Azt hiszem már te is tudod
milyen az, mikor a történelem
fonala visszakanyarodva,
Nyakadra tekeredik s fojtogat,
Míg lassan szívedből
a szeretet elillan.

Azt hiszem érezted már milyen
mikor, a nap már lemenni
készülődik csendesen,
S te közben mégis ébredezel,
Hogy úgyan úgy lehetsz
te is csak történelem.

Amikor a szerelem buja lángja,
Meghalni készül a gyanakvásba,
S a szenvedések kútja,
Forrásként bugyog fel újra és újra.

Amikor látod már, hogy ugyanaz
vagy mint egy régi kép,
Mi egykor talán ugyanazt mesélte,
Akkor tűnik el valami örökre.

S tudod, hogy te is lehetnél,
Doboz mélyén elfelejtett levél,
vagy vázában elhervadt rózsa
Mi volt gyönyörnek édes csókja.

Ennyi volt, a nagy szerelem vége,
Nem maradt más nekem már,
Csak egy rég elfeledett
Poros fiók mélye.