Egy magányos reggelen
Testem magányos csupán
De lelkem nem!
Érzem szíved közelségét
Mint egy gondolat
Mint egy furcsa álom
Itt vagy velem
Vagy csak álmodom?
Oly' régen szeretlek
De csak a hetek telnek
Mint egy-egy perc
Egy-egy boldog perc
És látom
Alig egy órája szeretlek
Mégis soknak tűnik
És egyszerre kevésnek.
Itt vagy velem?
Mondd, itt vagy velem?
Mondd, rám gondolsz?
És mondd, én rád?

A sorsod
Élni, mint más -
Élni másképp
Másra vágyni
S tenni másért
Gyűrt arcok mélyén
Csillogó könnyekben látni
Mitől fájt az éj,
Minden tiszta nevetést
Meghallani, s benne tudni
Holnapunk hitét.

A sorsod
Édes álmokból
Mindig felriadni,
Megízlelt vágyakat
Sírva mind feladni,
Feléd nyújtott
Kezek között
Markolni a légbe,
Ölelő karodat
Kitárni, s könnyeid
Emelni az égbe.

A sorsod
Egyedül viselni mit
Nem bírsz el magad,
Kutatni a forrást,
Hol megértés fakad.
Mint megváltót
Mindenben, s magadban
Szerelmet keresve
Ezerszer szegeződve
Az áldott keresztre.

Ha végignézek rajta sivár minden,
Metsző hideg uralkodik a szívemben.
Régen még parázslott bennem valami,
De már sehol sem lehet meleget érezni.
Fuldoklok valami szeretet után!
Legyen bármily halovány.
Mint ahogy levegő nélkül nem lehet élni,
Szeretet nélkül is csak egy út van: meghalni.
Ó emberek mondjátok meg mit tegyek!
Hisz én már csak egyet tudok: szörnyen szenvedek.

Ha szeretsz, ha szeretni akarsz
Akkor csak engem, csak én legyek
Csak rám vágyj, csak engem láss
És higgy bennem, és érezz,
Ne, szavaim figyeld!!! Bármikor hazudnak.
Velem, akarj élni, és ne mással.
Engem ölelj, csókolj vad szenvedéllyel.
Ne kergess egy árnyat, legyen egy vágyad,
Én legyek az csakis én….
Mit megbeszéltünk nem feledtem,
Hogyan is feledhetném az életem…
Csak kivárni nehéz, hogy ezt érezd,
Csak engem, és csakis engem…

Elfogytak a szavak, lehull a lepel
Elcsendesül minden s vége az előadásnak.
De Te ott vagy és csendben suttogod
Nekem…
Álmodom és visszacsengnek szavaid…
Szemem nyitva, Látlak.
Ha alszom, Érezlek.
Elnyomom, megölöm az érzést,
mint a vízcsepp a tüzet, …
Még eszembe jutnak szavaid
S csendben behunyom szemem.
Ilyenkor megint látlak, mint régen
Csak mi ketten…

A tó fenekén egy kagyló élt csendben, békésen. Minden éjjel elörehaladt egy keveset. Szeretett gyönyörködni a finom szinekben, amelyet a Hold fénye a vizre rajzolt, ezer meg ezer szinárnyalatra bontva.
Ugyanebben a tóban élt egy béka is, aki nem kevéssé volt büszke ugró-és énekesi képességére. Sokáig rá se hederitett a kagylóra. Amikor azonban egyszer a kagyló elhaladt mellette, megkérdezte töle: - Mit csinálsz itt. Te néma csúnyaság?
Kiváncsian figyelte a kagyló barna héját és széles lábait.

Tudod néha elgondolkozom azon ,hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak ,hogy utamba ejtett. Hogy minden nap van kiért fölkelnem és ,hogy van egy ember akire azt tudom mondani a barátaim előtt ,hogy IGEN! Ő az! Ő az akiért képes lennék a világot felforgatni ,képes lennék parázson sétálni még akkor is ha nem látnám ,hogy vár rám a túlsó felén. Képes lennék mindent magam mögött hagyni és kirepülni vele a Holdra ,hogy onnan nézhessük a csillagunkat. És igen… neki szeretnék gyerekeket szülni.

Ha van egy szív, mely érted dobban, szeresd őt mindenkinél jobban. Mert ki tudja, lesz-e idő, mikor fáj a szíved érte, de már késő.