Zelk Zoltán: Zúzmara

Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni.

Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.

 Ha majd...


Ha majd fûszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fûszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fûszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemrõl,
A fájdalmasról, torzról, tévedettrõl?

Ó, voltak itt is fûszál-perceim
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenõk,
Nem nagyzolók, és nem hitegetõk, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esõje csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.

 

 

Jóságos Isten, áldottszivü kertész,
ki minden reggel átsétálsz a kerten,
akit csodálunk gyökereket verten
figyelj: egy dudva zsoltárt énekel!

Jóságos Isten, áldottszivü kertész ?
Szirmaim nem szép, pompás csillagok;
csak egy tövises, csúf növény vagyok,
lekonyult, béna, haszontalan.

Dudvának hinak. Mindenek gyülölnek:
megtüz a nap és kinoz a hideg,
mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,
s én ? mégis élni, élni akarok!

Mert, látod, mégis szép a madárének
és mégis szép a tavasz, illat, fü, rög,
s a kis méhecske énnekem is zümmög
és élni, élni, élni akarok!