TŰNŐDÉS

Talán ott felejtette a nyár,
Üldögélt egy sápadt napon
Az udvaron, anyám.
Elmerengett a felhő vonulásán,
És benne az évek múlásában.
Július csontmelegítő
Szellői körbefonják.
És ő csak ámul, hogy távolodnak
Ég és föld között,
A holdba és a napba,
A vízbe és a földbe,
Fáradt csontok maradványai.
Így viszik őt is évei-
Emlékek és reménység közt lassan.
Így sodorta ősz hajáig,
Hol már csak a szeretet fehér felhői úsznak,
És a távolodó álmok,
A káprázatba fénylő remények,
Így viszik őt a szeszélyes évek a felhőkig,
Ahol csak egyedül lehet,
Figyelve lent a sok kezet,
Melyek még egyszer visszaintenek.
hj

Válasz