Szeretik egymást immárom fél éve. De a kapcsolatuk a múltban, előző életben, valamikor több éve, talán több száz éve kezdődhetett. Mint, ahogy szerelmük is. Ebben az életben fél évvel ezelőtt találkoztak. Az első találkozás olyan volt, mintha végre újra találkoznának.

A közeledő alak, a mosoly, az ölelés, a csók, mint rég megélt érzékek.

Végre megint itt van Ő. De hol volt eddig? Ki tudja. A lényeg, hogy újra itt van.

Ebben az életben először.

Fél éve tart, minden napot megélnek. Hol együtt, hol külön.

Az élet nem kegyes velük, hisz többet vannak külön. Az élet úgy adta, hogy nem laknak közel egymáshoz, meg kell küzdeni a távolsággal, az élet egyéb nehézségeivel, a mai rohanó, kegyetlen világgal. Mindezt úgy, hogy távol vannak, nem érezhetik egymás csókját, ölelését, ami vigasz lenne a fáradtságra, a szomorúságra, az idegességre, a mindennapok nehézségeire.

Minden nap beszélnek, telefonon, neten. Minden nap sokat. Ezzel próbálják pótolni, hogy nem élhetnek együtt, hogy nem lehetnek minden nap egymás közelében, nem érezhetik egymás érintését, csókját ölelését, testközelből egymás szeretetét.

De a szeretet ott van közöttük, érzik, ha csak beszélnek, ha csak egymásra gondolnak, megérzik egymás érzéseit, legyenek azok jók vagy rosszak, megérzik egymás vágyait.

Az élet nem kegyes velük,  hisz minden nap, amikor nincsenek együtt, búcsúval végződik. Sok ilyen nap van.

Mennyivel szebb és jobb lenne, este egy csókkal és öleléssel búcsuzni az álomvilágba egymástól, mint csak a telefonba belesuttogni egy jó éjszakát, egy szeretleket. Mindig fájdalmas és könnyes a búcsú.

Ismerik, milyen az, ha együtt indulnak el az álomvilágba.

Megnyugtató és biztonságos.

Szerelmük rég kezdődött, szerelmük most is tart, karmájuk újra találkozott.

De az élet nem kegyes.

Nagy feladatot rótt rájuk ezzel.

De a szerelmük élt, él, és élni fog, és ez átsegíti őket minden nehézségen.

Nem létezik számukra semmi, csak Ők.