MOLNÁR ISTVÁN

MAGYAR GÉPREGÉK

I.
Tűz

Valaha, az emberi lét hajnalán számtalan „természet feletti” esemény riogatta az emberpalántákat. A zengő égbolt, a zuhogó eső, a cikázó villámok varázslatos jelensége nyomán pánikszerűen rohantak barlangjuk legmélyére, és összekuporodva várták a bűbájos erők csillapodását

Volt köztük egy markáns arcú eszes legény, akit a többiek csak „Hun”-nak hívtak, mert állandóan izgett-mozgott, „hun itt vót, hun ott”, mindig ő merészkedett ki legelébb a közös barlangból. Rá is lépett egyszer a bejáratnál nőtt új piros virágra. Ismerte már előbb is, látta hogy hamar elvirágzik,de még ilyen közel nem kerültek egymáshoz.Aztán hatalmasat bődült, és akkorát ugrott, hogy a közeli mangófa gyümölcsét is leverte busa fejével. Fájt a lába istentelenül, mardosta valami egyfolytában, csak akkor enyhült, amikor véletlenül egy pocsolyába lépett. Aztán csúnya hólyag nőtt a talpán. Piszkálta a csőrét, mi lehet vajon, ami a vesztét okozta, így hát legközelebb, amikor megint vihar volt, keresett egy olyan imbolygó piros virágot, körbe-körbe járta, szagolgatta, közelítette felé a kezét, és hirtelen rájött: a piros virág MELEGET sugároz! Ahogy próbálkozott, rájött, hogy ahol nem virágzik, ott nem is annyira vészes,végül a fekete száránál fogva megragadta. A többiek ijedelmére bevitte a barlangba , és rövidesen rájött, hogy a piros virágot a gallyak éltetik. Az ősember törzséből sokan varázslónak hitték, amikor látták, hogy a piros virág kinyílik, terebélyesedik, fénye és melege beragyogta az egész barlangot.

Ő volt az az előember, aki elsőként megszerezte számukra a tüzet, és nevéből adódóan az első magyarnak (HUNgarian) tekinthető. Ettől kezdve mindaz a technikai áldás, amely az emberiséget felfelé segítette a fejlődés létráján, az Ő leszármazottaitól, a magyaroktól ered. Hogy ez mennyire így van, megtudhatjátok a folytatásokból, melyek mindegyikében egy-egy bizonyíték lát napvilágot.