazai földben nyugodhat.

 A nyugati országokban az emberek nagy együttérzéssel kezelték a magyarokat és gondolom a többi keleti blokk országaiból jövő turistát is. Így hívtak minket - keleti blokk, Amerikában pedig, „the Soviet Union/Russia and its satellites” (a Szovjetunió vagy Oroszország és mellékbolygói). Saint Tropez-ben például az első ámulat után, hogy mi magyarok ide eljutottunk, alig fogadtak el pénzt a szállásért. A hivatalos megítélés azonban nem volt ilyen kedvező a franciák részéről. A kétszeri belépő vízumkérő lap kitöltésekor ki kellett tölteni a belépés és kilépés helyét is, más országok ilyesmit nem kértek. Azonban mindkét rubrikában csak annyi hely volt, hogy egy-egy helységnevet lehetett beírni. Tehát elvileg ugyanazon az útvonalon kellett mindkét irányba keresztülhaladni. Természetesen mi látni, felfedezni akartunk, visszafelé Spanyolországból Andorrába mentünk egy napra, de amikor innen Franciaországba akartunk belépni kellemetlen élményben volt részünk. Félreállítottak és egy szabadban lévő asztalhoz vezettek. Egy bőrdzsekis, de alatta meztelen felsőtestű, egyáltalán nem bizalomkeltő férfi lázasan írt valamit, az asztal szemközti oldalán állva, pedig négyen szorongtak. Meglepetésünkre ők is magyarok voltak, az egész út alatt előtte nem találkoztunk hazánk fiaival. Nem ott akartak belépni, ahol a belépés a vízumban szerepelt. Sorunkra várva, a bőrdzsekis kézírással több oldalas jegyzőkönyvet vett fel. Egy jó óra után mi következtünk, jegyzőkönyv újra, majd a végén közölték velünk, hogy csak ott léphetünk ki, ahol beléptünk. Az, pedig a tengernél volt, több száz kilométernyire. Barátom áttanulmányozta a térképet és felfedezte, hogy félúton a kettő között van egy harmadik átkelő hely is. Próbáljuk meg, - időt, benzint nyerünk. Az a gondolat merült fel bennünk, hogy az előttünk pórul járt magyaroknak is ez eszébe juthatott. Próbáljuk meg beérni és leelőzni őket, hogy mi érjünk először a kiszemelt határállomáshoz, az elsőknek talán még sikerül, a második esélye gyengébb. Iszonyatos ralizás vette kezdetét, de egyszer csak a szűk hegyi utakon előttünk volt a magyar rendszámú Skoda. Dudáltunk, integettünk nekik előzés közben és elértük a célt. Az átvezető úttól húsz-harmincméternyire egy egyenruhás, egy széken ülve szendvicsét majszolta. A Zsigulira, amely nagyon hasonlított egy akkori Seat típusra, oldalról látott rá, nem látva a rendszámot és nem észlelve semmi gyanúsat, intett, hogy szabad az út. Franciaországban voltunk újra, de az eredeti úti célon módosítani kellet, mivel legalább öt-hat óra időveszteségünk volt.

 

Egy másik, említésre méltó eset, - Moszkvában történt. Elképesztően olcsón lehetett tapétát venni. Egy kis ügyeskedéssel, egy itthoni, szerény éttermi vacsora árából ki lehetett tapétázni egy ötször ötös, négyméteres belmagasságú szobát. A választék nagy része nem volt túl ízléses, de azért akadt egész jó mintázatú és minőségileg is elfogadható termék. Egy szombat délelőtt elindultam tapétát venni. Odaérve hatalmas sort találtam az üzlet előtt, rögtön tudtam, hogy én ezt nem fogom kivárni. Ott álltam a sor végén azon gondolkozva, hogy mit kezdjek a délelőttel. Egyszer csak megjelent egy marcona kinézetű hölgy, megnyalta tintaceruzáját, elkapta a kezem és kézfejemre ráírta, hogy „421”. Ennyiedik voltam a sorban. Az üzletnek két ajtaja volt, egy bejárat és egy kijárat. Mindkettőt csak annyi időre nyitották ki, hogy egyszerre kiengedjenek néhány vásárlót az egyiken, majd ugyanennyit be a másikon. A kijáratnál természetesen nem állt senki. Támadt egy gondolatom. Odasompolyogtam a kijárathoz, kézbe vettem útlevelemet és vártam. A következő társaság kiengedésekor útlevelemet magasra tartva, gyorsan elhadartam, hogy külföldi tudósító vagyok és egy órán belül vissza kell, hogy érjek a Kongresszusi Központba. Hatott, néhány perccel később távoztam a tapéta kötegekkel.

Hasonló módon néztem meg az „Almaznij Fond” nevű, leghíresebb múzeumot is, ahová hónapokkal előre lehetett volna csak jegyet váltani. Az ehhez hasonló módszerekre akkor is szükség volt, ha az ember be akart jutni egy étterembe. Az étterem volt gyakorlatilag az egyetlen szórakozóhely, éjfélig tartott nyitva mindegyik és élő zene volt. Csak úgy röviden megvacsorázni nem volt divat, ha valaki egyszer elment étterembe, záróráig maradt és becsületesen fogyasztott. Ünnepi megmozdulásnak számított. A dohányzás tilos volt, de tíz órára igen emelkedett lett a hangulat, kevés vendég volt már józan és tilalom ide vagy oda, ekkor már rágyújtott az, aki dohányzott, a pincéreket is beleértve. Egy kis verekedés sem volt ritka záróra körül az étterem előtt. Az éttermeken kívül volt csekély számú söröző is, ahol a sörön kívül általában csak főtt, sós garnélarák volt kapható. A sor e létesítmények előtt szintén nem volt elhanyagolható és pénzkereseti forrást is jelentett az arra vállalkozóknak. Az történt ugyanis, hogy a vállalkozó szellemű polgártárs beállt a sorba, majd amikor már a bejárati ajtóig lefogyott előtte a sor, hátrament és eladta helyét egy-két rubelért valamelyik sor végén állónak.

Egyszer, Moszkvában az egyik magyar lány üdvrivalgással jött vissza a szemközti boltból, - volt tojás. Nosza, felkerekedett a kolleganője is, de amikor kért húsz tojást, azt a választ kapta; „- Elég lesz neked tíz is”. Ugyanebben a boltban viszont elég nagy választék volt magyar borokból, a pult mögötti polcon sorakoztak. „- Egy üveg Somlóit kérek” –szólalt meg naiv honfitársnőnk. „- Mi, mi kéne?” – reagált a boltos. Mutogatás vette kezdetét, végül világossá vált a rendelés tárgya. „- Ja… ez, - kettő hatvanötért, világosan kell mondani, kedveském”. Ezek a poénok persze így fordításban vesztenek ízükből.

Egy ízben szóltak az egyetemen, hogy vállalnám-e, hogy az egyetem egy másik munkatársával kimennék egy hétre Leningrádba KGST tárgyalásra, mint tolmács. Több információ nem állt rendelkezésemre az üggyel kapcsolatban. Vállaltam. Kint kiderült, hogy növénytermesztési rendszerekkel kapcsolatos megbeszélések folynak. Kollegám, pedig műszaki végzettségű volt. A hat európai baráti országgal együtt így egy hét nemzetből álló kompánia jött létre, mindenhonnan ketten jöttek, az oroszok talán négyen voltak, úgy tizenhatan ültünk körbe egy nagy asztalt nap, mint nap. Az első napon már észrevettem, hogy kollegám szervezetét jelentős mértékben megtámadta már kora reggel az alkohol. Az orosz elnök már jó félórája beszélt, én meg kezdtem magam kényelmetlenül érezni, ugyanis szinkrontolmácsolásra sohasem voltam alkalmas, de, még ha alkalmas is lettem volna, zavaró tényezőként hatott volna, ha én ott elkezdek a fülébe duruzsolni. Egy idő után mégis csak odasúgtam neki, hogy majd összefoglalom a dolgokat valahogyan.

„- Meg ne próbáld, csak akkor szólj, ha kitör a verekedés”- közölte révedező tekintettel. Meglepődtem, hiszen az információ közvetítése miatt voltam ott, de persze meg is könnyebbültem. Így ment ez nap, mint nap, kollegám egy hétig legfeljebb ébredéskor volt valamennyire józan. Mint később megtudtam, nem volt iszákos, de úgy gondolta, hogy itt most elengedheti magát teljességgel. Reggelenként egy mikrobusz jött értünk, hogy a tárgyalások színhelyére szállítsa a vendégeket. Egyik reggel nem volt sehol, a sofőr és a delegáció vagy félórát várt, majd elvitt mindenkit a helyszínre. Onnan nekem vissza kellett menni a szállodához a sofőrrel, hátha előkerül. Egy idő után így is lett, dülöngve beszállt a buszba. Az utolsó napon íveket osztottak szét, ezeken különböző növénytermesztési feladatokkal kapcsolatos vállalások szerepeltek és egy-egy feladat megvalósításához két ország kollegáinak illet jelentkeznie. Kollegám használhatatlan volt ismét, bár józanul sem tudott volna érdemben állást foglalni, tekintettel arra, hogy a problémakör igen csak távol esett szakmai kompetenciájától. Végül már csak egy feladatnál nem szerepelt két ország neve, a többiek két-három pontot is bevállaltak. Magamon éreztem a levezető elnök szúrós tekintetét. Megböktem kollegámat, hogy mit tegyünk. A reakciója az volt, hogy „csinálj, amit akarsz”. Valami kukoricatermesztési témáról volt szó és kínomban jelentkeztem, hogy a bolgár elvtársakkal, akik már szerepeltek a listán, vállaljuk mi magyarok is a feladatot. Soha nem fogom megtudni, hogy ennek lett-e valami következménye, kellett-e idehaza valakiknek együttműködnie a bolgár elvtársakkal. Valószínű azért, hogy nem minden így működött teljesen a KGST-n belül sem.

Volt olyan hölgy ismerősöm Leningrádban, aki válása után az anyósával volt kénytelen együttlakni, mert másként nem tudták megoldani lakás problémájukat, de az igazi érdekesség az volt, hogy az anyósnak még az októberi forradalom előtt francia, bentlakásos nevelőnője volt.

Azt hinnénk, hogy a szovjetrendszer mindent keményen kontrolált, beszabályozott. Természetesen ezt így akarták, azonban nem mindig sikerült. Volt már szó arról, hogy meghívó levéllel elvileg, jelentős nehézségek árán, volt mód kiutazni, ez fordítva is valamelyest működött. Egy örmény nemzetiségű fiú elvette feleségül egyik ismerősömet. A házasságkötésig mindig a leendő feleség meghívása alapján kerülhetett sor ideutazására. Utána, mint magyar állampolgár férje, meghívó nélkül, de minden esetben külön kérvényezve utazhatott Magyarországra. A házasság nem funkcionált, a feleség kezdeményezésére itthon kimondták a válást. A válóper tényéről azonban semmilyen szovjet hatóság nem kapott értesítést. Így, odahaza később is megkapta az útlevelet és többször járt nálunk.

Több ízben meghívott engem Jerevánba, de valahogy nem nagyon vágytam, jártam is már Örményországban korábban. Első gyermekem megszületését követően a családi nyaralgatásoknak, utazgatásoknak befellegzett, csak Lengyelországba jártam ki telente barátokkal néhány napra. A nyarak eseménytelenné váltak és engedve örmény ismerősöm noszogatásának, úgy döntöttem az egyik nyáron, hogy mégis csak kimegyek, anyagilag más utazást nem tudtam volna megengedni magamnak. A repülőjegy fillérekbe került, Kijeven keresztül történt, a kint tartózkodáshoz szükséges zsebpénzt meg bőven fedezte két Levi Strauss farmer. El akartam jutni a Feketetengerhez is, barátom biztatott, hogy szerez majd engedélyt egy-két nap alatt, vagy ha ez mégse menne, csak úgy elmegyünk. Kiérkezésem után azonban az utóbbi variációt elvetette, félve attól, hogy e miatt bajba keveredhet. Így a rendőrséghez fordultunk engedélyért.

Idegenvezetőként dolgozott, szakszervezeti üdülésen résztvevő oroszokat istápolt, a programban benne volt a mintegy hetven kilométerre levő Szeván tóhoz történő kirándulás is. A nagy melegben a nyitott ablakú buszon történő utazás jelentette az egyetlen viszonylagos felüdülést. Így több ízben én is részt vettem potyautasként, megszegve mégis csak a külföldiekre vonatkozó utazási tilalmat. Várva az engedélyre pár nap alatt elegem lett a sokszor negyven fok feletti jereváni hőségből, így barátom elhelyezett egy üdülőben a Szeván tónál, ami egyébként nagyságára nézve sokszorosa a mi Balatonunkénak. Magas hegyek között lévén a tó vízhőmérséklete messze nem érte el a húsz fokot, legfeljebb néhány tempó megtételére volt alkalmas. Háromszori szerény étkezést biztosítottak. A közelben nem volt semmi, ahová el lehetett volna menni, esténként héttől tízig kinyitott egy drinkbárszerűség az üdülőtelepen. Aludtam szinte egész nap. Az engedély csak nem akart megérkezni. Végül, két hét után úgy döntöttem, hogy hazajövök, engedélyem egyébként is csak húsz nap tartózkodásra jogosított fel. Ekkor elkezdődött a kálvária. Nem volt ugyanis meg a jegyem visszafelé, mivel arra számítottam, hogy majd a tengerpartról jövök haza. Július volt és közölték, hogy repülőjegy Kijevbe legközelebb szeptember közepén van, Moszkván keresztül se volt. Felvetettem Harkovot, amire azt mondták, hogy úgy meg egyáltalán nem is mehetnék, még ha lenne jegy, akkor sem, zárt város volt. Mondtam, hogy illegálisan fogok az országban tartózkodni, mert lejár a passzusom érvényessége, amire azt a választ kaptam, hogy ez nem az ő asztaluk. Valaki megsúgta, hogy rendkívüli esetekben lehet a reptéri nagyfőnökhöz fordulni. Eljutottam egy ajtó elé, ahol rengeteg ideges ember járt fel-alá. Amikor valaki kijött egy másik félrelökve a többit, bement. Itt nem volt türelmes, a sorsát vállaló sor, mint máshol, - az erősebb győzött. Mindenki valami rendkívüli dolog miatt akart utazni, haláleset, meg ilyesmi. Próbáltam meggyőzni őket, hogy engedjenek előre, elhumorizáltak azzal, hogy van itt náluk munkalehetőség, legfeljebb itt maradok. Az ajtó nyílásakor mély lélegzetet véve faltörő kosként berontottam a nacsalnyik szobájába. Az összes helyet soha nem adták el, számítva ilyen esetekre, no meg halaszthatatlan pártérdekekre. Néhány másodperces telefon után visszakerültem ahhoz a hölgyhöz, aki korábban elhajtott. Megvolt a jegy – Kijevig. De hát kellett volna onnan is tovább. „Azzal ők aztán végképp nem foglalkoznak” – mondta. Intézzem majd Kijevben. Három nappal később indultunk a repülőtérre, amikor csengetett a postás, hozta a feketetengeri engedélyt. Ez természetesen már nem változtatott a dolgokon, rövidesen a Kaukázus lejtőit bámultam a magasból. Viszonylag nyugodt voltam, mivel kifelé a Budapest-Kijev gép félig üres volt, gondoltam, egy hely biztosan akad. Tévedtem. Közölték, hogy hely nincs, de remény az van, mert másnap reggel megy egy csoport haza és ketten már közülük sem férnek fel a gépre. Így lehet, hogy nagyobb gépet indítanak majd, akkor semmi probléma nem lesz, vagy betesznek pótszékeket a két plusz utas miatt, esetleg ez lehet három szék is, de az már nem biztos. Érdeklődjek háromóránként és vegyek ki egy szobát a reptéri szállodában. A szoba kivétele sem ment simán, de végül is sikerült. Közben kiderült, hogy van még egy magyar, aki szintén haza akar jutni. Már négy pótszék kellett volna a kisebb gép indítása esetén. A remény az utolsó percig fennállt. Már reggel hatkor ott álltam menetkészen, a gép 10 óra körül indult. Megjártam a nagyfőnök irodáját ismét. Indulás előtt negyedórával kiderült, a kisgép megy és csak két pótszéket tesznek be, a csoporthoz tartozók részére. Ott álltam újdonsült ismerősömmel, haza kellene valahogyan jutni. Emlékeztem, hogy a moszkvai gyors Budapest felé a késő délelőtti órákban áll meg Kijevben. Nyomás taxival a pályaudvarra. Jegy a vonatra nincs. Beérkezik a vonat, megkeressük a vonatparancsnokot, volt ilyen beosztás is. Nem sikerült.

Vissza a pénztárhoz hogy, hogyan tovább. Tudtak adni két jegyet másnap hajnalra, a belgrádi gyorsra, ami Szolnoknál délfelé veszi az irányt, Pestig nem jön el. Bőröndjeinket, hosszú sorban állás utána a csomagmegőrzőbe leadva egész napos kényszer városnézés következett Kijevben. Este sikerült bejutni egy étterembe, de onnan éjfélkor, ahogy az illik, kiraktak minket.

 Reggel négykor a vonaton voltunk, éjfélkor érkeztünk Szolnokra. Természetesen csak reggel hatkor volt tovább vonat, - Kispestig. Az éjszaka a váróteremben telt, az étteremben akkor tették ki a „zárva” táblát, amikor megfogtam a kilincset. Reggel Kispestről meg még el kellett buszozni, villamosozni hazáig. Így három nap alatt haza is értem, mosakodni csak a reptéri szállodában volt lehetőség az első éjszaka.

A volt keleti birodalomba történő utolsó kiutazásomra 1986-ban került sor. Az egyetem aláírt egy oktatói cserére vonatkozó szerződést egy leningrádi intézménnyel, de nem nagyon akart senki utazni, gondolom elsősorban a nyelvtudás hiánya miatt, hiszen pénzbe nem került, sőt tanárokhoz mérten magas napidíjat kaptunk. A „tapasztalatcsere” három hétig tartott. Nem nagyon tudtak szerencsére a kintiek mit kezdeni a lehetőséggel. Én elmondtam az ottaniaknak, hogy miként folyik nálunk az idegen nyelvek oktatása és ezt tudták körülbelül ők is nyújtani. Három hét nyaralás, kijártam elektricskával a Finn Öbölbe strandolni, kirándulni, mindez júniusban a fehér éjszakák idején. Ekkor már peresztrojka volt, meg némi glasznoszty is, az utóbbi a szabad véleménynyilvánításra vonatkozott, az előbbi a rendszer megreformálására. A reform egyik eleme volt a vodkának történő hadüzenet. Délelőtt egy óráig nem lehetett alkoholt kapni, utána is csak külön erre a célra kijelölt üzletekben, ha éppen volt. Az áruk hiányát a vodka hiánya váltotta fel. Az emberek többsége már elfogadható módon tudott öltözködni. Az italhiány leküzdése érdekében itthonról vittem magammal egy üveg vodkát és egy üveg whiskyt. A vámnál közölték, hogy csak egy üveggel vihetek be vámmentesen, a másikért fizetni kell. A vodkát vámoltattam el, arra gondolva, hogy ez kerül kevesebbe. A whisky viszont hét decis volt és a helyzet magaslatán álló egyenruhás hölgy közölte, hogy a vámmentesség csak ötszáz grammra, azaz fél literre vonatkozik. „- Kinyitom és lehúzunk belőle kétszáz grammot” – mondtam. „Nu posli vi” – no, menjem már, intett félig komolyan, félig komolytalanul kezével és mehettem whiskystől, vodkástól utamra.

Az oroszokkal kapcsolatban van egy hazai, vidéki fogorvos barátom által elmesélt történetem is. Egyszer becsöngetett hozzá egy szovjet katonatiszt egy marék arannyal és előadta, hogy ő a szemfogai között lévő összes egészséges fogát le akarja csiszoltatni és aranykoronát kér rájuk alul, felül egyaránt. A fizetség meg bőven kijön a rendelkezésre álló arany mennyiségből. Barátom ekkora barbár rombolást nem vállalt el.

Érdekes azonban erről egy kicsit elfilozofálni. Az aranyfog nagy divat volt egykori testvéreinknél. Bennünk ez nagy visszatetszést keltett. Egy étteremben ülve, odakint egyszer megpillantottam egy gyönyörű nőt. Amikor mosolyra nyitotta száját, elővillant egy arany szemfog. Nagy kár, mondtam magamban, de csak nem vettem le róla szemeimet, annyira tetszett. Aztán történt valami megmagyarázhatatlan hírtelen, az aranyfog is tetszeni kezdett, legalábbis ennek a hölgynek a szájában. Valószínű minden megszokás kérdése. Gondoljunk csak a tetoválásra, a különböző, néhány éve még elképzelhetetlen helyeken viselt, testékszerekre. Ezek ugyan ősi dolgok, de begyűrűztek, elsősorban nyugat felől, és ami onnan jön, arra hajlamosak vagyunk felnézni. Az aranyfog viselete tőlünk keletre volt divat, így azt mindenképpen lenézéssel fogadhattuk csak

 

Pályafutásom alatt sikerült háromszor is kijutni Angliába ösztöndíjas tanulmányútra. Ezek az utak három hetesek voltak, de mivel az útlevélben a már említett harminc napos érvényesség szerepelt, tíz napot rá lehetett húzni a kint tartózkodásra, az utolsó út kivételével, amikor az illetékes minisztérium úgy rendelkezett, hogy szolgálati útról azonnal haza kell térni. A kiutazásra államközi szerződés keretei között volt mód. Érdekes módon a rendszerváltás után néhány évvel ezt a lehetőséget megszüntették, az angol tanár szerezzen magának fogadó intézményt valamilyen elvarázsolt témakörben vagy szívja magába az angolszász kultúrát idehaza. Furcsa, nem, hogy akkor több lehetőség volt, mint most.

A gazdasági hanyatlás az évek során ott is érződött. Az első kiutazás során elegáns eszem-iszom fogadásokat rendeztek, hosszú egész napos autóbuszos kirándulásokra mentünk, a második már szerényebb volt, a harmadiknál már magából a programból is lecsíptek egy napot. A világ minden tájáról sereglettek ezekre a kurzusokra angoltanárok, így szabadidőnkben alacsonyabb szintű volt a nyelvgyakorlási lehetőség, lévén, hogy mindenkinek más volt az anyanyelve, viszont színes, multikulturális társaság verődött össze.

Az anyagi helyzet és a nyugati nagyobb áruválaszték mindig arra ösztönözte az embert, hogy próbáljon valahogyan némi anyagi előnyhöz is jutni egy kiutazás során. Néha ez fura szituációkat teremtett, mint például második angliai ösztöndíjas utam esetében. Megláttam egy Black & Decker márkájú légpárnás fűnyírót. Itthon a legolcsóbb fűnyíró kilencezerbe került, a fizetésem úgy hatezer lehetett abban az időben. Ott meg kijött, mondjuk, nem egészen háromezerből. Nem akartam feladni poggyászként a repülőn, féltem, hogy baja eshet. Lehetett úgy állítani, hogy a toló karja egy síkba esett magával a géppel. Ezáltal hosszúkás volt, de vékony. Súlya mindössze pár kilót nyomott. A becsekkolásnál magam mellé tettem, az ellentétes oldalamra a hivatalnokhoz képest, takarni próbáltam testemmel. Tovább jutottam. A váróban, ha megláttam egy egyenruhást, újra áttettem árnyékba, magam mögé. Végül feljutottam a gépre és a fűnyíró végig mellettem utazott az ülésnek támasztva. Képzeljük ezt ma el, amikor egy üveg üdítőt sem lehet már felvinni.

 

Az egyetemen töltött idő összesen több mint tizenöt évet tett ki, ebből tizenkét évig voltam vezető beosztásban. Egyetemeken és főiskolákon elvárják az oktatóktól, hogy tudományos munkát végezzenek, tudományos címeket szerezzenek. A címszerzés nélküli tudományos tevékenység, általában publikációk megjelentetését jelenti. A tudományos cím megszerzése is elsősorban egy hosszabb lélegzetű értekezés megalkotásából áll, amihez bizonyos vizsga jellegű követelmények is párosulnak. A múltban ez az egyetemi doktori cím, ill. a kandidátusi fokozat megszerzése volt. Az előbbit egyetemeken, az utóbbit a Magyar Tudományos Akadémián lehetett megszerezni. Lehetett rögtön a kandidátusi fokozatnak nekimenni, sikeres védés után, pedig kérni az egyetemi doktori címet is olyan egyetemről, ami a témával valamilyen szinten kapcsolatban volt. Ismertem olyan oktatót, aki kandidátusi disszertációját városok zöldfelületeinek problémaköréből írta. Az értekezésnek voltak biológiai, mérnöki és mezőgazdasági vonatkozásai, így három különböző egyetemről kérte és kapta meg a doktori címet, ezek még a személyi igazolványába is bekerültek. A probléma ezen a területen ott keresendő, hogy valami új, hasznos felfedezést lenne kívánatos megalkotni. Vannak igen nagy tudású emberek, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül valami újat is tudnak alkotni. Ugyanakkor, születtek kiváló műszaki és egyéb megoldások sokszor kevésbé művelt emberek fejében, - egyszer csak valahogyan kipattant az isteni szikra. Az oktatók viszont nyomás alatt vannak, így aztán a legtöbb ilyen mű már meglévő irományok összeollózása.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs vele sok munka, a komolyság látszatának fenntartása érdekében a témavezetők sokszor átíratják menet közben a készülő művet, további szempontokat kérnek belevinni a leendő alkotásba, mielőtt zöld utat adnának. A rendszerváltás után kimondták, hogy az egyetemi doktorátus többé nem tudományos fokozat, kevés számú esetet kivéve, de ebbe most ne menjünk bele. A kandidátusi fokozattal rendelkezők, pedig megkapták a Ph.D. fokozatot automatikusan, ami az újonnan megszerezhető tudományos elismertséget jelenti. Tulajdonképpen annyi a különbség a korábbiakhoz képest, hogy itt a vizsgákat kiegészítve, van egy többé-kevésbé rendszeres, órarendi, konzultációs keretben történő felkészítés is. A felkészülő befektetett energiája igencsak eltérő lehet az egyetemek, a témavezetők és maga a téma tükrében.

Nyelvtanárok esetében ez az elvárás vagy egyáltalán nem vagy csak felszínesen, nem túl komolyan, fogalmazódott meg általában. Engem, mint vezetőt viszont elkezdtek piszkálni ez ügyben. Elsősorban azért, mert a már említett, a párt sorait duzzasztó beosztottam megszerezte az egyetemi doktori címet, amit lépten-nyomon hangoztatott, hozzátéve, hogy a főnök ezt a területet negligálja, valószínűleg alkalmatlan is rá.

Így aztán egy-két évi lelki gyötrelem után a lovak közé csaptam. A nyelvészeti nagy összefüggéseket már nálam sokkal komolyabb emberek réges-régen felfedték, kellett találni valami olyan témát, amivel valaki foglalkozik, hogy hajlandó legyen fogadni ez által a témában, az én lehetőségeimet se haladja meg és azért ne is görnyedjek bele. Parttalan legyen, amiről lehet duzzasztani a karakterek számát. A fővárosi egyetemhez nem volt kötődésem, mivel vidéki egyetemen végeztem, de oda nem lett volna kedvem gyakorta leutazgatni. Végül egy ismerősöm beajánlott valakihez itt Budapesten. Metaforákkal foglalkozott, emlékszünk talán iskolai tanulmányainkból erre, elsősorban a költészet kapcsán, amikor mondjuk egy költő „virágszálamnak” nevezi kedvesét, átértelmezve a szeretett nő fogalmát egy szemet gyönyörködtető növényre. De nemcsak a költészet, hanem a mindennapi élet is sorozatban alkotja a metaforákat, amikor egy új fogalom jelenik meg. A számítógép egerére sem találtak ki például egy új hangsorból álló jelölést, hanem gondolattársítás történt, ez a szerkentyű, cikázó mozgatása miatt hasonlítható a kis rágcsálóhoz, farka is van ugyebár a zsinórja révén és a képernyőn is cikázik a nyíl, mozgatáskor. Nos, így jött az ötlet, hogy a disszertáció készüljön el a munkahelyem oktatási profiljára jellemző metaforikus szakszókincsből. Érdekes is lehet talán egy ilyen téma egy néhány oldalas ismeretterjesztő cikk keretében. Bár doktori disszertáció esetén mindig a tartalmi gazdagság, az új felfedezése van deklarálva, azért a mennyiségi mutató is ki nem mondottan kritérium, száz oldal alatt nem illik próbálkozni a beadással. Hát volt vele izzadás, hogy nyakatekert és valljuk meg őszintén, senkit nem érdeklő módon az iromány ekkorára duzzadjon. A bevezetésnek, ami majdnem húsz százalékot tett ki, nem sok köze volt a témához, de át lehetett térni róla néhány bővített körmondatban a szóban forgó értekezésre. A metaforikus szókincs összegyűjtése után különböző kategóriákat szültem, hogy minek alapján történt a gondolattársítás egy adott fogalomra az angol, magyar és az orosz nyelvekben. Voltak egyéb szempontok is. Az egyik opponensem egészen Arisztotelészig visszanyúlva követelte meg a téma kifejtését, állandóan újabb szempontokat vetve fel. A másik opponens, aki sokkal nagyobb ismertséggel rendelkezett tudományos körökben, és akiről a televízió is készített portréfilmet, fele annyi energia befektetéssel is zöld utat nyitott volna. Az előbbi viszont gyakran hangoztatta, hogy úttörő munkát végzek, mivel a szaknyelv területén munkálkodok, és majd meglátom, mennyi megkeresés fog érni a témával kapcsoltban. Hát, azóta eltelt húsz esztendő, de még senki nem kopogtatott.

Valahogy elkészült az iromány, de hátra volt két tárgyból való vizsgázás és a védés. A harmadik, politikai jellegű tárgyat a marxista egyetemi végzettségem miatt elengedték. A kijelölt vizsgáztatókkal egyeztetni kellett a vizsgaanyagot. A melléktárgy vizsgáztatója minden további nélkül jóváhagyta az általam kiválasztott anyagot a felkészüléshez. A főtárgy vizsgáztatója, a szakmában egy nagynevű professzorasszony is egyetértett, azonban megadott két további művet, hogy azzal egészítsem ki tudásomat. Az egyiket sikerült azonnal megszereznem, a másikat csak nagy nehézségek árán. Ekkor jött az igazi feketeleves, legalábbis először úgy éreztem, annyira elvont művek voltak, hogy nem hiszem, hogy valaki is képes lett volna értelemszerűen megtanulni. De végül is ez a tény adta a megoldást, ha nem lehet megtanulni, akkor a professzorasszony sem tudhatja. Kiírtam a művekből néhány bekezdést, többnyire találomra. Ezeket kívülről bevágtam, majdnem mintha kínaiul lett volna. Kitaláltam hozzájuk körmondatokat, hogy legyen valami átvezetés az általam kiválasztott felkészülési anyaghoz, amit viszont értelemszerűen tudtam. Ahogy gondoltam, úgy lett, hagyták végigmondani a mondókámat, mintegy húsz percig, egy-két ártatlan kérdést feltéve azért a végén. A melléktárgynál is hasonló volt a helyzet. A védés sem állt sok boncolgatásból, nehéz olyanra rákérdezni, amiben ők sem nagyon járatosak. Különben is, nekik is érdekük a sikeres védés, mert az oktatók minősítésekor pozitívan esik latba a náluk abszolvált doktorandusok száma. Cum laude (dicsérettel) minősítést kaptam.

Meg vagyok győződve róla, hogy aki hasonló procedúrán átesett, titkon osztja véleményemet, legalább is annak nagy részét, csak hát az ilyesmit nem szokás beismerni.

Volt még egy lehetőség a szakmai előmenetel dokumentálására, egy éves képzés keretében lehetőség volt szakfordítói oklevél megszerzésére. Félévig munkából történő felmentéssel, fél évig munka mellett. Vezetőként nem akartam távol lenni és nem vágtam bele a dologba. A nyolcvanas évek második felében kijött azonban egy minisztériumi rendelkezés, miszerint szakfordítói tevékenységet csak az végezhet, akinek erről bizonyítványa van. Ugyanakkor az egyetemi intézményi részleg, ami ezzel a képzési formával volt hivatott foglalkozni mindössze öt-hat munkatársból állt. Százakat kellett volna beiskolázniuk hírtelen. Ezért, kényszerből úgy döntöttek, hogy elég, ha a fordítási tevékenységet végzők, egyszerűen, elméletek nélkül, gyakorlatból levizsgáznak, vagyis lefordítanak két-háromoldalnyi különböző stílusú szöveget, és ha elfogadható, kiadják a vizsgabizonyítványt. Korábbi gyakorlatom alapján jelentkeztem és letettem a vizsgát. A diploma a mai napig egy A4-es, egy szál papíron van, arra se volt pénz vagy idő, hogy valami keményebb borítással megadják a formáját. Gyanús is volt akkori, majd későbbi munkaadómnak, amikor bemutattam. Az osztályzat 2.66-os jeggyel lett értékelve. A központ vezetője ismerősöm volt szakmai berkekből és úgy döntött, hogy beszél velem erről a gyenge teljesítményről. A mai napig sem tudom, hogy szabadkozni akart vagy rámutatni arra, hogy én nem vagyok azért valami kiváló fordító. Lényeg, hogy elővette a dolgozatot és elkezdtük áttekinteni, hogy mit is csináltam rosszul. Az ilyen teljesítmény megítélése meglehetősen szubjektív, természetesen nem arra gondolok, hogy ha valaki félrefordít valamit vagy értelmetlenségeket ír le. A piros ceruzás aláhúzásokat, mint kiderült sok esetben ő sem tudta megmagyarázni, így aztán hírtelen összerakta a dolgozatokat, mosolygott és azt mondta, az a fő, hogy megvan, az érdemjegyet úgysem fogja nézni senki és ebben igaza is volt.

Egyetemi diplomám után megszerzett okmányaim száma ezzel háromra duzzadt, a marxista szociológia és a doktori cím megszerzésével együtt.

Közben teltek a nem mindig békés munkás hétköznapok. Egyszer csak meghívást kaptam az MSZMP munkahelyi szervezetének agitációs-propaganda bizottságának ülésére. Nem értettem, hogy mint pártonkívüli mit keresek én ott. De hát a névre szóló meghívásnak, úgy éreztem, hogy eleget kell, hogy tegyek. Az eset még jó néhányszor megismétlődött, majd abba maradt. A rendszerváltás után találkoztam az üléseket vezető volt kollegámmal, aki, mint volt marxista oktató, ekkora már nyugdíjba ment nagy hírtelen. Rákérdeztem arra, amire a választ sejtettem. Szervezetileg ő az egyetem másik karához tartozott, így nem volt pontos ismerete az én káderhelyzetemről, mint vezetőről viszont feltételezte, hogy pártunk tagjainak én is szaporítom sorait. Amikor rájött, hogy ez mégsem így van, abbamaradtak a meghívások.

A rendszerváltást megelőző egy-két évig függetlenített párttitkárok regnáltak. Ez azt jelentette, hogy bár a pártvezér személye az egyetem oktatógárdájából került ki, eredeti tevékenységét félretéve csak párt ügyekkel foglalkozott. Két ilyen kiskirályt vészeltem át, az elsőt könnyebb volt, mert nem ereszkedett le nagyon a póri néphez, így nem kellett vele, - talán csak egyszer vagy kétszer röviden, - diskurálni. Nyilvános felszólalásaikor azonban érződött rajta az arrogancia, mindenki tudta, jobb nem szembekerülni vele. A második nagyvezér, nő volt. Szerintem ritka, hogy valaki ennyire kimutassa, hogy ő itt ám az atyaúristen. Rendezvényeken például, ahol kint ült az elnökségi asztalnál, szemben a publikummal, sokszor ráborulva az asztalra úgy tett, mint aki alszik. Aztán felkönyökölt és tenyerével a száját szinte a füle alá gyúrta, kimutatva ezzel unalmát, közönyét illetve a jelenlévők semmibevételét. Idővel felállt, elment az egyik tartópillér mögé és rágyújtott, látszott a felszálló füst. Amikor a munkahelyi pártszervezetek megszűntek, mennie kellett, még a rendszerváltás előtt kicsivel. Nyelviskolát nyitott, persze nem oktatott személyesen, csak szervezett és kasszírozott. Felhívott, hogy tanítanék-e nála. Hát nála aztán soha. A harmadik párttitkár már nem volt függetlenített, rendes szerény ember volt, aki valószínűleg paraszti származásából kifolyólag hitt az ideológiában, hiszen ennek keretei között lett diplomás ember és egyetemi oktató.

No de a legérdekesebb ebből a témából még hátravan. Az egyetemi párttitkár ugyan e csendes, békés ember volt ekkor már, de a kar élén álló pártvezér kemény kiállást mutatott az utolsó percig. 1989 tavaszán úgy nézett ki, hogy mégis csak, az ekkor már az elhalás jeleit mutató párt soraiba lépek. Nagy valószínűséggel én lettem volna az országban az utolsó. Már jó idő volt, hétágra sütött a nap, amikor dél körül az ebédlőbe indultam és összefutottam kari elvtársunkkal. Egy elvtársias kézszorítás közepette megkért, hogy ebéd után ugorjak be néhány percre hozzá. Rögtön a tárgyra tért, - mostanra már teljes érettséget bizonyítottam, igen kívánatos a belépésem az ország eszmei vezetésének élgárdájába, szándékom kinyilatkoztatása után, ő ígéri, két hónapon belül felvételt nyerek. Mivel nem látott túl nagy lelkesedést részemről, kijelentette, hogy a témára két hét múlva visszatérünk, addig gondolkozzak rajta, bár nincs itt sok meggondolni való. Újra találkozásunkig végig mardosott a gondolat, hogy mit tegyek, kereken nemet mondani nem merek majd, milyen indokot hozzak fel, no, nem a végleges elutasításra, hanem legalább időnyerésre, a dolgok elodázására. Vezetői megbízatásom, amelyet időnként meg kellett hosszabbítani, egy év múlva járt volna le. Ez adta az ötletet.

 Azt mondtam neki a két hét letelte után, hogy véletlenül meghallottam kollegáim, beosztottaim beszélgetését. Arról diskuráltak, hogy újra választásom érdekében most már biztosan be fogok lépni. Mennyivel tisztábbnak, becsületesebbnek látszana, - mondtam, ha megvárnánk az újra választásomat és annak eredményétől függetlenül, vezetőként vagy beosztottként gyarapítanám párttagságunk sorait. Akkor aztán senki nem mondhatná, hogy pozícióm megtartása érdekében cselekedtem ily módon. Nagyon nem örült elvtársunk ennek az újabb kibúvónak, de nem talált érveket. Egy hónap múlva már tudtuk, hogy megszűnnek a munkahelyi pártkollektívák valamikor a nyáron.

Az őszi félévet már párt nélkül kezdtük el, jobban mondva csak a munkahelyeken szűntek meg a pártszervezetek, azt javasolták a tagoknak, hogy ilyen irányú tevékenységüket a lakóhely szerinti szervezetekben folytassák tovább. Valaki egyszer megállított a folyosón és azt mondta, hogy most már én vagyok ideológiai szempontból az első számú személy az intézményben, ugyanis a Magyar – Szovjet Baráti Társaság megszűnéséről még nem érkezett semmiféle híradás, korábban beszámoltam róla, hogy ennek a nemes szervezetnek én voltam az ügyvezető elnöke. Azon az őszön a kerületi pártbizottság, szerintem utoljára, összehívta a listájukon szereplőket. Úgy ötven-hatvan személy szokott megjelenni, most, talán ha tízen voltunk. Az előadó elvtárs közölte, hogy az ilyen krízis helyzetek mutatják meg, hogy kikre lehet e fontos területen számítani. – „Ránk, a megjelentekre” - mondta büszkén. Mi mindannyian benne leszünk az országos elnökségben, ebben biztosak lehetünk –tette hozzá. Szerencsére egy idő után tíz perc szünet következett, ez volt az a pillanat, amikor ennek a tevékenységnek végleg búcsút intettem. Egyszerűen leléptem. Aztán egy hónappal később a média közölte, hogy a szervezet megszűnt. Bár, gondolom valamilyen orosz-magyar társaságnak kellett alakulnia, sok ország viszonylatában van ilyen szervezet, a szocializmus éveiben is működött például még angol-magyar baráti társaság is, legalábbis papíron.

 

Az 1989.-ik év az ismert eseményeken kívül is emlékezetes marad örökre. Amerikai ösztöndíjat nyertem el. Nem számítottam rá korábban, hogy valaha is kijutok. Három éven át, évenként tizenöt, felsőoktatásban dolgozó nyelvtanár juthatott ki. Az utolsó eresztésbe én is belefértem. Csodálatosan jó programban volt osztályrészünk Philadelphiában, de elvittek minket több napra New Yorkba, Washingtonba és a környéken sok helyre. Magánakcióként még a Bahamákra is eljutottam. Az az amerikai arrogancia, amit ma sokan nehezményezünk, szinte egyáltalán nem érződött ekkor még. Kedvesek voltak és segítőkészek. Talán a belépés a reptéren volt az egyetlen hely, ahol éreztünk némi lekezelést, bizalmatlanságot, ekkor még a vörös csillagos címer díszítette a magyar útlevelet. Egyik hétvégén lehetőség nyílt amerikai családoknál tölteni az időt. Kocsival vittek el jó messzire, Harrisburg mellé, ami Pennsylvania fővárosa. Minden étkezést imádkozás előzött meg. Saját gyermekeiken kívül örökbe fogadtak egy vietnami fiút, aki ekkor már felnőtt volt, de még velük élt, - így akartak vezekelni a Vietnamban történt pusztításokért, enyhíteni a lelkiismeretükön olyan valamiért, amiért személyesen nem voltak felelősök. Egyik reggel kirándulni vittek a környékbe. Induláskor észrevettem, hogy a ház bejárati ajtaját nem zárták be. Szóltam nekik, zavartan azt felelte a családfő, hogy az itt nem szokás, meg különben is az egyik fia néha váratlanul jön haza és nincs kulcsa. Előző este elmesélték, hogy bent Harrisburgben, néhány kilométerrel távolabb, milyen hatalmas méreteket öltött a bűnözés, betörés, rablás, gyilkosság satöbbi. Itt meg nyitva marad az ajtó egész napra. Fura, de így volt. Kint létem alatt halt meg Kádár János.

 

Idehaza, pedig nem régen nyilvánították az ötvenhatos forradalmat ellenforradalomból népfelkeléssé. Az egyetem egyik vezetőjétől érkezett számomra egy általa, egy szovjet egyetemre írt levél, fordítás céljából. Azt fejtegette benne a derék levélíró, hogy megengedhetetlen az ötvenhatos események átértékelése, átnevezése. Nehezemre esett a fordítás, de mi mást tehettem volna, elkészítettem. Ilyen körülmények között aztán nem csoda, hogy október 23.-án lopva mentem el a köztársaság kikiáltására a Kossuth térre. Nagyon ott akartam lenni, de bent azt mondtam a többieknek, hogy el kell valamit intéznem. Akkor még nagyon lelkes voltam és nem tudtam, hogy az elkövetkező március 15.-i ünnepséget leszámítva, többet nem fogok ilyen tömeges megmozdulásokon részt venni.

A kormányváltás előtt a sok ígérgetés között gyakran hangzott el az oktatás prioritása, az oktatás pénzt fog kapni, a merev struktúrák megszűnnek. Piszkálódó kollegáimnak, most már teljesen nyílt szembehelyezkedésén kívül, sikerült többeket megingatniuk, meggyőzniük, hogy ide nem egy ilyen merev, bürokrata, vezető kellene, mint amilyen én vagyok. Úgy gondolták, hogy mindenki tanítson azt, amit jónak lát, a szakszöveg oktatást, pedig végleg száműzni kell. Természetesen, én is úgy voltam ezzel a kérdéssel, hogy az ilyen jellegű oktatómunka meglehetősen unalmas, a hallgatóságot sem nagyon motiválja, de hát ez volt az országos gyakorlat. Azt várták volna el tőlem, hogy a legtöbb dologban helyezkedjek szembe főnökeim akaratával. Közelgett mandátumom lejárta és úgy döntöttem, hogy feladom, nemcsak a vezetői pozíciót, de el is megyek máshová, több mint, tizenöt év után. Döntésemben megerősített az is, hogy láttam, hogy más egységeknél is megy a harakiri. Ez volt az a hely, ahol rövid időn belül sokaknak fel kellett adniuk vezetői beosztásukat, beleértve a rektort, dékánt, nagyszámú tanszékvezetőt. A szélsőségek könnyen csapnak át egymásba, az erősen kommunista múlt áttolódott a skála túlsó tartományába. Még a vallásoktatás lehetősége is felmerült. Mivel a szakmai előélet kötötte a tisztségüktől megfosztottakat az intézményhez, hiszen más ilyen jellegű munka számukra nem akadt volna, legalábbis nem a fővárosban, többségük maradt beosztottként. Közülük később aztán egy páran visszakerültek beosztásaikba. Angol tanárra ekkor nagy igény volt, így én könnyen kaptam másik állást.

 

* * *

 

 

Új korszak kezdődött 1990-ben. Számomra ez kettőséget jelentett. Egyrészt, úgy tűnt, hogy bekövetkezett az, amit titkon sokan reméltünk, de amiről úgy gondoltuk még egy-két évvel azelőtt, hogy lehetetlen. Másrészt ott kellett hagynom állásomat, amihez ugyan kötődtek kellemetlen emlékek, de mégis csak szívesen csináltam, ez volt a négy közül a legjobban kedvelt munkahelyem, ismertek, talán többen el is ismertek, - és aminek most vége szakadt.

Hírtelenjében egy főiskolára mentem át angol tanárnak, amivel kapcsolatban nem voltak nagy várakozásaim, de úgy gondoltam, hogy egyelőre megteszi, innen majd lehet tovább lépni. Döntésemet az is motiválta, hogy docensi álláshely volt kiírva, de kiderült, hogy egy nyugdíjba vonuló kollegának volt meghirdetve, tevékenységét a főiskola ilyen módon ismerte el kapuzáráskor. Kerestek nyelvtanári besorolásba is munkatársat, - elfogadtam.

Egészen ötven éves koromig mindig bennem motoszkált a pályamódosítás gondolata. Nem voltam rossz tanár, de sohasem szerettem igazán ezt a tevékenységet. Ugyanakkor nem mertem lépni, aggályoskodtam, mert féltem, ha máshol nem jönnek össze a dolgok, állás nélkül maradok.

               

Ekkor már beszéltek munkanélküliségről, ami ugyebár korábban büntetendő cselekménynek számított. Eddig mindenkinek volt valamilyen állása, lehet, hogy munkája nem nagyon, de valami fizetést csak kapott. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ez az üdvözítő megoldás. Egy kicsit később, családon belül meg is kellett tapasztalni az elbocsátás ízét. Feleségemnek felmondtak. Óriási szerencséje volt, sokkal jobb állást kapott, úgy anyagi elismertségben, mint a munka jellegének vonatkozásában. Időközben nagyobbacskává cseperedett két lányunk nevelése ily módon könnyebbé vált.

A tanári pálya mellett szólt az is, hogy ekkor még csúcsformájában volt a balatoni nyári szobakiadás, amely tevékenységet szüleim halála után tőlük megörököltem, és amely végzéséhez szükség volt a hosszú nyári szünidőre. Kicsit később igazolódtak aggályaim, azok a cégek, munkahelyek, ahová elmehettem volna esetleg, mind megszűntek, átszerveződtek.

 Hívtak egyszer egy autóimporttal foglalkozó céghez, ahol a külföldi partnerrel való kapcsolattartást egy kétszemélyes részleg intézte, de angolul nem tudtak. A koreai féllel való kapcsolattartás, az autók műszaki paramétereinek a fordítása volt a feladat, természetesen az angol nyelv vonatkozásában. Meggyőztem őket, hogy félállásban is el lehet látni a munkát, ment is mindem simán, megtarthattam a főállásomat mellette. Eltelt félév, aztán a koreai import máshová került, nekem meg megszűnt a munkám.

A főállásos munkahelyem kezdetben, ahogy számítottam is rá, teljesen langyos víz volt. A nyelvtanárok élén egy orosz szakos kollega állt, a rendszerváltás után az oroszosok átképezték magukat angol vagy német szakosnak, az ő kivételével, igaz már ötven év körül járt, de mások között is, akik ezt vállalták, volt hasonló korú. Ebben az intézményben, ellentétben a korábbi munkahelyemmel, egyedül a főigazgatót menesztették, mindenki más maradt a helyén. Derék, közvetlen főnökünk is megtartotta a pozícióját egészen hatvanhat éves koráig, még tizenhét évig az orosz oktatás megszűnte után. Jó ember volt, nem bántott senkit, de azokat kedvelte igazán, akik semmit nem akartak. Az volt a jó, ha senki nem áll elő semmilyen ötlettel, mert az macerás lehet, - csinálni kell esetleg valamit. Valamikor úttörő vezetőként kezdte a pályáját és ezt a „mint a mókus fent a fán, az úttörő oly vidám” stílusát mindvégig megőrizte. A jó nyelvi előmenetelű hallgatók esetében, pedig lehetett volna többet tenni. Azt el kell, hogy ismerjem sajnos, hogy a többség számára tényleg felesleges energia befektetés lett volna igényesebb oktatási programokat kidolgozni, a diákság zömének passzív ellenállása következtében. 1995-ben aztán jött egy elhíresült takarékossági csomag, melynek következtében tőlünk, nyelvtanárok közül húsz százalékot elbocsátottak. Az elbocsátás mértéke intézményi szinten került megfogalmazásra, hát bizony mi, nyelvtanárok járultunk ehhez hozzá a legnagyobb mértékben. Utána egy félévig a dolgot úgy reagálták le, hogy nagy létszámú hallgatói csoportok jöttek létre, majd egyszerűen lecsökkentették az óraszámot a felére, így aztán kevesebbet kellett dolgoznia az ott maradóknak, mint a csomag előtt. Tehát korántsem azt érték el vele, amire elvileg hivatott volt a megszorítás.

Az orosztanárok átképzéséről csak annyit, hogy az mindenkinek a képzés minimális időtartamán belül sikerült, nem voltak elbukott, halasztott vizsgák, függetlenül attól, hogy előtte, milyen volt az érintett tanár nyelvtudása az adott nyelvből. Még az előző munkahelyemen volt egy kolleganőm, orosz szakos, aki rendelkezett angol és német középfokú nyelvvizsgával. Ráérezve az orosz nyelv eljövendő sorsára, úgy döntött, hogy minkét nyelvből felsőfokot szerez. Az angollal kezdte volna, de két-három nekifutás után sem jött össze a felsőfok. Amikor eljött az átképzés lehetősége és kényszerítő volta, akadály nélkül szerzett angol szakos diplomát, ami ugyebár papíron űbereli a nyelv-vizsgabizonyítványt.

Sötét pontként lehet értékelni sajnos a pályázati rendszert is. Ezzel alapvetően két problémát látok, ami gondolom más területeken is gyakran előfordul. Az egyik, hogy nem az az intézmény nyeri el a támogatást, amelynek jobban van rá szüksége, hanem az, amelyik a bürokrácia elvárásainak, magának a pályázat megfogalmazásának, alaki követelményeinek jobban eleget tesz. A másik dolog, hogy az esetek nagy többségében nem arra van szükség, amire pályázni lehet, így aztán a beszerzett berendezések, softwarek, satöbbi ott porosodnak, illetve sokszor még csak nem is porosodnak, mivel ki sem csomagolják azokat, hanem jó mélyen elzárják egy szekrényben. A főiskola a kilencvenes évek első felében, több fordulós pályázaton, körülbelül százharminc millió forintot nyert el. Ebből tulajdonképpen semmi hasznos dolog, egy-két tényleg használatban lévő számítógépen kívül, nem kerekedett ki. Pontosabban még talán annyi, hogy megvalósult belőle néhány nyelvtanár esetében külföldi intézményekhez történő kiutazás. Az itt szervezett programok nem voltak valami hasznosak, de azért egy utazás mégis csak szélesíti valamennyire egy oktató látókörét. Persze a főiskola vezetőségének nem annyira tetszett ez az egész, mármint az, hogy mi több lehetőséghez jutunk hozzá, mint az igazi szakmaibeliek. Így aztán kiküldtek velünk együtt, illetve helyettünk, elvileg nyelvoktatási programra, másokat is, akiknek a témához semmi közük nem volt és angolul is éppen, hogy csak pötyögtek valamit. Ezek a kiutazási lehetőségek úgy jöttek létre, hogy aki külhonból reagált a pályázati felelős megkeresésre, az meg is felelt, a lényeg az volt, hogy el lehessen költeni időre a kapott anyagi támogatást. Egy ilyen kiutazásba én is belekerültem, egy hónapot töltöttem az USA-ban, immár másodszor jutottam ki. A programon látszott, hogy valamit gyorsan összeraktak számunkra. Volt olyan, hogy reggeltől este kilencig kellett gyakorolni az e-mailezést, ami akkor még újdonságnak számított, csak kevesek számára volt itthon elérhető.

Nem csak mi utaztunk, hozzánk is utaztak meghívott külföldi oktatók. A pénzt el kellett költeni, aki jelentkezett a megkeresésekre, azt meghívták. Tartott valamiről valamit, az utolsó napon még diplomát is adtak a résztvevőknek. Sok papír erre nem fogyott, mert két-három résztvevővel folytak ezek a „kurzusok”. A főnök nem tudta, meg nem is nagyon akarta a munkatársak részvételét kötelezővé tenni. A kiadások, - repülőjegy, szálloda, napidíj, tiszteletdíj – le voltak adminisztrálva és a dogok ezzel letudva.

 Egy négyzetméternyi lakóépület felépítése ekkoriban hetvenezer forintba került, ki lehet számítani, hogy mekkora épület, maradandó érték, valósulhatott volna meg az említett összegből, ha történetesen arra költötték volna. Később is voltak kisebb volumenű nyertes pályázatok, amelyeket nyugodt lelkiismerettel úgy lehet értékelni, mint a pénznek az ablakon történő kilapátolását. Viszont, ha kellett egy sötétítő függöny, mert az íróasztalokra tűzött a nap, arra évekig kellett várni.

Volt olyan eset is, pályázati pénzből, hogy nagy összegeket fizettek ki egy nem létező cégnek. A kilencvenes évek közepéig állami nyelvvizsgát csak egy intézménynél, illetve annak vidéki szervezeteinél lehetett tenni. Ezen változtatni akartak és meg is tették. Többen gondolkoztak el azon, hogy erre a célra szervezetet hoznak létre, végül világossá vált, hogy ez a tevékenység nem lehet túl nyereséges, viszont elég komoly összeget kell beinvesztálni a létrehozatalába. Így aztán többnyire csak néhány nagyobb nyelviskola és a felsőoktatási intézmények éltek a lehetőséggel, presztízs okokból elsősorban.               

Az említett példában, egy nyelviskola, de lehet, hogy csak a vezetője, magánszemélyként, ez a résztvevők számára nem derült ki, - elkészített egy nyelvvizsga szabályzatot. Felvette az intézményünkkel a kapcsolatot és személyenként komoly összegért vállalta, hogy kiképzi vizsgáztatásra tanárainkat. Egy-két másik intézményt is sikerült bepalizni. Minket, pedig köteleztek a részvételre. Tudtommal soha nem lett belőle nyelvvizsgáztató központ. Egy félévvel a felkészítés után, már nem is számítottam semmilyen folytatásra, amikor az összeget erre a célra biztosító munkatársunk felhívott, hogy átvehetem a bizonyítványomat. Irritált a dolog, hogy bolondnak néznek, mondtam, küldjék el, nem érek rá a megadott időpontban. – „Azt csak személyesen lehet átvenni” – mondta. Azóta is csönd van, diploma nélkül. El lehet gondolkozni azon, hogy a fantom vizsgaközpont vajon mennyire volt hálás a kifizetőnek az odavezényelt delikvensekért.

 

A második amerikai utam, mint jeleztem, köszönő viszonyban sem volt az elsővel. Meglehetősen unalmas program volt, a fő bajt pedig az jelentette, hogy a kevés szabad időben sem lehetett szinte semmit csinálni, New York állam második legnagyobb városában voltunk, öt órakor a város úgy ürült ki, mintha légiriadó lett volna, mindenki hazament a széleken lévő faházába. Szombaton és vasárnap ugyanez volt a helyzet. A metró hétvégén négy óráig járt, de csak óránként egyszer. De a metró is messze esett lakhelyemtől. Egyik vasárnap ötvenöt percet vártam egy buszra, hogy bemenjek a központba unalmamban, majd feladtam, mondván hazafelé még rosszabb is lehet. Gyalog elmentem, egy négy-öt kilométerre levő bevásárlóközpontba, venni ugyan nem nagyon akartam semmit, de ott mégis csak volt valami mozgás, evési, bámészkodási lehetőség. Egyik hét végén azért mégis csak mód nyílt átmenni Torontóba, ezen kívül csak a Niagarát láttuk, mivel húsz perc autóútra volt. Hazautazáskor, aki akart elmehetett egy nappal előbb és így huszonnégy órát New Yorkban tölthetett. Hiába kértem, hogy sűrítsük meg egy kicsit a programot és tölthessünk legalább két napot New Yorkban, természetesen a saját költségünkre, hajthatatlanok voltak, - a projectet teljesíteni kell.

Ekkor már jobban érződött az amerikai felsőbbrendűségi érzés manifesztációja, éreztették velünk, hogy mi csak egy Kelet-európai posztkommunista ország polgárai vagyunk. Kanadába ebben az időben nem volt szükség vízumra. Az egyik vendéglátó szájából elhangzott, hogy elég meggondolatlanok a kanadaiak.

 Biztos, hogy Európában sokkal több tradicionális szokás, protokolláris viselkedésmód dívik, mint náluk. Ennek ellenére előfordul, hogy van olyan dolog, ami ott nem illik, itt pedig, elfogadott magatartásforma. Ilyen volt, hogy egy vacsora alkalmával egy étteremben megkérdeztem az egyik vendéglátót, hogy lehet-e kérni fogpiszkálót, mivel nem volt az asztalon. Arckifejezésén láttam, hogy valami nagyon szörnyűt kérdeztem. Volt valami lekicsinylő a válaszában, miközben közölte, hogy nem szokás fogpiszkálót tartani az asztalon. Néhány nappal később egy másik étteremben a mosdó előtti asztalkán megpillantottam egy fogpiszkáló tartót. Ekkor esett le a húsz fillér, az asztalnál nem illik, tessék a mellékhelyiségben végezni az ilyen dolgokat. El is tudom ezt fogadni, tényleg nem gusztusos, ha az ember az asztalnál vájkál a szájában. Csak persze ettől még nem kellene lenézően viselkedni, különösen akkor nem, ha tudjuk, hogy az általános műveltség szintje nem éppen arrafelé hág a tetőfokra. Az már közhelynek számit, hogyha megkérdeznek egy átlag amerikait, hogy soroljon fel tíz európai államot, öt-hat után akadozik a válaszadással. Ezzel kapcsolatban hadd említsek két humoros vagy szomorú esetet, attól függ, hogy ki hogyan fogja fel.

Volt egy törzshelyem, ahol gyakran megittam egy korsó sört, elbeszélgetve a többi törzsvendéggel, no meg a kocsmárossal. Egy téli estén egyszer csak benyomul négy amerikai katona. Jól fel voltak már öntve a garatra, ami szerintem fiatalembereknél, pláne katonáknál, önmagában még nem elítélendő. Szóba elegyedtünk egymással, kiderült a volt Jugoszláviában béke fenntartók és kaptak néhány nap szabadságot. Most figyeljünk; tudták, hogy Budapesten vannak, de hogy milyen országban arról fogalmuk se volt. A karjaikon „SFOR” betűjelzés volt felvarrva. Korábban „IFOR” katonák érkeztek a krízisterületre és tudtam, hogy ez az „International Forces” rövidítése. Az SFOR-t viszont nem tudtam értelmezni, ezért megkérdeztem tőlük, - nem tudták. Pontosabban néhány perc múlva az egyikük a homlokára csapva felkiáltott: - Megvan, „Stabilization Forces”. Az jutott eszembe, hogy Szása, valahonnan egy szibériai kis faluból, egész biztos, hogy tudta volna, hogy a váll lapjain álló „CA”, a „Szovjetskaya Armiya” cirill betűs rövidítése. Ezzel nem Szása tökéletességét akarom bizonyítani. Másik ilyen eset volt, amikor egy amerikai, nyelvet jött tanítani hozzánk és a családja le akarta beszélni erről, mondván, hogy Afganisztán szomszédságában veszélyes az élet.

A fenti példáknak leggyakoribb lereagálása részükről általában az, hogy mi meg nem tudjuk felsorolni az ötven államot és azok fővárosait. Azt hiszem, hogy azért ez gyenge érv, lévén, hogy mégis csak egy országról van szó, arról már nem is beszélve, hogy a fővárosok egy-két államtól eltekintve mindig kicsi, egyébként jellegtelen helyek.

Azt hiszem Amerika sokat vesztett korábbi vonzerejéből. Az én körülményeim alapján ezt például onnan tudom például lemérni, hogy oktatás közben az ember feltesz bizonyos kérdéseket a diákoknak beszédgyakorlás céljából. Korábban arra a kérdésre, hogy hová utaznának a legszívesebben, ha a pénz nem lenne akadály, nyolcvan-kilencven százalékban az USA volt a válasz. Ma már szinte alig választanák úti célul. Az is igaz persze, hogy ma már sokan ezen a problémán még csak el sem gondolkoznak, az utazás lehetősége valahogy nem játszik túl nagy szerepet a mai fiataloknál, ellentétben az én generációmmal. Azt hihetnénk, hogy ez azért van így, mert ma mindenki odamegy, ahová akar. De a beszélgetések során kiderül, hogy igen sokan még át sem lépték a határt vagy csak a szomszédban jártak valahol, egy-két napos időtartammal. Régen az adminisztratív lehetőség volt korlátozott, ma az anyagi igen sok ember esetében.                                                                                    

Az oktatást közben egyre nagyobb fejetlenség kezdte jellemezni a főiskolán, tudom, hogy más tanintézményeknél is. Már ember kellett, hogy legyen a talpán, aki el tudott igazodni a sokféle belső szabályozás tengerében. Így aztán ezek az intézkedések többnyire csak papíron voltak meg, mindenki végezte a dolgát úgy, ahogy tudta. Néhány év után mégis csak kineveztek docensnek, ami azért említésre méltó, mert nyelvtanárok közül nem szokás kinevezni ilyen vagy hasonló beosztásokba, belépésemkor se sikerült. Kezdetben ez kicsit több illetményt is jelentett, négy éven keresztül, aztán amikor a pedagógusok bérét, soha azelőtt nem látott módon, ötven százalékkal emelték, a docensi illetménnyel rosszabbul jártam, mintha nem lettem volna kinevezve és ez így is maradt nyugdíjazásomig, ami természetesen a nyugdíj összegére is kihatással van valamelyest.

Az oktatási intézmények összevonásáról már régóta beszéltek, kezdetben egy katonai főiskolával történő egyesülésről volt szó, végül ez a nonszensz nem valósult meg, de két másik főiskolával való egyesülést kicsit később már nem lehetett megúszni.

 

 Ekkor szóba került, hogy az új, egyesített intézmény nyelvi intézetének esetleg lehetnék a vezetője. Idejövetelem óta volt bennem némi ambíció ebbe az irányba is, ha már egyszer itt ragadtam, hiszen korábban tizenkét évig töltöttem be ezt a pozíciót előző munkahelyemen. De nagy volt a fejetlenség, beadott pályázatomat visszavontam. Ebben szerepet játszott az is, hogy soha nem szerettem a más pozíciójára törni. Ha az előd nem maradhat, vagy nem akar maradni, akkor rendben, de én nem túrom ki a helyéről. Valószínű ez az élhetetlenek filozófiája, de hát már csak ilyen vagyok.

Annyi vigaszom azért volt, hogy egy darabig a legjobb hallgatókkal foglalkozhattam, tanítottam, szaknyelvet a jóknak és saját kezdeményezésemre létrehoztam egy új tárgyat, protokoll ismereteket oktathattam angolul.

Az egyesülés sok zűrzavarral és kényelmetlenséggel járt együtt. Munkaerő megtakarítást viszont nem jelentett, a korábbi főiskolák adminisztratív állománya kari állományként megmaradt, de létre kellett hozni egy új, az egészet átfogó adminisztratív állományt, a három főiskolából öt kar lett, így két további kari adminisztratív állomány is létrejött, holott az egésznek az egyik célja az lett volna, hogy kevesebben végezzék a papírmunkát. Az egyik új kar a volt három korábbi jogelőd főiskola marxista tanszékeinek oktatóiból állt össze, közgazdasági jelleggel. Akik a korábbi politikai, gazdasági rend elsőrendű szónokai voltak, most száznyolcvan fokos fordulatot hajtottak végre, vállalkozási, menedzseri ismereteket oktatnak.

A számítógép és ennek folyományai az emberiség egyik legkorszakalkotóbb találmánya. Az idősebb korosztály kevésbé fogékony iránta, de azért azt talán ki lehet jelenteni, hogy alapvető munkahelyi alkalmazásokat mindenki elsajátít valamennyire, ahol ez szükséges. Az oktatásban éppúgy, mint más területeken nem lehet nélküle meglenni, hiszen, a levelezés, kimutatások készítése, ezen keresztül történik. Azért vannak még érdekes kivételek. Fogorvos barátom mesélte, hogy a rendelőjükben tizenegy kollega közül hét-nyolc az egeret sem hajlandó kézbe venni, az asszisztensnőknek kell elvégezni helyettük a számítógépes munkát. Így aztán nem is tudják ellenőrizni, hogy helyesen kerültek-e be a rendszerbe az adatok. De fordítva is van példa, előfordul, hogy egyik napról a másikra elvárják például az „Excel” táblázat magas szintű ismeretét, mert a kiadott feladatot ennek segítségével kell teljesíteni.

 

A kialakult következetlenségek, zavaros megoldások sajnos minden szinten kulminálnak, néha azt hiszem, hogy egy banánköztársaságban élünk, függetlenül attól, hogy milyen kormány van hatalmon. Az alábbi példa, ezt jól deklarálja, ha valaki ráismer, hogy melyik kormány idején történt, ne gondolja azt, hogy a másik alatt nem történtek, nem történhettek volna meg ennél még furább dolgok is. Elhatározták, hogy egy teljesen új profilú minisztériumot hoznak létre. Ebben még nincs semmi furcsa, hiszen mindegyik úgy született meg valamikor, hogy előtte nem létezett. A kiszemelt miniszternek azonban még nem volt diplomája, más meg nem jöhetett szóba a tisztség betöltésére, nem volt rá alkalmas személy egész nemzetünkből. No, akkor várunk, majd akkor lesz minisztérium, ha lesz diploma. Így lett. No comment.

Az is nagy baj, hogy a dolgok kiszámíthatatlanná váltak. Az árdrágulások csak az érem egyik oldala, de állandóan attól kell rettegnünk, hogy milyen új pénzbeszedési módozatokat találnak ki. Több mint tíz éve bevezették például az építmény és telekadót. De csak ott vezették be, ahol úgy gondolták és olyan összeggel, ahogy eldöntötték, helységenként eltérően, igaz a felső határ maximálva volt. Most át akarják nevezni ingatlanadónak és állítólag mindenütt lesz, de megint csak nem egységesen. A vízdíjnál, ami harminc év alatt több százszorosára ment fel, szintén eltérőek az árak, de van, ahol kitaláltak további, fogyasztástól független tételeket, évi 7000 Ft-ot akkor is fizetnék a Balatonon, ha egy pohár víz sem fogyna.

 

 Sorolni lehetne a végtelenségig a példákat. A legrosszabb az, hogy állandóan ilyen várakozó állásponton kell élni. Valamit, valamennyire mondjuk megemésztettünk, de már valamilyen más vonatkozásban ott tornyosulnak újfent a felhők.

 

Megszüntettük a sorállományos hadsereget, aminek az erősebb nem képviselői örülnek elsősorban. Azt azért tudnunk kell, hogy egy kezünkön meg lehet számolni, hogy hány ilyen ország van. A hosszú ideje semleges Ausztriában is egy évet le kell tudni. Svájcban, az ősidők óta semleges béke szigeten, mindenki otthon tartja hadi felszelését. De nem is ez a lényeg. Vajon mit fognak csinálni azok a szerződésesek, akik 35-40 éves korukra kiöregednek a bevethető állomány sorai közül és nincs semmilyen más képzettségük, illetve tapasztalatuk? Nyílván egy részük növelni fogja a munkanélküliek táborát. Persze, az a korábbi típusú hadsereg jobb, hogy megszűnt.

A több biztosítós egészségügyi rendszer bevezetésétől óva intenek komoly külföldi, a témával foglalkozó szaktekintélyek, ahol ilyen működik, nem jól funkcionál, nálunk mégis keresztül akarják vinni. Akárhogy is van, még ha véletlenül nem is romlana maga az ellátás, biztos, hogy többe kerül az egyén számára, hiszen a biztosítók értelemszerűen profitra törekednek.

Az orvosi hálapénz is egy érdekes téma. Szokás azzal érvelni, hogy ha az orvos meg lenne fizetve, eltűnne a hálapénz. Elképzelhetetlennek tartom. Tegyük fel, hogy a négyszeresére emelik fel bérüket, akkor nem lenne helye az orvosoknál további pénzösszegeknek? Nem hiszem, hogy láttunk már olyan milliárdost, aki azt mondta volna: „Elég pénzem van, nem akarok már egy fillérrel sem többet”. Az emberi természet már csak ilyen. Nálunk ez kialakult és nem valószínű, hogy lesz ebben változás, legalábbis nem a jövedelem alacsony vagy magas szintjétől függ a kérdés.

A rendszerváltozás óta éllovasokból sereghajtókká süllyedtünk. Miért? Ennek fejtegetésébe nem szívesen megyek bele, mivel nincsenek közgazdasági ismereteim, már hallom is azok ellenkezését, akik a másik oldalról vannak érintve mondandóm által. Kerülni szoktam ezt a témát velük, mert vagy oda lyukadunk ki, hogy irigylem azokat, akiknek jobban megy vagy oda, hogy én előttem is nyitva az út. Nem hiszem, hogy irigyebb lennék az átlagembernél, a nyitott útról, pedig annyit, hogy nem mindenki van felvértezve az ehhez szükséges kvalitásokkal. Sokan rendelkeznek kiváló adottságokkal más területeken, amiket viszont jelenünk egyáltalán nem honorál. A közgazdaság felkent papjai is egy adott kérdésben nagyon gyakran homlokegyenest más álláspontot képviselnek. A legtöbb dolog mellett lehet érveket felsorakoztatni, de ugyanígy lehet ellene is. A fő bajok valószínűleg a következőkben foglalhatók röviden össze.

Az állam kiárulta vagyonát bagóért. Ha nézünk erre egy példát egy kisebb gazdasági egységben, legyen ez egy család, akkor jobban előtűnik a probléma lényege. Tételezzük fel, hogy a család egyik tagja örököl egy húszmillió forintot érő házat, amire nincs szüksége, fenntartása csak teher, úgy időben, mint pénzben. Valószínű, hogy egy idő után, ha nem sikerült árában eladni, lemennek az árral, mondjuk tízmillióig, a feléig, de ötszázezerért nem fogják akkor sem elkótyavetyélni. Az állam, viszont valahogy így járt el vagyonával. Már hallom is az ellenérveket, például, hogyan indulhatott volna be a piacgazdaság, ha az embereknek nem volt felhalmozott tőkéjük az új felállás kezdetén, ezért csak így lehetett megoldani. A választ nem tudom, de, hogy nincs jól, - az biztos. Ezt még tovább súlyosbítja, hogy a vagyon nagy része külföldiek kezébe került, akik a megtermelt hasznot elviszik.

 

A másik dolog az, hogy a magánszféra, a törvények által biztosított lehetőségek révén is adójából, költségéből leírhat komoly értékű, személyes használatra való vagyontárgyakat, ingatlanokat. Ezeket úgy tüntetheti fel, hogy szükséges az üzletvitelhez, mert a tárgyalások sikeres lefolytatásához szükséges, hogy kellemes környezetben fogadja partnereit. A baj nem a javak birtoklása, hanem az, hogy a megszerzéshez szükséges jövedelem után nem folyik be az adó.

Aztán van a tényleges, nagy összegű adó meg nem fizetés, a bevétel eltitkolása. A nagy összegűre gondolok, hiszen kis tételben, ebben kivétel nélkül mindenki ludas valamilyen szinten. Mivel minden bevétel, a borravaló is adóköteles, ezért, ha mondjuk, egy idős hölgy megkér egy fiatalembert, hogy vigye fel a bőröndjét a második emeletre és ezért ad neki kétszáz forintot, a fiatalember adócsalást követ el, ha ezt nem vallja be. Még az sem okoz valószínűleg tetemes kárt, ha mondjuk a festő számla nélkül festi ki valaki két szobás lakását.

Van aztán az állami szintű hűtlen kezelés. El kezdenek építeni egy országos fontosságú építményt, készek a tervek, az építés is már előrehaladott, jön az új kormány, - új tervek, - új helyszín. Autópálya építés. Nem az kapja meg a munkát, aki a legolcsóbb és legjobb műszaki megoldás szintézisét nyújtja. Kézenfekvő következtetés, hogy aki dönt a kérdésben, az valószínűleg nem jár rosszul.

Bizonyos, hogy további szempontokat is fel lehetne hozni. Egy ország, pláne egy nem gazdag ország, hosszú távon ennyi bajt nem tud átvészelni. Nehéz lesz kikeveredni, ha egyáltalán kikeveredünk valaha is.

A rendszerváltáskor azt hangoztatták, hogy azért voltunk mi a kommunizmus legvidámabb barakkja, mert az állam húsz milliárd dollár államadósságot halmozott fel, ebből éltünk jobban. Biztos, hogy közgazdasági értelemben fals a megközelítésem, de a dolgokat a következőképpen is lehet talán nézni, egy kis józan paraszti gondolkozásmóddal. A húsz milliárd kamatokkal együtt jelentkezett 1990 körül, tehát a felvett pénz ennyi sem volt. Az egyszerűség kedvéért azonban számoljunk először a teljes összeggel. Mondjuk, hogy ez az összeg húsz év alatt halmozódott fel, aztán, hogy enyhülés állt be a nyugat-keleti kapcsolatok terén. Ha ezt elosztjuk a lakosság számával, a húsz év alatt lévő napok számával, akkor alig több mint, két dollár esik egy napra, egy főre kivetítve. Ha feltételezzük, hogy ennek a fele ment a lakosság életszínvonalának javítására közvetlenül, mert a másik fele állami kiadásokra ment el, akkor már csak egy dollár feletti összegnél tartunk, de ha a kamatokat levonjuk, akkor valószínűleg ez az összeg az egy dollárt sem érte el fejenként. Tehát az ezzel való érvelés fals. Hogy ettől éltünk sokkal jobban, mint keleti szomszédjaink, nem tűnik valósnak. Arról már nem is beszélve, hogy ma sokkal nagyobb az adósság állományunk, amit a 2008-as világ gazdasági válságnak titulált krízis meghatványoz.

 

Az intézetünk élére öt évvel a főiskolák összevonása után új vezető került. Idegen anyanyelvű, már önmagában ez szokatlan egy magyar oktatási intézménynél, hiszen bármilyen jól beszéli is nyelvünket, a rendeletek, intézkedések kacifántos nyelvezetének értelmezése még nekünk is sokszor problémát okoz. Ilyen jellegű problémával egy vezető naponta szembesül. Az igazi baj azonban abban rejlett, hogy egy rendkívül agresszív, önmagát állandóan nyíltan piedesztálra emelő személyiségről van szó. A főiskola közben úgy döntött, hogy szinte teljesen leépíti a nyelvoktatást. Harminchét tanárból huszonhat kényszerült távozásra két éven belül. Új főnökünk lelkesen asszisztált a kialakult helyzethez, az volt a véleménye, hogy mi magyarok nem is igazán tudunk dolgozni. Mindenféle megvalósíthatatlan és szükségtelen feladatok elvégzését szorgalmazta, ezek sorra megbuktak, kedvét azonban a sorozatos felsülések nem szegték. Harminc éve külföldön élő orvos barátom, egy nagyváros legjobb szívsebésze, vezetői beosztása azonban soha nem lesz, lévén idegen.

Miért került mégis ő az élre, minden támogatást, előléptetést satöbbi megkapva? Mert családi kapcsolatai révén egy új képzési szak megvalósításával bűvölte el a főiskola vezetőségét, amelyhez oktatási anyag és oktató érkezne külföldről. Volt egy magas beosztású támogatója idehaza is. Ettől is le volt nyűgözve a főiskola, hogy lám-lám, ilyen magas kapcsolatokkal is rendelkezik ez a kiváló ember. Ez a két momentum elégséges a poszt betöltéséhez. Az új szakon a képzés nem magyarul folyna, de nyelvvizsgát megkövetelni a hallgatótól belépéskor nem lehet. Közben főnökünk portáján, a nyelvoktatás területén, teljes káosz alakult ki. Beosztottjai már semmit nem mertek még csak felvetni sem, mert aki kinyitja a száját, az könnyen repül. Hétről hétre újabb koncepciók vannak és már senki sem igazodik régen el a dolgok vitelében. Az is előfordulhatott, hogy munkatársait behívatta, hogy mindenki jutalmat kap, de ehhez alá kell írni egy okmányt, hogy a munka elvégzését teljesítette. Jutalmakat nem szokás ily módon aláíratni, nyilván valamilyen maradvány összeget a főiskola csak így tudott elszámolni és azt dolgozói jutalmazására fordítani. Az aláírandó papír negyedik ponttal kezdődött és egy mondat állt rajta az aláírás helyén kívül. Először azt mondtam, hogy én üres papírt nem írok alá, mert bármit utána elé lehet gépelni. Bár sejtettem, hogy ez nem áll fenn, hiszen az egész társulattal ugyanígy járt el. Kicsit húzódoztam, de végül is aláírtam. Utána megtudtam, hogy papíromat távozásom után széttépte. Nem bírta elviselni, hogy valaki nem mindenre bólint rá ellenvetés nélkül. Ha valaki készített egy oktatási jegyzetet a főnökség gáncsoskodásával, arról egyszerűen nem értesültek a kollegák. Egyik munkatársunknak tankönyve jelent meg, javasoltam, hogy szerezzünk be néhány példányt, ha másért nem, legalább azért, hogy lássa az illető, hogy azért elismerik tevékenységét. Rábólintottak, de a beszerzés nem történt meg. Kívülről nézve tragikomikus, belülről, pedig tragikus a helyzet.

Az oktatást egészében is a kapkodás, a fejetlenség jellemzi. A bolognai folyamatot tízparancsolatként kezelik az egész országban. Ez tulajdonképpen egy nem kötelező ajánlás, amely szerint kívánatos a felsőoktatást két lépcsőben szervezni, egyszerűbben fogalmazva legyen először egy főiskolai képzés, majd erre épüljön rá az egyetemi szint, de már csak a hallgatóság körülbelül egyharmada esetében. Ez azt jelenti, hogy egy sor szakmában, ami hosszabb képzési időszakot igényel, az alapdiploma nem fog érni semmit. De maga az oktatás megszervezése is kaotikus. Nincs előre kialakított órarend. Az oktatók eldöntik, hogy mikor kívánnak órákat tartani, nyílván nem a késő délutáni órákban, lehetőleg pénteken sem, majd ez felkerül egy számítógépes rendszerre. A hallgatók addig jelentkezhetnek, amíg a megszabott létszám be nem telik. Mivel egyeztetések nélkül lettek a tárgyak meghirdetve, óhatatlan a nagyszámú ütközés. A diák felvesz egy időben két tárgyat, majd egyezkedik az oktatóval, hogy mikor és hol nem jelenik meg. Az oktató meg kénytelen rábólintani, mert a helyzet kezelhetetlen. Az is gyakori, hogy oktatói testületek elfogadnak valamilyen döntést, aztán, amikor a döntés megjelenik dokumentálva is, írásban, ott már egészen más áll. Rákérdezni nem illik, legalábbis nem mindenkinek.

Erőltetettnek hat az úgynevezett menedzser és kommunikációs képzés térhódítása is. Rengeteg intézmény foglalkozik vele. Holott jó menedzser abból lehet, aki először is ért valamihez. Nem lehet menedzsernek lenni csak úgy általában. Az idősebb korosztály egyáltalán nem tanult ilyesmit, mégis menedzseri tevékenységüknek köszönhetően sokan sokra vitték. Ez elsősorban egy adottság kérdése. A kommunikáció és a hasonló diszciplínák fontosságának az állandó deklarálása is már a könyökünkön jön ki. Nem mondom, hogy ezek a dolgok teljesen feleslegesek, melléktárgyként egy szerényebb óraszámban van helyük az oktatásban, de, hogy ez legyen a főcsapás iránya, erre épüljön a képzési profil, az valahol komolytalan.

Nézzünk meg néhány álláshirdetést, meglepő foglalkozásokkal fogunk találkozni. Sok esetben értelmezhetetlen, hogy tulajdonképpen milyen pozícióra is keresnek munkaerőt. Aki régen mondjuk portás volt, az most „front office manager”-ré avanzsált, miközben ugyanazt a feladatot látja el.

 Van olyan amerikai ismerősöm, aki különböző hangzatos nevű, de témájában ilyen jellegű tárgyakat oktat, cégek is meghívják előadásokat tartani. Letölt az Internetről valamit, kicsit átgondolja, átfésüli, majd mivel jó orátori készségekkel rendelkezik és mindezt még angolul is teszi, úgy tűnik, hogy a téma kiváló ismerője.

Az ingerküszöb idegen nyelven különben is alacsonyabb. Ez alatt azt kell érteni, hogy ha valaki idegen nyelven valamit követni tud, legyen az szóban vagy írásban, az sikerélményt vált ki. Elolvas valaki angolul egy könyvet és azt nagyon jónak tartja, ugyanez a könyv magyarul lehet, hogy nem is nagyon tetszene. Ezen a ponton persze van még egy momentum, amit nem szabad elfelejteni, szépirodalmi alkotások esetén a fordítás során valami elveszik, sohasem lehet száz százalékosan visszaadni az eredetit.

 

Túlzott a felsőfokú oktatás mennyiségi felfuttatása is. Sokkal több hallgató kerül be ebbe a körbe, mint régebben. Az én fiatalkoromban a vonatkozó korosztály, vagyis a tizennyolc –huszonöt év közötti fiatalok 6-8 százaléka szerzett diplomát. Elhangzott már, hogy kívánatos lenne ötven százalékot elérni. Minek? Diplomás munkanélkülieket akarunk nagy számban? Mire jó az, ha a gázóra leolvasó diplomás, mert csak így tudott elhelyezkedni?

Mindez jelentős mértékű színvonal csökkenéssel jár együtt az általános műveltség területén is, ami nagyon jól előjön a nyelvórákon. Ha például a „neglect” szóra úgy próbálok rávilágítani, hogy azt a magyarban is használjuk „negligál” formában, akkor értetlenséggel találkozom.

 

Nehezen emészthető a bürokrácia egyre magasabb szintekre törő volta is. Egy gépkocsi cseréhez ma már előre felmérhetetlen módon kell rengeteg mindenen túlesni. Nem írom le, nem is tudnám, hogy mi minden történt annak következtében, hogy vásároltam egy új autót, a régi beszámításával, majd ezt az új autót ellopták és helyette vettem egy újszerű állapotban lévő újabb gépkocsit. A lényeg, hogy hosszú hónapokon keresztül jöttek a levelek mindenhonnan. Az első autó ügyében még a rendőrség is beidézett, ugyanis a szalon munkatársa eltüntette a kocsi okmányait. A másodiknál elírtak egy adatot, emiatt új törzskönyv kellett. Törzskönyve is csak a kutyáknak volt még néhány éve. A harmadiknál a szalon nem végezte el a kötelező szervizelést. Hosszan lehetne folytatni, úgy hogy amikor felhívott egy biztosító, kedvezőbb biztosítási összeget ajánlva, azonnal elutasítottam azzal, hogy már így is annyi papírom van, hogy meg tudnék főzni rajtuk egy gulyást bográcsban, éltesebb korú, kemény húsú marhából is. Iszonyodom attól, ha valamit intézni kell, bár azt elismerem, hogy az ügyfélszolgálati munkatársak sokkal udvariasabbak lettek.

A nagyszámú autó lopás ténye is ugyebár az utóbbi szűk két évtized vívmánya. Régen, ha elloptak esetleg egy autót, azt néhány kilométerrel arrébb, lehet, hogy kicsit összetörve, általában megtalálták, mert a lopás ténye nem az eltulajdonításra irányult, hanem egy ittas állapotban elkövetett virtus volt az esetek többségében.

Szót érdemel a különböző szolgáltatók packázása és erkölcsileg időnként teljesen elfogadhatatlan hozzáállása is. Házbiztosításomhoz kiküldték a következő évre vonatkozó díjszabást, természetesen az előbbi évnél magasabb összegről. Idáig a dolgok rendben is vannak. A szokásos csekkek mellé küldtek egy további csekket, levélben magyarázva, hogy ennek befizetése esetén, a szintén mellékelt kifizetési összegek felső határai magasabbak lesznek, kár esetén. Majd jött egy telefon, hogy melyik megoldást fogom választani. A normált választottam, kár esetén úgyis általában kibúvót találnak, hogy miért nem fizetnek. Ha pedig fizetnek mégis, akkor a kárbecslő olyan összeget állapít meg, amiből nem lehet elvégeztetni a javításokat. A hölgy ez után elkezdte ecsetelni, hogy ha nem választom az emelt díjas megoldást, akkor nem számíthatok a normál díjas kármegtérítés teljes összegére sem. Tehát arra sem, amit a kárbecslő eleve alacsony szinten állapít meg. Nem egészen értettem, ezért megkérdeztem, hogy mi van akkor, ha mondjuk, kitörik egy ablak és az kétezer forintba kerül. Azt a választ kaptam, hogy akkor körülbelül ezer forintot térítenek. Nem véletlenül kérdeztem rá az üvegkárra, ezzel ugyanis korábban soha nem volt probléma. Hát itt tartunk.

 

A középiskolai oktatás is megérdemel pár szót. A múltban ugyebár volt nyolc általános, utána négy gimnázium. Az, hogy ez e legjobb megoldás, most ne menjünk bele. A rendszerváltás után háromféle lehetőség jött létre, a korábbi 8+4, aztán lett 4+8 és 6+6 is. Ha tegyük fel, egy kisvárosból egy család átköltözik egy másik kisvárosba, ahol a fenti megoldások eltérőek, hogyan lehet bekapcsolódnia a nebulónak vajon az oktatásba. Arról már nem is beszélve, hogy a tantervek, óraszámok, tananyaga sem egységes még egy adott formációban sem. Az emelt szintű érettségivel is vannak komoly problémák.

 

Igen rosszul érintett, amikor megtudtam, hogy alacsonyabb nyugdíjat fogok kapni csupán azért, mert szüleim négy hónapot késlekedtek a világra hozatalommal, ugyanis 2008.-tól kedvezőtlenebbül állapítják meg a járandóság összegét. A szolgálati időm bőven több volt az előírt limitnél, de a koromból négy hónap hibádzott. Hosszú napokat töltöttem el a nyugdíjba vonulás útvesztőinek megismerésével. A korkedvezményes nyugdíj, vagyis, hogy a munkahelyem befizeti a hiányzó négy hónapot, megoldásnak látszott.

Előadtam munkálatomnak, hogy úgyis folytatódnak majd az elbocsátások, így ők is jobban járnak, mintha csak simán elbocsátanának, mert akkor kellene végkielégítést is fizetni, a nyugdíjasnak fel lehet mondani és csak a felmondási időre járó hónapok kerülnek többlet kiadásba.

Három hónapig, többszöri rákérdezés után sem kaptam választ, már le is tettem róla, mivel közeledett az év vége és ennek még el kellett intéződnie az adott naptári éven belül. Az utolsó pillanatokban közölték velem, hogy zöld az út, december 29.-én, az év utolsó munkanapján korkedvezményes nyugdíjba mehetek. Persze nem csak a kedvezőbb nyugdíj megállapítás miatt tettem meg ezt a lépést, ha kicsit is normálisabbak a körülmények, lehet, hogy maradtam volna még egy-két évig. Nem próbáltak tizennyolc év ott töltött idő után rábeszélni a maradásra, darab – darab, megint sikerült csökkenteni eggyel a létszámot. Nem számított, hogy nekem van egyedül egyetemi doktori címem, ma már csak a Ph.D.-t jegyzik, ilyen címmel meg csak egyedül idegen ajkú főnökünk rendelkezik.

Vártam, hogy január elsejétől felmondanak, de nem történt semmi február 25.-ig. Ekkor a munkáltatói jogkörrel rendelkező dékán egy folyosói véletlen találkozás során rákérdezett, hogy mi van velem, nyugdíjba vagyok-e már. Látszott, hogy zavarban van, miért dolgozom akkor még. Aztán rávezettem, hogy úgy egyeztünk meg, hogy ők, mint nyugdíjasnak felmondanak. Ekkor fogta fel a helyzetet, másnap behívatott és a kezembe nyomott egy oklevelet arról, hogy a főiskola vezetősége szeretettel üdvözöl hatvanadik születésnapomon, ami májusban van. A rektor aláírta, neki a dékánnak erre már nem terjedt ki a figyelme, pedig a neve oda volt nyomtatva. Másnap aztán jött a telefon, hogy március elsejétől felmondanak, de ezt legkésőbb másnap, még februárban alá kell, hogy írjam. Megtörtént.

Így aztán úgy tűnik, jönnek a nyugdíjas évek, összesen negyvenegy év munkaviszonnyal, beleszámítva a katonaságot és az egyetemet is. Azért beleszámolva, mert a nyugdíjat is ennek alapján állapítják meg.

Aki szakmunkásképzőbe ment vagy netán az általános iskola után segédmunkásként munkába állt, annak tizennégy éves korától ketyeg az óra. A gimnáziumi évek nem számítanak. Pedig se titkárnő, se orvosprofesszor nem lehet valaki érettségi nélkül. A lakatosnak a képzési ideje beszámít a munkaviszonyába, a magasabb képzettségűeknek, akik érettségi nélkül nem dolgozhatnának az adott munkakörükben, nem számít bele.

 Ehhez kötődően is van egy furcsa kivétel a múltból, szerencsére tényleg csak kivétel, nem tudom, hogy hányan lehetnek, de volt személyes tapasztalatom is egy-két esetben. Voltak olyan káderek, akik csak nyolc általánost vagy esetleg még szakmunkásképzőt végeztek, érettségijük nem volt. Munkahelyi párt ajánlás alapján azonban fel kellett venni őket egyetemre. Nekik is tizennégy éves koruk óta ketyeg az óra.

 

Nem valami felemelően hat a nagyszámú hajléktalan feltűnése sem, nagyon kellemetlen érzéseket vált ki, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy részük maga tehát a sorsáról és vannak, akik változtatni sem akarnak ezen. A sok koldus megjelenése a forgalmas helyeken nem méltó hozzánk, tudjuk, persze azt is, hogy vannak, akik ebből jobban megélnek, mintha dolgoznának. Sőt, még itt is megjelent a korrupció, nem lehet csak úgy kiállni a legfrekventáltabb pontokon, a helyek fel vannak osztva, tejelni kell a vámszedőknek a begyűjtött alamizsnából rendesen.

A határok közben több irányban teljesen megnyíltak, akik tehetik, megállás nélkül jutnak el az Atlanti Óceán partjáig.

                                                        UTÓSZÓ

 

Visszagondolva a leírtakra, milyen életérzés él bennem így a megtett aktív életút végéhez közeledvén?

A szovjet hadsereg bevonulása nagy tragédia népünk történelmében, az ekkor kialakult helyzet folyamodványát ma is érezzük, minden másképpen lenne ma, ha akkor is másképpen lett volna. De látnunk kell azt is, hogy mi ha akaratlanul is, de az ellenséges szövetségi rendszerhez tartoztunk. Az oroszok megítélését tovább rontja az a tény, hogy egy primitívebb formáció vette át az uralmat egy fejlettebb felett. Tehát ez nem hasonlítható össze a brit gyarmatosítással, ahol a kizsákmányolás mellett, hatalmas városok, infrastruktúra épült ki egyidejűleg. Az orosz kultúrát persze nem szabad lenézni, Dosztojevszkij, Lev Tolsztoj. Puskin, Csajkovszkij és a többiek nagyot adtak hozzá az egyetemes kultúrához. De a nép egészének a kulturális színvonala a háború idején még igen alacsony nívót képviselt. A többség nem ismerte például az angol vécét. Beletették a háború idején a húst megmosni, meghúzták, a hús, pedig eltűnt. Egy géppisztolysorozat aztán adott a zabamasinának. A meggyötört katona azonban valószínűleg mindenütt egyforma, megerőszakolták asszonyainkat, de volt, hogy kenyeret adtak az éhezőknek, csokoládét a gyermekeknek. Az amerikai katona is követett el ugyanebben a háborúban erőszakot, emlékezzünk csak Sophia Loren híres filmjére, az „Egy asszony meg a lánya” című alkotásra. Később nem is annyira gyűlölettel, mint inkább gúnnyal, iróniával kezelte többségünk őket. Az orosz tiszteket a boltban simán letegezték, nyelvükkel is divat volt viccelődni. Csupán példaként, Hamlet nevét Gamletnek kell, hangtani sajátosságok miatt, ejteni. Egy iskolai mozi látogatás alkalmával óriási hahotát váltott ki, amikor a főhősnek a darabban azt mondták a feliratos szovjet változatban, hogy „Gamlet, Gamlet, igyi szjuda”.

Ma már azonban tudni kell, hogy nem csak, hogy angol vécé van, hanem isten háta mögötti eldugott helyekről web kamerás Internet kapcsolatot tartanak fenn sokan a külvilággal, otthonaikból. A szegények persze még szegényebbek lettek.

 

 Tulajdonképpen, az én nemzedékem már jól megúszta a dolgokat, az előző generáció átélte a háborút, a legszerencsétlenebbül jártak ott maradtak a Don kanyarban és másutt, aztán meg Rákosiék börtöneiben sínylődtek, ha túlélték egyáltalán.

Gyermekkoromban sokan szegények voltak, mint akkori legjobb barátomék is, ahol az édesanya hatszáz forintot vitt haza akkor, amikor harminchat forint volt egy kiló narancs, mármint az ötvenes évek közepétől csak, mivel addig narancs egyáltalán nem volt. Egy televízió hatezerbe került, barátom édesanyjának tíz havi bérébe. De, mivel majdnem mindenki szegény volt, ezt valahogy nem élték meg olyan tragikusan. Előbb utóbb azért nekik is lett televíziójuk. Az üldöztetésekből kaptam némi áttételes ízelítőt, ahogy korában azt leírtam, de igazából akkor nem hagyott olyan mély nyomot bennem, nyílván korom miatt.

Aztán, ha lassan is, de csak javultak a dolgok. Már volt egy-két magánautó is. Lépésről lépésre liberalizálódtak az utazási lehetőségek. Lakáshoz lehetett jutni húsz-harminc ezer forintért, egy-másfélévi átlagfizetés befizetésével, majd havi hatszáz forint törlesztéssel, harminc éven keresztül. Igaz, az indulást vagy össze tudták adni a szülők vagy csak ritkán tudtak a fiatalok élni a lehetőséggel. Gyermekkori barátomnak összesen volt három-négy silány minőségű játéka, az ő fiának a hetvenes években már nem fértek el a drágábbnál drágább játékok a gyerekszobában. Az autósok többsége Trabanton járt, de volt mégis a fenekünk alatt valami. Mi is elmentünk vele egészen Skóciáig.

 

Aztán a hetvenes évek második felében megindult az infláció, amely egyre élesebb fordulatokat vett, de kezdetben a béremelések, ha nem is teljesen, de követőek voltak. A váltás előtt még vörös csillagos, de már teljes mértékben használható útlevelünk volt. Sok volt a nyugati turista, akkor nekik is jobban ment még. A zimmer feriző nyugatnémetek esetében előfordult, hogy a házigazdának ajándékozták a nyaralás végén szörfjeiket, mert unták hazavinni, jövőre úgyis egy jobbat vesznek majd. Ma közülük is sokan odamennek, ahol két euróval olcsóbb a szállás, igaz a gazdagabb rétegek már nem hozzánk járnak

.

A változásokat, amiket vártunk nem hozták meg a kívánt reményeket, ez most már világosan látszik. Nincs is remény a közeljövő vonatkozásában. Valószínű a távoliban se nagyon. A világ rossz irányba halad, korrupció, terrorizmus, bűnözés, klímaváltozás. Egyiket se tudjuk kezelni. Egy szűk réteg persze nyert a változásokon, de ők sem aludhatnak nyugodtan. Nem lehet hosszú távon jól élni egy olyan társadalomban senkinek, ahol nagyszámú a nincstelen, a bizonytalan sorsú, mert ez tovább növeli a bűnözést, anarchikus állapotokat teremt.

Aktív pályám felét, utolsó, negyedik állásomban egy olyan munkahelyen kényszerültem eltölteni, ahol nem éreztem jól magam. Nem mertem belevágni ekkor már semmibe. Igaz, bár ezt aligha lehet pozitívumként értékelni, én is úgy állhattam a munkához, hogy más is könnyen hozzáférjen. Nem dolgoztam magam halálra.

Történt valami jó is? Természetesen. Az elektronikai cikkek például olcsóbbak lettek, ma már egy félhavi minimál bérből is lehet venni egy egyszerűbb, de kielégítő minőségű tévékészüléket. A változások után nyílott módom arra is, hogy egyénileg eljussak a Távol Keletre, ami gyermekkori vágyam volt, s ami korábban sehogy sem jöhetett volna össze. Ugyanakkor a korábbiakhoz hasonló, harminc napos, hat-nyolcezer kilométeres utazgatás autóval Európában ma már legfeljebb az álmodozás világába tartozhat. Az Internet világa korábban elképzelhetetlen távlatokat nyitott meg. 56-ban elment ismerősöket találtam meg általa, több mint ötven év után. Számítógép nélkül valószínűleg bele sem fogtam volna ebbe az írásba, mert túl macerás lett volna írógéppel.

Jó az is, hogy a felmondási időre bért fizetnek, még a nyugdíjasnak is.

 De sajnos mindig ott a kérdés, hogyan lesz holnap.

Nem bánom, hogy már csak passzív nézője lehetek a történéseknek. Tenni úgysem tudnék sokat. Nem is hagynák, ha tudnék sem.

Abban bízhatok csak, hogy talán az Európai Unió normatívái mégsem hagyják tagországaikban a nyugdíjasokat teljesen koldusbotra juttatni. Bár már a nyugdíjakat is nyirbálják, úgy hogy ki tudja?

2008