(Lakota legenda)

A szerzo (David Brown Eyes) megjegyzése: Sok történet részletezi a Naptánc
eredetét. Ezt a változatot egy közeli barátom - régi Naptáncos - Michael Two
Feathers mondta el nekem a Négy Nemzet Naptáncon, az oregoni Medfordban. Ez
a legkedvesebb változatom.

Sok-sok évvel ezelott egy nagyszámú sziú harci társaság indult a Varjú
Nemzet ellen. Hosszú utazás végén küzdelmes csatát vívtak egymással, míg
végül a lakotákat legyozték. Csak egyetlen fiatal lakota maradt életben.
Amint a Varjak elhagyták a csata színhelyét, az ifjú harcos felugrott és
megmutatta magát.
- Öljetek meg! - kiáltotta, mellkasát mutatva az ellenségnek.
A Varjak azonban elfordultak tole így szólván:
- Menj vissza a népedhez és mondd el nekik, ami itt történt.
A Varjú harcosok visszatértek a falujukba, magára hagyván a sebesült
lakotát.
A fiatal Lakota a tábora felé indult. Ahogy ment, minden lépésénél
imádkozott:
- Kérlek Tunkashila (Nagyapa), segíts nekem, hogy hazaérhessek népemhez.
Tunkashila hallotta a férfi imáját, és négy nap múlva az ifjú harcos
megpillanthatta falujának sátrait.
Ahelyett, hogy befutott, vagy besétált volna a táborba, megállt egy nyárfa
mellett. A fa magas volt és körülbelül a felénél elágazott.
- Wopila (köszönöm) Tunkashila! - kiáltotta.
Az ifjú táncolni kezdett a magányos nyárfa alatt.
Az emberek kijöttek a faluból, hogy megnézzék a fiatal embert.
- Orült! - mondták néhányan.
A Wicasa Wakan (Szent Ember) így szólt:
- Várjatok! Talán nem is olyan orült. Hagyjuk ot, és nézzük, mit csinál!
És az emberek figyelték. Senki sem érintette meg, és senki nem beszélt
hozzá. Csak nézték egész nap, ahogy a harcos táncolt.
A következo reggel a férfi még mindig ott táncolt a fa alatt, de énekelt is:
Wakan Tanka Nagy Szellem
unshimala ye Könyörülj rajtam
Wani kta cha Élni fogok
Lecha mu welo Ezért teszem ezt
Wanbli Gleska (Pöttyös Sas) repült kelet felol az égen és megpihent a
nyárfán. A sas nézte az ifjút és a lakoták figyelték ot. A sas vijjogott a
táncos minden lépésére.
Amikor a Nap a harmadik reggel megtörte a látóhatárt, a táncos és a sas még
mindig ott volt. A harcos családja aggódni kezdett.
- Még nem jött haza. Szüksége van vízre és ételre.
- Várjunk! - mondta erre a Szent Ember. - Majd jön, ha itt lesz az ideje.
Nem szabad zavarnunk.
A negyedik napon az ifjú abbahagyta a táncot. Besétált a faluba, sátrához.
Nem beszélt, és nem engedte, hogy hozzáérjenek. Az emberek követték.
Kilépett a tipibol kezében egy késsel és egy hosszú lószor kötéllel, majd
gyorsan visszatért a nyárfához.
Aztán fogta a kötél egyik végét, felmászott a fára, és az elágazáshoz közel
megkötötte. Az emberek meglepetésére a sas, mely még mindig ott volt, nem
röppent föl. A harcos visszaereszkedett a földre, és hátrasétált, amíg a
kötél engedte. Vette a kését, majd óvatosan két párhuzamos vágást ejtett
mindkét mellkasán, és átfuzte rajtuk a kötelet.
A táncos, immár saját húsával a fához kötve, újra táncolni és énekelni
kezdett. A sas még mindig vijjogott minden lépésére. Amint a Nap közeledett
a nyugati dombokhoz, addig húzta hátra magát, míg a hús utat engedett, s
megszabadult a fától. Nem esett el, csak megfordult, hogy lássa a népet és
családját, akik étellel és vízzel várták. S a negyedik nap után az ifjú
családja karjaiba sétált.
A Naptáncnak sok indítéka van, de a legutolsó e sorban az ego és a
férfiasság. Minden táncos indítéka a szenvedés. Néhányan Wopila-t mondanak,
ahogy a fiatal harcos tette. Más táncosok egészséget kérnek egy
családtagjuknak, és táncukkal segítenek megkapni ezt. Mint Naptáncosok,
megtagadjuk magunktól az ételt, vizet és a családot. Aztán felajánljuk az
egyetlen dolgot, ami igazán hozzánk tartozik - a húsunkat (testünket).
Remélem, minden táncos társam imája meghallgatásra és válaszra talál.

Válasz