A jellemünk, önismeretünk fejlesztésén keresztül juthatunk el a tökéletes ember kiteljesedéséhez, mely minden emberi lét célja, végcélja, s értelme.

A tudatos ember pedig a spiritualitás alapja. A „jó”, igaz, hiteles mágus, jós, természetgyógyász, asztrológus stb., és egyáltalán a „jó”/igaz/hiteles ember, valamint a spirituális életszemlélet és életvitel alapja, mindig a tudatosodás útján járó, fejlődő ember.

Ismerjük meg önmagunkat, és fedezzük fel a bennünk rejlő, szunnyadó tökéletesség lehetőségét, mely a legnagyobb lehetőségünk, legnagyobb esélyünk is egyben. Az alapvető emberi értékek magvai mindenkiben szunnyadva várják, hogy táplálva őket kibontakozhassanak, felvirágoztatva, megnemesítve az emberi lényt, hogy kiteljesíthesse, megélhesse igaz önvalóját.

A tudatosságnak és önismeretnek legalapvetőbb feltétele, az Igazság keresése, elfogadása, szeretése. Ez magában foglalja épp úgy a külvilágban, a felszín alatt húzódó folyamatok megfigyelését, felismerését, mint ahogyan egyfajta állandó éber befelé figyelést. Az Igazság keresője folyamatosan befelé figyel, hogy megtudja mikor, és hogyan csapja be önmagát. A kitartó éberség és megfigyelés során kifejlődik egyfajta megkülönböztető, és elemző képesség, ami által szét tudja választani a magot a pelyvától, igazat a hamistól, a számára hasznosat a haszontalantól, értékest az értéktelentől, valamint éberségének köszönhetően felismerésekre fog szert tenni az Igazságra vonatkozóan, úgy a saját, mint a külvilág tekintetében. Az ilyen ember nem csak másokkal őszinte, hanem önismeretre tesz szert, és önmagát sem csapja be. Ezáltal egy tudatos, önismerettel rendelkező, igaz lény bontakozik ki. Az ilyen embernél nem találunk ellentmondást, érzései vagy gondolatai, szavai és cselekedetei között. 

Ez egyfajta jellembéli erősség, ami szilárd, erős, megingathatatlan alapul szolgál a spirituális útkeresés közben az egyed számára, megvédelmezve, feddhetetlené téve, megtartva őt, egyfajta tartást, gerincet, és magasrendű, igazi védelmet adva lényének.

Kialakít tehát egyfajta belső mércét, erkölcsöt, etikát, olyat, amit nem a külvilág határoz meg, nem külső nevelés, ráhatás eredménye, éppen ezért nem az úgynevezett személyiségét fejleszti, nem egoizmusát táplálja, hanem igazi önvalóját mutatja meg, teljesíti ki, és tartja meg a külvilág ostorozó hullámcsapásai közepette is. Azáltal, hogy valaki igaz emberré válik, igaz önvalójára figyelve, azt érvényesítve él, két örömteli dolog is megvalósul; az ilyen ember minden tette igaz tetté válik, és saját életútját követi, miáltal az életfeladatait, aminek kedvéért leszületett jó eséllyel megvalósítja. Nem vonja el a figyelmét a világnak való megfelelési kényszer, semmilyen külső elvárások. Ezáltal megtanulunk a lényegtelen dolgokról lemondani, míg a lényegesek mellett hittel, és önbizalommal telten kitartani. Birkanyájban bégetés helyett, bátorság, vezető szellemiség, ugyanakkor megbízhatóság, a felelősség teljes körű vállalása jellemez minket, és hűség igaz önmagunkhoz.

Mindezek együttesen egyfajta megelégedettséget, belső egyensúlyt adnak és egészséget. Békével, és nyugalommal tölt el a tudat, hogy az időt, ami itt a földön a rendelkezésünkre áll, teljes mértékben rendeltetésszerűen használjuk fel, bármit is teszünk, vagy nem teszünk éppen, és az éber figyelemnek köszönhetően mindig meglátjuk az ezt megerősítő, és a tovább segítő, irányt mutató jeleket. S miáltal mindezek során, a kezdetektől a Lélek igényeit elégítjük ki, nem pedig a korlátolt személyiségünkét, a természet feletti erőkkel természetes módon kontaktusba kerülünk, nem csak hit, hanem tudás szintjén, a megtapasztalás, a bizonyosság szintjén is.

Ennek az Istenséggel való folyamatos, őszinte kommunikációnak, és annak hatására, hogy ráébredünk milyen szüntelenül, táplál, gondoz, oltalmaz bennünket háládatlan, tudatlan gyermekeit, Szerelmének gyümölcseit, megtartva minket; igazi megismerés, szeretet, kapcsolat jön létre. Igazi áhítat és csodálat Felé. Egyfajta önzetlen, mindent átölelő, és önátadó Szerelmes Szeretet megvalósulása Teremtő Édesanyánk felé.

Ez után egyetlen célunkká válik a hazatérés, a Nagy Műben való részvét, és beteljesítése, és nem pocsékoljuk el időnket ostoba erőszakosságokra, sem életünket, mert megértve honnan származik, szentnek tartjuk azt, és igyekszünk szentségét nem meggyalázva élni a kapott ajándékkal. Mások életét épp így szentnek tartjuk, ezért tudatosan, szándékosan, értelmetlenül nem oltjuk ki azt, s ha még is szükségessé válik, hiszen az élet az életből él, mindig szem előtt tartjuk azt, hogy az élet Tőle származik.  Ha még is táplálkozásunk, önfenntartásunk, vagy életben maradásunk érdekében szükségessé, elkerülhetetlenné válik, hálával viseltetünk az ételként szolgáló növény vagy állat felé, és köszönetet mondunk az Egyetlen Istenségnek, aki megteremtette az életben maradásunk feltételeit, és lehetőséget adott az Életre. Nem pedig magunkat kiáltjuk ki mindenhatónak, nem játszunk Istent! Ugyan akkor tisztában leszünk az elkerülhetetlen, szükséges, igazi önvalónknak, életutunknak, feladatunknak, Akaratunknak megfelelő cselekedetekkel, és nem habozunk azt megtenni. Valamint saját életünket is, eredetéből adódóan szentnek tekintjük, és minden eszközzel megvédjük, mint a legnagyobb kincsünket, amit meghatározott céllal Tőle kaptunk.

Kívánom, hogy mindenki kikristályosítva önmagát, az egyetlent, amit adhat; igaz önmagának szerelmét adva, egy-egy ékkővé váljon a Világ derekán, és díszítse az Istenség homlokát szerelmének beteljesülését jelezvén!

(Vaszilkó Anita: A jóslás és a cigánykártya alkímiája c. könyv részlet)