S mikor megelőzzük majd – tulajdon vágyainkat is…

   S amikor viszont, megelőzzük tulajdon vágyainkat is… – „az” pedig… megint csak nem  azért sikerülhet nekünk, ha sikerülhet egyáltalán… mert igazából is „elégedettek” vagyunk, hanem csak azért, mert ímmáron tudattalan (is) cselekszünk s Érzünk , - pontosabban, mindennemű tudatos kontroll nélkül, és egyensúlytalan.

Vagyis, mert VALAMI  talán hiányzik is nekünk…s belőlünk, és önmagunkból… tudniillik; gondolataink és érzéseink, sajnos nem mindig esnek egybe - adott lehetőségeinkkel, és pillanatnyi, vagy tartós szükségleteinkkel, helyesebben – általában nem esnek egybe. Noha minduntalan EZT és ’ezeket’ keressük… s olykor – tűnik, „meg is találjuk” őket, csak sajnos - éppen nem biztos hogy „jókor”, s kedvező pillanatokban.

 Ezért aztán ’elébük kell sietnünk’ ilyenkor, avagy épp ellenkezőleg; ’el, vagy le kell, hogy maradjunk róluk… és tőlük… hogy aztán kezdődhessen minden, (s ez az egész) előlről. Pedig, lehet, hogy nem is lenne fontos… azonban az érzés, rendszerint - még nem, illetve már - nem gondolkodik… s ezért hát nekünk kell, így „helyette” is… amennyiben persze, erre még képesek vagyunk.

   Vagy pedig megtanulunk álmodni és álmodozni, s megpróbálni nem venni tudomást arról, ami sajnos nincsen, vagy nem Úgy van ahogyan szeretnénk, hogy legyen. Ezek, innentől tudat által terelt, kontrollált, s pórázon tartott érzéseink és képzeteink lesznek. Melyekről noha tudjuk, hogy aligha valóságosak, legalább eljátszadozhatunk annak képzetével is, hogy ’mi lenne…, avagy mi lehetne, ha mégis…’  valósággá változhatnának át…

Ezen álomképeinkhez, megint csak elengethetetlen segítség, és otthont adó közeg - a zene, és a hangok…  

   Valamiképpen a világ, talán legboldogabb és legelégedettebb embere is lehetek… és lehetnék, tehát  - pusztán csak azért mert megadatott hallanom. Avagy mert hallhatom, s hallhattam már zenét, és a hangok milliárdnyi dallamfűzéreit, harmóniáit és akár ezek disszharmóniáit is, miképpen magát a csöndet. A csöndeket. A hallhatóvá változtatott csöndet is meghallani, amint a zenéknek válik ez, egyik lényegévé, legfőbb elemévé, ahogy a Mindeneknek is, a Semmi! Mert Semmi nélkül, nem létezne Minden - és Csönd nélkül se dal.

Valahol az érzésünk is ilyen… mely éppen az érzés éhezése, és hiányai miatt nőhet olykor oly’ hatalmasra, s mindent elnyelőre…

No és az álmaink… melyek éppen ébrenléteink szürkesége és kiüresedése miatt telhetnek meg annyi színnel s tartalommal, s fogadhat, óvhat  –  a lét, békés, és vígaszt adó menedékeként.

Néha azonban tehát, egy-egy érzésünk megelőzi énünk, s a lelkünkből, valami kicsinyke részt, s így, valami fájdalmasat, váratlan elragad, s elszalad vele. Megelőzve hitünk, jelenünk, álmaink s reményeink valóságába akasztott testének hajó-horgonyát.

(S mintha csak Vangelis: Opera Sauvege /Vadak Operája/ című lemeze szólna, s e lírává szelidített indulat, e katartikus csodálattá szelidített bánat. Ez a könnyessé elvarázsolt mosoly…)

Ezért hát inkább csak álmodunk, és reméljük ezen álmok nem remélhető valóságait és varázslatát.

Menekülni vágyunk létezésünkhöz kötött testünk horgonyától… elszakadva szállni, s meglelni a Társunk, aki ugyanígy akar, és akarhat majd, s repülhet OTT, és ppen akkor, s éppen ugyanarra, s éppen ugyannaddig, velünk… egymással, hogy aztán egymáséi, s egymásért is  legyünk. S épp az érzés(ek) miatt, s épp az érzés érdekében. Mely éppen ekkor – végre csakugyan egybesímulni tudna ezzel az új – képzelt létezéssel is…

De aztán – sajnos – mindig - felébredünk… mert előbb, vagy utóbb, de mindig felébredünk…      

És mert nem véletlenül építünk magunk helyébe is – nálunknál is „üzembiztosabb gépeket” -, érezni nem csak hogy nem tudó, de nem is akaró gépeket - amelyeknek így nincsenek – még - FÖLÖSLEGES(?) érzéseik.

Hiszen az evolúció logikája szerint - ami „fölösleges” – azon ugye túl kell tudni lépni!

Pedig, lehet, hogy egyszer, a legeslegtökéletesebb gépek is, majd ismét csak érezni fognak… megint, és újra, hogy aztán elkezdődhessék ismét, minden, - ez az egész - előlről is!