2011.01.28. 22:27 - Aranymagyarorszag.hu/Ébresztő Magyarok

I. A múltbéli pénz   Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy az értekét előállító fizikai gazdaság működéséhez szükséges közvetítő közeg, a pénz, önmagában értéktelen jel. Semmilyen pénznek, beleértve a legfontosabb valutákat is, mint például a dollár, az euro, a jen, nincs semmilyen értéke. Ugyanakkor ez az önmagában értéktelen jel, a pénz, nélkülözhetetlen közvetítő közeg, ami nélkül egy modern gazdaság nem működhet. Bármi szolgálhat pénz gyanánt, mely elfogadható a lakosság számára, mint a termékek és szolgáltatások cseréjét elősegítő közvetítő közeg. Az amerikai indiánok felfűzött kagylópénzt, az indiaiak fényes színezetű kagylókat, egyes szigetlakók a bálnák fogait, az inkák a kokaincserje leveleit és Észak- Amerika első telepesei a dohányt használták erre a célra. De egyes csendes- óceáni népeknél a nagy kerek kövek, míg Európában a II. világháború utáni Németországban a cigaretta és a tömény szesz töltötte be a közvetítő közeg, a pénz szerepét. A legnépszerűbb anyagok a pénzügyi közvetítésre a nemesfémek, elsősorban az arany és az ezüst. Ezeknek az anyagoknak pénzként való használata Kr. e. VII. században kezdődött és folytatódott a következő két és fél ezer éven át. Európában, majd Amerikában az aranyra és ezüstre beváltható papírpénz vált a leggyakoribb közvetítő közeggé a XVII. században. Az aranyat a bank tárolta. A bank által adott és nemesfémet szimbolizáló papírjegy tulajdonosának garantálták, hogy bármikor beválthatja azt a helyi pénzváltónál és átveheti természetben azt a mennyiségű aranyat, mely a banknak erre a pénzjegyére rá volt írva.Ez a rendszer megkövetelte, hogy a forgalomban lévő papírpénz teljes értéke ne szárnyalja túl a letétbe helyezett nemesfém teljes mennyiségét. Ez a kötöttség korlátozta a forgalomban lévő pénzmennyiség önkényes növekedését. Éppen ezért háború idején, amikor többletpénzre volt szükség, a hadseregek és a hadianyagok finanszírozására, a kormányok arra kényszerültek, hogy átmenetileg felfüggesszék a forgalomban lévő pénz mennyiségének az aranyhoz való kötöttségét. Más szavakkal ez azt jelentette, hogy háború idején a papírpénzt nem lehetett beváltani nemesfémre, és a kormányok a bankóprés működtetésével korlátlan mennyiségű – aranyfedezet nélküli – pénzt tudtak forgalomba hozni a háborús szükségletek finanszírozására. Ezt hívták „fiat money”-nak, vagyis olyan papírvalutának, amely nem váltható be nemesfémre.Ez a papírpénz már csak azért tölthette be a közvetítő közeg, azaz a pénz szerepét, mert a kibocsátó kormány kötelezővé tette elfogadását polgárai számára, illetve előírta, hogy ezzel a pénzzel törlesszék köztartozásaikat, vagyis háború idején a papírpénz kötelezően elfogadandó pénz volt, de nem lehetett nemesfémre becserélni.Ez a fedezet nélküli pénz általában annyira volt szilárd, mint amennyire szilád volt azaz állam és kormány, amely kibocsájtotta. Amíg megfelelő aranytartalék állt rendelkezésre és a reálgazdaság, azaz a fizikai árukat és a szükséges szolgáltatásokat előállító gazdaság jól működött, a „fiat money” szilárd maradt még háborús időkben is.Ha egy ország megnyerte a háborút, akkor a kormány egyszerűen visszaállított a pénz aranyra történő beválthatóságát, azaz újra aranyalapra helyezte valutáját.Ha egy ország viszont elveszítette a háborút, mint például Németország az I. és a II. világháborút, akkor papírpénze értéktelenné vált. 

II. A jelenlegi hitelpénz rendszer kialakulása

Az állandósult fedezetlen papírpénz rendszere a francia forradalom után kezdett kifejlődni. Több király és herceg is készséggel vette igénybe a felemelkedőben lévő bankárdinasztiák szolgálatait. Oly sikeresen kamatoztatták a királyi családok vagyonát is,hogy hamarosan magánbankházak vették át a birodalmak pénzügyeinek kezelését.

Ezzel megszületett az a típusú központi bank ( és a két szintű bankrendszer ), amely a mai napig kulcsszerepet játszik a világ pénzügyi életében.

A közhatalmat képviselő uralkodók, parlamentek, kormányok hamarosan rájöttek, hogy az állami szuverenitás részét képező monetáris hatalom (pénzkibocsátás joga) magánkézbe kerülése egyben a befektető bankárok kizárólagos ellenőrzését és hatalmát vonja maga után.

Így megkezdődött a bankárdinasztiák és a kormányok évszázados harca a háttérben.

Mayer Rothschild: „Engedjék meg, hogy ellenőrizhessem egy ország pénzrendszerét, hogy ki hozza a törvényeit, már nem érdekel.”

Az Egyesült Államokban, amelynek az alapító atyák által alaposan átgondolt demokratikus alkotmánya volt, egy ilyen központi banknak a felállítása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, végül a nemzetközi pénzoligarchia mégis magánellenőrzése alá tudta vonni az USA pénzrendszerét, és létrehozták a világ legnagyobb pénzügy trösztjét, a Federal Reserve System-et. (FED- a mai amerikai központi bank, 1913. dec.23.). Ennek a 100%- ban magántulajdonban lévő központi banknak nyolc magánbank a tulajdonosa.

Még ma is általános az a közhiedelem, hogy a központi bankok (jegybankok) annak az államnak a tulajdonában vannak, amelynek a területén működnek.

Egy központi bank azt a célt is szolgálhatja, hogy stabilizálja az adott ország gazdaságát a központosított hitelrendszer révén. (?)

Ha az adott ország törvényhozása ellenőrzi mind a monetáris, mond a fiskális politikát, akkor a központi bank a közpénzrendszer fenntartását és működtetését is szolgálhatja, és hatékonyan elősegítheti a reálgazdaság optimális működését. Ha azonban egy ilyen központi bank magántulajdonban van, vagy formailag ugyan állami tulajdon, de abszolút függetlensége révén kizárólag a pénzoligarchia ellenőrzése alá kerül, akkor a magánpénzrendszert tartja fenn és azt egy szűk elit magánérdekeinek megfelelően működteti. (Akik ellenőrzik a pénzkibocsátást és a hiteleket, azok irányítják az adott ország kormányát és tartják kézben népének sorsát.)

A központi bankok csak hitelnyújtással foglalkoznak és nincs szerepük a megtakarítások összegyűjtésében, a kereskedelem és a beruházások finanszírozásában. Egyetlen feladatuk a kölcsönpénz előteremtése, lényegében a levegőből (vagyis nyomtatják), továbbá ennek a pénznek a kikölcsönzése az állam számára, hogy az ebből fedezze költségvetési kiadásait – hiányait. Ha például az amerikai kormány nem hajlandó a FED monetáris programját követni, akkor a központi bank egyszerűen gazdasági visszaesést, vagy válságot idéz elő azáltal, hogy tetszése szerint manipulálja a pénzkibocsátást, a valutavásárlást, az arany áramlását, a kamatlábakat és mindezek segítségével a termelő gazdaság egész tevékenységét. Ezekkel az eszközökkel bármikor arra lehet kényszeríteni a kormányt, hogy a FED által megkívánt mennyiségben vegyen fel kölcsönt. Technikailag ez úgy történik, hogy az államok államkötvényeket bocsátanak ki, amit a központi bank megvásárol. Az állampapír gyakorlatilag egy adóslevél, amiben az állam vállalja, hogy az előre megállapodott időben (a kötvény lejáratakor) annak ellenértékét kamatostól visszafizeti az adott központi banknak.

Miből fizeti ezt vissza az állam?

Természetesen az adókból, amennyiben azok nem fedezik, akkor újabb hitelekből. (A tartozás és annak kamatos kamata exponenciálisan nő, ezzel egyenes arányban az adósság és az adók mértéke is.)

Amikor egy állam és egy kormány átadja a központi banknak az ország pénzkibocsátását és hitelrendszerét, akkor a kereskedelmi bankok nyomban alárendelődnek a központi banknak(kétszintű bankrendszer). A jegybank elsősorban azzal tartja függőben őket, hogy un. elsődleges kamatlábbal kölcsönöz ki pénz a számukra. Ez a bázispénz, vagy jegybanki pénz döntően körülhatárolja a többi bank- hitelezési mozgásterét. A központi bank határozza meg az elsődleges kamatlábat is. (Ezt a kamatot kell a kereskedelmi banknak megfizetni a központi bank felé.) A tagbankok – a kereskedelmi bankok – viszont magasabb kamatlábbal nyújtanak kölcsönt a gazdasági élet szereplői és az állampolgárok számára. A központi bank annál nagyobb pénzmennyiséggel rendelkezik, minél nagyobb az adott ország, állami és nem állami szektor együttes eladósodása.

Amikor Wilson elnök teljesítette a bankároknak tett ígéretét és létrehozta a FED-et, számos hazafias elkötelezettségű amerikai törvényhozó átlátta a rendszer hátrányait és bizalmatlanul viseltetett a Wall Street uraival szemben. Ezek a törvényhozók ragaszkodtak ahhoz, hogy az Egyesült Államok hivatalos valutája továbbra is aranyra beváltható pénz legyen, vagyis a Kongresszus nem 100%-osan hagyta jóvá a pénzoligarchia programját. Ez lényegében megakadályozta egészen 1971-ig a Federal Reserve System magántulajdonosait abban, hogy korlátlan mennyiségű fedezetlen papírdollárt hozzanak forgalomba. (1913-ban, amikor a Federal Reserve törvény elfogadásra került Paul Warburg a következő megjegyzést tette House ezredesnek: „Nos, nem kaptunk meg mindent, amit akartunk, de ami hiányzik, azt majd adminisztratív úton pótolni lehet.”)

Adminisztratív út: Ma már elegendő adat áll rendelkezésünkre annak a kijelentéséhez, hogy az 1929-es New Yorki tőzsde összeomlását, amely kiváltotta a nagy világgazdasági válságot, a FED megtervezett intézkedései készítették elő. A City of London vezető bankárjai már több, mint egy évszázadon át úgy manipulálták a pénzügyi folyamatokat, hogy felváltva hoztak létre inflációs és deflációs időszakokat, mindezt azért, hogy a rendelkezésükre álló pénzvagyont minél gyorsabban növelhessék. (Az ő dinasztiáik alapították a FED-et is.) Az 1920-as évek végére megérett bennük a szándék, hogy a mesterségesen felfúvódott tőzsdei árak és a részvénypiac összeomlásával rákényszerítik az amerikai államot, hogy mondjon le az aranyra beváltható pénz forgalomban tartásáról.

Technikai út: 1923 és 1929 között a FED, mintegy 62%-kal kibővítette az amerikai gazdasági élet számára rendelkezésre álló közvetítő közeget (a saját maga által kiadott bankjegyet, a dollárt) könnyen elérhető és alacsony kamatozású hitelek formájában, melyet sok beruházó igénybe vett azért, hogy ezen a pénzen részvényeket és más értékpapírokat vásároljon. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a részvényárak szédítő magasságba emelkedtek. A washingtoni Kongresszus néhány törvényhozója látva ezt a folyamatot, 1928-ban kongresszusi meghallgatásokat tartott arról, hogy miként lehetne stabilizálni a dollárt. Ezen maghallgatáson derült fény arra, hogy 1927-ben a FED és az európai központi bankok vezetői egy titkos munkaebédjükön kidolgoztak és elfogadtak egy tervet arról, hogy előkészítenek egy nagyarányú tőzsdei összeomlást. (A fő cél, mint már említettük, az volt, hogy kikényszerítsék a kormánytól az aranyra átváltható pénz feladását. De további fontos cél volt az értéket előállító reálgazdaság ipari és mezőgazdasági üzemeinek a pénzügyi oligarchia tulajdonába történő átvétele.)

1929. március 9-én Paul Warburg jelt adott a FED valamennyi tagbankjának, hogy kezdjék meg részvényeik még magas áron történő eladását és mielőbb vonják ki a vagyonukat a tőzsdéről. Hat hónappal később 1929. október 24-én a FED által a 7 éven át következetesen felpumpált pénzbuborék kipukkadt.Ezzel egy időben a Wall Street pénzemberei visszahívták a tőzsdei brókerek és a FED rendszerébe nem tartozó bankok számára nyújtott hiteleket. A bankok nagy része kénytelen volt bezárni.

Miközben a FED tagbankjai felhasználva a Londonból kapott előzetes jelzést, ki tudták vonni eszközeiket a tőzsdéről, még magas áron eladva részvényeiket, amikor aztán az összeomlás következtében ezek a részvények értéküknek a töredékére zuhantak, akkor tömegesen felvásárolták őket. Az amerikai polgárok vagyonának a jelentős része így ment át egyik napról a másikra a brit pénzügyi manipulátorok tulajdonába dolláronként néhány penny-ért. Ezt követően úgy döntöttek, hogy ráteszik a kezüket az Egyesült Államok aranykészletére is. (Mindeközben egyes politikusokat megbuktattak, míg másokat előtérbe állítottak.)

A legújabb emberük Franklin Delano Roosevelt (aki demokrata színekben lett az Államok 32. elnöke) a pénzemberek színlelő programjának megfelelően azt ígérte az amerikaiaknak, hogy megoldja az előző republikánus kormányzat által hátrahagyott problémákat. (New-Deal)

 

- 1933-as banki törvény (mely lehetővé tette a dollár aranyfedezetének megszüntetését);

- 1935-ös banki törvény (mely kötelezte az amerikai polgárokat, hogy szolgáltassák be aranyukat a FED-nek, melyért 20 dollárt fizettek unciánként).

Roosevelt természetesen azt állította, hogy az arany átvételét és a pénz aranyra való beválthatóságának megszüntetését gazdasági válságból való mielőbbi kikerülés tette szükségessé. Ez olyan pénzt igényelt, mely nincs aranyalaphoz rögzítve és ezért korlátlan mennyiségben állítható elő.

Az 1971-ig tartó átmenti időben a törvények csak részben léptek hatályba. (A dollárnak ideiglenesen és részben megmaradt az aranyalapja, de többé aranyra nem lehetett beváltani.) Ugyanezen folyamatok Európára történő átültetését a II. világháború hivatott megoldani. (A FED és tulajdonosai már kezükben tartották az Egyesült Államok aranyát, de amíg azt teljesen kiiktathatták a pénzrendszerből, az európai aranyat is meg kellett szerezni.)

A pénzoligarchia stratégái tudták, hogy a háború további aranyat áramoltat az Egyesült Államokba, mert háborús időkben az egyes államok a rúd-aranyat használják fizető eszközként. Természetesen Amerika lett a legnagyobb hadianyag szállító.

A II. VH továbbá lehetőséget nyújtott arra, hogy az azt lezáró békeegyezmények során újabb pénzügyi intézményeket hozhassanak létre, melyek a központi bankot szolgálják Európában is.

- IMF – Nemzetközi Valutaalap

- Világbank

- Európai Közösség, később Európai Unió, és annak központi bankja, az Európai Központi Bank

Az adósságfüggésen és kamatfizetésen alapuló rendszert Közép- és Kelet-Európára az un. „washingtoni konszenzus” néven ismert program keretében ültették át.

(2001 óta a Magyar Nemzeti Bank is független az államtól, csak az Európai Központi Banknak tartozik elszámolással az ország pénzpolitikájáról, vagyis a kormány a fontos kérdésekbe, így a pénzkibocsátás, hitelezés, kamat- és árfolyam szabályozás kérdéseibe nem szólhat bele.)

A magánpénzrendszer fogyatékosságai és szükségszerű összeomlása

A magánpénzrendszer szerkezeti hibája, hogy a termelő gazdaságot kiszolgáló forgalomban lévő pénzmennyiség szűkösen áll rendelkezésre. Ez a fogyatékossága abból fakad, hogy a bankrendszer a hitel megteremtésekor csak magát a hitelt hozza létre papírpénz és számlapénz formájában, de a fizetendő kamatot már nem teremti meg. Emiatt minden kamattörlesztést csökkenti a forgalomban lévő, a termelő gazdaságot kiszolgáló pénz mennyiségét. Egyidejűleg viszont megnöveli a stagnáló csak járadékot hozó, nem termelő pénz nagyságát. (Ezek a pénzek forognak bankközi, tőzsdei és egyéb spekulatív ügyletek során.) A kamatfizetés céljára felvett újabb kölcsönök pedig csak az eladósodás mértékét növelik a termelő gazdaságban, nem a gazdasági tevékenységet kiszolgáló pénz mennyiségét.

A növekvő adósság felhajtja az áruk és szolgáltatások árait, mert a kamatköltség termelési költségként beépül a fogyasztói árakba. Valójában ez az infláció.

Az emelkedő adósságtömeg pedig nem növeli a termelékenységet, nem teszi versenyképesebbé a gazdaságot, viszont folyamatosan pénzhiányt okoz. Az adósság formájában történő pénzteremtés ördögi körbe zárja a gazdasági életet, mivel egyre több kamattal terhes újabb hitelt kell felvenni csupán azért, hogy maradjon egy minimális mennyiségű pénz forgalomban.

A központi bankok által létrehozott hitelpénz, amit lényégében a semmiből állítanak elő a hitelfelvétel időpontjában, elsődleges adósságot hoz létre. Amikor a termelő gazdaság szereplői működő tőkéjükből visszafizetik az un. elsődleges adósságot, akkor a bankok a visszafizetett pénzt egyszerűen leírják a kölcsönt felvevő számlájáról, azaz megsemmisítik. Ezzel az összeggel csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége. A kamat viszont nem kerül megsemmisítésre, hanem halmozódik a magánpénzrendszer tulajdonosainál és növeli a stagnáló, spekulatív tőke mennyiségét.

Nincs annyi pénz forgalomban, hogy minden adósságot és annak minden kamatát a gazdaság minden szereplője képes legyen megfizetni, így szükségszerűen lesznek fizetésképtelen adósok. Ezt hívjuk adósságspirálnak. Az adósságterhek csökkentéséhez természetesen több pénzre van szükség, ezért elkerülhetetlen az áruk és szolgáltatások árainak emelése és egyidejűleg a munkabér csökkentése. Ezért kell egyre több pénzt fizetni ugyanazért az áruért. Ez a valódi infláció.

A pénz romlását az is okozza, hogy az üzleti alapon működő kereskedelmi bankok (második szintű bankok) a központi bank által kibocsátott hitelpénzt „tartaléknak” tekintik – ez az un. kötelező tartalékráta – és ennek az összegnek a többszörösét hitelezik ki ügyfeleiknek kamatra.

A közvélemény nem tudja, hogy a kereskedelmi bankok csak nagyon kis részben gazdálkodnak betéteseik pénzével. Valójában a tartalékainak többszörösét helyezik ki, vagyis olyan pénzt, amellyel a hitel nyújtásáig nem rendelkeztek. Ez technikailag akkor jön létre, amikor rávezetik a hitelkérelmező számlájára. A hitelfelvevő viszont valós fedezetet biztosít cserébe. (pl: ingatlan) A pénzgazdaság lényege itt mutatkozik meg.

Az adósságra épült pénzrendszer matematikai okokból fog hamarosan összeomlani.

Ma a pénzrendszer válsága elérte a legfontosabb világpénzt, a dollárt is és vele együtt a világgazdaság centrum-országait. A kibontakozó válság olyan fokú társadalmi feszültségekkel járhat, amelyen csak a pénzoligarchia kezében lévő államhatalom megerősítésével, és adott esetben rendőri módszerek alkalmazásával lehet úrrá lenni. A hatalom stratégái már egy évtizede felkészültek olyan kontroll bevezetésére a globális pénzbirodalom első számú központjaiban, hogy a pénzrendszer összeomlása sem rendítse meg az uralmi pozícióit.