Amikor már feladtam minden reményt, túléltem a szerelmeket, megtaláltál, és olyan érzéseket keltettél életre bennem, melyek létezésében sohasem voltam biztos...Majd ismét felfedeztem magamban a jót és újra megtaláltam az elveszített, de az életben fontos szavakat...Elveszítettem a szeretlek, a bizalom, az örökre szavaimat és újakat még nem tudtam kitalálni helyettük. Vonásaid majd egyre mélyebben vésődnek belém. Kedvesen rám nézel, és olyan könnyedén mondod, hogy szeretsz, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon, és öröktől létezne. Nem megy majd nekünk minden egyből könnyedén.... Szépen, lassan csiszolódunk össze, de abban a pillanatban - mikor találkoztunk- úgy érzem, helyére zökkent a világ. Értelmet nyert az összes fájdalom és az összes elhibázott mozdulat. Elkezdek majd egy mondatot, és Te úgy fejezed be, ahogy én tenném. Elmondom az ötletem egyik felét és a másikat tőled hallom vissza. Ugyanazon őrültségeket műveljük majd, és ugyanolyan szenvedéllyel.

A Sors gondosan és alaposan sokszor a vérző húsig csiszolja majd lelkünket - míg végül pontosan összeillik.

Mámorító érzés lesz, de tudom, hitetlenkedni fogok. A fák nem nőnek az égig....Te azonban megfogod a kezem és a fa törzséhez vezetsz, érzem majd az évszázados ráncokat és a kezed melegét...élettel töltöd fel a kiégett szavaim...Hiszem, hogy ez így lesz.