MIRCI

(Egy szép, de szomorú történet)

Volt már sok cicám,

Szépek voltak,

Kedvesek voltak,

Okosak voltak,

Szabadok voltak,

Szerettek és szerettem őket.

Azután jött valaki,

Aki gyönyörű volt,

Kedves volt,

Okos volt,

Szabad volt,

Ő is szeretett,

De valami egészen más volt.

Egy Maine Coon volt.

Nem mondott semmit,

Nem csinált semmit,

Csak tanított nekünk valamit.

Talán azt, hogy a szeretet

Tettek nélkül, szavak nélkül

Árasztható, és időtlen.

Bár csak egy évig volt velünk,

De a szeretete itt maradt,

És minden percben érezhetően

Velünk maradt.

Nem tudom, hogy hány éves volt. (Olyan 7-8 körül). Január elején megjelent az utcában egy szerelő házánál. Nekik volt 5 macskájuk. Azt gondolhatta, hogy hátralevő éveit békés macskaszerető családban töltheti. (Persze ez csak az én emberi belemagyarázásom, de szívbeteg volt, érezhette, hogy már nincs sok ideje). Persze a műhely miatt nagy volt a forgalom, 2-3 hónap után átment a szemben lévő kertes házba. Ott a csak egy kisgyerek élt a szüleivel és egy kedves kis fehér kutyával (valamilyen terrier).

Mi két házzal arrébb, és ha a kis pamacs kutya a kerítés mellett ült, (többnyire ott ült), benyúltam és megsimogattam. Egy idő után feltűnt a ház bejárata előtti lépcsőn (a kaputól úgy 20 méterre) ül egy szép, hatalmas macska. Ő sose jött a kapuhoz.

Egyszer a feleségemmel együtt jöttünk haza, én megálltam a szokásos simogatásra, Marianna pedig meglátta a macskát és ahogy mondják, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. (Ő egyébként „kutyás”, a macskákat nem szerette olyan nagyon. Én „macskás”vagyok, volt már sok macskám). Szóval hívta, és az elindult feléje, kényelmes lassú poroszkálással, és valami furcsa csámpás léptekkel. Ez volt az ismerkedés.

Két-három nappal később a ház mögötti teraszon ücsörögtem, amikor megjelent. Szóltam hozzá, erre feljött és jelezte, hogy fel akar ugrani az ölembe. Mondtam, hogy várjon egy pillanatot, mert rövidnadrágban vagyok, keresek valamit a combomra. Egy régi munkaköpenyt találtam, arra felsegítettem, elvoltunk…

Másnap ismét eljött, akkor a Marianna is ott volt. Ráterítettem a köpenyt, azonnal értette és felugrott az ölébe.

Egy-két hétig csak így találkoztunk Mircivel (így neveztük el) Nem tudtuk, hogy ki ő, hány éves, ki volt az eredeti gazdája, egyáltalán hány gazdája volt, sőt, még azt se, hogy Maine Coon. (Kicsit szégyellem, de addig nem is hallottam erről a fajtáról). Ha bementünk a lakásba, két lábra állt és az üvegajtón zörgött. Amikor beengedtük, az egész lakást alaposan átvizsgálta. Kezdetben nem volt egész napra beengedve, de egyszer váratlanul el kellett mennünk a városba és bent felejtettük. Pár óra múlva, amikor hazaértünk, éreztük, hogy baj van, valami nagyon szaglik. Kerestük a helyét, hát az egyetlen jó lehetőséget megtalálta, a kádat. Innentől állandó ki-be járása volt, és persze alomtálcája. Nem is ment többé vissza az előző gazdájához. (Mi nem gazdái voltunk, hanem a családja).

Nem is írom, hogy miket csinált, hanem amit nem csinált.

Soha nem hízelgett olyan cicásan.

Soha nem láttam futni, pedig gyors volt. Az első nyáron hozott néhány madarat ajándékba, tehát jó vadász lehetett. Csak egyszer láttam a gyorsaságát. Egy szomszéd macska is átjárt hozzánk, néha adtunk neki is enni, ha nem, akkor beleevett a Mirci tálkájába, és ő hagyta, sőt abból a kajából már nem evett. Azt nem engedtük be a lakásba, de egyszer sikerült beszöknie. A Mirci csak nézte, nem az ő dolga, de amikor megpróbáltam kiküldeni a szemtelent, mint egy fúria, követhetetlen gyorsasággal átrepült 4-5 méteren, mire a „betolakodó” ész nélkül iszkolt kifelé. Ekkor Mirci megállt és rám nézett: „Na így kell ezt csinálni”.

Soha nem hallottam nyávogni. Ha akart valamit, rám nézett, (olyankor valahogy a nézése is olyan volt, hogy látszott a szándéka), egy rövidet nyekkent és indult az ajtó felé, vagy a tálkája felé és megfordult, hogy követem-e. Kétszer hallottam beszélni, az nem hasonlított nyávogáshoz, hanem valami tagolt, különböző hangszínű szavakból állt. (Sajnos én nem voltam elég okos, nem értettem, hogy mit mond).

És a vég. Egy éve volt velünk. Súlyos szívbeteg volt, nyár vége felé egyre gyengült. Az utolsó este már ölben vittem fel a lépcsőn. Megkapta a gyógyszerét, a legkedvesebb falatokat kapta, evett, ivott majd elment a szoba sarkába egy nagy jukka mögé és lefeküdt. Én meg a hálószobában még néztem a TV-t, majd amikor elálmosodtam, kikapcsoltam. Ekkor feljött, egy kicsit dagasztott a mellemen, majd mellém feküdt. Odanyújtottam a kezem, hogy érezzen, érezzem. Úgy tíz perc múlva felkelt és visszament a jukka mögé. Elbúcsúzott.

Valamikor hajnalban, remélem, hogy álmában, fájdalom nélkül távozott.

De valamit itt hagyott. Valahogy itt maradt a jelenléte, a szeretete.

Popper Pétertől olvastam, hogy egy barátja azt mondta, neki nem kell se kutya, se macska, mert az ember megszereti, azután egyszer megbetegszik, meghal és az nagy fájdalom.

Erre Popper megjegyzése, hogy teljesen igaza van, de vajon érdemes-e így élni?