Míg várnak, míg hiányzol... Míg feléd derűs meleg árad, Addig ne mondd, hogy kár volt, Ne mondd, hogy hiába. Míg van egy békés sziget a sodró áradatban, Hol enyhül a bánat és múlik a jelen, Addig még érdemes a holnapot várnod, Nyiss be az ajtón, és tedd le a szíved. Míg szólnak Tehozzád, és megfogják a kezed, Míg szavadat értik, és tudják a neved. Addig még érdemes, addig még maradj! Addig még muszáj tartanod magad! Míg hívnak és tudod, hogy oda kell érned, Míg érzed az erőt, mi odahúz Téged.

 

Vincze Erika:
Nyári lágy esőben....




Lehajtott fejjel szomorkásan lépkedek,
s nem látja most senki sem, ahogy
könnyezik most a két szemem,
s zokogva sajog lelkem idebent.

Pár perce sincs, hogy búcsúztam,
kezemben rózsát szorongattam.
Mondtam egy odaillő verset, s
bánatos szívvel néztem fel az égre.

Te már indultál messzi idegenbe,
ismeretlen titokzatos rengetegbe.
Nyugalmat, békét megtalálni,
angyalként odaföntről reám vigyázni.

Lehajtott fejjel szomorkásan lépdelek,
csak az eső esik szépen csendesen.

Hol vagy, hol vagy életünknek

Szép tündére boldogság?
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókolják?
Fényes orcád néha, néha
Szemünk előtt megjelen?
Vagy csak a szív álma képzel
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Míg előre jár szemünk:
Csendes kunyhó vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorul;
Öntagadás türelemnek
Keresztjéhez sem borul,
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj, sietve
Az útfélen alszik el.

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!