Hol vagy, hol vagy életünknek

Szép tündére boldogság?
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókolják?
Fényes orcád néha, néha
Szemünk előtt megjelen?
Vagy csak a szív álma képzel
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Míg előre jár szemünk:
Csendes kunyhó vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorul;
Öntagadás türelemnek
Keresztjéhez sem borul,
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj, sietve
Az útfélen alszik el.

Voltam ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam óh vágy! szirttetődön,
Mely szédítő s meredek.
Hű csók mézét szíta ajkam,
Koszorús volt homlokom...
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjéték, nem tudom!

Szív, óh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd;
Mi remegtet, mi nyom, mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, miért kell a boldogságban
Öntudatlan érezni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszíteni?

Mért van, hogy ha szíved álma
Megvalósul, s tied:
A szép bálvány összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábít,vonz a fátyolos kép
Mely távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ismeretlen tájakig:
Nem boldog ha kéjt nem ízlel,
Nem, ha azzal jól lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogy ha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós, hol derült;
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelgett,
És szemét, hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság?!

/Tompa Mihály/