Gyöngykoszorú: Tálos Mária blog

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.


	Azt tanultam, valamikor régen, a szegénység nem szégyen! Meg hogy adni jó, és minél többet adsz, annál több maradsz. Így hát én koldus-szegényen, magamat osztottam szét serényen. Miközben azt gondoltam, így van jól. Gyöngykoszorúkat fonva szép szavakból. A csillagok közé rúgva. Szépek voltak, és igazak. Ólomnál nehezebb mondatokat véstem verseim verőérfalára. Érzések, remények, mozdulatlanságba merevített képek. No, hát ennyi lenne csupán az ember. Nem marad több nyoma, mit latba rakhat a végén az élet? Hová lesz mind: a pillanatok, és az órák? Köddé válnak majd, noha ezek az életépítő kockák. Feledésbe merül mindenki. Testünket csak a föld öleli hű szorítással legtovább. Szavaink szétszóródnak, mint gyöngy harmat reggeli szélben, majd homály takarja el minden bizonyítékát annak is, hogy éltünk. Nehéz sors a szegény sors. Megtanultam régen.Mint azt is, hogy a kérés nagy szégyen. De ki adna úgy is, ha nem kérem? Torz koszorúm e vers, még tán szalagfeliratnak is béna. Mintha futni akarna a léha, ki menni is rest, és ha néha szél rázza meg kabátját, azt képzeli: repülhet! Utolsó szó jogán annyit: hiába élsz együtt még ma bár ezrekkel, meghalnod végül mégis egyedül kell.