Elmondhatom újra, minek annyiszor neki futottam,
hogy álmomban gyakran a hangodba botlottam...
Bár kétlem, hogy értenéd, ez keserű, de igaz,
rám nézel, és látom azt az eltévedt grimaszt...
Szürke maszkomtól most alkonyodik az élet,
Te nem érted, nem érzed, nincs is mitől félned,
én mégis mondom, némán, de üvöltve,
reggelente már mást látok ott szemben a tükörben...
aki Előled menekül, ez persze megy remekül,
aki támadva a holnapot a távolságban elmerül...
Lopva a fényképről szemed varázsát koldulom,
elengedem, belátva, így szebb lehet a holnapom...
Bolyongok az éjszakában válaszokat kutatva,
az a részeg bácsi is mintha rajtam mulatna...
Mára már nem érdekel, hogy volt-e ennek értelme,
nem kell a válasz a megmaradt miértekre...
Penge finom kínnal mosolygok az utcán,
hazudva így sokaknak, gond nélkül, tucatszám...
Nyüszít a számban a nevednek a hangsora,
ezzel küldöm magam naponta a padlóra.
A múlt után futok, a jövőt elkergetem,
öngóllal sújtom magam a saját meccsemen...
Lüktet a kerge szívem, de hát erősebb nálam,
lelöktél a lóról és bevertem a vállam.
Lapulok itt, mint aki azt akarja hinni,
hogy sivatag közepén is lehet akárhol inni...
Kiköpném az emléked, ha képes lennék erre,
de jól tudom, hogy velünk más az Isten terve.
Voltam én már mély gödörben, dobták rám a sarat,
de sosem kiáltoztam, tudtam, hogy nem szabad.
Nem is éheztem, Te jól lakattál magaddal,
a mézédes csókoddal, a húsos ajkaddal...
Most ki kell pihennem fájdalmát annak,
hogy nem köszönhettelek meg reggel a napnak.