http://naturahirek.hu/laboratoriumban-keszult-etelek-mirol-ismerhetjuk-fel-oket/

A 60-as évekbeli húskombinátok sokat törték a fejüket, hogyan hasznosíthatnák fel az addig kidobott csirke, marha és disznóhús olyan részeit, mint szemgolyók,  izmok, inak, fogíny, stb. Nem tartott sokáig, míg kitalálták, hogy egy darálóval mindezt megdarálják, és egy úgynevezett húskrémet készítenek belőle, amit aztán szalámikhoz keverhetnek, panírba forgathatnak, és helyes kis “húsdarbkákként”, mint például a csirke szárnyacskák, akár lefagyasztva akár kisütve eladnak a gyanútlan vásárlóknak.

Bár én nem tenném, nem gondolom, hogy rettenetes, ha valaki szemgolyót fogyaszt. Végülis a háború idején cipőtalpat is ettek az emberek,  mondják az öregek.  Van persze egy nagy különbség.  Más az, ha az ember tudja, hogy cipőtalpat, szemgolyót, inakat eszik, és más, ha azt hiszi, hogy egy ízletes mondjuk karajt fogyaszt, miközben az nem más, mint cipőtalpban, jóga matracokban és más gumi alapú termékekben található azodicarbonamide (amit egyébként a fehérkenyér lisztjének fehérítéséhez is használnak) összekeverve különböző fogyasztásra nem kívánatos ledarált állati maradékkal és adalékanyagokkal.

Na jó, de mitől lesz egy ilyen darálmánynak hús, egyáltalán elfogadható íze? Előszőr is az egész egy óriási baktérium tenyészet (pl E.coli), fertőtleníteni kell, ezért alaposan megmossák ammónium hidroxidban. Ettől végképp rettentes íze lesz. Hogy húsként eladható legyen, megízesítik mesterséges ízesítőkkel és hogy hús színe legyen mesterséges színezőkkel megfestik.  Tehát nem is annyira a szemgolyóevéssel, mint inkább a vegyszerekkel van a probléma.

Egy Mc Donalds karajban, amit a McDonalds sokáig sikeresen árult világszerte, például 70 féle összetevő található, köztük a disznóhús is… Masodiksziv.blogspot –ra feltettem ezeknek az összetevőknek a listáját, és egy fényképes ráközelítést is eme karaj “húsának” szerkezetéről.  Ilyen “húsokat” bárki gyárthat, nem csak a McDonalds!

A saját érdekünkben tehát oda kell figyelnünk rá, hogy ha ételre vágyunk, azért fizetünk, valóban ételt kapjunk a pénzünkért.

Hogyan különböztessük meg az “ételt” az ételnek látszó “álételtől”?

Két éve, egy amerikai nonprofit orvosi szervezet  (nonprofit Physicians Committee for Responsible Medicine) erősen támadta a McDonalds-ot az elhízás elleni kampányában.  Azt hírdették, hogy az elhízás, a cukrobetegség, a magas koleszterinszint, a hiperaktivitás és szívinfarktus a gyorséttermek elterjedésével hozható összefüggésbe, mely annak következménye, hogy a gyorséttermek kínálata nem a test számára szükséges tápanyagokat biztosítja.

Mikor a gyorséttermek kínálatának összetételét megnézzük, azt találjuk, hogy jó részük nem található meg a természetben, csak laboratóriumokban.  Ezek előállítása, bár korábban igen jó ötletnek tűntek, és haszonélvezőiknek bizonyára jó ötletnek tűnnek a mai napig, fogyasztására az emberi szervezet nincsen felkészülve.  Sajnos a szupermarketekben vásárolt húsok és előre elkészített ételek gyakran semmivel sem jobbak, mint a gyorséttermek menüi.

Elmondhatatlan előnyei vannak annak, ha igazi “ételeket” eszünk, szemben az ételnek látszó “álételek” fogyasztásával.  Igen ám, de az egyre nagyobb tökéletességgel megtévesztő trükköket nem ismerve, hogyan tudjuk megkülönböztetni egymástól a kettőt?

Néhány irányelv ennek segítségére: